Miközben nekiálltam leepilálni az 5 hetes bundát a lábamról (a fiúk kedvéért: ez egy rendkívül fájdalmas folyamat, mely során a kis szerkentyű kitépi a szőrszálat gyökerestől, hogy tovább legyen szép sima a lábunk a kedvetekért) - mert hát tél van, és ilyenkor hajlamosabb az ember lánya is az állatokhoz hasonlóan kiszőrösödni - eszembe jutott szőrtelenségem története.
13 évesen megismerkedtem a szőrtelenítő krémmel. És úgy gondoltam, ez nekem tökéletesen elég. Elég is volt 14 éves koromig. Akkor úgy döntöttem, kipróbálom Anya epilátorát. Reménytelen kísérlet volt, rendkívül fájdalmas, képtelen voltam önmagamnak ilyen kínző érzést okozni! Így aztán Anya epilálta a lábam, én meg közben hajlamos voltam úgy üvölteni, hogy Jóapám beszaladt a kerből, mert azt hitte, valami baj történt. Úgy gondoltam, én ezt sose leszek képes elviselni. Ezt a kínt, a fájdalmat, a sajgó bőrfelületet, vagy hogy a térdhajlatomból akár egy szál szőrt is eltávolítsanak. Láttam magam 30 éves családanyaként, ahogy a szüleimnél tett látogatás részét képezi az is, hogy Anya leepilálja túlérzékeny leánya lábát. Nem is néztem. A másik térdemre borulva nyöszörögtem, öszeszorított fogakkal. Egy részletben nem is lehetett elvégezni rajtam a műveletet.
Aztán csak rászoktattam magam. Mit tesz a szocializáció! 15 évesen már simán nekiestem a saját lábaimnak az epilátorral. Szinte kedvem is volt hozzá. Így mivel gyakran csináltam, nem is fájt annyira. Ma már inkább a lézeres szőreltávolításon gondolkodom, mely örökre szól. Sajnálom azokat a fél órákat, amit epilálással töltök. De csak ha nyerek a lottón. Vagy valahol máshol...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése