Tündérlány

A Tündérlányt a Keleti Pályaudvaron ismertem meg, kb. 2 évvel ezelőtt. Rendkívül egyszerű lány, rendkívül kedves arccal, finom, kislányos vonásokkal. Nem is gondolná az ember, hogy idősebb mint én. Igazából én sem gondoltam volna.

Találkozásunk rendkívül vicces körülmények között történt.

Egy téli napon, szombat reggel terveztem hazatérésem szülőhelyemre. A telefonom ébresztését beállítottam a szükséges időpontra, és ennek tudtában, békésen tértem nyugovóra. Arról azonban megfeledkeztem, hogy a telefonomon az "ébresztés ismétlése" opció csupán héfőtől péntekig van beállítva, így akkor ébredtem fel, mikor már indulnom kellett volna. Mivel a középiskolában mesterien kifejlesztettem azt a készségem, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is képes vagyok elérni a szükséges tömegközlekedési eszközt, most sem haboztam. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy öt perc alatt menetre kész voltam, bár smink nélkül, és kissé csipásan. Óriási lendülettel suhantam a Nagy Lajos király utcán a gurulós bőröndömmel, melynek zaja felverte a környéket. Hogy a dolgom még nehezebb legyen, épp metrófelújítások idejét élte Budapest, és pótló buszok jártak, mely miatt újabb értékes perceket veszítettem. A küldetésem egyre lehetelenebbnek látszott, de nem adtam fel. Bevágódtam a pótlóbuszra, mely visznylag gyorsan tudott haladni a gyér, reggeli forgalomban. Mikor a Keletinél leszálltam, már egyre bizakodóbb lettem, még három percem volt a vonat indulásáig - legalábbis a Keleti órája szerint. Jegy, helyjegy a tárcámban, így a rohamáson kívül semmi dolgom nem volt. Szerencsémre a vonat nem hátulról indult, hanem a jobb oldali vágányról, rögtön a lépcsővel szemben. Óriási megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy a még benn áll. Sietve indultam a szerelvény felé, mikor az lassan gurulni kezdett.

"No nem, nem mehet el ezek után" suhánt át az agyamon, azzal a bőröndöt húzva rohantam a vonat után, miközben feltartott kézzel kiabáltam, hogy "áááááállj!". Nem állt. Nem adtam fel, futottam mellette, kísértem egy darabig, persze továbbra is követelve, hogy álljon meg. Elment.

Lihegve néztem szét. A közelben állók meghatározhatatlan arckifejezéssel néztek rám, de nem törtődtem velük, idegenek. Legalább feldobtam a reggeli szürkeséget.

Egy darabig fáradtan, beletörődötten álltam a vágány mellett, aztán elindultam vissza a jegypénztárak felé.

* * *

Tündérlány mindezt végignézte. Ott állt a vágány elején. Hosszú barna haja a vállára omlott, szelíd tekintete követte a mozgásom, ahogy a gurulós bőrönddel kiabálva elsuhantam mellette. Ő is arra a vonatra szeretett volna felszállni, de velem ellentétben neki nem volt helyjegye, az összes elkelt, mire a pénztárhoz jutott. Akkor épp, kicsit bizonytalanul, a következő vonatra várva nézte az előző indulását. Azonban a zsebében lapult a jegy a következő IC-re. Figyelte, ahogy futok a vonat után; kicsit meg is sajnált, kicsit mulatott is rajtam. Arra gondolt, cserfes iskolás lány vagyok, talán érettségi előtt álló, pedig akkorra már befejeztem a főiskolát, elkezdtem az egyetemet, és majdnem fél éve dolgoztam. Figyelte, ahogy fáradtam, kialvatlanul és beletörődötten vonszolom magam után a zajos gurulós bőröndöm, és haladok felé. Aztán ahogy a közelébe értem, megszólított.

* * *

Őszintén szólva ma már egyáltalán nem emlékszem, mit mondott nekem akkor, hogyan szólított meg. Talán valami együtt érző klisé volt, én mindenesetre érdeklődve fogadtam, mert kellemes melegséget árasztott magából. Szó szót váltott, s nem emlékszem a témára, a szavakra vagy a mondatokra sem. Tény, hogy aztán elkísért helyjegyet venni, s együtt utaztunk Miskolcig.

Tündérlány személyisége valami megfoghatatlan hatással volt rám, hagytam, hogy elvarázsoljon, és ezer éves jó barátnőkként beszélgettük végig az utat. A hangja, a nevetése, a kislányosan mosolygó arca, törékeny, vékony teste, különleges érdeklődése a borok iránt egyaránt lenyűgözött. Varázslatos embernek láttam, mintha nem illene erre a bolygóra. Ha elmosolyodott, úgy éreztem, csak a függönyszerű szitakötő szárnyak hiányoznak a hátáról. Rendkívül felvidított ez a találkozás, csillogó szemeinek érdeklődése, vagy nevető hangja, ahogy beszélt magáról. Óvnivaló, finom kis kortalan lények tűnt. Törkénynek és szertetre méltónak.

Valahol végleg magához kötött ezzel az egyetlen 2 órás beszélgetéssel. Nem szoktunk találkozni, a vonatos eset óta csupán egyszer láttam, de személyisége akkor is éppúgy lenyűgözött, mint korábban. Néha gondolok rá, vagy küldök neki levelet, hogy mi van épp vele. Tudom, hogy éppolyan ember, mint én, megvannak a mindennapi küzdelmei, céljai, az élete. Sír és nevet, hegyremászik, majd völgybe hull, mígnem el nem múlik.

Nekem azonban Tündérlány. Érzékeny és finom. Nem egészen e világról való.