Karácsonyi lista

Az utóbbi időben tényleg nem ego blogot írok, de ha már hamarosan itt a karácsony, és ha már meg lettem kérve (by Annalight) ilyen szépen, akkor teszek egy kivételt és írok egy kívánság listát. Eddig nem is gondolkodtam rajta, szeretnék-e valamit, mert feláll a hátamon a szőr a kötelező karácsonyi versenyfutástól, így tavaly sem kértem semmit. De ha kérhetnék, ezt kérném:

• mostanság elkezdtek foglalkoztatni az okos telefonok. Kibékülnék mondjuk egy Sony Ericsson Xperia X10-zel
• jó lenne egy pici notebook, bár belegondolva, ha meglenne a Sony Ericsson Xperia X10, nem lenne túl sok értelme
• elkezdtem felsorolni pár könyvet, de jobb lenne inkább egy 100.000 Ft.- értékű könyvutalvány
• meghalt a nyomtatónk is, kéne egy új
• és leginkább szeretnék egy házat a telkünkre, az se baj, ha még nincs rendesen berendezve, csak ház legyen, és a miénk.

A legjobb egyébként az, hogy most otthon leszek Karácsonykor.

A tudomány hangjai

Már említettem, hogy kedvenc dallamaim között szerepel Simon & Garfunkel: Sound of Silence c. száma*. Akkor utaltam a rémes feldolgozásokra is.

Most azonban utamba vette az internet a Sound of Science c. frappáns és humoros feldolgozást. Angolosok előnyben!

* s épp ennyire szeretem a hozzá tartozó magával agadó klasszikus filmet, a The Graduate-ot (Diploma előtt)

Ne térj le a főútról!

Pedig nekem pont az volt az érzésem, hogy letértem, ahogy a BKV busz elhaladt a Budapest tábla mellett, s ment tovább a fákkal és bokrokkal tarkított, elhagyatottnak tűnő úton. Egy újabb BLÖCS felé vitt Annalightot és engem; egy csajos kikapcsolódásra, amit mondhatni, nagyobb részt nélkülöztem eddigi életem során. Mégis, ha az ember nem épp csajos lánya ráérez a BLÖCS-re, rádöbben arra, hogy valami olyan dolgot hanyagolt eddig, ami elméje jing oldalának különös kikapcsolódást és vidámságot nyújt. Lényének új oldalát ismerheti meg, aki például szereti a nyers répát vagy uborkát márványsajt mártással eszegetni.

Nem is tudom, volt-e olyan BLÖCS, ahol mindenki teljes létszámmal jelen volt. Ha lett is volna, talán pont én nem voltam ott. Ezúttal két fő hiányzott a társaságból, s amíg mi egymást szórakoztattuk, addig Zsófi külföldön végezte munkáját, K pedig igyekezett a lehető legjobban megoldani egy nehéz élethelyzetet (innen is kitartást hozzá!).

Kékleány viszont végre hosszú idő óta ismét jelen tudott lenni, s meglepő módon nem kéket hanem sárgát viselt, s kék hajtincsek helyett, halovány (mert mégsem bírt ki hat hajmosást) lilás csíkok tarkították a frizuráját.

Háziasszonyunk, Évi, kitett magáért: grillcsirke, két féle saláta, pirított krumpli, de ami igazán levett a lábamról, az a frissen sült fűszervajas baguett volt. Rágondolva kezdek megéhezni.

A tegnapi nap egyébként szomorú évforduló is volt egyben Alma számára. De próbáljuk a jó oldalát nézni: egy éve vált szabaddá egy olyan kapcsolattól, amiben kezdtek többen lenni, mint kellene.

Bár kieresztett hajjal érkeztem, engedélyemmel Juc rászabadult a hajzatomra, hogy valami egészen érdekes fonással (?) kösse össze a szabadon szálldosó tincseket. Kifejezetten tetszett a végeredmény. (egyébként nem árultam el, de szeretem ha a hajamat bizerálják, pláne ha jó is sül ki belőle)

Az este többi részére a tortilla és a bor állott a szolgálatunkba, az kísérte hajnalig tartó beszélgetésünket férfiakról, nőkről, GYES-en lévő dolgozni nem akaró kolleganőkről, alávaló exekről, vakmerő, fiatalkori tettekről és kamaszkori abszurd aggodalmakról.

A hajnali hazaszállingózás során megismerhettük a főútról letérő, a környéken kb. negyed órát bolyongó csrk karját messziről, Rajzfimszemű Medvéjét közelről, s az én párom is bemerészkedett megtekinteni, hova is tűnök kb. havonta egy alkalommal. Ez utóbbi látogatók személyéért talán egyedül a lakásban tanyázó Füles és Maya nem lelkesedett annyira. Nekik talán kicsit sok volt az idegenekből (vagy talán a férfiakból).

Következő BLÖCS-re fogyni kéne 10 kilót, hogy elférjünk egy fürdőkádban. Még szerencse, hogy felmentést kaptam a feladat alól. :)

Lássuk csak...

Ma este lehetnék Metallica koncerten, ha az öcsém be tudott volna vinni. De persze nem tudott. Kénytelen vagyok megelégedni az sms-es közvetítéssel.

Vagy lehetnék BLÖCS-ön, ha nem az utolsó pillanatban módosul az időpont, és tudnék rendesen vezetni, mert akkor bevezethetnék Budapestre. De persze a jogsim csak a lakókörnyezetmre szól. (de dolgozom az ügyön)

Helyette Metallicát hallgatok és Pankával chatelek(tem).

Dübörög az Élet!

Kicsit komolyan

Helyünk a mindenségben

Képzeljük el, amint egy csillagokkal telezsúfolt nyári éjszakán kényelmes, puha anyagú laza köntösbe öltözve kiülünk egy zöld domb tetejére, teljesen egyedül. Az ég tiszta, a szél fúj. Megrezegteti a fák lombjait, összeborzolja a fűszálakat, lágyan az arcodba lehel egy kevés langyos fuvallatot.

Feküdj hát hanyatt a fűbe, és nézz fel az égre. Nem veszi el a csillagok fényét semmilyen lámpa vagy város fénye, figyelmedet nem tereli el semmilyen zaj, csak a falevelek susogását hallod. Mégsincs sötét. Többmilliárd csillaggal nézel most farkasszemet – és ha avatott a szemed, tudod merre keresd a Naprendszer látható bolygóit is. Pár csillagképet is felismersz. Ha mást nem, a Göncölszekeret egészen biztosan. Vagy a Plejádok sziporkázó foltját, az Androméda ködös ellipszisét.

Bele lehet szédülni a sziporkázó végtelenbe. Tekinteted most többmillió fényév távolságokra lát el. És ami még megfoghatatlanabbá teszi az élményt: csak a csillagok sokmillió éves múltját látod. Jelenükről nem tudsz semmit. S a múltjukat is csak felületesen ismerheted. Egy apró fénypont csupán. S ez a fény sok mindent eltakarhat.

Ott a dombon, a fűben fekve, olyan, mintha minden rólad szólna. Te lennél középen. Ha elég sokáig figyeled az eget, láthatod, amint újabb csillagok jelennek meg a horizonton, és tűnnek el a szemközti oldalon. Körülötted forognak. Harmónia, béke s nyugalom vesz körül. Körülölel a mindenség. Érthető, ha elragad valamiféle vallásos csodálat, és szeretnél feloldódni a gyémántokkal kirakott égbolt mindenségében. A világmindenség, melynek egy pontján Földünk is függ, valóban csodálatos.

Kár lenne azonban abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy mindez rólunk szól, vagy miattunk jött létre. Az emberiség vagy akár az egész Föld pusztulását éppilyen szenvtelenül néznék végig a csillagok. Nem lennének szebbek vagy csúnyábbak, nem sajnálkoznának maradványaink felett, mint ahogy egyéni tragédiáink miatt sem ejtenek egyetlen könnycseppet sem. Hiába csodáljuk a világegyetem kiismerhetetlen sokszínűségét, ő nem szeret minket viszont. Nem csodál a mindennapi harcaink vagy győzelmeink miatt. De nem is gyűlöl. Mert nincsenek érzései.

Nekem sose kellett zöld dombos nyugalom ahhoz, hogy magába húzzon a végtelen. Elég volt egyetlen pillantás akár a fényszennyezett csillagos égre is. Ekkor érzem leginkább, mennyire kicsik vagyunk, s ekkor tűnik a legkomikusabbnak az emberi önhittség arról, hogy kiemelt helyünk van ezen a világon, és a létünknek valami megfoghatatlan, magasabb szférákból származó értelme és célja lehet.

Egy nagyravágyó faj egyede nyugtatja ezzel magát az Univerzum egyik porszemcséjén sodródva, egy teljesen jelentéktelen csillag körül.

***

1990-ben a Voyager-1 szonda 6milliárd kilóméterre járt a Földtől. Néhány fotó erejére visszafordult, hogy lássa, honnan is érkezett. Az egyik fotón a Földünk is látszik. Kisebb, mint egy pixel. Látszólag jelentéktelen kékes csillag csupán.

Angolul nem tudóknak Carl Sagan gyönyörű idézete 1994-ből magyarul:

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

Hastánc újratöltve

Ugyan kicsit szíven ütött a felismerés, hogy az a "pár éve", mikor én hastáncoltam, konkrétan hét esztendőt takar, de ez azért nem jelenti azt, hogy túlkorosnak érezném magam. Persze hét év az hét év, úgyhogy bármilyen jól ment is a dolog egykor, kizártnak tartottam, hogy a kezdőtől magasabb szinten kezdjem újra.

Így aztán két héttel ezelőtt türelmetlenül ácsorogtam huszadmagammal egy fitnessteremben. Kb. négy éve szerettem volna folytatni hastánctanulmányaimat, de jobb későn, mint soha. Attól is tartottam, hogy én leszek az egyetlen csontos lány a jelentlezők között, ám szerencsére összesen hárman vagyunk, és egyikünk még tőlem is soványabb.

Szerénytelenül mondom, hogy bár néhány mozdulat nehezen frissül, pár bonyolultabb viszont annyira bennem van, mintha hét éve mást sem csináltam volna.

Azért van még hova fejlődni...

Nosztalgia

Szentimentális gondolataimba burkolózva zötykölődtem a kisvonattal felfelé a hegyen, egykori főiskolám irnyába. A szentimentális gondolatok azonban finomak, lágyak, suttognak, s a kisvonat zörmötölésének hangereje már-már elnyomta őket. De azért figyeltem rájuk. Vajon régen is ennyire hangosan zörgött ez a szegény kisvonat? Miért tűnik most ennyire szokatlanul hangosnak?

Haladtunk felfelé a hegyen, kint egyre hidegebb lett, nőtt a hótakaró vastagsága is. Igazi, romantikus télbe érkeztem. Többek között ezt is szerettem annyira a főiskolán. Lehetett nyálkás eső a városban, fent tél volt és hó és hideg. Belekapaszkodtam egy elillanó emlékfoszlányba, egy sűrű, tejszínű ködös éjszakáról, mely során a kollégiumba tartottam gyalog egy évfolyamtársammal, a szépszemű, angyaltestű Annával. Akkor még nem tudtam, hogy másnap reggel életem egyik legszebb látványában lesz részem. A sűrű köd, ugyanis észrevétlenül fagyott rá mindenre az éj leple alatt. S reggel csak ámultunk a jégbe zárt természet láttán. Panaszosan nyikorogtak a fák fájdalmas ékük súlya alatt. Volt, ki széttört, összeszakadt. A fenyőfák tűleveleit egyesével zárta magába a jég, ahogy saját jégköntöst kapott minden egyes fűszál, gally, fán felejtett levélke is.

Hangosan zörgött a kisvonat tovább. S ahogy a végállomáson kiszálltam, rámszakad a csend. Minden pillanatot magamba szívtam. Nem emberekre, eseményekre, vagy átmulatott éjszakákra akartam emlékezni, hanem arra az ismerős és megszokott közegre, ami a fősikolán körülvett. A díszletet akartam látni csak, a színdarab most nem érdekelt. Csak had sétáljak kedvemre az üres színpadon. A színészek úgysem jönnek már vissza. Hisz ez a darab véget ért a harmadik felvonás végén. Nem játszák újra soha.

Magába nyelt a csend, a hatalmas hótakaró, a jól ismert házak és saját lépteim hangja. Fejemben felhangzott egy nevetés töredéke, a gurulós bőröndöm zaja, s puffanásom a csúszós jégen. Semmi nem változott. A táj, a házak, minden ugyan olyan. Én változtam csak.

De örültem! Mert bár főiskolásként az ember nem tudja, életének mennyire gondtalan periódusa ez a későbbiekhez képest, én mindig észben tartottam azt, hogy ha a fősikola véget ér, hiányozni fog, de nagyon. Ezért mindig megálltam, hogy belekapaszkodjak egy-egy érzésbe vagy pillanatba. És magamba szívtam, megőriztem, mert tudtam, hogy később fontos lesz. Így próbáltam én lassítani azt a hipp-hopp elrepült három évet. Bíztam abban, hogy így talán kicsit lassabban telik majd az idő.

De nem telt lassabban. Rettentő gyorsan folynak ki ujjaim közül az idő homokszemcséi. Csak egyet tehetek: néha megállok ma is, hogy ne felejtsem el a pillanatot. Konzerválom, megőrzöm.

S ha egy ismerős, régi darab díszletei között járnék, oly könnyű elővenni.

Mielőtt elolvad...

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Minden Idelátogatónak!

Temetők fénye

Gyerekkoromban mindig szerettem a Mindenszenteket. Egyet jeletett azzal, hogy lemegyünk a messzebb lakó nagyszüleimhez - később csak nagymamámhoz - találkozunk az unokatestvéreimmel és játszunk délután. Most is orromban érzem a régi ház szagát.

Szerettem mászkálni a temetőben is, ahol "kincsgyűjteményembe" - mely jobbára csillogó szemetekből állt - szerezhettem pár újabb kidobott sírszalagot. Az öcsémmel mindig újra felfedeztük a dédszüleim, majd nagyapám környékén lévő sírokat. Nem messze Nagyapó helyétől volt egy elhanyagolt sír - mindig engedélyt kértünk, hogy tehessünk rá egy mécsest. Kedvencem azonban az volt, amelyiken Jézus szenvedő arca volt látható egy ovális képkeret mögött. Egyébként is mindig kerestem a "képes" sírokat. Érdekelt, kiket rejt a föld.

Legjobban a hazautat szerettem, autóval, már sötétben, este, mikor minden temető felől pislákoló fénytenger derengett. Jó volt hazaérni. Akkoriban otthon, az ablakunkból - nem épült elénk a szomszéd ház - még látszott a falu mindkét temetője. Szerettem az ablakomból titokban nézni a fényeket lefekvés után.

Ma nem vagyok temetőbe járó alkat. Évek óta nem voltam kint. Aki fontos - Nagyapó - arról úgyis megemlékszem évközben. Bár csak 9 éves voltam, amikor meghalt, az utóbbi fél évben furcsa mód rendszeresen álmodni szoktam vele.

Csak azok az esti hazakocsikázások hiányoznak, a temetőkből pislákoló mécsesekkel. És ahogy otthon az ablakomban a meleg radiátorra támaszkodva nézem a fényeket.

Cirmó

Mivel mostanság lusta vagyok bejegyzést írni, inkább bemutatom azt az állatot, akivel egy fedél alatt élek. Ő itt Cirmi vagy Cirmó (hagyjatok azzal, mennyire ötletes a neve, mert nem az) nem sokkal hozzánk költözését követően:

Persze már megnőtt, két éves. De azóta is szeret futa pózokban feküdni pl. a vasalódeszkán...


... lehetőleg minél hosszabban elnyújtózva.

Egyébként meg egy rendkívül okos, érdeklődő cica.

Az Afrika Franciaágy

Miután egy hetet aludtunk a földön, mert úgy véltük, 25 éves örökölt ágyunk már több kárt okoz bennünk - ami a hátunkat illeti - mint hasznot, beruháztunk egy új ágyba.

Az eredmény: eme ízléses "afrika franciaágy". Tevékkel.

Elefántos már nem volt. Bár tény, hogy az ágy nem egy főnyeremény, mint közös életük hajnalán álló fiatalok, úgy véltük, hogy most inkább előtérben részesítjük jövőnket, minthogy 200.000 forintért vegyünk magunkak új ágyat. És valljuk be: 49.900 forintért sehol sem kaptunk volna jobbat. Kaptunk volna viszont drágábban, ugyanilyet.

Az ágy emeletre történő felhozatalához szét kellett szedni a lépcsőt, és négy emberre volt szükség a művelet végrehajtásához. De sikerült. Miután összeraktuk, vettük észre, hogy barna műbőr háttámlájának nem tanácsos nagyon nekitámaszkodni, mert kitörik a keretből. Valószínűleg úgy vélték a tervezők, hogy úgyis falnak lesz támasztva. Hát, nálunk ez így nem működik. De az íróasztal, úgy tűnik, megtartja.

Mentségére legyen mondva, sokkal jobbnak tűnik, mint 25 éves elődje. Persze valódi kényelmére vonatkozóan csak reggel fogok tudni nyilatkozni. Mindenesetre most, hogy lefényképeztem, hogy ragyogó küllemét itt is közzé tegyem, inkább lefedem egy ágytakaróval.

Mozgás hiánya

Utálok futni, de azért hagytam, hogy a párom lefuttasson velem 2,5 km-t, aztán erőltetett menetben hajszoljon további tizet. 35 fokban. Miközben folyamatosan arról beszélt, hogy mennyire nem bírom, mennyire nincs állóképességem, és most legyen büszkeségem, ne az ágyon fekve. Természetesen a büszkeségem az ágyon maradt... vagy a kocsiban. Könnyű neki, aki rendszeresen fut 10-15 km-t.

De azért legyalogoltam. Bár azt hiszem, sűríteni kellene ezt a programot, mert iszonyatosat zuhant a kondim a főiskola óta.

...ééééééééés......

... mától három hét szabadsááááááág!

Matek

Az utóbbi időben egyre erősebb ingerenciám támad arra, hogy megoldjak egy-két egyenletet. Mindez odáig fajult, hogy azt hiszem előkeresem a matematikai feladatgyűjteményemet, és keresek pár szimpatikus példát. Csak az zavar, hogy nem nagyon emlékszem a megoldóképletekre. Így ahhoz, hogy sikerrel oldjam meg a feladatokat, ezeket is át kell majd néznem.

Mégis mi bajom lehet?

Sötét képernyő

Már megint olyan szerencsétlen voltam, hogy ment a tévé, mikor lementem vacsorázni a konyhába. Vajon hány agysejtem bánja? A TV2 magasröptű riportműsorában, a Naplóban - én bolond, még reklámozom is! - Klári néni csodálatos médiumi képességit csillogtatta éppen, és megtudthattuk, hogy Japánban annyira oda meg vissza vannak tőle, hogy lassan felhúznak neki egy templomot, és külön kultusza lesz, mert megtalálta egy elveszett kisfiú csontjait. Klári néninek persze kb. 5 kiló arany volt a nyakában és az ujjain, de biztos csak azért, mert azon keresztül jobban tudja tartani a kapcsolatot a túlvilággal.

Ám már hozzászoktam az effajta hülyeséghez. Ami mégis betette a kaput, az a riporter - fogalmam sincs kicsoda - égbekiáltóan buta, sötét, hülye, idióta végszava volt, melyet sajnos szó szerint nem tudok visszaadni, de a lényege az, hogy nem is számít, hogy Klári néni mit tesz, tényleg érzi-e a holtakat, meg hogy lesz-e világvége 2012-ben, a lényeg, hogy elgondolkodjunk azon, hogy a világ nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt az iskolai biológia és fizika órán tanultuk.

Ebből természetesen azonnal levontam a következtetést, hogy a riporter úr vagy géniusz, vagy nem járt sem biológia, sem fizika órára (és inkább ez utóbbi). A kedves riporter urat leültetném beszélgetni egy fizikussal a világ létezéséről, keletkezéséről, aztán megnézném mennyit értene meg belőle. Valószínűleg jóval kevesebbet, mint Klári néni gyógyegér szájtépéséből arról, hogyan hangolódik rá a fényképen lévő szellemre. Rendesen feldühített a sötétségnek ez a buta, korlátolt, imbecil megnyilvánulása. Hát már tényleg ennyire nem erény a gondolkodás?

Anyósom aztán feltette a koronát minderre azzal a kérdéssel, hogy én vajon miként cselekedtem volna Liptai Claudia helyében, aki - mint megtudtam a soron következő riportból - válik, de csúnyákat írnak róla az újságok, és ez rosszul esik neki. Mivel nem tudtam, hogy mivel kapcsolatban kellene, hogyan reagálnom, és elszégyelltem magam tudatlanságom és tájékozatlanságom miatt, közöltem, hogy nem nagyon motiválnak Liptai Claudia cselekedetei, ha akar váljon el. Ő dolga.

Aztán megsimogattam a macskát, majd távoztam a frissen vasalt ingemmel, és megírtam ezt az értelmes bejegyzést.

Kanyargó gondolatok a serdülésemről

Meglehetősen "alulihletett" voltam az elmúlt napokban, úgy tűnik, a Múzsám is elhúzott nyaralni, csak én maradtam itt eme földön. Aztán egy hirtelen ötlettől vezényelve bedobtam a Nirvana In Utero albumát, amit meglehetős gyakorisággal hallgattam 15-16 évesen, magnós kazettáról, s oly keménynek és "már nem gyerekesnek" tartottam azt, hogy ilyen kemény zenét hallgatok, hogy néha kirázott tőle (magamtól) a hideg. Még a Scentless Apprentice-t is meghallgattam, és emlékeszem azon, hogy csodálkozom magamon, hogy tetszik (ma már annyira nem). De a Heart Shaped Box a mai napig az egyik legkedvencebb számom. (ezt is betehettem volna ide.)

Aztán kicsit elvágyódtam. 15-16 évesen a legnagyobb gondom az volt, hogy megint beégtem az előtt, akibe szerelmes voltam, mert már megint kiderült, mert már megint nem tudtam elég jól titkolni és már megint kerül. Őszintén nem értettem, mégis mi a baj velem, mert ha tükörbe néztem, én tetszettem magamnak, és nem értettem, másnak miért nem (ehhez megjegyzem, hogy valahol olvastam, hogy az emberek 80%-a szebbnek gondolja magát az átlagnál - csak tudnám, hogy akkor honnan ez a sok kisebbségi komplexusos egyén itt köröttem?). Ehhez hozzá jött az aktuális témazáró dolgozatra való fel nem készülés, vagy épp a kémia, ami azt hiszem életem legnagyobb homályzónája. Ja, és persze az, hogy amolyan társadalom szélén álló elem voltam... vagyok.

Kb. ekkor rögzült ez az állapot, se kint, se bent, se nem szerettek, se nem utáltak, ha ott voltam, nem zavartam (bár ez sem volt igaz mindenkire) ha nem voltam ott, nem hiányoztam. Közben mindent és mindenkit jól megfigyeltem, és az osztályom kalandjairól, pletykáiról, szennyeséről mindent leírtam a naplómban. Engem könnyű volt megtalálni, hisz amit nekem elmondtak, az nem ment tovább. Ellenben amit én bizalmas infoként elmondtam valakinek, az általában visszajött... és leégtem.

Hahh, régi szép idők!

Fogalmam sem volt, milyen jó nekem. Ez a legnyagyobb baj. Talán ha tudom, hogy mennyire jó olyan kevés felelősséggel lézengeni, jobban kiélvezem minden pillanatát, amíg tart, hisz akkoriban még az idő is lassabban telt. Valaha 8 év úgy ment el, mintha a fél életem lett volna (mert az volt), ellenben most úgy száll el, mint egy pillanat (pedig nem az).

Bár nem is tudom... nem vagyok benne biztos, hogy nem tudtam, hogy jó nekem. Becsültem a helyzetemet, bár mindent tudónak hittem magam, sokat szenvedett embernek. A 16 évesek minden bánatával élveztem a saját önsajnálatom és a plátói szerelmek édes hevületét. Azt hiszem, a tizenévesek máshogy szerelmesek. Csak akkor éreztem, hogy már fáj, éget, hevít, nem kapok levegőt, magával ragad és elpusztít... illetve ez utóbbit csak szerettem volna, de nem következett be. Csak a mérhetelen vágy maradt, hogy emésszen fel. S néha éjjel, lefekvés után, eljátszottam magamnak, ahogy belehalok. Igen, azt kell mondjam, végtelenül élveztem ezeket a kis egyszemélyes játékokat. Hisz az egész serdülés másról sem szól, mint önnön személyiségünkről. (Hozzáteszem tizenévesen valahogy nem tudtam mit kezdeni a beteljesült szerelem gondolatával. Csókolózunk, lefekszünk egymással, és tök jó... és utána...? Ezzel az "utánával" nem tudtam kibékülni.)

Ezeket a sorokat egyébként nem panaszként írom. Csak az a felelősségtől mentes néhány év! Jó lenne néha újraélni. Visszamenni ezzel a fejjel abba az érzésvilágba. Csak egy kicsit. Ahogy 16 évesen kíváncsi voltam, mit mondana nekem a felnőtt önmagam, most kíváncsi lennék arra, 16 éves önmagam mit szólna mindahhoz, amit mondanék neki.

Az ember passzív szemlélője saját elmúlásának. Próbálhat tenni ellene, de az elmúlás elmúlás marad.

Ébredés

Már nincs ébresztőórám. A telefon zizegésére kelek. Meg sem várom, hogy dalra fakadjon az ágy melletti kis asztalon, csak kinyújtom ólomkezem a takaró alól, és megnyomom a gombot: hallgass! Hány percet, másodpercet engedhetek még meg magamnak? Hisz nehéz mindenem, még az ágy is enyves. Beleragad a testem. Az álmok még nem foszlottak szét, örvényként keringenek körülöttem a darabjai, próbálják visszahúzni elmém a pihentető illúzió világába. Hagyom magam. De vajon fog még zizegni a munkába kergető hajcsárom - csak halkan hallom a gondolatom - vagy végleg beszippant az álomtenger? Utolsó szókat váltom velük. Elvarrom a szálakat, hogy senkit se lepjen meg hiretelen távozásom a valóságba. Majd riadtan felülök: elkéstem! Ám a falióra szerint csak két perc telt el.

Indulhat a nap.

Nem az ufóktól kapták

Rendkívül érdekes volt a tegnapi Szkeptikus Klub, melyre már a korábbiakban is több embert próbáltam hívni, de valahogy soha nem akar jönni velünk senki. A téma a bűvészet volt, illetve a bűvészek viszonya a szkepticizmushoz és Uri Geller szemfényvesztéséhez. Eme nyáriszünet előtti találkozón szokatlanul sokan gyűltek össze a kis előadóban, a BME Fizika Tanszékén, főként a bűvészblognak köszönhetően. (s mióta én eljárok, azóta először volt jelen a kis körben Vágó István is) A klub most kicsit kötött, de mindenre nyitott beszélgetések formájában zajlott a meghívottakkal, Holcz Gáborral (Holcz Gábor másik honlapja itt) és Rakonczai Mátéval, akik nagyon látványos trükkökkel, gondolatolvasással, varázslatokkal és jóslással kápráztatták el a jelenlévő szkeptikusokat és bűvészrajongókat (természetesen a mutatványok show része ezúttal elmaradt).

Így, hogy megnéztem a két bűvész honlapját, elmondom, hogy élőben kissé más benyomást keltenek, mint a róluk készült fotókon. Holcz Gábor - lila csíkos inge és festett haja ellenére - egy rendkívül szimpatikus, jó beszélőkével rendelkező fickó, átható, kék szemekkel. Ügyesen manipulál, és mintha csupán segítséget nyújtana abban, hogy az ember saját magát vegye le a lábáról. Mellette Rakonczai Máté szerényebb, de szintén határozott ember képét adja, fekete öltönyében és narancssárga ingében, nyakkendőjében. Épp ezért kicsit meglepődtem a honlapján található fényképpózokon, hisz' én nem néztem az Uri Geller showt (két vagy három fél részt láttam belőle főzés közben fél szemmel), így aztán csak most tudtam meg, ki ő.
Ahogy ők mondták, a különbség köztük és a parafenomének között annyi, hogy ők nem állítják magukról, hogy tehetségüket mondjuk az ufóktól kapták volna, vagy eredményeiket a természetfeletti segítségével érnék el (bár kicsit furán hangzott ez egy egykori "urigellerestől"). Trükköket sajnos nem lepleztek le, de találgatni azért lehetett. (mi például egyik esetben erősen gyanakodtunk beépített emberre, mert Máté rámosolygott, és köszönt a közönség soraiból kiválasztott leányzónak, még a műsor kezdése előtt, mikor a hölgy belépett a terembe) De olyan apróságokat elmondtak, hogy milyen egyébként észrevehetelen mozdulatokkal, mondatfűzésekkel manipulálják a közönség vagy az önként jelentkezők döntéseit annak érdekében, hogy a nekik megfelelő döntést hozzák, illetve választ adják. Így aztán a trükkök egy része kicsit kockázatos, de természetsen legtöbbször biztosra mennek. Ehhez fontos az önbizalom. Fontos az is, melyik mutatványra kit választanak, így aztán véleményem szerint a jó emberismeret is elengedhetelen kelléke a shownak.
Egyes mindenre elszánt szkeptikusok azonban így is nevetve "verték a fejüket falba", hogy ilyen nincs, mikor utólag rájöttek, hogy szándékukkal ellentétben bizony épp azt a döntést hozták az előadás során, amire a bűvésznek szüksége volt.

És természetesen volt az elhagyhatalan: a kanálhajlítás. Én csináltam. Holcz Gábor megnyitotta benső kapuim, és felszabadított energiáimtól villák hajoltak, és kanalak törtek! Úgyhogy új szupertehetségem birtokában bármire képes vagyok... bármilyen evőeszközzel.
De komolyra fordítva a szót, fogalmam sincs, hogyan csinálta(m). A kanálhajlításhoz engem hívott ki a világot jelentő katedrára. Én persze minden művelet előtt jól megszorongattam, megvizsgáltam a kanalakat és a villákat: teljesen masszív, normál evőeszközöknek tűntek, melyeket kicserélni sem volt lehetőség (bár már ebben sem vagyok biztos). És nekem csak koncentrálnom kellett (amit bevallok, nem tettem meg, hanem csak áthatóan lestem az adott tárgyat, így aztán gondolati energiák kizárva): a Gábor kezében lévő villa foka elgörbült. A kanál nyele elhajlott, a feje letört a kezem érintésére, ujjam simogatására. De a csúcs nem is ez volt, mert eddig az evőeszközök az ő kezében voltak. Hanem az, mikor az én kezemben volt a villa (melynek fokát előtte egyenesítettem vissza kisebb erőfeszítéssel), s a nyelét az én ujjaim fogták körbe. Ő átkulcsolta az én kezeimet, tehát a villához nem ért hozzá, csak hozzám. És addig szuggeráltuk ketten a villát, mígnem fogta magát, és lassan a saját tengelye körül megfordult a feje. Amihez egyiken sem értünk hozzá. Magától. Bámulatos volt! El nem bírom képzelni, hogyan csinálja! Utána megvizsgáltam a megcsavarodott villát, és bizony nem tudtam volna kiegyenesíteni, mintha úgy gyártották volna. A fizika tanszék le is csapott rá, hogy jobban megnézze.
Szóval nagyszerű élmény volt, s mivel utoljára általános iskolás koromban voltam élő bűvészelőadáson, meg is jött hozzá a kedvem. Bár elmondásuk szerint a rendszeres fellépésekre Magyarországon nincs igény, ha elcsípek egyet, ezek után valószínűleg nem fogom kihagyni.