A Darwinig vezető útról

Anélkül, hogy elvitatnám Charles Darwin igen jelentős szerepét az evolúciós gondolkodás kialakulása során, valahol zavar a tény, hogy bár Darwin előtt már számos kutató kötelezte el magát az evolúció mellett, mégis úgy teszünk, mintha A fajok eredetével indult volna minden. Pedig annak az útnak a köveit, amelyen Darwin aztán végigment és meglátta az evolúciót működtető természetes szelekció mechanizmusát, nem egyedül rakta le.

Kezdhetném talán Anaximandrosszal, aki már az időszámítás előtti VI. században feszegette, hogy valamennyi élőlény a vízből mászott elő, és a Földet benépesítő lények egy fejlődés eredményeként jöttek létre. De elképzelése a maga korában nem volt több puszta spekulációnál.

Azt hiszem, érdekesebb James Burnett, Lord Mondobbo, skót filozófus, aki első lehetett a természetes szelekció ötletének megfogalmazásában. Azonban lévén igen vallásos ember, neki magának is nehezére esett hinnie saját elképzelésében, mely szerint az ember esetleg a majmoktól származik. Ötletével nem igazán foglalkozott a közvélemény sem, mert – merem állítani, hogy szerencséjére - bolond embernek tartották. Nem jelentéktelen azonban a tény, hogy Charles Darwin nagyapja, Erasmus Darwin, munkáiban hivatkozik Lord Monboddora.

Akivel azonban igazán megindult az evolúciós vita a XIX. század eleji Európa tudományos közösségeiben, az a francia Jean Baptiste Lamarck, a "rovarok és férgek professzora". Lamarck szerint a fajok nem halnak ki, hanem egyfajta transzmutációval más életformákká alakulnak. „A változó életkörülmények új válaszreakciókat követelnek meg az élőlényektől, ami végül beépül az állat viselkedésébe. (…) 1809-ben kiadott Philosophie Zoologique (Állattani filozófia) című művében fejtette ki elméletét, miszerint az alacsonyabb rendű lények „kitermelhetik” a magasabb rendű létformákat.” Már 1802-ben is megjegyezte, hogy nem kell azt feltételeznünk, hogy bármelyik faj kihalt volna, csupán átalakultak. Lamarck kezében azonban nem volt semmi, amivel elméletét alá tudta volna támasztani, s „nem tudott megfelelő mechanizmust felvázolni az evolúció működésére sem.” (1) Mivel gondolataiból az következett, hogy az ember is az alacsonyabb rendű létformákból fejlődött ki, elméletével magára vonta kora tudósainak haragját.

William Conybeare, angol geológus 1821-ben a következő megjegyzést tette Lamarck téziséről: „Olyan gyalázatos gondolat ez, amelyet csupán a materialista filozófia hiszékenysége emelt fel egy pillanatra, saját maga szórakoztatására, s csupán vakbuzgóságból védelmezi azt.” (2)

Lamarck számára sajnos teljes ellehetetlenülést okoztak gondolatai, kiadót is nehezen talált művei megjelentetéséhez. Kollegája, korának nagynevű anatómusa, George Cuvier, nemcsak sikeresen szorította háttérbe, de igyekezett elhallgattatni is. Lamarck azonban eltántoríthatatlannak bizonyult, és 1815-ben a Histoire Naturelle des Animaux sans Vertébres (A gerinctelen állatok természetrajza) című munkájában újrafogalmazta nézeteit. Kifejtette, hogy a természetben az állati formák az egyszerűbb felől a bonyolultabb felé mutatnak. Egyre romló látása miatt komoly erőfeszítésébe telt megírni hétkötetes művét, mely korára nem igazán volt hatással, és jelentőségét csak az utókor ismerte el. 1829-ben teljesen vakon és oly szegénységben hagyta maga mögött az életet, hogy családjának még a temetésére sem futotta. (3)

Lehet, hogy Lamarck gondolatai komoly ellenszenvet váltottak ki, halálával mégsem merültek feledésbe. Tanítványa, Étienne Geoffroy Saint-Hilaire felkarolta nézeteit, és nyíltan szembehelyezkedett a tudományos körökben komoly hatalommal bíró Cuvier-rel, aki szerint Isten teremtette a fajokat speciálisan meghatározott célokra.

Geoffroy kiemelte a fajok közötti hasonlóságot. Ő hívta fel a figyelmet először arra, hogy tűnjenek akármilyen különbözőnek is az élőlények végtagjai, (Pl.: a denevérek szárnya vagy a bálnák uszonya) valójában ugyanazok a csontok alkotják valamennyit. Rávilágított arra is, hogy az emberi embrió fejlődése különböző szakaszaiban alacsonyabb rendű létformákra emlékeztet. Cuvier átmeneti formák bemutatására hívta fel ellenfelét, aki 1824-ben rá is mutatott arra a tényre, hogy Cuvier elsiklott egy ősi lény, a Teleosaurus koponyáján fellelhető emlős jellegzetességek felett, amikor leírta azt. Cuvier dühödten reagált, s nyilvánvalóan abszurdnak tartotta az elképzelést, mely szerint Isten csak azért hozott volna létre haszontalan átmeneti lényeket, hogy „kitöltse a Létformák Láncolatának hiányzó szemeit.”  (4) Ragaszkodott azon nézetéhez, hogy az élőlények igenis jól elkülöníthető csoportokba sorolhatóak, s közöttük nincs átjárás.

Az 1830-as évek elején Geoffrey felvetette, hogy „egyes gerincesek és gerinctelenek közt homológiák figyelhetőek meg, pl. a halakat, illetve a lábasfejűeket – így a polipokat, kalmárokat, tintahalakat, és a kihalt ammoniteszeket és belemniteszeket – tömörítő csoportok között.” Ötlete nagy érdeklődést keltett, Cuvier pedig annyira megrettent eme gondolattól, hogy politikai súlyát is igyekezett latba vetni ellenfele ellehetetlenítésére. Geoffrey-nek lehetett oka a félelemre, hiszen hivatalosan minden állami tisztviselő köteles volt vallásos nézeteket vallani. A korabeli újságok ostobának és a túlfűtött fantázia szüleményének titulálták elképzelését. (5)

A francia tudósok parázs vitájába hamarosan az angolok is bekapcsolódtak. Érdekes módon – mely számomra valami egészen erőltetett magyarázatnak tűnik – számukra az evolúció bizonyítékai épp a teremtésre voltak bizonyítékok, hisz így feltárult az élőlények láncszemeinek szoros összekapcsolódása, s ily módon nyilvánvalóvá vált, hogy „minden élőlényben ott van az Istenhez vezető út.” (6)

Richard Owen, az akkor még fényes jövője előtt álló anatómus – akitől azt hiszem kevés irigyebb, rosszindulatúbb és ellenszenvesebb figura van a tudománytörténetben – kiállt barátja, Cuvier mellett, és a gyöngyházfényű nautilusz bemutatásával rávilágított a lény egyedi és speciális mivoltára, ezzel mérve csapást Geoffroy-ra. (7)

Charles Lyell, a kiváló geológus, kinek műve a "Principles of Geology" Darwinra is nagy hatást gyakorolt, szintén szembehelyezkedett az evolúció gondolatával, holott az oly szépen illeszkedett saját elképzelései közé a Föld felszínének lassú, fokozatos változásával kapcsolatban. Bár Lyell elhatározta, hogy „megszabadítja a tudományt Mózestől” mert „Angliát sokkal jobban uralja a papság, mint bármelyik más európai országot, eltekintve Spanyolországtól”, úgy vélte, „hogy a fejlődés csupán illúzió. (…) a másod- és harmadkori kőzetekben található gerincesek fosszilizálódása esetleges folyamat, és nem tekinthető bizonyítéknak. S ha a gerinceseket nem vesszük figyelembe, nem látható fejlődés.” Felhívta a figyelmet a hüllők korának kőzetrétegei között talált oposszumszerű lény fosszíliáira, és arra, hogy ezen rétegekből valószínűleg csak azért hiányoznak az emlősök, mert megsemmisültek a maradványaik. (8)

William Buckland, az első paleontológusok egyike, és aki életének jelentős részét tette fel a tudomány és vallás között feszülő ellentétek feloldására, szintén tagadta az evolúciót. Szerinte ugyanis az ősállatok összetettsége ellenkezik azzal a gondolattal, hogy azok valami primitívebb formából alakultak volna ki. Példaként hozza fel a trilobiták bonyolult szemét, mely „abszolút megmagyarázhatatlan, ha nem vesszük figyelembe az intelligencia Teremtő hatalmát.” (9) Buckland ellenvetése saját korában még elnézhető, ám számomra megmosolyogtató, hogy a legtöbb kreacionista továbbra is megragadt ezen a szinten.

Lamarck tézisének abban az időben egyetlen komoly védelmezője lehetett Angliában, a londoni egyetem anatómia professzora, Darwin egykori tanára, Robert Edmund Grant, akit tudásáért és tehetségéért magasztalt az angol Lancet magazin. Grant nem igazán illeszkedett a viktoriánus brit birodalomba az istentelen evolúció elméletének felkarolásával, és ateista, materialista nézeteivel (ráadásul az a pletyka is járta róla, hogy homoszexuális). Megszólták amiatt is, mert a londoni egyetem bármilyen hitű diákot befogadott, és falain belül szabadon megvitathattak mindenféle istentelen gondolatot. Nem volt szent számukra semmi. Grant „gyakorlatilag rászabadította a radikális párizsi eszméket a biológia tudományára.” (10)

Grant kétségtelenül jó szakember volt, s így komoly ellenfelévé vált az akkoriban felfelé törő Richard Owennek. 1836-ra Owen komoly befolyásra tett szert az angol tudományos életben, melyet igyekezett arra használni, hogy Grantet félreállítsa. Hasonlóan ahhoz, ahogy Cuvier félreállította Lamarck-ot, befolyásos támogatói révén sikerült ellehetetlenítenie, s elérte, hogy megfosszák munkájától. Diákjai nem lévén, az 1840-es évekre Grant kénytelen volt London szegénynegyedébe költözni, s az egykor oly szép jövő elé néző tudós nem is tért vissza a tudományos életbe. (11)

Nem csoda hát, ha nem igazán hangoztatta véleményét az, aki egyet értett az evolúciós eszmék terjesztőivel. 

1844-ben egy névtelen iromány borzolta fel az angol tudományos életet: A Teremtés természetrajzának emlékei. A könyv az őskövületeken keresztül mutatott fel bizonyítékokat az evolúcióra, az egyszerűbb formáktól a bonyolultabb felé, rávilágítva Isten beavatkozásának szükségtelenségére. Az angol tudományos elit forrongott. Adam Sedgwick, geológus szerint „Ha a könyvnek igaza van, akkor a vallás hazudik, az emberiség törvényei nem egyebek egy rakás ostobaságnál, az erkölcs csak holdvilágos ábránd, a férfi és a nő pedig csupán minőségi vadállatok.” (12) Maga Darwin is elismerte, hogy a könyv nagy hatást gyakorolt rá saját elméletével kapcsolatban.

A könyv írója, Robert Chambers (jobbra), olyannyira tartott írásának következményeitől, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne derüljön ki a személyazonossága. Haláláig erre nem is került sor. Chambers azonban éppúgy nem tudott rájönni az evolúció mozgatórugójára, ahogyan elődei.

Miközben az 1830-40-es években hangos, és elkeseredett harcot vívott Isten teremtő ujja a természet spontán erőivel, Charles Darwinban egyre tisztább képet öltött a természetes szelekción át működő evolúció folyamata. Az előzményeket figyelembe véve érthető, miért húzódozott olyan sokáig elméletének megjelentetésével, s miért gyötrődött annyit gondolatai miatt. Talán még 1859-ben sem jut el odáig, hogy gondolatait publikálja, ha Alfred Russel Wallace levelében nem ad hírt számára az általa felfedezett bizonyítékokról.

Így aztán sebtében, félve attól, hogy megelőzik, kiadatta A fajok eredetét, melynek végső változatát „hányingerrohamok közepette” (13) olvasta végig. Rettegett attól, milyen reakciókat fog kiváltani. Leginkább Richard Owentől tartott, aki akkorra szinte „egyeduralkodó” volt az angol tudományos életben.

Lett légyen Owen személyisége akármilyen ellenszenves, az összehasonlító anatómia területén birtokolt hatalmas tudása elvitathatatlan. Ő maga sem hitte úgy, hogy Isten külön-külön teremtett minden fajt, sokkal inkább vélte úgy, hogy az ős-formákat alkotta meg, melyek alapján az élőlények kifejlődtek. Első reakciója nem is volt igazán ellenséges, gratulált Darwinnak eredeti ötletéhez. Ám arra kényszerült, hogy tisztábban fogalmazza meg korábbi homályos mondatait az élőlények kifejlődésével kapcsolatban. Owen nem tagadta meg önmagát. "Darwin éleslátása és tiszta gondolatai miatt érzett féltékenysége valószínűleg elhomályosította az elméjét, mikor lekicsinylő felháborodással írt a könyvről. Különösen „felbőszítette, hogy Darwin és „rövidlátó” követői félremagyarázták az alternatív „teremtéselméleteket”, és úgy érezte, az Isten által irányított másodlagos természeti törvények folyamatos működéséről alkotott saját elképzeléseit is ellehetetlenítik.” (14)

Akármilyen elismert is volt egykor Owen, az angol tudományos életben betöltött monopolhelyzete fokozatosan összeroskadt az evolúció súlya alatt, mely keresztül-kasul átjárta a biológia tudományának minden területét. Neve elhomályosult, szakterületén írt munkái meghaladottá váltak. Legtöbben mára csak az evolúció gondolata ellen intézett vehemens támadásai miatt emlékeznek rá, míg Darwin neve ma is fényesen ragyog. Ezt a bejegyzést azonban nem Darwin miatt írtam, hanem azok miatt, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy megtehesse kulcsfontosságú felfedezését. Akik fáradságos munkával, lelkesedéssel, és komoly áldozatokkal kövezték ki az útját. Hogy legyen néhány perc, amikor az ő nevük is felcsillan Darwin mögött.
__________________________________________________________________________________
Fenti bejegyzés Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyve alapján íródott (Alexandra, 2000.). Ez volt életemben az első olyan könyv volt, amelyet a befejezését követően másnap elölről kezdtem olvasni. Valamennyi idézet onnan származik. 
(1) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok, 77. oldal
(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 77. oldal
(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 142. oldal
(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 144-145. oldal
(5) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 187-188. oldal
(6) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 147. oldal
(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 189. oldal
(8) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 171. oldal
(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 198. oldal
(10) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 190. oldal
(11) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 202-203. oldal
(12) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 260. oldal
(13) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 311. oldal
(14) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 314. oldal

Hiánypótló

Szeretném felhívni a figyelmet Csillaghamu nem rég indult blogjára. Különösen azokét, akik nem beszélnek angolul. Csillaghamu ugyanis magyarul feliratozza azokat a videókat, amelyek a YouTube-on terjengenek vallás, valláskritika vagy tudomány és ismeretterjesztés témakörben. Érdemes benézni hozzá. 

Kommentár nélkül: miért nem képes a tudomány a világ "egészét" vizsgálni?

Ezt egy belső fórumról hoztam, így sajnos nem tudok forrást adni. Az írója amellett érvel, hogy a tudomány sosem lesz képes választ adni az élet nagy kérdéseire, mert nem képes arra, hogy a világot, mint egészet tanulmányozza. Van, hogy nem látom értelmét vitatkozni.

"Szóval, akkor arról, hogy mit értek egész alatt, hogy miért nem képes a tudomány az egészet, mint vizsgálandót megragadni, és hogy miért is kéne neki az egészet megragadni, ahhoz hogy Isten léte, vagy nemléte tekintetében legalábbis valamiféle alappal bíró álláspontot alakíthasson ki.

Egyfelől, mivelhogy természettudományos istenfogalom nem létezik, így a tudománynak a teológiai istenfogalmat kell(ene) kölcsönvenni és cáfolni. Ilyen definíció persze nincs, mert Isten az ember számára felfoghatatlan, meghatározhatatlan. De a tudós hipotézis nélkül nem tud elindulni, ezért aztán fogalmat kreál abbéli szándékkal, hogy megcáfolhassa. Ezen képzetek közös jellemzője, hogy Istent, mint valamely szellemi lényt képzeli el, amely valahol a teremtésben, mint elkülönült létező egzisztál (hogy ne legyen szóismétlés). Az űrben lebegő teáskanna, a repülő spagettiszörny, meg a Plútón repkedő jégsirályok legalábbis erre engednek következtetni. A tudomány, noha nem foglalkozik Istennel, felállít egy prekoncepciót Istenről. Elolvas egy pár szent könyvet, kilistázza Isten tulajdonságait és ezekkel a tulajdonságokkal felruház egy kitalált szellemi lényt, egy objektumot. Azt a meghatározást, hogy Isten maghatározhatatlan, figyelmen kívül hagyja, gondolván ez a hülyeség része, és felállít egy hipotézist Istenről. Majd mindezt megcáfolja. Mivel maga a prekoncepció hibás, hibás az érvelés, és hibás lesz az eredmény is.

Igen, igen leegyszerűsítve, mivel a világot Isten a semmiből teremtette, így egyrészt az egész teremtésben benne foglaltatik, valamint a teremtésen kívül is jelen van. Hagyjuk most azt a részt, amely a teremtésen kívül létezik, azzal sem tudományosan, sem gondolatilag, sem sehogy nem tudunk mit kezdeni, foglalkozzunk azzal, amely a teremtés egészében van benne. Mert ha képesek lennénk az egészet megragadni, akkor, noha Isten teljességét még akkor sem kapnánk meg, de legalábbis közelebb juthatnánk a megoldáshoz.

Ahhoz, hogy ezt az aspektust vizsgálhassuk, a teremtés egészét kell vizsgálnunk. Nos, itt az „egész” értelme: ez a teremtés egésze. Minden. A legkisebbtől a legnagyobbig, a legfinomabbtól a legdurvábbig. De, hogy tudományos észjárással is megragadható legyen, egyszerűsítsünk tovább odáig, hogy minden, amit a természettudomány megismert, és ami általa egyáltalán megismerhető. Akkor most eljutottunk az elméletileg elképzelhető legteljesebb tudáshoz a világról, amelyet ember elméletileg ésszel felérhet. Már ez a tudás sem Isten, őt már az elején elhagytuk, de mondjuk, hogy a lehető legközelebb áll hozzá.

És itt kezdődnek a további bajok, mert:

1. az egész megragadása azért nem lehetséges, mert minden tudományos vizsgálódás tárgyakra irányul, amelyet az egészből választasz ki szubjektív határok kialakításával mentén, tehát az egészből, legyen „n” kiemelsz x-et, így bár azt hiszed, hogy x-et vizsgálod, voltaképpen x-n-t vizsgálod. Csakhogy, jaj:

2. magadat is kiemelted az egészből, mint a vizsgáló szubjektumot. (Ezt már nem tudom képlettel felírni, azért mert ehhez hülye vagyok.) Úgyhogy az egészhez képest önmagadat leválasztod, a vizsgálandó tárgyat leválasztod, és a vizsgálandó tárgyat a maradékhoz képest meghatározod. A tudomány csak így képes gondolkodni, az egész megragadása tudományos gondolkodással tehát nem lehetséges.

Ezzel azonban további problémák adódnak:

1. a tudománynak nincs fogalma sem az egészről, sem a vizsgáló szubjektumról, azaz homályos az alap, amelyből kiragad, homályos a szubjektum, amely vizsgál, így a tárgyról nem a valósághoz képest állapít meg dolgokat, hanem a saját belső rendszerének törvényszerűségei szerint. Így a megállapítások a tudomány viszonyrendszerén belül igazak és nem önmagukban. Ezért nincs a tudománynak igazi világképe, kozmogóniája, csak rendszere.

2. A tudományok rendszere azonban nem alkot egyetlen koherens rendszert. A természettudományok vizsgálódása korlátos. A fizikus megáll a fizika határainál, és a vizsgálódást átengedi egy másik természettudománynak, és annak eredményeit elfogadja, ha tudja, felhasználja. De egy tudományág sem vizsgálja az egészet. Ugyanakkor a tudományok gyökere nem azonos, más-más alapról elindulva határozzák meg önmagukat. Nincsen közös alap, amelyet minden tudomány kiindulópontként elfogadna.

3. A tudomány megismerő tevékenysége az értelmezés. Ez azt jelenti, hogy nem a jelre, hanem a jelentésre ad magyarázatot. A jel önmagában a tudománynak nem tárgya, csak a jel elme által felfogható jelentésének valamely absztrakt jelrendszer (nyelv, képlet, egyenlet) útján történő kifejeződése. Ezek a tudományos eredmények."

Kis görbe tükör - az evolúció "csúcsa"

"Ez a történet félmilliárd évvel, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt játszódik – kezdte Izmael –, amikor is ez a bolygó mégcsak nem is hasonlított mostani alakjára. A földön egyáltalán nem mozgott semmi, csak a szél és a kavargó por. Egyetlen fűszál sem hullámzott a szélben, egyetlen tücsök sem ciripelt, egyetlen madár sem szárnyalt az égen. Mindezek a dolgok több tízmillió évnyire voltak a jövőben. Még a tengerek is hátborzongatóan nyugodtan és csendesen szunnyadtak, mivel a gerincesek is csak több tízmillió évvel később jelentek meg.

De persze egy antropológus azért volt kéznél. Miféle világ lenne ez antropológus nélkül? Ő azonban nagyon levert és kiábrándult volt, mivel már mindenütt megfordult a bolygón, keresve valakit, akivel elbeszélgethet, mégis a hátizsákjában minden szalag végtelenül üres volt. Hanem egy napon, amikor az óceán partján búslakodott magában, meglátott valamit, ami élőlénynek tűnt a sekély, part menti vízben. Bár nem lehetett különösebben hencegni vele, mindössze egy vizenyős paca volt, mégis az egyetlen értelmes dolog, amit eddigi barangolásai során látott, így hát odagázolt a vízben, ahol felmerülni látta a hullámokból.

Udvariasan üdvözölte a lényt, az viszonozta az üdvözlést, és hamarosan jó barátok lettek. Az antropológus elmagyarázta, amennyire tudta, hogy ő életmódokat meg szokásokat tanulmányoz, és ilyenfajta tájékoztatást kért új barátjától, amit az készségesen a rendelkezésére bocsátott.

– Most pedig – szólt végül az antropológus –, szeretnék szalagra rögzíteni a saját szavaiddal néhányat azok közül a történetek közül, amiket ti egymás közt meséltek.

– Történetek? – csodálkozott el a másik.

– Tudod, mint mondjuk a teremtésmítoszotok, ha van nektek ilyen egyáltalán.

– Mi az a teremtésmítosz? – kérdezte a lény.

– Ó, hát tudod – felelt az antropológus –, az a képzeletszőtte mese, amit a gyermekeiteknek meséltek a világ eredetéről.

Nos, ekkor a lény felháborodottan kihúzta magát – már amennyire egy vizenyős paca erre képes –, és azt válaszolta, hogy az ő népe ilyen képzeletszőtte mesével nem rendelkezik.

– Akkor hát nincs magyarázatotok a teremtésre?

– Hogyne lenne magyarázatunk a teremtésre – csattant fel a másik. – De az határozottan nem mítosz.

– Ó, hát persze, hogy nem – mondta az antropológus, végre visszaemlékezve arra, amit tanult. – Borzasztóan hálás leszek, ha ezt megosztod velem.

– Nagyon jó – nyugodott meg a lény. – De szeretném, ha megértenéd, hogy miként ti is, mi is szigorúan racionális nép vagyunk, akik nem fogadunk el semmit, ami nem megfigyeléseken, logikán és tudományos módszereken alapszik.

– Persze, persze – helyeselt az antropológus.

Így hát a lény végül belekezdett a történetébe. – A világegyetem – mondta – hosszú-hosszú idővel ezelőtt született, talán tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt. A mi naprendszerünk – ez a csillag, ez a bolygó meg az összes többi – mintegy két-három milliárd évvel ezelőtt jöhetett létre. Hosszú ideig egyáltalán semmi sem élt itt. De akkor, olyan egymilliárd év elteltével megjelent az élet.

– Elnézést – szólt közbe az antropológus. – Azt mondod, hogy megjelent az élet. Hol történt ez a mítoszotok – mármint hogy a tudományos magyarázatotok szerint?

A lényt, úgy tűnt, zavarba ejti a kérdés, és levendulaszínűvé változott.

– Úgy érted, hogy pontosan mely helyen?

– Nem. Úgy értem, hogy a földön történt-e, vagy a tengerben?

– Föld? – kérdezte a másik. – Mi az a föld?

– Ó, hát tudod – mondta a férfi a part felé intve –, a talaj meg a sziklák felülete, ami arra messze kezdődik.

A lény az elképedéstől a levendula mélyebb árnyalatára változott: – El nem tudom képzelni, miről karattyolsz. A talaj meg a sziklák arrafelé egyszerűen annak a hatalmas edénynek a peremei, mely a tengert tartja.

– Ó, igen – helyeselt az antropológus –, értem, mire gondolsz. Tökéletesen. Folytasd.

– Nagyon jó – felelt a másik. – Sok millió évszázadig a világ élete pusztán a vegyi levesben tehetetlenül lebegő mikroorganizmusokból állt. De lassacskán összetettebb formák jelentek meg: egysejtű élőlények, nyálkák, algák, polipok és így tovább.

– Hanem végül – szólt a lény ismét, megváltoztatva színét immár rózsaszínűre a büszkeségtől, ahogy a története tetőpontjához érkezett –, hanem végül megjelent a medúza!"

Részlet Daniel Quinn: Izmael c. könyvéből

"Az erkölcsi kódunk lejárt"

Ráakadtam erre a cikkre. Bár nem mondanám, hogy minden sorával egyetértek, gondoltam lefordítom és kiteszem, mint olvasnivalót. Szerintem elgondolkodtató kérdést feszeget. (aki teheti, inkább olvassa angolul, mert lehet benne hiba)

Szerkesztői megjegyzés a cikk szerzőiről: Yaron Brook az Ayn Rand Center for Individual Rights elnöke és a forbes.com kolumnistája; Onkar Ghate a központ kutató ösztöndíjasa.

"Az emberi előrehaladás jó eszméket igényel." - CNN

Gondoljunk csak két alapvető eszmére, hogyan jelentek meg modern világunkban. Most lépjünk vissza csekélyke 600 évet amikor a modern tudomány még nem létezett.

A férfiak és a nők mocsokban és szennyben éltek és haltak meg, jobbára közönyösen viseltettek a testüket pusztító kórokozók és a világegyetemet irányító természeti törvények iránt. Ehelyett egy állítólagos természetfeletti erőhöz fohászkodtak, hogy utat mutasson ebben a könnyekkel övezett világban.

Azonban olyan elméknek köszönhetően, mint Galileo Galilei, Sir Isaac Newton, Louis Pasteur and Charles Darwin, ma már nem így látjuk a világot. Ők tanították meg nekünk megismerésünk módszerét: az alapos, matematikailag pontos vizsgálatot, a lépésről lépésre történő következtetést és általánosítást, és a szisztematikus, bizonyíték alapú elméletépítést.

Bennük megvolt a bátorság, hogy próbára tegyék az elsáncolt hatalmat, hogy félre lökjenek babonát és ellenszegüljenek a pápának. Ahogy mások is követni kezdték a csapást, melyet az első tudósok tapostak, az emberi tudás drámaian kitágult. Egy második eszmének köszönhetően a tudás robbanása betört az elzárt laboratóriumokba és az elefántcsont tornyokba. A gondolkodók egy másik merész csoportja szembeszállt a politikai tekintélyelvűséggel.

Királyokat és nemeseket söpörtek félre, hogy helyet csináljanak az emberi jogoknak. Ez az eszme adott életet egy új nemzetnek, szeretett Amerikánknak, ahol az egyénnek szabad volt gondolkodni és a saját boldogságát követni. Egy új ember emelkedett fel: az individualista.

Miközben rabló báróknak kiáltották ki őket, amit ezek az egyének tulajdonképpen csináltak az az volt, hogy vagyonokat kerestek a tudományos felfedezésekkel és azok eladásával.

Találmányok és termékek sora következett: automobil, olaj, rádió, antibiotikum, hűtőszekrény, elektromosság, mosógép, légkondicionáló, vízvezeték minden lakásban, repülőgép, és így tovább és így tovább, egészen napjaink asztali számítógépéig és a mobiltelefonig

Próbáljuk elképzelni az életet mindezek nélkül. Nem könnyű.

De amint idáig jutottunk ezzel a két eszmével, az emberi előrehaladás egy harmadik eszme kibontakozását követeli, hogy teljes legyen a tudományos és a politikai forradalom; ugyanis még mindig a múlt erkölcsére tekintünk.

Habár ma már kevesen fordulunk az Ótestamentumhoz vagy a Koránhoz ha a Föld korát akarjuk meghatározni, közülünk még midig túl sokan fordulnak ezekhez a könyvekhez úgy, mintha kizárólag ezek mutathatnának utat erkölcs és morál kérdésében. Ezekből tudjuk azt, hogy a hit az ész felett, a társadalmi áldozat az egyéni érdek felett áll.

De minél komolyabban vesszük ezeket a régi erkölcsi tételeket, annál gyanúsabbá válik az, hogy valóban a modern eszmék felelősek-e az emberi előrehaladásért. A tudósok a laborjaikban nem bizonyították a hit felsőbbrendűségét. Thomas Jefferson az ő Nyilatkozatában nem hirdette ki a kollektív áldozat felsőbbrendűségét. Miért gondoljuk hát, hogy ezek az ideák vezetnek az erkölcsi megvilágosodás ösvényén?

Talán az összes kárból, amit ezek a divatjamúlt erkölcsök okoznak az emberi fejlődésnek, a legjelentősebb az, hogyan torzítják elképzésünket a morális eszmékről.

Kérjünk meg az utcán bárkit, hogy nevezzen meg egy erkölcsi hőst; ha nincs épp nagy sietségben, valószínűleg olyan neveket mondana, mint Jézus Krisztus vagy Teréz Anya. Azért, mert ezekről az emberekről azt tartjuk, hogy személyes hasznukat félredobták a társadalmi jó érdekében. Senkinek eszébe sem jutna olyan embereket megnevezni, mint Galilei, Darwin, Thomas Edison vagy John D. Rockefeller.

Holott őket kellene. Inkább olyanok akarjunk lenni, mint ők, nem pedig mint a világ Teréz anyái, s ezt kellene tovább adnunk a gyerekeinknek is.

Ha az erkölcs annak megítélése, hogy felismerjük az igazságot és a bátorságot ahhoz, hogy ezek tanácsára cselekedjünk és kezdjünk valamit a saját életünkből a saját életünkkel, akkor ezek az egyének teljesítményüket illetően éppolyan nagyszerű alkotók, mint amilyen erkölcsi példaképek. Másképpen fogalmazva, ha az erkölcs egy iránytű ahhoz, hogy elérjük a boldogságot azáltal, hogy az elménkkel és a testünkkel olyan értékeket teremtünk, amelyek sikeressé teszik az életünket, akkor az erkölcs a személyes haszonról szól és nem ezek feladásáról.

Az anyagi haszon csak egy érték azok közül, amelyet elérhetünk. Azonban ékes példája az egész problémának, mert a legfontosabb, ahogyan azt egy Bill Gates vagy egy Steve Jobs példája is mutatja, hogy a pénzcsináláshoz mérhetetlen elszántság kell a termék megalkotását illetően.

A tény, hogy a pénzkeresést a legtöbb moralista figyelmen kívül hagyja, vagy a gonoszság gyökereként bélyegzi meg, arról a távolságról mesél, amelyet még meg kell tennünk.

Mindezért feje tetejére kell állítanunk a Milliárdosok felajánlásait.

A világ sosem adja meg a morális elismerést Gatesnek vagy Buffettnek azért a személyes vagyonért, amelyet összekeresetek, de felállva ünnepel, ha másnak adják a pénzüket. Azonban ez az álló ünneplés a pénz megteremtésének szól, és a haszonnak, amelyet maguknak termeltek és mindenkinek, aki kereskedett velük.

Ha az erkölcs lényege a saját sikerünk és boldogságunk hajszolása, akkor a pénz idegeneknek való átadása, összehasonlításként, morálisan nem jelentős tény. (És egyenesen rossz, ha abból a feltevésből teszik, hogy a lemondás morális.)

Tudomány, szabadság és a saját haszon keresése - ha képesek vagyunk ezt a három eszmét, mint ideálist, magunkévá tenni, határtalan jövő vár ránk.

A rhesus majmok és a "humánum"

A vallástalanság elleni kedvenc érvként mindig előkerül a morál és az erkölcs. Hogy vallás nélkül nem lenne semmi, ami keretet ad a viselkedésünknek, az önmagára oly büszke, önmagát oly sokra tartó ember az „állati sorba” való visszasüllyedésétől fél, hisz vallás nélkül ki mondja meg, hogy szeresd felebarátodat, tiszteld a szüleidet és ne öld meg ellenségeidet. Neki a hittételek nélkül ez nem evidens.

Az ilyen embernek nehéz, ha nem lehetetlen elmagyarázni azt, hogy az altruizmus, az önfeláldozás nem emberi sajátosság, a „humánum” egy téves hiten alapuló elnevezés, és közel sem ellentétes az evolúcióval. Az emberi mindenhatóságba és felsőbbrendűségbe vetett hitük áthatolhatatlan falként áll előttük.

Az állati önfeláldozás és segítségnyújtás legszebb példái talán a delfinek: fuldoklókat mentenek ki a vízből, s cunami előtt furcsa hangokkal figyelmeztetik a hajósokat (akik persze csak utólag jönnek rá, miért is viselkedtek a delfinek olyan szokatlanul). Nem térek most ki a delfinek és a bálnák viselkedésére, írok inkább a rhesus majmokról és arról, hogyan adták fel nekünk, embereknek a leckét moralitásból és erkölcsből anélkül, hogy bármelyik vallást ismerték volna.

Carl Sagan és Ann Druyan a következőket írja Elfeledett ősök árnyai című könyvükben:

„A főemlősök etikájának nagykönyvében van néhány olyan eset, amely egészen példabeszéd értékű. Nézzük például a makákókat. Ezek a rhesus majom néven is ismert állatok szorosan összetartó családi csoportokban élnek. Mivel egy megmentett makákó statisztikailag nagy valószínűséggel hordoz jó néhány velünk közös gént, (feltéve persze, hogy mi is makákók vagyunk) jogosan vállalunk kockázatot a megmentéséért, s nincs szükség a rokonsági fokozatok árnyalatnyi különbségeinek vizsgálatára. Egy laboratóriumi kísérletben a makákók csak akkor kaptak enni, ha meghúztak egy láncot, s ezzel áramütést adtak egy velük nem rokon másik makákónak, amelynek szenvedését a detektívüvegen keresztül jól láthatták. Ha ezt nem tették meg, semmit sem kaptak enni. Ennek megtanulása után a majmok gyakran megtagadták a lánc húzogatását – az egyik kísérletben 13 százalékuk volt csak hajlandó a szerkezetet működtetni, 87 százalékuk inkább éhesen maradt. Az egyik állat két hétig nem evett, csak hogy ne okozzon fájdalmat társainak. A korábbi kísérletben megrázott makákóknak még kevésbé akaródzott a láncot meghúzni. A majmok nemének és a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyének nem sok köze volt a mások bántásától való húzódozásuknak.

Ha választanunk kellene, a makákók - akik inkább éheznek, semmint hogy másoknak fájdalmat okozzanak – és a nekik ezt a fausti alkut felajánló tudósok között, akkor erkölcsi érzékünk bizony nem a tudósok mellett voksolna. Kísérletük eredményeként azonban a nem emberi lényekben már-már szentekhez méltó önfeláldozási hajlandóságot pillanthattunk meg, amely a mások megmentésére irányult, még ha azok nem is voltak közeli rokonaik. A hagyományos emberi fogalmak szerint ezek a makákók – noha nem jártak hittanórákra, soha nem hallottak a tízparancsolatról, soha nem feszengtek végig egyetlen középiskolai állampolgári ismeretekre oktató órát sem – példát mutatnak nekünk erkölcsből és a gonosszal szembeni bátor helytállásból. A makákók között, legalábbis ebben az esetben, a hősiesség mindennapos dolog. Fordított körülmények között, ha fogságban tartott embereknek ajánlanának hasonló választást a makákó tudósok, vajon mi is ilyen jól szerepelnénk? Az emberiség történelme kevés olyan hősről tud, aki tudatosan áldozta fel magát másokért. Mindegyikükre a tétlenek sokasága jut.”*

Ha hozzáveszem a Milgram kísérlet siralmas eredményeit, azt hiszem, humánum tekintetében a rhesus majmok egyértelműen előttünk végeztek.

Nem vagyok biztos abban, hogy ide vissza tudunk "süllyedni".

____________________________________________________________________________

* Carl Sagan és Ann Druyan: Elfeledett ősök árnyai - kutatás önmagunk után, Európa könyvkiadó, 1995

Fentiek forrásaként jelölték: Jules H. Masserman, S. Wechkin and W Terris: ">>Altruistic<< Behaviour in Rhesus Monkeys", American Journal of Psychiarty, 121. 1964., Stanley Wechkin, J.H. Masserman, and W. Terris, "Shock to a Conspecific as an Aversive Stimulus", Psychonomic Science 1., 1964.

Alternatív sürgősségi

Egyik kommentelőm ajánlotta az alábbi videót az Üres pirítós nevű oldalról. Egyszerűen zseniális!

Lássuk, hogyan reagálna az alternatív "gyógyászat" az azonnali beavatkozást igénylő esetekre!

Tér

Nézzétek ezt a képet. Ezt a megszámlálhatatlan apró pöttyöt.

Engem lenyűgöz. Mert minden egyes picike pont egy teljes galaxis, benne sokmilliárd csillaggal. Ezek a galaxisok 12 milliárd évesek, és ma már messze sem hasonlítanak ahhoz, ahogy mi látjuk őket.

És most az időnek és a térnek ezt a felfoghatalan és lenyűgöző hatalmasságát próbáljuk beleerőltetni emberi gondolkodásunk korlátai mögé. Nehezen megy. Hívok egy kis segítséget.

"Tegyük fel, hogy egy, a manapság használatosaknál gyorsabb űrhajón utazunk. Különböző okok miatt, amelyek később nyilvánvalók lesznek, legyen űrhajónk választott sebessége éppen a fénysebesség egyszázad része, vagyis háromezer kilométer másodpercenként. Ezzel a sebességgel New Yorkból Európába nagyjából három másodperc alatt jutnánk el (a Concorde ezt az utat három óra alatt teszi meg), tehát hétköznapi mértékkel mérve ugyancsak gyorsan utazunk. Két perc alatt elérnénk a Holdat, és tizenöt óra alatt a Napot. Egy átkeléshez a Naprendszer egyik szélétől a másikig - vegyük önkényesen alapul ehhez a Neptunusz pályájának átmérőjét - három és fél hétre lenne szükség. Gondoljuk meg, hogy ez az utazás tovább tart, mint a leghosszabb vonatozás, tovább, mint például a Moszkva-Vlagyivosztok-Moszkva út megtétele. Ez utóbbi is eléggé monoton lehet, annak ellenére, hogy állandóan tájkép szalad a vonat ablaka előtt. A Naprendszeren átutazva azonban egyáltalán semmi sem látható az ablakból. Mindössze a Nap változtatja nagyon lassan, napról napra a méretét és a helyzetét. Amint távolodunk tőle, látszólagos átmérője csökken, és elérve a Neptunusz pályáját, már “alig lesz nagyobb egy gombostűfejnél"; összehasonlításképpen: innen a Földről nézve a Nap látszólagos átmérője akkora, mint egy ezüstdollárosé. Más szóval: akármilyen gyorsan haladunk is - emlékezzünk, hogy ezzel a sebességgel a Földön bárhová eljutnánk három másodpercen belül -, utunk végtelenül unalmas és csüggesztő volna. Az űr valóban teljes üressége lehetne egyedüli élményünk, ezenkívül csak egy-egy morzsányi bolygó tűnne elénk itt-ott a végtelen semmiből.

A háromdimenziós üresség érzete már akkor is nyomasztó, amikor csak a Naprendszert vesszük szemügyre. A múzeumokban látható csaknem valamennyi kicsinyített naprendszermodell durván torzít. A Nap és a bolygók majdnem mindig sokkal nagyobbak, mint azt a közöttük lévő távolságok előírnák. Mégis a tér nagysága akkor lesz igazán megdöbbentő, amikor kissé távolabbra merészkedünk. Űrhajónk a legközelebbi csillagot, amely tulajdonképpen három közel eső csillag alkotta csoport, négyszázharminc év alatt érné el, és annak esélye, hogy eközben elhaladjon valamely objektum mellett, jelentéktelenül kicsi. Ha száz évig élhetnénk az űrhajóban, a távnak akkor is csak kevesebb, mint a negyedrészét tennénk meg halálunkig. Ezalatt egyik ürességből a másikba utaznánk, és csak néhány utunkba kerülő gázmolekula és alkalmanként egy-egy árva porszem jelezné a helyváltoztatást. Nagyon-nagyon lassan néhány közelebb eső csillag helyzete kissé megváltozna, miközben a Nap úgy eltávolodna, hogy csak egy lenne az űrhajót minden oldalról körülvevő ragyogó csillagok közül. Bár ez az utazás a legközelebbi csillagig végtelenül hosszúnak tűnik, csillagászati mértékkel mérve igen rövid. A Tejútrendszer egyik szélétől a másikig eljutni nem kevesebb, mint tízmillió évig tartana. Az ilyen távolságok túl vannak minden reálisan elképzelhető határon, és csak a legelvontabb módon kezelhetők. És ez még semmi, hiszen kozmikus méretekben egy-egy galaxis átmérője szinte már nem is távolság. A nagy Andromeda¬-ködig (NGC 224-M 31), amely a legközelebbi nagy galaxis, mindössze hússzor ennyit kell utazni, de a legnagyobb csillagászati távcsövekkel látható világegyetem széléig már ezerszer ekkora utat kellene megtennünk."

__________________________________________________________________________________

Forrás:

Francis Crick: Az élet mikéntje, Gondolat kiadó 1989

Kép: http://www.universetoday.com/2010/05/26/galaxies-like-grains-of-sand-in-new-herschel-image/

Néhány mondat Cricktől

Francis Crick jóideje szimpatikus nekem, és a DNS-es bejegyzéseimet is eredetileg róla akartam írni. Valóban lebilincselő intellektussal bír. Álljon itt tőle pár gondolat melyeket ma olvastam a Móricz Zsigmond körtéren Annalightra várva, miközben a környék valamennyi degenerált perverz bolondja megtalált, ha már az én kreativitásom épp elfekvőben van.

"Az emberek boldogan elmélkednek az Isten végtelen hatalmáról - ami jó esetben is csak egy bizonytalan feltevés -, de egyáltalán nem hajlamosak alkotó módon elgondolkodni e rendkívüli méretű Világegyetemen, amelybe, bár nem önszántukból, de belecsöppentek. Naivan azt gondolhatnánk, hogy a költőket és a papokat annyira le kellene nyűgözzék ezek a tudomány által feltárt tények, hogy erejüket megfeszítve igyekeznének mindezt beépíteni humán kultúránk alapjaiba. A zsoltárszerző legalább megkísérelte hite határain belül kifejezni csodálatát a szabad szemmel meglátható világegyetem felett, amikor így írt: " Midőn a Te egedre tekintek, a Te kezed munkájára, a holdra és a csillagokra, melyeket bölcsen elrendeztél, mi az ember, mi az ember, amelyikkel te mégis törődesz?" És mégis, az ő világegyeteme kicsi, mondhatni lakályos ahhoz képest, amit a modern tudomány feltárt előttünk. Úgy tűnik, hogy a Föld és rajta a vékonyka bioszféra mérhetetlen jelentéktelensége az, ami teljesen megbénította képzeletünket, mintha a végtelent rettenetes volna átgondolni, s ezért jobb tudomást sem venni róla."

"Különös tünete modern korunknak, hogy mindazok, akiket mélységes megelégedéssel tölt el a filozofálás a természettel való egységünkről, gyakran egyáltalán nincsenek tudatában annak a valódi egységnek, ami a természethez fűzi őket."

Francis Crick: Az élet mikéntje

Szemelvények: Pale Blue Dot II.

Ez inkább személyesebb jellegű post. Az alábbi bekezdéseket azért fordítottam le a könyvből, mert remekül megragadják azt, ami pedig engem ragadott meg Carl Saganban.

"Mielőtt feltaláltuk volna a civilizációt, őseink főleg a szabad ég alatt éltek. Mielőtt megalkottuk a mesterséges fényeket, a légköri szennyezést és az éjszakai szórakozás modern formáit, a csillagokat néztük. Természetesen ennek megvoltak a gyakorlati okai a naptárszámítás miatt, de több rejlett benne. Még ma is, a legéletuntabb városlakót is képes meghatni az éjszakai égbolttal való találkozás, a rászögezett többezer pislákoló csillaggal. Ha mindez épp velem történik, még ennyi év múltán is elakad a lélegzetem.

Az ég és a vallásos sugallat valamennyi kultúrában összefonódik. A hátamra fekszem egy nyílt tisztáson és körülölel az égbolt. Hatalmába kerítenek a méretei. Olyan óriási és olyan messze van, hogy tapinthatóvá válik saját jelentéktelenségem. De nem érzem úgy, hogy az ég kitaszít. A része vagyok - kicsiny része, az biztos, dehát minden kicsiny, ha összevetjük lehengerlő hatalmasságával. Ha a csillagokra, a bolygókra és a mozgásukra helyezem a figyelemem, menthetelenül az az érzésem támad, hogy szerkezetei és óraművei olyan elegáns pontossággal működnek ezen a szinten, hogy - legyen törekvésünk bármilyen magasztos - mindez apróvá tesz és alázatra késztet."

Carl Sagan: Pale Blue Dot

Változunk

Kaptam néhány kommentet másfél, két évvel ezelőtt írt bejegyzéseimhez, így kénytelen voltam őket visszaolvasni. Jobbára nem is emlékeztem ezekre az írásaimra. Igazán furcsa volt, milyen idegenül hatottak akkori gondolataim, s mai fejjel mennyire nem tudtam azonosulni velük. Pedig csak két év.

Belegondolva, csak még érthetetlenebbé vált számomra, hogyan hiheti bárki is azt, hogy a világunk állandó és változatlan, mikor mi magunk és gondolkodásunk is folyamatos változásban van? Magát értelmesnek valló ember hogyan érvelhet egyetemes és statikus világrend mellett? Hogyan hiheti azt, hogy az, amit jelen pillanatban gondolunk, vagy ami jelen pillanatban általános érvényű az emberiségre nézve, az éppígy érvényes lesz 1000-1500 év múlva is - vagy, hogy 1000-1500 éve ugyanezek voltak érvényben?

Vicces módon épp most olvastam el Francis Crick alig száz oldalas írását, melynek címe: Molekulákról és emberekről, s kicsit kapcsolódik ehhez a témához. Crick zárásképp ezt írja:

"Lehetetlennek látszik teljesen kiküszöbölni azokat a hiedelmeket, amelyek elfogadására az emberi elme hajlamos. Abszurd módon szélsőségesek mindig lesznek. Még ma is vannak olyanok, akik hisznek abban, hogy a Föld lapos, az ellenkezőjét bizonyító tudományos érvek dacára is. És így azoknak, akik ma önök közül netán vitalistának* vallják magukat, megjósolhatom: amiben tegnap még mindenki hitt, és amiben önök ma hisznek, abban holnap már csak a bolondok fognak hinni." **

_________________________________________________________________________________

* Eredetileg a vitalizmus nézete szerint a szerves vegyületeket nem lehet előállítani egyszerű kémiai reakció segítségével, mivel azok csak élő szervezetekben alakulhatnak ki életerő segítségével. (wikipedia) Bár később bizonyossá vált, hogy ez tévedés, az életerőről vallott elképzelések népszerűsége kitartott. Crick könyvében amellett érvel, hogy az élethez nem szükséges sem lélek, sem megmagyarázhatalan, földöntúli életerő. Hiába olyan népszerűek ezek a gondolatok.

** Francis Crick: Molekulákról és emberekről, Magvető Kiadó - 1986, 115. oldal

Szemelvények: Pale Blue Dot

Miután rádöbbentem, hogy Carl Sagan: Pale Blue Dot c. könyve valóban nem jelent meg magyarul, úgy döntöttem, hogy frissítem az angol tudásom és beszerzem az eredeti példányt. Ezt minden különösebb nehézség nélkül sikerült megtennem az ELTE Idegennyelvi Intézet könyvesboltjában. Most, hogy olvasom, csak még érthetelenebb számomra, miért nem fordította még le senki. Nyugodtan mondhatom, hogy az egyik legjobb könyve.

Bátorkodtam lefordítani belőle néhány érdekes bekezdést, és nem tartom kizártnak, hogy lesz még, amit kiposztolok. Olvasás előtt javaslom belenézni egy másik bejegyzésembe, melynek végén megtalálhatóak Carl Sagan azon híres sorai, amelyek épp az alábbi részletek előtti fejezetben olvashatóak. Így érthetőbb lesz az egész.

„Ann Druyan* egy kísérletet javasolt: nézzünk vissza még egyszer az előző fejezet halvány kék foltjára. Nézzük jó hosszú ideig. Függesszük tekintetünk arra a pöttyre ameddig jól esik, majd próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy Isten a világegyetemet azon tízmillió élő faj egyikének teremtette, akik ezt a porszemet lakják. Most lépjünk eggyel tovább: képzeljük el, hogy minden ennek a fajnak az egyik neme, etnikuma vagy vallási közössége kedvéért jött létre. Ha ez sem hat számodra valószínűtlennek, nézzük a következő pontot: képzeljük el, hogy azt a foltot más intelligens lények lakják. Ők is egy olyan Istenről vallott elképzelést dédelgetnek, aki mindent az ő kedvükért teremtett. Mennyire vehetnénk komolyan az állításukat?”

(...)

„Őseink kinn éltek a szabad ég alatt. Olyannyira ismerték az éjszakai égboltot, amennyire mi ismerjük kedvenc televíziós műsorainkat. A Nap, a Hold, a csillagok, a bolygók mind keleten keltek, nyugaton nyugodtak, a kettő között pedig a fejünk felett haladtak át. A mennyei égitestek mozgása több volt puszta érdekességnél, mely áhítatos főhajtásra késztette a megfigyelőt; ez volt az egyetlen módja annak, hogy mérni tudják a napszakokat és az évszakokat. A vadászok, a gyűjtögetők s éppígy a földművesek tudták azt, hogy élet és halál múlhat az égbolton.

Milyen szerencsések vagyunk, hogy a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok valamiféle elegánsan megalkotott kozmikus óramű részei! Ez nem tűnik véletlennek. Mindezek céllal lettek idehelyezve, a mi érdekünket szolgálják. Ki más vehetné hasznukat? Mi másra lennének még jók?

És ha a fények köröttünk kelnek és nyugszanak, nem magától értetődő-e az, hogy mi vagyunk a Világegyetem középpontjában? Ezek a mennyei égitestek – melyek telve vannak földöntúli erőkkel, különösen a Nap, amelynek fényétől és melegétől függünk – úgy keringenek körülöttünk, ahogyan hízelkedő országok a királyaik körül. S bár még a mennyek vizsgálatának legalapvetőbb téziseit sem sejtettük, minden arra mutatott, hogy különlegesek vagyunk. A Világegyetemet az embereknek teremtették. Nehéz ezekbe a körülményekbe belegondolni anélkül, hogy megtapasztalnánk a büszkeség és az önbizalom nyughatatlanságát. Az egész Univerzumot nekünk alkották! Mi aztán biztosan vagyunk valakik.

Önnön fontosságunk eme megelégedést keltő bizonysága, melyet a mennyek mindennapi megfigyelése is alátámasztott, tette a geocentrikus világképet kultúrákon átívelő igazsággá. Ezt tanítottak az iskolákban, beépült a nyelvbe, és szerves részévé vált az irodalomnak és a szentírásoknak. A máshitűeket ellehetetlenítették, sokszor kínzással és hallállal. Nem csoda hát, ha az emberi történelem legnagyobb hányadában senki még csak meg sem kérdőjelezte azt.

Vadászó, fosztogató őseink szempontjából mindez kétségen kívül állott. Az antikvitás nagy csillagásza, Claudius Ptolemaiosz, a második században tudta azt, hogy a Föld gömb alakú, tudta, hogy a mérete a távoli csillagokéval összevetve csupán „egy pont”, és azt tanította, hogy „épp a mennyek közepén helyezkedik el.”** Arisztotelész, Platón, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás és kultúrától függetlenül az elmúlt háromezer év majd’ valamennyi nagy filozófusa és tudósa egészen a XVII. századig ebben a tévhitben élt. Egyesek közülük azzal foglalták el magukat, hogy kitalálják, vajon a Napot, a Holdat, a bolygókat és a csillagokat miféle fortéllyal ragasztották rá egy tökéletesen átlátszó kristálygömbre – egy olyan hatalmas gömbre, amelynek közepében természetesen a Föld volt. Mindez választ adott volna az égitestek összetett mozgására, melyet a csillagászok generációi oly aprólékos gonddal jegyeztek le. És sikerrel jártak: kis módosításokkal, a geocentrikus világkép megfelelően magyarázható a bolygók mozgásának tényével, a II. században éppúgy, mint a XVI. században.

Innen csupán egyelten lépés visz ahhoz a még grandiózusabb következtetéshez, mely szerint a világ „tökéletessége” nem lenne teljes az ember nélkül. Ahogy Platón állítja a Timaioszban: „Az ember… minden” vagy John Donne, költő és lelkész írta 1625-ben: „Ő*** nem a világ része, de a világ maga; és mint ki Isten dicsőségéhez legközelebb létezik, ő az ok, amiért a világ létezik.”**

Mégis – nem törődve azzal, hogy hány király, pápa, filozófus, tudós és költő ragaszkodott az ellenkezőjéhez – a Föld ezek alatt az évezredek alatt makacsul keringett a Nap körül. Képzeljünk el egy kíméletlen földönkívüli megfigyelőt, aki mindez idő során lenéz ránk – akik izgatottan csiripeljük: „A Világegyetemet nekünk teremtették! Mi vagyunk a középpontban! Minden nekünk hódol!” – és megállapítja, hogy elbizakodottságunk olyan mulatságos, törekvésünk olyan szánalmas, hogy ez minden bizonnyal az idióták bolygója.

De ez az ítélet túl erős. Mi mindent megtettünk, amit tudtunk. Titkos vágyaink és az, amit nap mint nap láttunk, véletlenül egybeestek. Nem hajlottunk különösebb kritikára, amikor megajándékoztak bennünket egy olyan bizonyítékkal, amely úgy tűnt, alátámasztja elfogultságunkat.”

(...)

„Úgy tűnt számunkra, hogy megkaparintottuk ezt az előjogot, nem a munkánk, hanem a születésünk folytán; azon puszta tény miatt, hogy a Földre született emberek vagyunk. Hívhatnánk ezt antropocentrikus – „emberközpontú” – önhittségnek.

Eme önhittségünk vezetett bennünket az eszme azon tetőpontjáig, hogy Isten saját képmására teremtett bennünket. Az egész Világegyetem Tetemtője és Vezetője éppúgy néz ki, mint mi! Egek, micsoda egybeesés! Milyen kényelmes és kielégítő! Xenophanész, az i.e. VI. századi görög filozófus megértette az ebben a nézőpontban rejlő arroganciát:

„Az etiópiaiak istenei feketék és piszeorrúak; a trákiaik sajátjaikat kék szeműnek és vörös hajúnak mondják… Igen, és ha az ökröknek és a lovaknak vagy az oroszlánoknak volnának kezeik, és ezekkel a kezekkel festhetnének és olyan műalkotásokat készíthetnének, mint az emberek, a lovak istenei a lovakhoz lennének hasonlatosak, s az ökrök istenei az ökrökhöz…”**

Az ilyen viselkedést valaha úgy írták le, mint „provinciálist” – az a naiv elvárás, hogy egy félreeső vidék politikai hierarchiája és a szociális konvenciói egy hatalmas, sokféle kultúrával és hagyományokkal megáldott birodalom egészére terjednek ki. Hogy az ismerős tanyavilág, a mi vidékünk, a világ közepén van. A falusi fajankók szinte semmi mást nem ismernek, ami lehetséges. Képtelenek megérteni a saját vidékük jelentéktelenségét a Birodalom sokféleségében. Saját, külön elvárásaikat könnyedén alkalmazzák a bolygó többi részére. De ha ledobjuk őket Bécsben vagy Hamburgban vagy New Yorkban, bánatosan felismerik, mennyire korlátolt volt a saját látáspontjuk. „Deprovinciálttá” válnak.

A modern tudomány utazás az ismeretlen felé, mely során az alázatosság leckéi várnak minden állomáson. Néhány utas azonban szívesebben maradt volna otthon.”

____________________________________________________________________________

*Carl Sagan felesége

** A Sagan által idézett sorokat is én fordítottam, így valószínűleg eltérnek attól, ahogy az eredeti magyar fordításban szerepelnek.

*** John Donne az idézett részletben "ő" alatt természetesen a "he" hímnemű személyes névmást használja. Úgy tűnik, véleménye szerint "she" (nőnem) nem tartozik ebbe a magasztos körbe.

Helyünk a mindenségben

Képzeljük el, amint egy csillagokkal telezsúfolt nyári éjszakán kényelmes, puha anyagú laza köntösbe öltözve kiülünk egy zöld domb tetejére, teljesen egyedül. Az ég tiszta, a szél fúj. Megrezegteti a fák lombjait, összeborzolja a fűszálakat, lágyan az arcodba lehel egy kevés langyos fuvallatot.

Feküdj hát hanyatt a fűbe, és nézz fel az égre. Nem veszi el a csillagok fényét semmilyen lámpa vagy város fénye, figyelmedet nem tereli el semmilyen zaj, csak a falevelek susogását hallod. Mégsincs sötét. Többmilliárd csillaggal nézel most farkasszemet – és ha avatott a szemed, tudod merre keresd a Naprendszer látható bolygóit is. Pár csillagképet is felismersz. Ha mást nem, a Göncölszekeret egészen biztosan. Vagy a Plejádok sziporkázó foltját, az Androméda ködös ellipszisét.

Bele lehet szédülni a sziporkázó végtelenbe. Tekinteted most többmillió fényév távolságokra lát el. És ami még megfoghatatlanabbá teszi az élményt: csak a csillagok sokmillió éves múltját látod. Jelenükről nem tudsz semmit. S a múltjukat is csak felületesen ismerheted. Egy apró fénypont csupán. S ez a fény sok mindent eltakarhat.

Ott a dombon, a fűben fekve, olyan, mintha minden rólad szólna. Te lennél középen. Ha elég sokáig figyeled az eget, láthatod, amint újabb csillagok jelennek meg a horizonton, és tűnnek el a szemközti oldalon. Körülötted forognak. Harmónia, béke s nyugalom vesz körül. Körülölel a mindenség. Érthető, ha elragad valamiféle vallásos csodálat, és szeretnél feloldódni a gyémántokkal kirakott égbolt mindenségében. A világmindenség, melynek egy pontján Földünk is függ, valóban csodálatos.

Kár lenne azonban abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy mindez rólunk szól, vagy miattunk jött létre. Az emberiség vagy akár az egész Föld pusztulását éppilyen szenvtelenül néznék végig a csillagok. Nem lennének szebbek vagy csúnyábbak, nem sajnálkoznának maradványaink felett, mint ahogy egyéni tragédiáink miatt sem ejtenek egyetlen könnycseppet sem. Hiába csodáljuk a világegyetem kiismerhetetlen sokszínűségét, ő nem szeret minket viszont. Nem csodál a mindennapi harcaink vagy győzelmeink miatt. De nem is gyűlöl. Mert nincsenek érzései.

Nekem sose kellett zöld dombos nyugalom ahhoz, hogy magába húzzon a végtelen. Elég volt egyetlen pillantás akár a fényszennyezett csillagos égre is. Ekkor érzem leginkább, mennyire kicsik vagyunk, s ekkor tűnik a legkomikusabbnak az emberi önhittség arról, hogy kiemelt helyünk van ezen a világon, és a létünknek valami megfoghatatlan, magasabb szférákból származó értelme és célja lehet.

Egy nagyravágyó faj egyede nyugtatja ezzel magát az Univerzum egyik porszemcséjén sodródva, egy teljesen jelentéktelen csillag körül.

***

1990-ben a Voyager-1 szonda 6milliárd kilóméterre járt a Földtől. Néhány fotó erejére visszafordult, hogy lássa, honnan is érkezett. Az egyik fotón a Földünk is látszik. Kisebb, mint egy pixel. Látszólag jelentéktelen kékes csillag csupán.

Angolul nem tudóknak Carl Sagan gyönyörű idézete 1994-ből magyarul:

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

Zavarbaejtő rétegek

Most olvasom Richard Dawkins legutóbbi könyvét, A legnagyobb mutatványt, és valami fenomenálisan jó könyv, úgyhogy még várható, hogy írni fogok a benne olvasottakról. Leginkább azért tetszik, mert végtelen türelemmel magyaráz el mindent, hogy az evolúció a legegyszerűbb érdeklődő emberek (mint jómagam) számára is érthető és világos legyen. Emellett látható élvezettel ír a témáról, nem úgy, mint frusztált kirohanásában, az Isteni téveszmében. Megmarad a fő témánál, az evolúciónál, és a kreacionisták is csak itt-ott kapnak kisebb-nagyobb fricskákat.

Tulajdonképpen Dawkinsnak nem is nagyon kell hozzáfűznivalót írnia, a jó teremtéshívő, akár kreacionista, akár ID-s, lejáratja önmagát, segítség sem kell hozzá.

Nekem személy szerint nagyon tetszett az alábbi érvrendszer arra vonatkozóan, hogy a különböző geológiai rétegekben található állatok maradványainak sorrendje, miképpen magyarázható "tökéletesen" az özönvízzel:

"(I.) A gerinctelenek (lassú tengeri állatok) pusztultak ki először, majd azok a mozgékonyabb halak következtek, amelyeket betemetett az özönvíz hordaláka.

(II.) A kétéltűek (a tenger közelében) ezután pusztulhattak ki akkor, amikor a víz szintje elkezdett emelkedni.

(III.) A hüllők (lassú szárazföldi állatok) haltak ki a következő lépcsőben.

(IV.) Az emlősök képesek voltak elmenekülni az emelkedő víz elől, a legnagyobbak és leggyorsabbak maradtak fenn legtovább.

(V.) Az ember volt a legtalálékonyabb abban, hogy fatörzsekbe kapaszkodva és más módon megmeneküljön a víz elől.

Az iménti sorrend tökéletesen megmagyarázza azt a sorrendet, amelyben a különféle kövületek a különféle rétegekben elhelyezkednek. Ez NEM az a sorrend, amelyben kialakultak az evolúció során, hanem az a sorrend, amelyben elárasztotta őket az özönvíz." *

Ja, tökéletesen. De azért ne feledkezzünk meg arról sem, miért haltak ki a dinoszauruszok.

_________________________________________________________________________________

* Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány (2009) 116. oldal

Szkeptikus klub az evolúcióról

Egy kis összefoglaló a keddi Szkeptikus Klubról, mely az evolúció jegyében telt. Ez az írás jobbára az előadó, Meszéna Géza gondolatait közli, kiegészítve a saját véleményemmel.

Őszintén szólva, minél mélyebben merülök ebbe a témába (is), annál komikusabbnak és szánnivalóbbnak tűnnek azok, akik azt állítják, képesek az evolúció cáfolatára, s utolsó szalmaszálként kapaszkodnak kétségbeesetten az E-Coli baktérium csillójába (amely egyébként valóban egy megoldásra váró probléma). Ezek persze jobbára a teremtéselmélet naiv képviselői, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy a csilló vagy egy-két gyanús fosszília elég az evolúció megdöntéséhez.

Érdemes fontolóra venni azt is, hogy az evolúciós elmélet elfogadása nem függ vallástól vagy világnézettől, mint ahogy erre már jómagam is megkíséreltem rávilágítani (igaz, a vallásosok között jóval nagyobb eséllyel akadunk olyanra, aki kétkedik az evolúcióban, mint az ateisták vagy agnosztikusok között). Hogy egy újabb példát hozzak az előadásról, Theodosius Dobzhansky mélyen vallásos evolúcióbiológus volt. Ő mondta az alábbiakat: „A biológiában semminek sincs értelme, csak az evolúció fényében.” Hogy ez az általában hozzá nem értő intelligens tervezettség hívőket ez cseppet sem zavarja, nem újdonság.

Az evolúció 150 éve – az előadó három 50éves szakaszt különböztetett meg:

1859-1909: A leszármazás gondolata és a természetes szelekció elve elterjed, és elfogadottá válik tudományos körökben. Azonban még senki sem érti, hogyan is zajlik az öröklődés, és fel sem merül, hogy Mendelnek köze lehet mindehhez.

1909-1959: Neo-darwini szintézis. A természetes szelekció jól kidolgozott elméletté válik, megteremtik a genetika alapjait (1953: Crick és Watson feltárja a DNS szerkezetét), matematikai háttér.

1959-2009: Az elmúlt 50 év tudásrobbanása óriási segítség. Molekuláris szinten tudunk gondolkodni, megértjük az öröklődést, az evolúciót szekvencia szinten tanulmányozzuk, melyhez komoly matematikai elmélet társul (aminek a ID hívők valószínűleg közelébe sem mennek). Feltárul az ember és egyre több más faj teljes genomja, melyek alapján az evolúciós fejlődés (változás) gyakorlatilag teljesen bizonyossá válik.

Az evolúcióellenesség kapcsán az alábbi irányzatokat említették meg:

Biblikus teremtéstan: a Bibliát szó szerint értelmezők köre, akik szerint a Föld kb. 6-10.000 éves, és a fosszíliák az özönvíz során kerültek a föld alá (megjegyzésem.: rosszabb esetben egyenesen azt képzelik, hogy a fosszíliákat Isten tette oda, szándékosan megtévesztve ezzel az Embert, hogy a hitét próbára tegye)

Intelligens tervezettség (intelligent design = ID): William Dembski (akinek csak megjegyzem, matematikusként, filozófusként és teológusként sok köze nincs a biológiához) definíciója szerint, az univerzum és az élőlények léte intelligens okokkal magyarázható legjobban, és nem egy olyan irányíthatatlan folyamattal, mint a természetes szelekció. Mindez még úgy kereken is hangzana, a valóság azonban az, hogy jelentős káosz uralkodik az ID-n belül. Hisz a teremtés még nem zárná ki az evolúciót, ahogyan evolúciós ellenérveik sem bizonyítják a teremtés megtörténtét. Az sem egyértelmű sokszor, hogy mit állít, s hogy állításuk egységes-e.

Az ID pártiak érdekes „bizonyítékokat” sorakoztatnak fel. Van például több lábnyomuk, amely azt volt hivatott bizonyítani, hogy az ember egy időben élt a dinoszauruszokkal.

Íme az egyik, mely tekintettel az éles vonalakra, egyértelmű hamisítvány, valószínűleg faragták.

Ezen a mások képen azonban valóban megkövült dinoszaurusz nyomok láthatóak. Az intelligens tervezettség fanatikusai szerint a bal oldalon lévő lábnyomok emberi lábnyomok. Mindenkinek a saját eszére bízom, mennyire hiszi el azt, hogy ezek a több mint 80millió éves (!) lábnyomok embertől származnak.

Amit a teremtéselmélet hívei nem vesznek figyelembe, hogy még ha itt igazuk is lenne, akkor sem bizonyították azt, hogy teremtés történt.

Kézcsontok evolúciója

Az evolúció mellett szól azonban a Földön élő élőlények alapvető struktúrájának azonossága, az eltérő funkciók ellenére, például a kézcsontokban. Az emberi kéz, a bálna uszonya, a denevér vagy a madár szárnya, a béka vagy a macska lába rendkívül hasonlóak, ugyanazok a csontok építik fel őket, csak kicsit más a méretük, alakjuk. Lássuk be, egy intelligens tervező nem valószínű, hogy hasznavehetetlen hátsó lábcsontokat hagy egy bálna testében. Az evolúció fényében, mikor tudjuk, hogy a bálna egy már szárazföldön élő négylábú emlősből alakult ki, az értelmetlennek tűnő hátsó láb csökevényes csontjainak eredete mindjárt világossá válik.

Kopoltyú evolúciója

Egy másik érdekes pont. A hal és az emberi embrión egyaránt megtalálhatóak ugyanazok a területek. Azonban míg hal esetén ebből a kopoltyú fejlődik ki, embernél gége, fülcsont és ezen területek izomzatává alakul. (érdemes megjegyezni, hogy Tasi István, a magyar ÉRTEM ID mozgalom elnöki tagja szerint ez nem lehet érv az evolúció mellett, mert ha igaz lenne, a tüdőnek kellett volna kialakulnia ezen területekből – azt felejtette el figyelembe venni, hogy bár a halak kopoltyúval lélegeznek és úszóhólyagjuk nem analóg a tüdővel, tüdőshalak esetén bizony funkcionál tüdőként is. Persze mit is várunk attól, aki vallási alapon közelít a tudományhoz, és nem rendelkezik természettudományos képzettséggel?)

Itt még annyit megemlítenék, hogy tévhit ugyan, hogy az emberi magzat végigmegy az egyedi törzsfejlődésen, az azonban tény, hogy magzatként a föld különböző élőlényei sokkal jobban hasonlítanak egymásra, akár egészen a megkülönböztethetetlenségig.

Amíg az ID hívei még mindig ott tartanak, hogy fosszíliákban és csillók működésében keresik az evolúció cáfolatát, addig a tudománynak sikerült feltérképeznie a humán mitokondriális törzsfát. Eszerint az emberiség közös anyai őse kb. 170.000 éve élt, valahol Afrika területén.

Az élőlények génszekvenciáinak összehasonlításával az is megállapítást nyert, hogy az egész mai élővilág (!) egyetlen közös ősre vezethető vissza (engem ez a komplexitás személy szerint gyönyörködtet). Ugyanakkor új rendszertani eredmények születtek, fény derült esetleg téves rendszertani besorolásokra, vagy morfológia alapján sosem gondolt rokonságokra.

Szó volt az érdekes HOX génekről, melyek akár egy muslicában, akár egy egérben is azonosak lesznek, s azonos elvek mentén építik fel a szervezetet.

Végezetül említésre került a teremtéselméletek új útja: a teremtett univerzum, mely - ID-s nézetedk szerint - nem véletlenül olyan amilyen, hanem azért, mert egy intelligens tervező megteremtette. Ez továbbra sem foglalkozik a „ki teremtette az intelligens tervezőt?” problematikával. Leonard Susskind, a húrelmélet atyja is írt erről, azonban az intelligens tervezettség nem illeszthető be a jelenlegi elméleti fizikába.

Meglepő volt egyébként, hogy bár a Szkeptikus Blogon sokszor zajlik parázs vita az evolúcióról, mégsem mert eljönni egyetlen teremtéselmélet párti ember sem, hogy nézeteit, érveit elmondja.

Ami szerintem fontos: hangsúlyozzuk gyakrabban, hogy az evolúció nem hit kérdése! Ezzel az erővel hihetünk a lapos Földben is. Mégis, olyan emberektől is hallom azt, hogy ez hitkérdés, akik az evolúció pártján állnak. Kedden egy férfi arról számolt be, hogy gyermekének az általános iskolában, biológia órán a teremtéssel párhuzamosan oktatták az evolúciót.

Nem, az evolúció nem hitkérdés. Az evolúció tudományos tény, amely számtalan oldalról igazolt. Igaz, hogy óriási pofont ad az emberi önhittségnek és egoizmusnak, hiszen rávilágít arra, hogy nincs kitüntetett helyen, nem a „teremtés koronája”, s hogy létét csupán az alkalmazkodás során végbemenő változásoknak köszönheti. De emberek, ideje volna felnőni, és nem ámítani magunkat tovább. A valóság semmivel sem kevésbé értékes vagy szép.