Ébredés

Már nincs ébresztőórám. A telefon zizegésére kelek. Meg sem várom, hogy dalra fakadjon az ágy melletti kis asztalon, csak kinyújtom ólomkezem a takaró alól, és megnyomom a gombot: hallgass! Hány percet, másodpercet engedhetek még meg magamnak? Hisz nehéz mindenem, még az ágy is enyves. Beleragad a testem. Az álmok még nem foszlottak szét, örvényként keringenek körülöttem a darabjai, próbálják visszahúzni elmém a pihentető illúzió világába. Hagyom magam. De vajon fog még zizegni a munkába kergető hajcsárom - csak halkan hallom a gondolatom - vagy végleg beszippant az álomtenger? Utolsó szókat váltom velük. Elvarrom a szálakat, hogy senkit se lepjen meg hiretelen távozásom a valóságba. Majd riadtan felülök: elkéstem! Ám a falióra szerint csak két perc telt el.

Indulhat a nap.

Egy régen hallott zene

Én nem politizálok. Megteszi más helyettem.

Testvérek

Ezt a bejegyzést az öcsém hajának szentelem - gondoltam, az enyémből már elegetek van. Az öcsém 2 évvel fiatalabb mint én. Nyolcosztályos jezsuita gimnáziumba járt, ahol 14-18 éves koráig küzdött a haja miatti előítélettel, amit nem volt hajlandó levágni.

A másik probléma a rock zene volt. A tanárai - akik egyébként szerették - olyan könyvekkel traktálták, mint Corrado Balducci: Sátánizmus és rockzene című írása. Mikor olvastuk, először idegesek lettünk ekkora butaság hallatán, de utána tulajdonképpen halálra röhögtük magunkat. Harcában támogatta osztályfőnöke és a szüleim is, akik okoztak pár meglepetést a igazgatóhelyettesnek, mikor behívta őket. A haj maradt. A gitár is. Amikor pedig az egyik apácának eljátszott a Led Zeppelin Stairway to Heaven c. klasszikusát, a hölgy azt mondta, átgondolja a könyvben foglaltakat, mert ez olyan szép, hogy nem lehet a Sátán műve.

Az öcsém haja éppúgy nézett ki mint az enyém. És rendkívül élveztem, amíg ilyen egyformák vagyunk. Büszke voltam rá, hogy olyan, mint én. Azonban semmi sem tart örökké, az öcsém haja legalábbis semmiképpen. Most vasárnap úgy döntött, tényleg levágatja. Megunta a fésülgetést, mosást, hosszadalmas szárítgatást. Valahol megértem, és végül belenyugodtam. Ráadásul minden aggodalmam ellenére, rendkívül jól áll neki az új frizurája, megfiatalodott, elmenne a 17 évesek között is.

Az alábbi képeket kb. másfél éve csináltuk egymásról (sajna telefonnal, így a minőség nem az igazi), mikor vett egy halálfejes kalapot "fellépős cuccnak" (merthogy gitáros) s este abban baromkodtunk. Ezt állítom emlékül... a hajának.

Egy kis metál

Szirupos tenger, két hallal

Álmomban belesüppedtem a szirup állagú, kristálytiszta tengerbe, mely alatt tökéletesen kaptam levegőt, mégis olyan volt, mint a víz. Lábujjaimat belefúrtam a mederben lévő szürke homokba, éreztem a homokszemeket a talpamon. A körülöttem úszkáló két hal közül az egyik - a rossz szándékú hal - belegabalyodott a hajamba. A párom megfogta a halat, kiszedte és eldobta, majd bosszúsan megjegyezte, hogy ez a hülye hal oda akart ikrázni, mert azt hitte vízinövény.

Vajon Freud ebből mit hozna ki?

Lassan őröl

Végül oda is eljuttunk, hogy tanúként idéztek a már említett ügyben. Lassan de biztosan őrölnek az állami gépezetek, talán nyugdíj előtt eljutunk a bíróságig is.

Ma reggel kilenckor beslattyogtam a kapitányságra, hogy megtegyem a vallomásom. A rendőrég épülete felér egy időutazással. Szerintem meg sem születtem, mikor utoljára festették, és nem hinném, hogy élnek még a kőművesek, akik a csempéket és járólapokat tették fel. Berendezés ügyileg azért jobban áll a magyar rendőrség, csak olyan 20-30 évesek lehettek a bútorok, és a szék is kibírta, amíg rajta ültem. Számítástechnikából meg elképesztően fejlődnek, a gép alig lehet több 10 évesnél, és csak kétszer fagyott le, amíg kihallgattak. Az sem a gép miatt történt, hanem valami központi rendszerhiba miatt. Ez annyit jelentett, hogy nem csak a mi, de mindenki gépe lefagyott (a mellettünk éppen gyanúsítottat kihallgató hölgy által gépelt vallomás is elszállt - ennyit a kihallgatás "intim" körülményeiről). Igazán szívet melengető érzés lehet egy ilyen helyen dolgozni.

A jó hír, hogy a taxis vezetői engedélyét bevonták, így aztán még ha komolyabb büntetést nem is kap, azt hiszem, már ezért megérte.

Maga a kihallgatás egyébként korrekt módon zajlott, szépen részletesen leírtunk mindent, ezzel kapcsolatban nincs mit mondanom, hisz már elmondtam. Hacsak azt nem hogy még olyan dolgokra is emlékeztem, amelyekre nem gondoltam volna, hogy emlékszem, és nem gondoltam volna, hogy lényeges - köszönhetően a jól feltett kérdéseknek. A két kifagyással együtt röpke 2 óra alatt végeztünk az egésszel.

Álomdarabok

Nem meséltem még, de ha álmomban hegyek között járok, valami végtelenül erős, elmondhatalan csodálat érzés lesz úrrá rajtam, egészen letaglóznak a zöld lombok, a hegy és a rajta lévő élet egészét sokkal jobban érzem és látom, mint az lehetséges. Látom a lombok között átszűrődő fényt, szinte levelenként képes vagyok érzékelni, mint futnak át köztük a napsugarak. Látom a levelek formáját, zöldjét, szinte tapintom is. A fénycsíkok tiszták, sárgák, ragyogóak. Néha van a hegyormon egy romvár, ami csak még szebbé és ősibbé teszi a látott képet.

Bár az álmoskönyv szerint a hegyek látványa valami akadályt jelöl, amit az álmodónak nehezére esik leküzdeni, az én hegyeim mintha maguk lennének az örök élet és szabadság. Már megtanultam, hogy letaglóznak, ha látom őket, és valahol a lelkem mélyén szeretném tudni, vajon az életben is képes leszek-e átélni ezt a fokú csodálatot?

Ha a hegyek nem is jelentenek számomra akadályokat, egy biztos: ha frusztrált vagyok, megjelenik egy Tyrannosaurus Rex vagy egy csapat Velocirapor, és menekülhetek előlük egész éjszaka. Egész lelkiismeret nélkülivé válok ilyenkor: mindent a túlélésért! Simán odalököm ismerőseimet (akikkel egyébként jóban vagyok) prédaként magam helyett, hogy amíg a dínók megkajálják, időt nyerjek. Voltam már dínófutamon nehezített körülmények között is, dombon felfelé, vagy épp szakadékok között (ez utóbbi esetben én voltam az ügyesebb, és megmenekültem, de volt, hogy egy barátom hajszolta gödörbe a dögöt)

Másik frusztációs álmom a hajhiány. Levágattam, magam sem értem miért, és most rövid. Vagy épp egyáltalán nincs!!!

Egyik kolleganőmmel nemrég szinkronban álmondtunk az én hajamról.

- Beléptem a hivatalba - mesélte - és láttam, hogy Szilvinek olyanra van nyírva a haja, mint szerette volna, olyan Kleopátrásra, és nagyon jól állt neki. Mondtam is, hogy milyen jól néz ki, és hol csináltatta. Erre ő: hogy Sedith vágta le cserébe, hogy én is levágtam a haját. Erre én átszaladtam az irodákhoz, ott állt Sedith, hátul teljesen fel volt nyírva a haja, alig maradt, csak elől hagyták meg hosszabbra, én meg mondtam neki: úristen, Sedith, miért vágtad le a hajad?!

- Az semmi - feletem - én azt álmodtam, hogy tekergetem egy hajtincsem, és a kezemben marad. Megint megfogok egyet, és az is a kezemben marad. Az álom arról szólt, hogy megpróbálom megőrizni a maradék hajam, és orvost keresek, aki segíthet rajtam.

Ám a kellemetlen álmokat általában feloldom egy kellemesebbel: tegnap Új-Zélandon voltam szökőár túlélő Michael Douglas-szel és az isteni Catherine Zeta Jones-szal (nem néztem velük filmet). Messziről láttam a szökőárt, az elképesztően nagy hullámot, amint a part felé közelített. Futottunk, de nem menekülhettünk. Csurom vizesek lettünk, mindenütt derékig érő víz. A nap lemenőfélben volt, vörösre festette a tengert és az eget. Maga nap egy elfolyt rózsaszín paca volt csupán a kékben, melyről nem lehetett ledönti hol kezdődhet pontosan az ég, és hol ér véget a tenger. Talán a pára vagy a sejtelmes köd miatt, mely szelíden odatolakodott, elfolytak a színek, mint egy modern festő vásznán. Ráálltam egy padra, amely egyébként nem látszott ki a vízből, és boldogan felkiáltottam:

- Ez gyönyörű! Hihetelen! Végre nem csak álmomban élem át ezt a mély és elragadtatott csodálatot!

Nem az ufóktól kapták

Rendkívül érdekes volt a tegnapi Szkeptikus Klub, melyre már a korábbiakban is több embert próbáltam hívni, de valahogy soha nem akar jönni velünk senki. A téma a bűvészet volt, illetve a bűvészek viszonya a szkepticizmushoz és Uri Geller szemfényvesztéséhez. Eme nyáriszünet előtti találkozón szokatlanul sokan gyűltek össze a kis előadóban, a BME Fizika Tanszékén, főként a bűvészblognak köszönhetően. (s mióta én eljárok, azóta először volt jelen a kis körben Vágó István is) A klub most kicsit kötött, de mindenre nyitott beszélgetések formájában zajlott a meghívottakkal, Holcz Gáborral (Holcz Gábor másik honlapja itt) és Rakonczai Mátéval, akik nagyon látványos trükkökkel, gondolatolvasással, varázslatokkal és jóslással kápráztatták el a jelenlévő szkeptikusokat és bűvészrajongókat (természetesen a mutatványok show része ezúttal elmaradt).

Így, hogy megnéztem a két bűvész honlapját, elmondom, hogy élőben kissé más benyomást keltenek, mint a róluk készült fotókon. Holcz Gábor - lila csíkos inge és festett haja ellenére - egy rendkívül szimpatikus, jó beszélőkével rendelkező fickó, átható, kék szemekkel. Ügyesen manipulál, és mintha csupán segítséget nyújtana abban, hogy az ember saját magát vegye le a lábáról. Mellette Rakonczai Máté szerényebb, de szintén határozott ember képét adja, fekete öltönyében és narancssárga ingében, nyakkendőjében. Épp ezért kicsit meglepődtem a honlapján található fényképpózokon, hisz' én nem néztem az Uri Geller showt (két vagy három fél részt láttam belőle főzés közben fél szemmel), így aztán csak most tudtam meg, ki ő.
Ahogy ők mondták, a különbség köztük és a parafenomének között annyi, hogy ők nem állítják magukról, hogy tehetségüket mondjuk az ufóktól kapták volna, vagy eredményeiket a természetfeletti segítségével érnék el (bár kicsit furán hangzott ez egy egykori "urigellerestől"). Trükköket sajnos nem lepleztek le, de találgatni azért lehetett. (mi például egyik esetben erősen gyanakodtunk beépített emberre, mert Máté rámosolygott, és köszönt a közönség soraiból kiválasztott leányzónak, még a műsor kezdése előtt, mikor a hölgy belépett a terembe) De olyan apróságokat elmondtak, hogy milyen egyébként észrevehetelen mozdulatokkal, mondatfűzésekkel manipulálják a közönség vagy az önként jelentkezők döntéseit annak érdekében, hogy a nekik megfelelő döntést hozzák, illetve választ adják. Így aztán a trükkök egy része kicsit kockázatos, de természetsen legtöbbször biztosra mennek. Ehhez fontos az önbizalom. Fontos az is, melyik mutatványra kit választanak, így aztán véleményem szerint a jó emberismeret is elengedhetelen kelléke a shownak.
Egyes mindenre elszánt szkeptikusok azonban így is nevetve "verték a fejüket falba", hogy ilyen nincs, mikor utólag rájöttek, hogy szándékukkal ellentétben bizony épp azt a döntést hozták az előadás során, amire a bűvésznek szüksége volt.

És természetesen volt az elhagyhatalan: a kanálhajlítás. Én csináltam. Holcz Gábor megnyitotta benső kapuim, és felszabadított energiáimtól villák hajoltak, és kanalak törtek! Úgyhogy új szupertehetségem birtokában bármire képes vagyok... bármilyen evőeszközzel.
De komolyra fordítva a szót, fogalmam sincs, hogyan csinálta(m). A kanálhajlításhoz engem hívott ki a világot jelentő katedrára. Én persze minden művelet előtt jól megszorongattam, megvizsgáltam a kanalakat és a villákat: teljesen masszív, normál evőeszközöknek tűntek, melyeket kicserélni sem volt lehetőség (bár már ebben sem vagyok biztos). És nekem csak koncentrálnom kellett (amit bevallok, nem tettem meg, hanem csak áthatóan lestem az adott tárgyat, így aztán gondolati energiák kizárva): a Gábor kezében lévő villa foka elgörbült. A kanál nyele elhajlott, a feje letört a kezem érintésére, ujjam simogatására. De a csúcs nem is ez volt, mert eddig az evőeszközök az ő kezében voltak. Hanem az, mikor az én kezemben volt a villa (melynek fokát előtte egyenesítettem vissza kisebb erőfeszítéssel), s a nyelét az én ujjaim fogták körbe. Ő átkulcsolta az én kezeimet, tehát a villához nem ért hozzá, csak hozzám. És addig szuggeráltuk ketten a villát, mígnem fogta magát, és lassan a saját tengelye körül megfordult a feje. Amihez egyiken sem értünk hozzá. Magától. Bámulatos volt! El nem bírom képzelni, hogyan csinálja! Utána megvizsgáltam a megcsavarodott villát, és bizony nem tudtam volna kiegyenesíteni, mintha úgy gyártották volna. A fizika tanszék le is csapott rá, hogy jobban megnézze.
Szóval nagyszerű élmény volt, s mivel utoljára általános iskolás koromban voltam élő bűvészelőadáson, meg is jött hozzá a kedvem. Bár elmondásuk szerint a rendszeres fellépésekre Magyarországon nincs igény, ha elcsípek egyet, ezek után valószínűleg nem fogom kihagyni.

Zöld erdőben jártam...

... zöld levelet láttam.

Nem te vagy a világ közepe!

Osztálytalálkozó

Végül egyik volt osztálytársam mégiscsak rendezett osztálytalálkozót, igaz nem rendhagyó évek múltával. De nem is baj, hiszen hol van leírva, hogy osztálytalálkozó csak 5-10-15 évente tartható?

Én magam érzelmi viharban álltam előtte. Mert kieső tagja voltam a közösségnek, és ezért féltem. Féltem, hogy nem lesznek rám kíváncsiak, és nem tudok eldicsekedni azzal, hogy Valakinek érzem magam. Feszültségemet tetőzendő, az öcsém elrontotta az alkalomra vásárolt királykék ruhám zipzárját. Végülis volt mit felvennem, de annyira szép ruha, és most annyira sajnálom, hogy nem tudom hordani.

De visszatérve a tárgyra: összsségében két ember érdekelt igazán az egész osztályból. A többiekre csak az ilyenkor szokásos kíváncsiságom vonatkozott.

Pár perc késéssel, értem az iskolához. Messziről láttam az idegennek tűnő ismerős arcokat, amint belépnek a kapun. Nem siettem. Inkább megnéztem a környéket, és szomorúan vettem tudomásul, hogy Tesco-t nyitottak a Domus bútorbolt helyére. Szépen lassan besétáltam az épületbe, köszöntem az ismeretlen portásnak, és megállapítottam, hogy ballagásom óta sem meszelték újra a falakat. Elindultam az utolsó osztálytermünk felé (nyolcosztályos gimnáziumba jártam, még egy teljes épületcserét is megéltünk, nemhogy teremcserét), és már láttam az aula felől szivárgó embereket.

Köszönés, mosoly, leplezetlen méregetés, ki mit változott, egy-két embernek puszi. Mindenki teljes természetességgel ült le a régi helyére a padokba. Kezdett kiesni az eltelt idő, hisz, nyolc évet jártunk egy osztályba, életünk egy jelentős szakaszát töltöttük együtt.

Alig változtak. Egy-két lány hízott, mások fogytak. A fiúk izmosodtak, a padtársam-barátom pedig egészen vékony, csupa izom, csupa in lett. (6 éves kora óta vegetariánus, rendszeresen kung-fuzik)

Ahogy elfoglatuk a helyünket, és megérkezett az osztályfőnök is, olyan volt, mintha épp egy hétvége után jöttünk volna újra iskolába. Mintha kiestek volna az eltelt évek, vagy valami szürrealisztikus időkapszulába tették volna az elmúlt időszak történéseit.

Épp ezért kellett vigyáznom. Akaratlanul is felvettem ugyanis kamaszkorom passzív álarcát. Amint ezt észrevettem, gyorsan levakartam magamról, hogy az legyek, akivé az elmúlt évek alatt váltam. Szerencsére sikerült ehhez tartanom magam, és az este jól sikerült. Olyanokkal is elbeszélgettem, akikkel egyébként nem voltam olyan jóban. Mindemellett padtársam-barátom, aki ismerte a félelmeimet, figyelt rám egész este. És ez külön jól esett. Nélküle talán valóban visszabújtam volna az álarcom mögé, és onnan figyeltem volna az eseményeket.

Ami még érdekes, a gimis plátói szerelmem. Alig beszéltem vele. Nem is kerstem a társaságát. 6 évig voltam halálosan beleesve, kisebb nagyobb kihagyásokkal. Kíváncsi voltam rá. Távolról figyelgettem. De legnagyobb meglepetésemre, semmilyen hatással nem volt rám a látványa. Még a jó pasit sem láttam benne, pedig biz' Isten, kerestem! Inkább csalódottságot éreztem. Nem hinném, hogy ennek köze van ahhoz, hogy kopaszodik, inkább mintha változott volna a stílusa, csúnyábban beszél, jobban lazázik. Szegény srác, bár jólelkű, sosem volt egy erős egyéniség. Gondolom, ahogy beidomult a mi közösségünkbe, úgy idomult az egyetemista körökbe, majd a munkahelyre is. És ma menő lazázni, komolytalannak lenni, még ha nem is ez áll hozzá igazán közel. Mindenesetre örültem, mert tudtam, hogy nem maradtam le semmiről. Ha belevalóbb tinilány lettem volna egykor, fel tudtam volna szedni. Mert ő az a férfi, akit a nők szednek fel. De szerencsére én félszeg, befordult tinilány voltam. Így megúsztam a vele való szorosabb viszonyt.

Összességében kellemes élmény volt. Jó volt látni a régi arcokat, és jó volt, hogy kíváncsiak voltak rám is. Az est végével az egyik osztálytársnőm kocsival hazadobott, s amint kiszálltam az autóból, ismét felvettem életem fonalát; visszatértem a valós időbe, hogy éljem tovább az életem.

Kampány foszlány

"...nem drogosok, szabad emberek..."

Fogyasztunk

Néztem nagyapámat, ahogy az öcsémnek vett övet vizsgálgatja a kórházi ágyon ülve. Forgatta, tapogatta, ráncolta a szemöldökét, láthatóan sehogy sem tetszett neki ez a fehér öv.

- Ez nem bőr - állapította meg végül.

- Nem, valóban nem - feleltem. Nagyapám elégedetlen morgást hallatott.

- Hamar tönkre fog menni.

- Lehet - hagytam rá.

Nagyapa tovább fogdosta az övet homlokráncolva. Fehér külsején ezüsttel nyomott meztelen női alakok és Gibson Flying V gitárok váltakoztak egymás mellett, rendezett kuszaságban. Épp megfelelő ajándék egy kicsit talán túlságosan is laza gitárosnak. Ha hamar tönkre megy hát mi van? 1.200 forintot attól még megért.

- De nem baj - szólalt meg végül nagyapám felderülve - a csatot még le lehet róla venni, az még jó lesz bármire - láthatóan örült a felfedezésének, és vígan nyomta a kezembe az övet.

- Igen, le lehet venni...

Le lehetne, de minek? Mit csináljak egy övcsattal? Mire tegyem rá? Gyártsak tán magamnak egy övet? Vagy az öcsémnek? Varrjak táskát? Gitárszíjat? Mit?

De azért irigyeltem Nagyapát, hogy így nézi a világot. Hogy ami hasznos, azt nem dobná ki, csak mert néhány forintért máris vehet egy újat. Én, a fogyasztó bezzeg gyártom a szemetet. Illetve talán az én kedvem miatt gyártják. Én kidobok és újat veszek. Nem tetszik, hogy ezt csinálom. De nem teszek semmit, hogy ne csináljam. Talán legközelebb megveszem a bőrövet. Varrni úgysem tudok.