Alapvetően barátságos természet vagyok. Az a fajta, aki nem küldi el az élete történetét ecsetelő nénit a buszon, vagy vitába keveredik a 80 évesen hazatért disszidenssel arról, van-e erkölcsi alapja azokat bírálni, akik itthon élték túl a rendszerváltásig, s akár elmagyarázza az egyszerű falusi bácsinak, hogy nem csak az ügyvédeknek kell ám büntetőjogot tanulni. Barátságos, persze csak addig, amíg nem kérnek aprót alkoholisták, vagy kis mappával nem akarnak képeslapokat rám sózni "beteg gyerekekért". Hasonlókkal szemben a tolerancia szintem meglehetősen alacsonyra kúszott. Egyébként pedig jöhetnek a beszélgetni vágyó idegenek. A közbiztonság még annyira nem rossz, hogy féltsem a testi épségem.
Mint már írtam, eredetemet véve naplóíró természet vagyok több éve. Szeretek írni, a kezemmel, a tollammal, szeremem figyelni az írásképemet. Épp ennek az élvezetnek hódoltam a vonaton egyik alkalommal hazaafelé, még a pályaudvaron álló vagonban ülve. A menetiránynak háttal ecseteltem az akkor fontos eseményeket az életemben, a hozzájuk fűződő reményekkel, félelmekkel. Már a vonat indulása előtt feltűnt az a középkorú fickó, aki újságja mögül türelmetlenül kitekintve rám is, és a mellettem lévő üres székre is több alkalommal rásandított. A tolóajtó melletti meglehetősen kellemetlen helyen ült, így gyanítottam, hogy abban bízik, a vonat indulását köveően a mellettem lévő szék üresen marad, és átülhet (IC-ről lévén szó, a helyet még elfoglalhatták).
Megérzéseim helyesnek bizonyultak: a vonat indulását követően már ott is állt felettem, és érdeklődött, hogy az ülést elfoglalhatja-e. El. Természetesen, nyugodtan.
Írtam. De folyamatosan azt éreztem, hogy az ismeretlen valamire vár, mintha a kezében lévő újság csak egyfajta pótcselekvés lenne, és azt lesné, hogy letegyem a naplót, befejezzem az írást, és megszólíthasson. Folyamatosan figyelt, de nem azt, amit írok, inkább engem, úgy kerek egészében. Nem is titkolta, sőt, a kezében lévő látványosan figyelmen kívül hagyott újsággal együtt inkább demonstratívnak tűnt a várakozása. Ezzel bennem is kíváncsiságot ébresztett. Fura alak volt, de inkább emiatt a viselkedés miatt, mint a külseje miatt. Magas vékony férfi volt, hosszú végtagokkal, s erősen kopaszodó hajzattal (illetve annak maradványával). Hiába lapozgatta azt az újságot, hiába nézte, tudtam, hogy nem olvassa. Mit akar?
Letettem a tollat. A középkorú férfi abban a pillanatban tette le az újságot, és megérzésemnek megfelelően meg is szólított:
- Naplót ír?
- Igen. Már több éve.
- Ó, igen. Én is írtam egy időben, csak aztán meguntam, nem voltam elég szorgalmas.
Konvencionális válasz, mint naplóíró, számtalan hasonlóval találkozom, ha szóba kerül a téma.
- És mióta is? - folytatta.
- 10 éve - mikor mindez történt, 20 éves voltam.
- Nos kisassznyok, akkor úgy vélem, Ön grafomán.
És az idegen beszélni kezdett. Sajnos én sem voltam elég szorgalmas a történtek után ahhoz, hogy e rövid felvezetést követően elhangzott 2 órás párbeszédünk témáit rögzítsem. Csak néhány mondatban emlékszem meg a szórakozott, széles érdeklődési körű férfiról, akivel az utazás pillanatok alatt eltelt. Emlékszem azonban arra, amit rólam, és a naplóírásról mondott. A grafomániáról. Szerinte a naplót írók általában azok. Személyükben őrzik az írásukat, élvezik, ahogy összekötik a betűket, formálják azok alakját, szeretik saját írásukat nézni, olvasni, megalkotni. Ellenkezni nem tudtam vele, és nem is akartam. Valóban szeretek írni, tetszenek a betűim alakja, a sajátosan formált vonalak, egyedi hurkok, dőlésszögek, az, hogy írásom képe intelligens emberre vall, egyedi, s hangulatomtól függően változó. Igen, grafomán vagyok, sokszor csak az írásért írok magáért, mégcsak nem is a kiírnandó érzelmek és feszültségek miatt. Kézzel, tollal - kékkel vagy lilával - papírra -füzetbe, csíkosra, üresre, spirálra vagy könyvkötöttbe. A jegyzetelést éppúgy élvezem. A gépelés teljesen más. A blogírás mechanizmusa nem hasonlítható a kézzel írott napló olvasásához, a beletűzdelt belépők, képek, levelek kitapintható személyességéhez.
Az idegen mindemellett rendkívül megfoghatalan ember volt. Sokat beszélt, de kíváncsi volt az én véleményemre. Annyira széles területen mutatott jártasságot, hogy egyáltalán nem tudtam hova tenni sem szakmailag sem emberileg. Egyedül él? Családos? Biztos nincs gyereke. Nem hinném, hogy egy ilyen ember megtelepszik. Ja, hogy elvált és két fiú apja. Nem véletlenül elvált.
Először hittérítőnek véltem a szinte tolakodó személyessége és Isten létének boncolgatása miatt. Kisebb vita alakult ki közöttünk arra vonatkozóan, hogy vajon az emberek akkor imádkoznak többet, ha bajba kerülnak, vagy akkor, ha valami miatt hálát adnak. Szerintem az ember önző, és akkor imádkozik, ha kér. Szerinte az emberek nem olyan rosszak, és nagyon gyakran hálásak Istennek. Szerintem sem rosszak, legfeljebb önzőek. Azonban miután nyilvánvaló lett számomra, hogy Isten létét nem tekinti ténynek, és kijelentette, hogy egyébként semmilyen felekezetnek nem tagja, ezt a feltételezésemet elvetettem.
Közben érkezett a kalauz. Az idegen türelmetlenésge itt is érezető volt, folytatni akarta a beszélgetést, de persze jegyét előkereste és felmutatta. A kalauz együttérzően tekintett rám, azt gondolván, az ismeretlen szóáradata terhet jelent nekem. Visszamosolyogtam, és meghagytam ebben a hitében.
A kalauz távozásával a beszélgetés folytatódott. S én továbbra sem tudtam, mégis kivel állok szemben? Véltem filozófusnak, irodalmárnak, irodalomtörténésznek, fizikusnak (kémikusnak?), történésznek, tanárnak. Az út végén, a kérdésemre árulta el, hogy mérnök. És a szakmájában dolgozik.
A nevét elfelejtettem megkérdezni, pedig sose szoktam elmulasztani azt, hogy azoknak az ismeretleneknek a nevét, akikkel beszélek, feljegyezzem. Így az idegen polihisztor (talán meg nem értett zseni) név nélkül maradt. De név nélkül is a legemlékezetesebb ismeretlenekkel folytatott beszélgetésem partnere marad.
Mint már írtam, eredetemet véve naplóíró természet vagyok több éve. Szeretek írni, a kezemmel, a tollammal, szeremem figyelni az írásképemet. Épp ennek az élvezetnek hódoltam a vonaton egyik alkalommal hazaafelé, még a pályaudvaron álló vagonban ülve. A menetiránynak háttal ecseteltem az akkor fontos eseményeket az életemben, a hozzájuk fűződő reményekkel, félelmekkel. Már a vonat indulása előtt feltűnt az a középkorú fickó, aki újságja mögül türelmetlenül kitekintve rám is, és a mellettem lévő üres székre is több alkalommal rásandított. A tolóajtó melletti meglehetősen kellemetlen helyen ült, így gyanítottam, hogy abban bízik, a vonat indulását köveően a mellettem lévő szék üresen marad, és átülhet (IC-ről lévén szó, a helyet még elfoglalhatták).
Megérzéseim helyesnek bizonyultak: a vonat indulását követően már ott is állt felettem, és érdeklődött, hogy az ülést elfoglalhatja-e. El. Természetesen, nyugodtan.
Írtam. De folyamatosan azt éreztem, hogy az ismeretlen valamire vár, mintha a kezében lévő újság csak egyfajta pótcselekvés lenne, és azt lesné, hogy letegyem a naplót, befejezzem az írást, és megszólíthasson. Folyamatosan figyelt, de nem azt, amit írok, inkább engem, úgy kerek egészében. Nem is titkolta, sőt, a kezében lévő látványosan figyelmen kívül hagyott újsággal együtt inkább demonstratívnak tűnt a várakozása. Ezzel bennem is kíváncsiságot ébresztett. Fura alak volt, de inkább emiatt a viselkedés miatt, mint a külseje miatt. Magas vékony férfi volt, hosszú végtagokkal, s erősen kopaszodó hajzattal (illetve annak maradványával). Hiába lapozgatta azt az újságot, hiába nézte, tudtam, hogy nem olvassa. Mit akar?
Letettem a tollat. A középkorú férfi abban a pillanatban tette le az újságot, és megérzésemnek megfelelően meg is szólított:
- Naplót ír?
- Igen. Már több éve.
- Ó, igen. Én is írtam egy időben, csak aztán meguntam, nem voltam elég szorgalmas.
Konvencionális válasz, mint naplóíró, számtalan hasonlóval találkozom, ha szóba kerül a téma.
- És mióta is? - folytatta.
- 10 éve - mikor mindez történt, 20 éves voltam.
- Nos kisassznyok, akkor úgy vélem, Ön grafomán.
És az idegen beszélni kezdett. Sajnos én sem voltam elég szorgalmas a történtek után ahhoz, hogy e rövid felvezetést követően elhangzott 2 órás párbeszédünk témáit rögzítsem. Csak néhány mondatban emlékszem meg a szórakozott, széles érdeklődési körű férfiról, akivel az utazás pillanatok alatt eltelt. Emlékszem azonban arra, amit rólam, és a naplóírásról mondott. A grafomániáról. Szerinte a naplót írók általában azok. Személyükben őrzik az írásukat, élvezik, ahogy összekötik a betűket, formálják azok alakját, szeretik saját írásukat nézni, olvasni, megalkotni. Ellenkezni nem tudtam vele, és nem is akartam. Valóban szeretek írni, tetszenek a betűim alakja, a sajátosan formált vonalak, egyedi hurkok, dőlésszögek, az, hogy írásom képe intelligens emberre vall, egyedi, s hangulatomtól függően változó. Igen, grafomán vagyok, sokszor csak az írásért írok magáért, mégcsak nem is a kiírnandó érzelmek és feszültségek miatt. Kézzel, tollal - kékkel vagy lilával - papírra -füzetbe, csíkosra, üresre, spirálra vagy könyvkötöttbe. A jegyzetelést éppúgy élvezem. A gépelés teljesen más. A blogírás mechanizmusa nem hasonlítható a kézzel írott napló olvasásához, a beletűzdelt belépők, képek, levelek kitapintható személyességéhez.
Az idegen mindemellett rendkívül megfoghatalan ember volt. Sokat beszélt, de kíváncsi volt az én véleményemre. Annyira széles területen mutatott jártasságot, hogy egyáltalán nem tudtam hova tenni sem szakmailag sem emberileg. Egyedül él? Családos? Biztos nincs gyereke. Nem hinném, hogy egy ilyen ember megtelepszik. Ja, hogy elvált és két fiú apja. Nem véletlenül elvált.
Először hittérítőnek véltem a szinte tolakodó személyessége és Isten létének boncolgatása miatt. Kisebb vita alakult ki közöttünk arra vonatkozóan, hogy vajon az emberek akkor imádkoznak többet, ha bajba kerülnak, vagy akkor, ha valami miatt hálát adnak. Szerintem az ember önző, és akkor imádkozik, ha kér. Szerinte az emberek nem olyan rosszak, és nagyon gyakran hálásak Istennek. Szerintem sem rosszak, legfeljebb önzőek. Azonban miután nyilvánvaló lett számomra, hogy Isten létét nem tekinti ténynek, és kijelentette, hogy egyébként semmilyen felekezetnek nem tagja, ezt a feltételezésemet elvetettem.
Közben érkezett a kalauz. Az idegen türelmetlenésge itt is érezető volt, folytatni akarta a beszélgetést, de persze jegyét előkereste és felmutatta. A kalauz együttérzően tekintett rám, azt gondolván, az ismeretlen szóáradata terhet jelent nekem. Visszamosolyogtam, és meghagytam ebben a hitében.
A kalauz távozásával a beszélgetés folytatódott. S én továbbra sem tudtam, mégis kivel állok szemben? Véltem filozófusnak, irodalmárnak, irodalomtörténésznek, fizikusnak (kémikusnak?), történésznek, tanárnak. Az út végén, a kérdésemre árulta el, hogy mérnök. És a szakmájában dolgozik.
A nevét elfelejtettem megkérdezni, pedig sose szoktam elmulasztani azt, hogy azoknak az ismeretleneknek a nevét, akikkel beszélek, feljegyezzem. Így az idegen polihisztor (talán meg nem értett zseni) név nélkül maradt. De név nélkül is a legemlékezetesebb ismeretlenekkel folytatott beszélgetésem partnere marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése