Ne nézd "madárnak"!

Érkezik a tél, és az egyre hidegebb idővel érkeznek a varjak is. Nagyon szeretem a madarakat, a varjak pedig kifejezett kedvenceim gyerekkorom óta (ennek talán az is oka lehet, hogy mindig is szimpatizáltam azokkal az állatokkal, amelyeket buta emberi babonák miatt üldöztek, irtottak vagy féltek tőlük). Ma reggel egészen véletlenül sikerült megfigyelnem egy dolmányos varjú eszközhasználatát, ami ugyan nem olyan különleges dolog, rám azonban nagyon lelkesítően hatott, hiszen sosem láttam még ilyet élőben, ráadásul ennyire közelről.

A varjú egy dióval érkezett a térre, miközben a kocsiban várakoztam. Nagy csőrével megkopogatta a diót, aztán a csőrébe vette. Ezt követően felrepült a tér fölé kb. 10 méternyire, és ledobta a diót a betonra. Majd leszállt, megvizsgálta, és ismét a levegőbe emelkedett és ismét ledobta. Ezt három vagy négy alkalommal ismételte meg, úgy, hogy igyekezett a teret átszelő betonjárdát célba venni, mígnem sikerült a dió héját kettéválasztani a csőrével. Sajnos nekem későn jutott eszembe, hogy akár le is filmezhettem volna, s ugyan próbáltam lefényképezni, a képeken sajnos már semmi érdekes nem látszik. Tevékenységemet a varjú először kíváncsian figyelte a telefon halk csippanása miatt, aztán nem tulajdonított neki jelentőséget, és elégedetten csipegette a dió belsejét tőlem 7-8 méternyire.

Bár az én alanyom csak egy átlagos dolmányos varjú volt, a varjak egyes fajai különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak az eszközhasználat terén. A legjobb példa erre az új-kaledón varjú, aki csőrével farag magának piszkafát a hernyók repedésekből való kikaparásához (saját eszköz készítését csak főemlősöknél figyeltek meg), és képes végrehajtani összetett, meghatározott sorrendet igénylő feladatokat is. Sőt, ezek a varjak a csonthéjas terméseket odaviszik az utak mellé, hogy az autók törjék össze őket. Egyes megfigyelések szerint még a fényjelzéseket is értik, mert csak akkor mennek az úttestre összeszedni a zsákmányt, ha az autók piros jelzést kapnak. Más kutatások szerint a varjak képesek megkülönböztetni az emberi arcokat, azt pedig már Fekete István is leírta mind a Tüskevárban mind a Húban, hogy a varjak igen ravasz állatok és meg tudják különböztetni a botot a puskától. Tény, hogy a varjak - meglepő lehet - a legokosabb állatokok között vannak ezen a bolygón. Ne nézzük őket buta madárnak!

Bagolypapagáj

Elhunyt Richard Henry - olvasom ma a tvnz.co.nz weboldalon. Több mint 80 éves korában távozott az élők sorából. Szegény megboldogult Richard Henry már 1999 óta nem nemzett utódokat. Az öregedés jelei egyre inkább észlelhetőek voltak rajta; fél szemére megvakult, bőre - már ahol látható - ráncosodott, mozgása nehézkessé és lassúvá vált. Richard Henry így aztán teljesen természetes okoknál fogva nem rég az életét vesztette.

Richard Henryre 1975-ben bukkantak rá Új-Zélandon, Fiordlandon, amikor a faját már kihaltnak gondolták. Aztán egy csapara leltek belőlük a Stewart szigeten 1977-ben, így Richard Henrynek kiemelt szerep jutott fajának megmentésében: génállománya gondoskodott az utódok genetikai sokféleségéről. Neki is köszönhető, hogy a kakapóból mára már 121 példány él a számukra ideálissá teremtett Codfish-szigeten és a Chalky-szigeten.

Nem, nem elírás az a már 121 példány. A kakapo a Föld legveszélyeztetettebb fajai közé tartozik. Míg valaha, az ember megjelenése előtt, mind Új-Zéland északi, mind a déli szigetén honos volt, az európaiak 1840-ben történő megérkezésekor már csak az északi sziget középső részén élt.

Douglas Adams és Mark Carwardine szépen megragadják a kakapo lényét Utoljára látható című könyvükben: "A kakapó más korban élő madár. Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más korban élő madár - ez jellemzi tán a legjobban. Ez a nagytestű, röpképtelen papagájféle (bár erre vonatkozóan vannak még viták) remekül alkalmazkodott Új-Zéland speciális, ember előtti környezetéhez és a nagytestű (szintén kihalt) ragadozó madarak vadászatához. A földön sok félnivalója nem volt, hiszen támadás a levegőből érhette, s mivel a ragadozók nappal voltak aktívak, éjszakai életre rendezkedett be. Stresszhelyzetben megmerevedik és nem mozdul. Eme évezredekig jól bevált technikái azonban nem segítettek rajta az ember és a ragadozó emlősök megjelenésekor.

A maorik 1250-1300 táján jelentek meg Új-Zélandon. Kutyáikon kívül polinéz patkányokat is behurcoltak a szigetre, melyek zsákmányszerzési módszerei ellen a kakapó teljesen kiszolgáltatottá vált. Az emberek a húsáért vadászták, a kutyák és a patkányok a tojásaikat és a fiókáikat ették. Dolgukat csak megkönnyítette, hogy a kakapó fiókák rendkívül zajosak.

A maorik a húsukon kívül felhasználták a bőrét és a tollait is: jómódúaknak készítettek köpenyt belőle, a madár kiszárított fejét pedig füldíszként hordták. Nem csoda hát, hogy a kakapó az európaiak megérkezésére teljesen visszaszorult. A forgatókönyv ismerős, helyzete még nehezebbé vált. Európából a kutyákon és patkányokon kívül macskák és menyétek érkeztek, az európaiak pedig húsáért éppúgy vadászták, mint a maorik. Helyzetén csak rontott, hogy amikor nyilvánvalóvá vált az, hogy nagy eséllyel kihalhat, a múzeumok és más gyűjtők igyekeztek minél több példány összefogdosni belőle. Sok madarat öltek le azért, hogy természetbúvárok és gyűjtők vizsgálgathassák, az élve elfogott madarak pedig néhány hónap alatt elpusztultak a fogságban.

Szerencsére voltak, akik már ekkor felismerték a bajt, és igyekeztek megóvni a fajt. Richard Treacy Henry - fentebbi kis túlélőnk névadója - 1894-ben lett Resolution Island gondnoka. A szigetre kakapókat és kiwiket telepített, hogy megóvja őket a menyétektől és más emlős ragadozóktól. Hat év alatt kétszáz kakapót költöztetett a szigetre. A menyétek azonban 1900-ra átúsztak és felszámolták a kakapó rezervátumot. Ezt követően más szigeteken próbálták megmenteni őket, de a ragadozók mindenütt megjelentek, és kipusztították a madarakat. 1940-re a kakapó rendkívül ritkává vált, 1970 körül pedig abban sem voltak biztosak, hogy a faj még létezik.

1975-ben aztán rátaláltak Richard Henry-re, s mostanra úgy tűnik, talán merhetünk kicsit optimistábbak lenni a faj megóvását illetően.

Nem csoda, hogy Douglas Adams-et meghatotta, a kakapó ugyanis egy nagyon kíváncsi, barátságos kis lény (mint azt az alábbi videón Mark Carwardine-nek alkalma volt megtapasztalni talán kicsit túlságosan is barátságos). A megóvásukról gondoskodó csoport beszámolói szerint az egyes madarak saját, jól elkülöníthető személyiséggel rendelkeznek. Ez alapján nem olyan meglepő, hogy a maorik - már amellett, hogy megették - házi kedvencként is tartották őket. Új-Zéland kormányzója, Sir George Grey beszámolója szerint, a madár sokkal inkább viselkedik úgy, mint egy kutya, s nem mint egy madár.

Ron Moorhouse, a Kakapó Helyreállító Program kutatója úgy véli, Richard Henry halála a kakapók megmentésének egy szakaszát zárta le. "Nagyszerű évet zártunk, tavaly 33 fióka született, s reméljük, hogy idén még több lesz. (...) Szomorú, hogy elveszítettük Richard Henry-t, de a legfontosabb az, hogy a kakapó populáció növekszik, s három felnőtt utód hordozza Richard Henry genetikai örökségét."

__________________________________________________________________________________
Források:
http://tvnz.co.nz/national-news/kakapo-saved-its-species-dies-3997492
http://en.wikipedia.org/wiki/Kakapo

Letűnt madarak, pusztuló fajok

Bár a blogról mind a szentimentalizmus, mind az impresszionizmus kikopott az utóbbi években, ebbe a bejegyzésbe talán visszakúszik egy egészen kevéske szentimentális elvágyódás. Pár napja a gyerekkorom járt eszemben. Az, hogy milyen sok ismeretterjesztő gyerekkönyvünk volt, hogy az öcsém már óvodás korában olyan állatokat ismert, amelyekről az óvónéniknek lövésük sem volt, hogy a legkimondhatatlanabb nevű dinoszauruszokat ismertük, az, hogy mennyire szerettem David Attenborough-t, és hogy aztán ennek ellenére mennyire utáltam az iskolában valamennyi természettudományt – a fizika kivételével. Ennyi minden múlik egy jó tanáron. És ha az a tanár tanította volna nekem a matematikát, mint a fizikát, talán ma nem lennék kőműves.

A minap otthon tartózkodásom alatt felkutattam Charlie Bood: A természet csodái c. sorozatát, és végiglapoztam valamennyit. Egy konkrét cikket kerestem: az óriás alka megrendítő történetét.

10-12 éves korom körül az óriás alka kipusztulását kb. két héten keresztül emésztettem. Nem tudom, miért éppen akkor érintett meg ennek a fajnak az eltűnése annyira, hogy rám szakadt az emberi faj kegyetlenségének teljes súlya és napokig kellett siratnom az óriás alkákat, hiszen a történetét korábban is ismertem. Nem beszélve arról, hogy A természet csodái ötödik füzete foglalkozott még az énekes hattyúk barbár mészárolásával, a maorik által kipusztított moával és a vándorgalamb kiirtásával. Ezen fajok egyikére sem emlékeztem ebből az időből, csak az óriás alkára. Talán mert a rajzokon az ő kihalását ábrázolták a legvéresebben.

Az óriás alka Izland, Grönland és Skócia partjainál volt honos. Lúd méretű, pingvinszerű madár volt, mely egyetlen tojást rakott. Bár röpképtelen volt, ahogy a pingvinek, kiválóan úszott. Az óriás alkát a XVIII-XIX. században kezdték tömegesen öldösni. Hajósok, bálnavadászok számára szolgált élelemforrásként. A madár minden részét felhasználták a húsától a csontjáig.* Szerencsétlen gyámoltalan állatokat tömegesen hajtották fel a hajók fedélzetére, ahol aztán bunkókkal verték őket agyon. Ahogy csökkent a számuk, úgy váltak egyre értékesebbé. A gyűjtők és a múzeumok vagyonokat fizettek a bőrükért és a tojásaikért. Ez a folyamat aztán odáig vezetett, hogy 1844. június 3-án három szerencsevadász partra szállt Izlandon abban a reményben, hogy talál még az eltűnőben lévő madárból, melyek tetemét jó pénzért adhatják el. Sajnos küldetésük szerencsével járt, az utolsó párt is elpusztították, így az óriás alka megszűnt létezni. Kb. 80 lenyúzott tollazat és 23 csontváz őrzi csupán az emléküket.

Bár az én gyermeki lelkületemet az órás alka pusztulása viselte meg leginkább, a dodó kihalásának története azt hiszem ennél is elkeserítőbb. Ugyanis amíg az óriás alkákat legalább megették és testrészeit felhasználták, addig a dodó irtásának oka az unalom volt, a kegyetlenség és a közöny.

A dodók és több szigeti röpképtelen madár egészen Új-Zélandig rokon fajok egymással, és vélhetően ugyanannak a galambfajnak a leszármazottai. Mivel a szigeteken természetes ellenfelük nem volt, méretük megnőtt, repülési képességüket pedig elvesztették.

A madár nevének jelentése a portugál „hülye” szóból származik. Amikor a portugál tengerészek 1507-ben Mauritiusra érkeztek, a szigeten rengeteg volt ebből a naiv röpképtelen madárból. Mivel őseik évezredek óta nem találkoztak ragadozókkal és természetes ellenségük a szigeten nem volt, teljes bizalommal közeledtek a tengerészekhez és egyáltalán nem féltek tőlük. Ez okozta a vesztüket. Ami igazán megrendítő a dodó kipusztulásában, az nem is magának a fajnak az eltűnése, hiszen erre számtalan példa volt a Föld történetének során, hanem az, hogy a portugál tengerészek annak ellenére pusztították őket, hogy rágós, zsíros húsuk szinte ehetetlen volt. A dodók bunkókkal történő agyonverése egyfajta „sportnak” vagy jó mókának számított. 1638-ban aztán holland telepesek költöztek a szigetre. A behordott kutyák, disznók és patkányok megették a dodók tojásait. Élőhelyeiket az emberek cukornáddal ültették be. Kétszáz év sem kellett ahhoz, hogy végleg kihaljon.

Ha már kipusztított madarakról esik szó, mindenképpen meg kell említenem a moát, melyről Richard Dawkins így ír Az Ős meséje c. könyvében: „Mintegy tíz moafaj élt Új-Zélandon, amelyek a pulyka nagyságútól a strucc kétszereséig terjedtek. A moák abban a tekintetben különlegesek a röpképtelen madarak között, hogy egyáltalán nincs nyoma szárnyaknak, még lappangó szárnycsontmaradványok formájában sem. Új-Zélandnak mind az északi, mind a déli szigetén virágoztak, egészen a maori nép Kr.u. 1250 körüli beáramlásáig. Könnyű zsákmányt jelentettek, és nem kétséges, hogy ugyanazon oknál fogva, mint a dodó. A (kihalt) Haast-sasok, a valaha élt legnagyobb sasok kivételével több tízmillió évig nem találkoztak ragadozókkal, amíg a maorik le nem mészárolták őket, kiválogatva a legfinomabb részeiket, a többit meg elhajigálva, nem először hazudtolva meg a nemes vadember ábrándos mítoszát, aki tiszteletteljes harmóniában él a környezetével. Mire az első európaiak megérkeztek, alig néhány évszázaddal a maorik után, az utolsó moának is vége volt.”

Számtalan példát lehetne még hozni az ember által kipusztított állatokra, azonban hozzám ez a három áll a legközelebb. Az állatok közül ugyanis a madarakat szeretem a legjobban (és a dinoszauruszokat, de mind tudjuk, ez a kettő nem is áll annyira messze egymástól). Amíg ezt a cikket írtam, az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy időben minél közelebb esik hozzánk egy kihalt faj, annál nagyobb sajnálatot érzünk a kipusztulása miatt. A saját korunkban élő fajok kihalását elkeserítőnek tartjuk, a dodót sajnáljuk, a mammutok kihalását a jégsapkák visszahúzódása miatt törvényszerűként éljük meg (holott az is lehet, hogy ezen faj kihalása is a mi lelkünkön szárad), míg a dinoszauruszokra vagy más, többmillió éves fajokra a múlt letűnt emlékeiként tekintünk a sajnálat legkisebb jele nélkül.

Tömeges kihalások a földtörténet során (magyarázat az alábbi szövegbe ágyazott linken)

Az, hogy a Földön fajok halnak ki, már évmilliókkal az ember megjelenése előtt jellemezte a bolygónkat. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy többmillió faj pusztult ki az élet megjelenése óta. A Földön élő állatokat nem csak az ember veszélyezteti kizárólagosan (még ha jelenleg mi is vagyunk a legnagyobb veszélyforrás) hanem azok is veszélyeztetik (és akár ki is pusztítják) egymást. Az emberek többsége ugyan csak a dinoszauruszok kihalásáról hallott (a 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófában nem csak a dinoszauruszok, de a létező fajok kb. 75%-a is kihalt), holott az élet megjelenése óta több tömeges fajpusztulásról tudunk, melyeknek okát homály fedi. Ezekből következtethetünk arra, hogy a tömeges fajpusztulások – legyen ez bármilyen elkeserítő, de – egyáltalán nem kivételes jelenségek az evolúció történetében, inkább az evolúció mindennapi elveinek óhatatlan következménye. Az ember éppígy szolgálhat egy következő tömeges fajpusztulás okaként. Ami a saját véleményemet illeti, azt hiszem, szolgálni is fog. A kérdés inkább az, hogy vajon ő maga is pusztul a többi fajjal együtt, vagy képes lesz kilábalni a léte keltette tragédiából.
_________________________________________________________________________________
Források:
Dietmar Mertens, Johann Brandstetter, Magdolna Francz: Fogyatkozó állatvilág
Charlie Bood: A természet csodái 5.
Richard Dawkins: Az ős meséje (A dodó meséje, Az elefántmadár meséje c. fejezetek)
Mark Buchanan: Itt és mindenütt (Gyilkos idők c. fejezet)