Bizonyíték

Végre, VÉGRE! Bebizonyosodott!

A rhesus majmok és a "humánum"

A vallástalanság elleni kedvenc érvként mindig előkerül a morál és az erkölcs. Hogy vallás nélkül nem lenne semmi, ami keretet ad a viselkedésünknek, az önmagára oly büszke, önmagát oly sokra tartó ember az „állati sorba” való visszasüllyedésétől fél, hisz vallás nélkül ki mondja meg, hogy szeresd felebarátodat, tiszteld a szüleidet és ne öld meg ellenségeidet. Neki a hittételek nélkül ez nem evidens.

Az ilyen embernek nehéz, ha nem lehetetlen elmagyarázni azt, hogy az altruizmus, az önfeláldozás nem emberi sajátosság, a „humánum” egy téves hiten alapuló elnevezés, és közel sem ellentétes az evolúcióval. Az emberi mindenhatóságba és felsőbbrendűségbe vetett hitük áthatolhatatlan falként áll előttük.

Az állati önfeláldozás és segítségnyújtás legszebb példái talán a delfinek: fuldoklókat mentenek ki a vízből, s cunami előtt furcsa hangokkal figyelmeztetik a hajósokat (akik persze csak utólag jönnek rá, miért is viselkedtek a delfinek olyan szokatlanul). Nem térek most ki a delfinek és a bálnák viselkedésére, írok inkább a rhesus majmokról és arról, hogyan adták fel nekünk, embereknek a leckét moralitásból és erkölcsből anélkül, hogy bármelyik vallást ismerték volna.

Carl Sagan és Ann Druyan a következőket írja Elfeledett ősök árnyai című könyvükben:

„A főemlősök etikájának nagykönyvében van néhány olyan eset, amely egészen példabeszéd értékű. Nézzük például a makákókat. Ezek a rhesus majom néven is ismert állatok szorosan összetartó családi csoportokban élnek. Mivel egy megmentett makákó statisztikailag nagy valószínűséggel hordoz jó néhány velünk közös gént, (feltéve persze, hogy mi is makákók vagyunk) jogosan vállalunk kockázatot a megmentéséért, s nincs szükség a rokonsági fokozatok árnyalatnyi különbségeinek vizsgálatára. Egy laboratóriumi kísérletben a makákók csak akkor kaptak enni, ha meghúztak egy láncot, s ezzel áramütést adtak egy velük nem rokon másik makákónak, amelynek szenvedését a detektívüvegen keresztül jól láthatták. Ha ezt nem tették meg, semmit sem kaptak enni. Ennek megtanulása után a majmok gyakran megtagadták a lánc húzogatását – az egyik kísérletben 13 százalékuk volt csak hajlandó a szerkezetet működtetni, 87 százalékuk inkább éhesen maradt. Az egyik állat két hétig nem evett, csak hogy ne okozzon fájdalmat társainak. A korábbi kísérletben megrázott makákóknak még kevésbé akaródzott a láncot meghúzni. A majmok nemének és a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyének nem sok köze volt a mások bántásától való húzódozásuknak.

Ha választanunk kellene, a makákók - akik inkább éheznek, semmint hogy másoknak fájdalmat okozzanak – és a nekik ezt a fausti alkut felajánló tudósok között, akkor erkölcsi érzékünk bizony nem a tudósok mellett voksolna. Kísérletük eredményeként azonban a nem emberi lényekben már-már szentekhez méltó önfeláldozási hajlandóságot pillanthattunk meg, amely a mások megmentésére irányult, még ha azok nem is voltak közeli rokonaik. A hagyományos emberi fogalmak szerint ezek a makákók – noha nem jártak hittanórákra, soha nem hallottak a tízparancsolatról, soha nem feszengtek végig egyetlen középiskolai állampolgári ismeretekre oktató órát sem – példát mutatnak nekünk erkölcsből és a gonosszal szembeni bátor helytállásból. A makákók között, legalábbis ebben az esetben, a hősiesség mindennapos dolog. Fordított körülmények között, ha fogságban tartott embereknek ajánlanának hasonló választást a makákó tudósok, vajon mi is ilyen jól szerepelnénk? Az emberiség történelme kevés olyan hősről tud, aki tudatosan áldozta fel magát másokért. Mindegyikükre a tétlenek sokasága jut.”*

Ha hozzáveszem a Milgram kísérlet siralmas eredményeit, azt hiszem, humánum tekintetében a rhesus majmok egyértelműen előttünk végeztek.

Nem vagyok biztos abban, hogy ide vissza tudunk "süllyedni".

____________________________________________________________________________

* Carl Sagan és Ann Druyan: Elfeledett ősök árnyai - kutatás önmagunk után, Európa könyvkiadó, 1995

Fentiek forrásaként jelölték: Jules H. Masserman, S. Wechkin and W Terris: ">>Altruistic<< Behaviour in Rhesus Monkeys", American Journal of Psychiarty, 121. 1964., Stanley Wechkin, J.H. Masserman, and W. Terris, "Shock to a Conspecific as an Aversive Stimulus", Psychonomic Science 1., 1964.

Alternatív sürgősségi

Egyik kommentelőm ajánlotta az alábbi videót az Üres pirítós nevű oldalról. Egyszerűen zseniális!

Lássuk, hogyan reagálna az alternatív "gyógyászat" az azonnali beavatkozást igénylő esetekre!

Gyógyulunk?

Egy ideje akarok már írni a placebo hatásról, mely természetesen az oly nagy népszerűségnek örvendő „alternatív gyógymódoknál”, a gyógyítóknál vagy az ima gyógyító ereje kapcsán merül fel leginkább. És persze a vizes-cukros oldatokra esküdő homeopatáknál.

Sarkosan fogalmazva, az orvostudomány XIX-XX. századi fejlődését megelőzően a gyógyítás gyakorlatilag a placebo szintjén működött. Az orvosok és a javasasszonyok a megfigyelésektől eltekinve gyakran csak sötétben tapogatóztak, keveset, vagy inkább semmit sem tudtak egy-egy hatóanyag működéséről és befolyásáról vagy a betegségek okáról, sőt, sokszor magáról az emberi szervezet felépítéséről sem. S ha gyógyultak a betegek, a legritkább esetben tették ezt magától a gyógymódtól, sokkal inkább a szerencsének köszönhették.

A homeopátia mai napig tartó népszerűségében komoly szerepe van annak, hogy az érvágás virágkorát élte a megjelenésekor. Samuel Hahnemann, német orvos kísérletezte ki a módszert a malária gyógymódjaként 1790 és 1873 között. Ha összevetették az érvágással, köpölyözéssel, hánytatással vagy más durva kezelésekkel gyógyított betegek életben maradási esélyeit a homeopátiával kezelt betegek életben maradásával, azt tapasztalták, hogy ez utóbbi esetben az jóval magasabb. Gyors elterjedése teljesen érthető, hiszen ha használni nem is használt, az érvágással ellentétben legalább nem ártott. Készítményei azonban pusztán placebok.

A placebo hatást a modern orvoslás megjelenést követően ismerhettük csak meg. Először Henry Beecher amerikai aneszteziológus publikált róla 1955-ben. A második világháborúban orvosként szolgálatot teljesítő Beecher és ápolónője azon kellemetlen helyzetbe kerültek, hogy elfogyott a morfium. Fájdalomcsillapító híján egyszerű sóoldatot adtak a betegeknek, akiknek – nagy meglepetésükre – a sóoldat is elegendő volt ahhoz, hogy a fájdalmuk csökkenjen.

A Wikipedia definíciója szerint „a placebo olyan orvosi művelet vagy készítmény, mely a páciens állapotának javítását kívánja elérni valódi beavatkozás vagy hatóanyagok nélkül, pusztán a kezelésbe vetett hit által. A placebo tehát „látszólagos gyógyszer”, amely azonban sokszor – lelki úton – tényleges javulást tud elérni.”

Az azóta eltelt évtizedekben rendesen megvizsgálták a placebo hatást és az orvoslásban is szerepet kapott például egy-egy új orvosság kipróbálása során a kettős vak teszten.

A beteg, aki elhiszi azt, hogy gyógyszert kapott (sőt, fontos műtéti beavatkozáson esett át!), rendkívül sokszínűen tud reagálni a hatóanyagmentes placebora. A fájdalomcsillapítás csak egy a sok közül. Placeboval el lehet tűntetni szemölcsöt, csökkenteni lehet a vérnyomást, javítani lehet a vérkeringést és a közérzetet. A fájdalomcsillapítók esetén a kutatások nem mutattak különbséget a valódi gyógyszer és a placebo hatása között.

Ha súlyosabb betegségekre gondolunk, érdemes megnézni a placebot egy másik szemszögből is: és ez a beteg ember viselkedése. Ez ugyanis egy tanult folyamat, mely társadalmanként eltérő lehet. Gyakorlatilag egy szerepjáték, de nem egyenlő a szimulációval. Ha egy súlyos, gyógyíthatatlan beteg kap placebót, látszólagos javulása visszavezethető a viselkedésében bekövetkezett változásra. Hosszú távon azonban egy beteg gyógyulása a legritkább esetben köszönhető a placebonak.

Placebo és hit kapcsán felmerül a beteg pozitív hozzáállása is. Engem is meglepett, de kutatások nem találtak összefüggést a pozitív gondolkodás és a rákból való felépülés esélye között sem. 1999-ben Watson M, Haviland JS, Greer S, Davidson J és Bliss JM végeztek összehasonlító kísérleteket erre vonatkozóan, 2007-ben pedig Coyne JC, Pajak TF, Harris J, Konski A, Movsas B, Ang K és Watkins Bruner D. Ami a személyes véleményemet illeti, azért esik nehezemre elfogadni ezt az eredményt, mert ha magam elé képzelek egy pesszimista, a gyógyulásáért szinte semmilyen erőfeszítést nem végző embert és egy olyat, aki végsőkig kitart és nem hagyja el magát, józan paraszt ésszel úgy gondolnám, az utóbbinak mérföldekkel nagyobb előnye van az életet jelentő célszalagig. Kérdés, hogy ez a párszáz beteg és ez a két kísérlet elegendő-e bizonyítéknak. Szeretném hinni, hogy a pozitív hozzáállás nem csak a beteg közérzetén javít, de az életét is meghosszabbíthatja. Ez a kívánalmam azonban úgy tűnik, nem megalapozott.

Bár a placebo csak rövid távú enyhülést ad az olyan súlyos betegségben szenvedőknek, mint a rák (de itt gondolhatok a saját unokatestvéremre is, akinél egy súlyos csonttörés miatt rendszeres vendégek voltak a reiki mesterek, az angyal médiumok és egyéb energiagyógyítók, végül több éves kezelést követően csak a modern orvostudomány segítette újra lábra állni) a pszichoszomatius betegségek kezelésében, mint a fejfájás, gyomorfekély, magas vérnyomás, láz, allergia vagy a depresszió, sok esetben alig mutat különbséget a hatóanyagot tartalmazó gyógyszertől.

És itt merül fel a dilemma: becsapható-e a beteg a gyógyulása érdekében? A homeopátia kapcsán több olyan nézettel találkoztam, hogy igen, hiszen ha „hatott” a szer, onnantól kezdve már nem lehet szó kidobott pénzről. Mégis zavar: pénzért kell hitet vennünk az olyan egyszerű, sokszor magától elmúló bajokra, mint a fejfájás vagy a nátha? Nem inkább egy rossz beidegződés mindez a kellemetlenség –> pirula -> jobb közérzet sorában, mert megszoktuk, hogy ha valami bajunk van, azonnal gyógyszerhez nyúljunk? Ami még inkább zavar, hogy sok család épp ehhez szoktatja a gyerekeit is. „Meg vagy fázva kisfiam? Fáj a hasad kisfiam? Lázas vagy kisfiam? Nesze, ezt vedd be és jobban leszel.” Legrosszabb példa, mikor a 3-5 éves gyerekeknek is már pirulát adnak a forró tea, a meleg takaró és a szülői odafigyelés helyett. A homeopatikus szer gyógyír lehet a gyermekével keveset törődő szülő lelkifurdalására is.

Úgy gondolom, fontos haszna van a placebo hatásnak, melyet ki kell használni a mindennapos gyógyításban, s melyet a szervezetünk ki is használ a gyógyulás folyamatában. Mégis komoly dilemma elé állítja az orvost.

A homeopátiára, az „energiával” gyógyítókra, vagy más „alternatívnak” nevezett gyógymódokra melyek képviselői a szervezetünk és elménk természetes reakcióit vagy rosszabb esetben a betegség miatti kiszolgáltatottságunkat meglovagolva próbálják könnyebbé tenni a pénztárcánkat, a válaszom egyértelműen nem.

Ha a hétköznapokra gondolok, úgy látom, sokszor nincs is szükség másra, mint egy kis akaratra, hogy apró-cseprő bajainkon keresztül emelkedjünk. Egyedül, legális pótszerek nélkül.

_______________________________________
Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Placebo
http://hu.wikipedia.org/wiki/Homeop%C3%A1tia
http://www.freeweb.hu/skepdic/placebo.html
http://www.freeweb.hu/skepdic/kontroll.htm
http://szkeptikus.blog.hu/2008/06/05/rak_a_hit_nem_hat
http://www.medicalonline.hu/cikk/placebo_%E2%80%93_i__resz/index.php

Nincs több kaja!

Néha nem árt magamat is figyelmeztetni erre.

Az okokról

Az igazat megvallva, hiába vagyok 9 éves korom óra Beatles rajongó, s hiába kedvencem John Lennon a kezdetektől fogva, vajmi keveset tudtam arról az emberről, aki végül úgy gondolta, pontot tesz az élete végére 1980. december 8-án. Annyit tudtam, hogy valami őrült rajongó, aki ezzel akart magának hírnevet. És ha hírnevet akar, tőlem nem kapja meg. Nem érdekel kicsoda, nem érdekel a neve, nem érdekel az élete, nem érdekel a gondolkodása. Annyi érdekel, hogy maradjon börtönben, szintén nem érdekel, hol.

Azonban most, hogy megszereztem a 2002-ben felújított Beatles Antológiát, melyet alig győzök végignézni (kb.13 óra archív felvétel, és képtelen vagyok megunni!) visszatértem kicsit a témára: mégis miért tette? Mi oka volt? Úgyhogy megnéztem, hogy is hívják (mert mindig elfelejtem) és kicsit olvasgattam róla. Nos, aláírom, hogy skizofrén az illető, azonban nem nyilvánították cselekvőképtellenk, még ha a börtönben el is rendelték a pszichiátriai kezelését. Aláírom, hogy rossz gyerekkora volt, de nem ő az egyetlen. Aláírom, hogy antiszociális volt és magányos, de ezekkel a problémákkal magam is küzdöttem.

Mark David Chapman 16 évesen (1971) született újra a kereszténységben. Vegyük sorba azokat az okokat, amelyek miatt Chapman John Lennon életének végéről döntött:

•  John Lennon hírhedt 1966-os mondata, mely szerint népszerűbbek, mint Jézus. Hozzáteszem, mikor Angliában ez az ominózus riport megjelent, semmilyen reakciót nem váltott ki. Aztán öt hónappal később idézték az Egyesült Államokban, ahol emiatt elszabadult a pokol: nyilvános lemez égetések és demonstrációk, fenyegetések, mely miatt félbeszakadt az amerikai koncert sorozat is (csak engem emlékeztet ez az iszlám országokban nemrég végigvonult hisztériára a Mohamed karikatúrákkal kapcsolatban?). Magát Chapmant, akinek John volt a kedvence (???), szintén rendkívül dühítette John állítása (1966-ban Chapman 11 éves volt). Ő ugyanis úgy vélte, senki nem lehet népszerűbb, mint Jézus, s amit John mondott az istenkáromlás.
• Dühítette továbbá, hogy John szeretetről prédikál, mikor rengeteg pénze van. Felháborodott azon, hogy az Imagine-ben egy tulajdon nélküli világot vízionál, holott neki magának hatalmas háza van, jó autója, s többmillió dollárra rúgó bankszámlája.
• Felháborodott azon, hogy a "God" című számában John kimondja, hogy nem hisz sem Jézusban, sem a Beatlesben. "Szerettem volna hangosan üvölteni. Kinek képzeli magát, hogy ilyeneket mond Istenről, a Menyországról és a Beatlesről? Hogy olyanokat beszél, hogy nem hisz Jézusban? Ilyenkor teljes sötétség és őrjöngő düh borította el az elmém."

Akármilyen téveszmék gyötörték is Chapmant, mindent szépen eltervezett. Már októberben New Yorkba repült, hogy végrehajtsa a gyilkosságot. Végül elutazott, és novemberben visszatért. Azonban egy mozi élmény miatt letett a tervéről, és hazautazott a feleségéhez. Azt ígérte, keres egy pszichiátert, ám ehelyett decemberben végül mégis visszatért New Yorkba, hogy azt tegye, amit eredetileg eltervezett: lőtt. Ötször. John a 80%-os vérveszteségbe halt bele, miközben Chapman békésen várta a rendőröket a Zabhegyezőt olvasva.

Skizofrénia ide vagy oda, nem igazán tudok eltekinteni Chapman érveitől. John Lennon halála most értelmetlenebbnek tűnik előttem, mint valaha. Hogy azért öljenek meg valakit, mert nem hisz Istenben vagy abban az együttesben, amelyet ő maga alapított... Az ismertségre való vágyakozást is jobban megérteném.

Ha elképzelem a vallás nélküli világot, abban valószínűleg még élne. S nem csak ő, de sokan mások is.

No comment...

Új generáció

Ha John Lennon nem lenne benne a Beatlesben, minden bizonnyal George lenne a kedvenc tagom. De 9 éves korom óta John Lennont szeretem legjobban, s ezen nem valószínű, hogy bármi változtatni tudna.

George-ot azért szeretem, mert valamennyi dal, amit a Beatlesben írt, a kedvenceim között van. Mind, talán a Love You To-t kivéve, bár ez mindig változik. És azért is, mert ő volt a legfiatalabb. Nem akarok idézgetni a Beatles Antológia c. "kódexből", s nem is azért ragadtam klaviatúrát, hogy George-ról írjak, hanem, hogy bemutassam a fiát, Dhani Harrisont, akit meglátva a hideg futkározott a hátamon: egy az egyben George. Talán a vonásai kicsit lágyabbak, s a tekintete sem olyan szúrós, mint az apjának, ezek azonban csak akkor tűnnek fel, ha jobban megnézzük az arcát. George is ezt mondta róla: "A fiam jobban hasonlít George Harrisonra, mint én magam."

Nem tudtam megállni, hogy ne készítsek pár összehasonlító képet:

A most 32 éves Dhani Harrison szintén zenél, saját együttese a Thenewno2. George halála után kiadott Brainwashed c. album elkészítésében is segédkezett (melyet egyébként szana-szét hallgattam, miután kijött). Egész jó zenét játszanak, bár a mai zenei palettán nem igzán tűnnek ki. Feltűnést is inkább a George-hoz való döbbenetes hasonlósága kelt.

Azért a végére ideteszem az együttes egyik zenéjét:



És legyen itt valami kedvenc George-tól is.

Színjáték statisztákkal?

Carl Sagan és Ann Druyan a teremtésről:

"A világ, s rajta minden nekünk teremtetett, mint ahogy mi is Isten számára teremtettünk:

Az elmúlt néhányezer évben, és különösen a középkor vége óta eltelt időben ez a büszke, magabiztos feltevés egyre elfogadottabb hittétellé vált, melyet egyként vallott császár és rabszolga, pápa és plébános. A Föld bőkezűen berendezett színpad volt, egy zseniális, bár kifürkészhetetlen Rendező műve, aki – csak ő tudja honnan – számtalan statisztát kerített elő: tukánokat, bíbortetveket, angolnákat, pockokat, szilfákat, jakokat és még mi mindent! Mindeme statisztákat aztán a legszebb estélyi ruhájukba öltöztetve elénk helyezte a színpadra. Tegyünk velük kedvünk szerint: cipeljék terheinket, húzzák ekéinket, őrizzék otthonainak, adjanak tejet kicsinyeinknek, kínálják fel húsukat asztalainkon, és mutassanak példát – mint mondjuk a poszméhek, nem csak kemény munkára, hanem az örökletes monarchiára is. Arra senki nem tudott válaszolni, mi szüksége volt Neki a tetvek és a csótányok ezernyi fajára, mikor egy-kettő is elég lett volna, vagy miért is van a Földön többféle bogár, mint bármely más fajta élőlény. No de sebaj: az élet szédítő változatosságának összhatását csak a Teremtő feltételezésével lehetett magyarázni, akinek nem is érthetjük valamennyi indítékát, s aki számunkra megteremté a színpadot a díszleteket s a kevésbé fontos szereplőket. Ezt a nézetet évezredeken át lényegében mindenki, pap és tudós egyaránt kielégítőnek tekintette – érzelmileg éppúgy, mint értelmileg.”

Carl Sagan és Ann Druyan: Elfeledett ősök árnyai - kutatás önmagunk után, Európa könyvkiadó - 1995