Pár napja valamiért eszembe jutott az a nem is olyan régen történt pillanat, amikor még úgymond vallásosként folytattam ideológiai vitát a férjemmel, és megint ott maradtam érvek nélkül, azzal a nehezen emészthető ellentmondással a fejemben, ami a hitem és a józan ésszel történő nyilvánvaló következtetés között húzódott. Emlékszem, hogy a kellemes és szép kerek világnézetemnek, amelyet valósnak tudtam, mennyire nem tetszett az a rideg, idegen világ, amelyet látni véltem, és amitől féltem, hogy valóban igaz. A hangsúly most a félelmen van. Annyira egyértelmű volt valaha számomra az, hogy mindennek oka van, minden élőnek valójában közös lelke van, hogy egy élő létező világmindenség részei vagyunk. Szörnyűnek tűnt még csak a lehetősége is annak, hogy ez nem létezhet. Hogy az univerzum nem szeret engem, nem tart különlegesnek, sőt, másokat sem, mert képtelen szeretni. Hát mi értelme van így ennek az egésznek? Hogy lehetne értelem nélkül létezni?
Féltem hát, leginkább azért, mer t legbelül, el nem ismerten, úgy láttam, hogy a félelmem megalapozott, és jó esély van arra, hogy a világképem teljesen hamis és légből kapott. Ezzel nem csak egyszerűen az ideológiám bukott, hanem minden értelmezésem, amellyel magamnak az engem körbevevő eseményeket magyaráztam. Minden kusza lett.
„De ez nekem így nem tetszik.” Talán ez volt a másik végső érvem ezen viták végén a „csak”-on kívül.
Arra emlékszem, hogy kapcsolatunk elején kicsit sajnáltam a férjemet amiatt, mert ateista, de mivel úgy láttam, jól érzi magát a bőrében, nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. Egyébként is úgy véltem, hogy a tettek számítanak. Ám ha két ember másképpen magyarázza a világ eseményeit, az akarva és akaratlanul is felszínre fog kerülni.
A privát naplómban 2008. október 18-án így írok róla: „… néha úgy érzem, elvett tőlem egy fontos dolgot: a hitem. Két éve még oly stabil világképem le akar dőlni. Megtanított gondolkodni, és így már nem tűnik olyan logikus, létező dolognak a reinkarnáció és a halálon túli élet. Válaszokat vesztettem el. Egyszavas mondatokat kaptam helyettük, amelyek csak tagadnak.”
Akaratom ellenére kerültem egy idegen, riasztó világba, s bár féltem, mégis egyre kevesebb területen engedtem meg magamnak az irracionális magyarázatokat. Talán úgy tűnhet, mintha a férjem kimosta volna az agyam, de valójában ő volt a katalizátor. Én magam igyekeztem minél jobban olyan tudományos kutatásokat keresni, amelyek azt igazolják, létezik pszi, telepátia vagy reinkarnáció, ám annál valószínűbbnek látszott az ellenkezője. Pár hónapra konzerváltam magam egy igen kényelmes állapotba: inkább nem gondolkodtam olyan témákon, amelyek megkérdőjelezhetik a kis világomat, mert féltem attól, hogy végleg elveszítem, és egy hideg, kiüresedett világban találom magam helyette. Viszont már nevetségesnek éreztem magam, ha elővettem a Tarot kártyám. 2009. tavaszán írok arról, mennyire gyerekesnek tűnik a korábbi világlátásom, de inkább az agnoszticizmus kényelmes álláspontjára helyezkedtem, és nem akartam állást foglalni. Mert hát lehet, hogy most inkább tűnik úgy számomra, hogy még sincs mindenkit átölelő univerzum, nincs lelkünk, pláne nem közös gyökerű lelkünk, de hátha tévedek. Hátha mégsem igaz ez. Ugye? Ugye nem?
Azért bíztam a tévedésemben, mert még mindig féltem az idegen, lelketlen, hideg valóságtól. Szörnyűnek, sőt, rémesen borzalmasnak tűnt. Embertelennek, a szó valamennyi negatív jelentésével. Mára nehezemre esik visszaidézni ezeket a félelmeket, ahogy egyre nehezebb számomra megérteni az akkori gondolatmenetemet is. Épp ezért tartok most egy kis visszaemlékezést. Hogy értsem, mi is az, ami visszatart egy magát vallásosnak tartó, de józan gondolkodású embert az ateizmustól. És ez elsősorban egészen biztosan az elrettenés attól a ténytől, hogy mennyire jelentéktelen is a saját élete ahhoz képest, amilyen jelentősnek korábban gondolta. Az elrettenés a világegyetem embertelenségétől és létünk magányos voltától.
Azt hiszem, ha nem fedezem fel magamnak Carl Sagan-t, sosem fordulok ateizmusba. Mert bár furcsa módon ő nem vallotta magát ateistának, mégis ő adta meg a végső lökést számomra ahhoz, hogy én azzá váljak. Képes volt úgy beszélni a valóságról, hogy az ne tűnjön számomra úgy, mintha megfosztották volna valami rendkívül fontostól. Sőt! Lélegzetelállítónak tűnt. Beláttam, hogy ez a „fontos elem” csak az én fejemben létezett, és valójában egyáltalán nem is fontos. Ezt elismerni már nem jelentett félelmet.
2009. augusztusában kezdtem el olvasni a könyveit és 2009. novemberében írom le először azt, hogy ateista vagyok. Már nem látom félelmetesnek vagy ijesztőnek a valóságot. Képes lettem puszta valójában csodálni. Tündérek nélkül, ahogy Douglas Adams mondaná.
Számomra csalódást talán az egész kapcsán az jelentett, hogy miközben gyerekként csodálkoztam rá a valóság szépségeire, képtelen voltam ezt más vallásos ismerőseimmel megértetni. Azt hittem, ha nekem ment, nekik is menni fog. De lehetetlen volt, pedig annyira vágytam rá, hogy lássák ők is, hogy a felfedezés érzését megosszam valakivel. Nem ment. A félelmeik miatt. A félelem az elmúlástól, az értelmetlen léttől, de leginkább talán önnön hétköznapiságuk tényétől. Béklyóba veri őket a hitük. Nem, nem a hitük. A félelmük. A félelmük a valóságtól.
15 megjegyzés:
Jó írás volt :)
Néha egy kicsit furcsa, amikor más emberek dekonverziójáról olvasok, lévén, hogy én egész életemben vallástalan voltam - anyám nagy felháborodására és ijedtségére.
Egyik első gyerekkori emlékem amikor éjszaka kikísértem anyámat a lakásból dohányozni, 4-5-6 éves lehettem, és valamiért elkezdtem faggatni a csillagokról. Megkérdeztem tőle, hogy mik azok a csillagok és honnan vannak. Anyám erre azt válaszolta, hogy isten teremtette őket, de én nem elégedtem meg ennyivel és megkérdeztem, hogy ki teremtette istent, amire anyám nem tudott elfogadható választ adni, szóval úgy gondoltam, hogy akkor talán nem is isten teremtette a csillagokat.
Anyámnak hála már az oviban metanultam olvasni és írni, alsó tagozatos koromban pedig egy gyerekhez képest sok könyvet bújtam, azokból meg elképesztő dolgokat tanultam; például, hogy a csillagok napok, amiknek fénye évszázadokat, vagy évmilliókat utazik, mire eléri a Földet és amit mi látunk belőle az a múltjának a tükörképe, hiszen mire ide ér a fény az sok idő, és valójában akár el is pusztulhatott azóta és hasonlók.
Szerintem az átlagos emberi elme magasabb szintjére emeléséhez elengedhetetlen, hogy a világ csodáival fiatal korban megismertessük és elámultassuk a gyerekeket - akkor még fogékonyabbak, befogadóbban az új dolgokkal szemben, satöbbi.
Nagyon kevés alapból vallástalan ismerősöm van. Az egyetlen igazi talán épp a férjem.
Én egyébként elég szabadon gondolkodó családban nőttem fel, ahol sosem volt fontos a vallás, sem isten, viszont a családtagok leginkább amolyan "valami biztos van" állásponton vannak.
Nekünk is rengeteg ismeretterjesztő könyvünk volt, én viszont csak iskolában tanultam meg olvasni. Mindig anyukám olvasott nekünk esténként, és ez egészen nagy korunkig megmaradt esti programnak. Persze mire megtanultunk olvasni, egyedül is kezünkbe vettük, ami érdekelt. :)
En negyevesen kezdtem el olvasni - rettenet buszke voltam, hogy a Kisvakondot es a Gogos gunar gedeont mar magamtol betuzgettem ki :)
Onnantol fogva Charlie Bood A termeszet csodai cimu sorozata volt a kedvencem, mindenhova magammal hurcolasztam legalabb egy fuzetet (de inkabb tobbet, sose lehessen tudni :). Nagyon megorultem, amikor az orias alkak kapcsan Te is irtal errol a szuper kis fejtagito sorozatrol.
A szuleim vallastalanok - sot, nem kertelek, kokemeny es meggyozodeses ateistak. Gyerekkent a kerdeseimre mindig olyan magyarazatot kaptam, amik kielegitettek a kivancsisagom, minden szinten. Az evolucio peldaul teljesen magatol ertetodo valasznak tunt, ki is tagadhatna, aki latott akar csak egyet is eleteben, hogy szoros rokonsagban allunk a csimpanzokkal? Emlekszem, az allatkertben orakat acsorogtam a majomhazban, hogy lassam, ahogy ember lesz beloluk ... (eleg ironikus, hogy en akkor 5-6 eves lehettem, manapsag meg felnottek millioi is igy kozelitik meg a kerdest "a zevolucio a zaz, amikora majombol lessza zember")
Annak ellenere, hogy a szuleim ateistak, semmitol nem voltunk a noveremmel elzarva - volt otthon Biblia, vallastorteneti munkak, stb. Apamek ugy veltek, hozzatartozik a muveltseghez, hogy ismerjuk a vallasokat. El is olvastam vegig a Bibliat, de fel nem foghattam, hogy kepesek hitelt adni a vallasos emberek azoknak a bronzkori, irastudatlan kozel-keleti kecskepasztorok mendemondai alapjan osszevissza forditgatott, toldott-foldott-kanonizalt tudomanytalan suletlensegeknek. Allitom, hogy tobbet olvastam a Bibliat, mint sok vallasos ember es minden egyes forgataskor csak erosebb volt bennem a gyanu, hogy itten valami orbitalis atbaszarintas esete forog fenn, csak a keresztenyeknek (meg ugy globalis altalanossagban a vallasosoknak) meg nem esett le a poen.
Vadallatian halas vagyok a szuleimnek azert, ahogy hozzaalltak a dologhoz. Akar lehettem volna vallasos is, a lehetosegem adott volt ra. Nem lettem az, am nem lettem az o konkret vilagnezeti klonjuk sem.
De ahogy apam a csillagokrol es az evoluciorol, az urkutatasrol, a tudomanyrol, gravitaciorol meselt, emlekszem, milyen hatassal voltak ram ezek az informaciok.
Olyan lenyugozo volt az igazsag, olyan izgalmas, hogy a vallasos tetelek ezen termeszeti csodak mellett olcso mesekonyveknek tuntek, semmi masnak.
Szoval Sedith, reszemrol +1 a "miota az eszemet tudom, ateista vagyok" klubban ;)
Számoltam, így összesen három van! :D
Én is kora gyerekkoromtól kezdve érdeklődtem a csillagok, meg a hozzájuk kapcsolódó fizika iránt, második-harmadikos koromban még relativitáselméletről szóló könyveket is kivettem a felnőtt könyvtárból. De erősen hívő katolikus családban nevelkedtem, sok templombajárás meg hittanóra, katolikus gimi, satöbbi. A katolikus meg tudományos világkép valahogy együtt létezett a fejemben, keverve némi kis ezotériával, na meg persze nagyon szerettem volna, ha a sok scifi könyvben olvasott dolgok is léteznének. Ez a kognitív disszonancia kitartott kb. 18-20 éves koromig, aztán jó darabig az erősen agnosztikus álláspontra helyezkedtem, azaz lehet, hogy van lélek, meg jóistenke, meg telepátia, csak valaki mutasson már egy elfogadható bizonyítékot ezekre.
A fordulópont az volt, amikor megnéztem Kent Hovind Creation Seminar előadását, és felkiáltottam: beszarsz, bazmeg, ezek tényleg elhiszik a hatnapos teremtést, a beszélő kígyót, az özönvizet meg a többi bullshitet. Na onnantól kezdve erős ateista vagyok, többet olvastam azóta a bibliát, mint előtte összesen, és már csak nevetni tudok a nevetséges történeteken. A csillagok, fizika, és scifi történetek iránti érdeklődésem megmaradt, de jó adag realitásérzékkel nyakonöntve. Most olvastam újra Asimov Alapítvány könyveit, de sajnos már nem ugyanazt az élményt nyújtja (az utolsó két könyve nagyon elment ezó témák irányába...).
Azért azt hozzátenném, hogy az agnoszticizmus sok esetben nem ugyanabból táplálkozik, amit te itt leírtál. Én pl. pontosan olyan hitnek tartom az ateizmust, mint az istenhitet. Sem a teremtő létezését, sem a nem létezését nem tudod alátámasztani, s amíg így van, addig hitnek számít bármelyik oldal melletti elköteleződés.
Szerintem. :)
Amúgy nagyon tetszett az, ahogy leírtad a saját világnézeted alakulását!
Na jó, de - hogy Bertand Russel agyonismételt hasonlatával éljek - a Nap körül keringő teáskanna nem létét sem fogod tudni bebizonyítani, mégsem hiszed el, hogy ott van. Ahogy nem tudod a törpék, tündérek vagy a Repülő Spagetti Szörny nem létét sem bizonyítani, mégsem hiszed azt, hogy ezek léteznek. Vagy az ezen lényekben való nem hit is babona lenne csupán a nem létükre vonatkozó bizonyíték hiánya miatt? Ugye, hogy nem.
Az ateizmus úgy vallás, ahogy a bélyeg nem gyűjtés hobbi vagy a focipálya szélén üldögélés sport.
Ez egy szubjektív poszt volt, ugyanazon világnézet táplálkozhat különböző forrásokból. De örülök, hogy azért tetszett. :)
Igen, vannak nonszenszek. de jó kutatóhoz méltóan az ember megpróbál túllendülni a saját elképzelései, tudományos világnézete és ismeretei adta kereteken, és elfogadni azt, hogy amíg senki nem bizonyított semmit, a kérdés nyitott marad.
Magam részéről egyébként pl. hajlamos vagyok a tudományos elméletekben hinni. (de legtöbb esetben ez ugye arról szól, hogy hiszel annak az embernek a szakértelmében, aki az adott elméletet megalkotta).
Hogyha valaki az első öt oldalnál tovább olvasta a Szentírást, és nem jött rá, hogy az nem történeti mű, az rettentő primitív, sötét ember... Úgy általában - szó szerint - félelmetes butaságról tesznek tanúságot azok, akik azt hiszik, hogy a Szentírás történeti mű, ezzel önmagukat minősítik.
(Ez kb. olyan, mintha megfigyelnék egy majmot két hétig, majd, ha nem alakult át emberré, öntelt mosollyal nyugtáznám, hogy bebizonyítottam, hogy a törzsfejlődés hülyeség...)
számolj tovább! +1, paligreg. (Engem egyébként a nem vallásosságból való hirtelen, vagy nem is hirtelen megtérések motívumai érdekelnek inkább. az, hogy hogyan betegszik vissza a tudat a hamis tudatba. Az én a természetes vallástalanságommmal ezt egyszerűen elképzelhetetlennek tartom. Persze valamiféle vallásos élményre hivatkoznak, mint az eredendően annak nevelődöttek. Ez viszont már fogalmilag is megragadható, és elvben tudományos módszerekkel is vizsgálható.)
@Marcel
Ha nem történelmi mű a szentírás..
és itt feltételezem, hogy a bibliára gondolsz, hiszen mocskosul szerencsés vagy, hogy jó helyre és jó időbe születtél, hogy az egy és igaz istent imádd, és az ő szentírását olvasd ne annak a számtalan más másik hamis istenét..
Szóval ha nem történelmi mű a szentírás, tehát nem vehető szó szerint.. akkor mégis hogyan kell értelmezni?
Kérlek térj ki nekem erre, hogy mi alapján döntötted te ezt el, mi alapján válogatod a követendő és elvetendő részeit a bibliának..
Mi haszna van a szentírásnak akkor, ha ennyire szubjektív?
És vissza is adom neked a szót:
"Hogyha valaki az első öt oldalnál tovább olvasta a szentírást és nem jött rá, hogy az kukába való az rettentő primitív, sötét ember."
Számomra ez a rész furcsa: „… néha úgy érzem, elvett tőlem egy fontos dolgot: a hitem. Két éve még oly stabil világképem le akar dőlni. Megtanított gondolkodni, és így már nem tűnik olyan logikus, létező dolognak a reinkarnáció és a halálon túli élet. Válaszokat vesztettem el. Egyszavas mondatokat kaptam helyettük, amelyek csak tagadnak.”
Hogy is van ez? Az oly stabil vallásos világkép egyszavas tagadó mondatok (vagyis a "nem") hatására ledőlt? Az egyszavas tagadó mondatok nem nagyon tanítanak meg gondolkodni -önmagukban semmiképpen.
Vagyis: Nyilvánvaló, hogy itt más is volt a háttérben. Én a következőre tippelek: Mivel az alany viszonylag gyorsan veszítette el a hitét, és viszonylag kevés utalás van arra, hogy miért, mitől (C. Sagant kivéve), ez a "visszatérés" (a józan észhez) szerintem inkább érzelmi, mint értelmi jellegű, és indíttatású lehetett. Ezt valószínűsíti az is, hogy nem a szomszéd (öreg, és csúnya) Pista bácsi hatására történt, hanem a szeretett férj miatt.
Ugyanis én azt gondolom, hogy egy agymosott vallásosból (minden vallásos ember agymosott valamilyen szinten) felszabadulni, ateistának lenni, az "nehéz". Mi több rendkívül ritka esemény. (A fordítottja annál gyakoribb -persze nem a kemény, meggyőződéses ateisták esetén). Tehát, így az a történet csak annyit mond (valóban szép stílusban elmesélve), hogy volt nekem egy férjecském, akinek a hatására feladtam az addigi vallásos hitemet.
És tulajdonképpen ez is valami, és szép, dicséretes dolog. Csak kérdéses, hogy mennyire megalapozott az az ateizmus most. És mi van, ha netán jön egy új férj, új szerelem, aki történetesen istenhívő, és aki az ateizmust nem csak "egyszavas tagadó" mondatokkal fogja "cáfolni"? Akkor újra hitet tetszik majd vallani?
Tehát: Az a jó, ha egy világnézetet nem holmi érzelmi kilengések, ötletszerű, vagy tetszetős dolgok, művek, hanem a tudás alapoz meg. A tudás megszerzéséhez idő kell. Inkább sok, mint kevés idő. Főleg az olyan tudáshoz, amely agymosottból ateistát csinál. Nehéz ügy ez... ;-)
A férjem nem ritkán mond nekem valami nagyon hasonlót. Azt szoktam neki mondani, hogy ne értékelje túl magát. :) Azért had tisztázzak egy-két dolgot:
1., Amit idéztél, azt a naplómba írtam, ahogy egy világnézeti válság közepén éreztem magam. Önmagukban a tagadómondatok nem tanítanak meg gondolkodni, de én nem is voltam agymosott vallásos, és nem is egyszerűen tagadó mondatokról volt szó (bár én annak éltem meg őket), hanem az én hitemet cáfoló makacs tényekről. Egyszerűen hittem dolgokban, de pl. nem tagadtam az evolúciót, nem vontam kétségbe az orvosok tudását, csak közhelyesen szólva, úgy véltem, több van a dolgok mögött, mint amit látunk. Ha beleolvasol a blogba, láthatod, hogy gyerekként elég sok ismeretterjesztő könyvet olvastam, természetfilmet néztem és nem kaptam vallásos nevelést. Nem egy sík hülye ember vagyok vagy voltam, aki egyszer csak okosnak hiszi magát, mert magára ragasztotta az ateista címkét.
2., Azt írod, viszonylag gyorsan vesztettem el a hitem. Ebből a bejegyzésből talán nem jön le, de másfél évről beszélünk, mire ez megérett bennem. Ezt érted gyors idő alatt? Szerintem ez egyáltalán nem az.
3., Úgy látom, te most arra vagy kíváncsi, mennyire lehet az ateizmusom jelenleg egy másik hit (és ez az, amit a férjem is sokszor felvet velem kapcsolatban). Tudod, a vallás sosem állt a gondolkodásom középpontjában. Se korábban, se most. Ha önállóan (!) felismered, hogy itt-ott hol és miért hazudtál magadnak, onnantól kezdve nehéz lenne egyszerűen érzelmi kilengésnek minősíteni az egészet. Lehet, hogy a valóban igen erős érzelmi jellegű motivációt a férjem adta arra, hogy mélyebben utána járjak mindannak, amit korábban tényként fogadtam el, de a belátás, a felismerés a sajátom. Korábban elfogadtam dolgokat, téziseket, anélkül, hogy utánuk néztem volna (vegyük pl. a telepátia vagy egyéb parapszichológiai kísérletek hitelességét és bizonyító erejét). Ám utána olvastam sok mindennek, amit készpénznek vettem, és rádöbbentem, hogy valami nem stimmel. Ez persze okozott kis elhúzódó világnézeti válságot, de közel sem akkorát, hogy hazudni akarjak önmagamnak. Ha egyszer felismered, hogy hol torzítod a valóságot a saját kis lelki nyugalmad érdekében, onnantól elég nehéz lenne visszatáncolni. Ehhez kőkeményen hazudni kellene önmagadnak. Sokan megteszik, de nekem erre nincs szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam.
Kedves Sedith, néhány megjegyzés...
Persze az most meddő vita lenne, hogy ki az agymosott vallásos, és ki agymosás nélküli vallásos. Számomra minden vallásos agymosott (de különböző mértékben), egyszerűen azért, mert a vallásuk nyilvánvalóan a világnézetük meghatározó részét alkotja, és maga ez a tény (hogy vallásosak) igen nagy tudatlanságra vall. De ezt nem a vita miatt mondom, csak magyarázom a szóhasználatomat.
Furcsa módon egy, a vallásos időszakodban tett kijelentéseddel egyetértek: Én is azt gondolom, hogy "több van a dolgok mögött, mint amennyit látunk". Csak egészen biztos az is, hogy ezt a dolgok mögött lévő "cuccot" egészen máshogy értelmezem, mint te akkor. (Hogy most mit hiszel erről, azt nem tudom - még az is lehet, hogy igazat fogsz nekem adni, így újra változik valamelyest a véleményed.) Szóval, én erről azt gondolom, hogy - mindenféle misztifikáció nélkül - a dolgok mögött egyelőre egy csomó olyasmi van, amit ma még nem látunk, és nem tudunk. Egyszerűen azért, mert ma még nem ismerjük részleteiben, minuciózusan, alaposan, és mélyen a világot. De ami a fontos itt, az az, hogy a dolgok mögött nem holmi isten, szellemi, immateriális, vagy transzcendens jelenség van, hanem egyszerűen csak (illetve nagyon bonyolultan - pont ezért nem ismerjük még) az anyagi világ ma még ismeretlen törvényszerűségei. (Ja igen, azt most ne kezdjük, hogy "de mi okozta ezeket a törvényszerűségeket").
Ha 1.5 év alatt veszítetted el a hited, és lettél ateista, az nekem ahhoz képest gyors, amilyen időszakot feltételezek egy alapos, tudatos "átállásra". De ha így, hát így...
És igen, és voltaképpen arra voltam kíváncsi, hogy nálad mennyire alapos, tudatos az ateizmus. Hogy nem csak érzelmi indittatású, és jellegű-e, hanem valami átgondolt, tudati folyamat eredménye, hogy tudás áll mögötte, és nem egy másfajta hit. (Persze nem arról van szó itt, hogy az ateizmus csak egy "másfajta hit" lenne, az éppen nem hit, hanem a vallásos hit hiánya). De megalapozatlanul lehet ateista valaki, pl úgy, hogy "istentelen" családban nőtt fel, úgy szocializálódott, és egyáltalán nem is foglalkozott soha a kérdéssel. Ilyenkor semmiképpen nem mondhatjuk róla, hogy megalapozottan, tudatosan ateista.
Még valamit: Úgy látom, hogy a te volt vallásos hitednek valamiféle részét képezhette az ezoteria, illetve a parapszichológiai jelenségekben való hit is. A megjegyzésed erre utal. És a vallásos hitedet azzal párhuzamosan vetetted le (részben annak okán is), ahogy már nem hittél az ezoterikus, parapszichológiában, jelenségekben (a férjed nyilván nem hisz ezekben). Nos, van egy rossz hírem: A parejelenségekben nem hinni kell, hanem két dolgot kell velük csinálni: 1. Megvizsgálni, hogy léteznek-e, 2. Ha léteznek, rájönni, hogy hogyan működnek. Mind a kettő vaskosan tudományos kérdés, és semmi köze nincs a holdkóros ezoterikusok zagyvaságaihoz. Ha már itt tartunk, ajánlok neked egy _tudományos_ könyvet a témában: Vassy Zoltán: A parapszichológia tudományos irányzata. Azt hiszem, csodálkozni fogsz, ha elolvasod (a férjed is ;-)). Csak nehogy rossz következtetést vonj le belőle megint.
Végső soron az egy nagy dolog, ha kikecmeregtél a vallásos hit mocsarából. De ne feledd, egy világnézetnek sokféle összetevője van, a sok között hamis, és igaz hitekkel, és tudásokkal. Várhatnak rád még meglepetések. ;-)
Próbáltam érvelni az ellen, hogy tudatlannak tartsd a vallásos embereket, ugyanis ahogy te is írod, a világnézetnek sokféle összetevője van, egy embert a hitén kívül rengeted egyéb tényező is meghatároz és amit írtál, túl erősnek érzem. De azt sajnos el kell ismernem, hogy egy megalapozatlan hitvilág jelentősen korlátozhatja az egyént és a tudását is.
Ami azt a "több dolgot" illeti: nyilván több van, és itt megint belekeveredtem egy olyan helyzetbe, amikor a korábbi pontatlan szóhasználatomat egy az egyben átveszem. Akkor ez alatt persze egyetemes tudatot, lélekvándorlást, egyéb ezoterikus elemeket értettem.
Hogy a másfél év gyors-e? Erről nem tudok nyilatkozni, szerintem egyénenként rengeteg minden befolyásolhatja. Mindenesetre más hasonló cipőben járó ismerőseim is másfél-két évről beszéltek.
A parapszichológia kapcsán annyit, hogy én úgy gondolom, elég nehéz elválasztani az ezotériától. Testen kívüli élmények, telepátia, telekinézis, prekogníció, ezek mind olyan jelenségek, amelyeket az ezotéria tényként fogad el, és amelyekben való hit igen gyakran megzavarja a kísérlet objektivitását. A Szintézis Szabadegyetemes Paulinyi Tamás kísérletei pl. rendszeresen megjelennek különböző ezós fórumokon, mint ezen jelenségek valamelyikének tudományos bizonyítékai. Emellett az IPM is lehozott egy igen kétséges kísérletet, melyet több oldalon át taglalt, és ahogy az ezósok, ő is tényként kezelte a fenti jelenségeket (engem meg is lepett, hogy helyet kapott az IPM-ben). Ahogy én látom, a parajelenségeket már rengeteg oldalról megvizsgálták, és nem igazán tudták igazolni. Amelyik kísérlet meg igazolta, azt vagy nem tudták megismételni, vagy meglehetősen kétséges a megbízhatósága. Azzal egyetértek, hogy meg kell vizsgálni, ha felmerül valami új, de néha úgy látom, csak róják ugyanazokat a köröket a semmi körül. De persze lehet nekem is újat mondani, sőt, (én egyébként Beck Mihálytól olvastam hasonló témában) így mindenképpen meg fogom nézni ezt a könyvet. :)
Megjegyzés küldése