A kortárs író TÖRVÉNYEI

A rádióban egy kortárs íróval beszélgettek. A kortárs író gyermekkoráról és a szüleivel való viszonyáról mesélt. Nem tekertem tovább a rádiót, mert az emberi történeteket szívesen hallgatom vezetés közben. A kortárs írót aztán arról kérdezték, valóban volt-e külföldön börtönben, és erre a kortárs író büszkeséggel a hangjában adta elő, miként is töltött fél évet egy német büntetés-végrehajtási intézetben. A kortárs író elmondta, hogy egy jó ismerősével hoztak – vagy legalábbis a jó ismerős hozott, ő csak a kocsiban ült – egy jó adag marihuánát Hollandiából, amikor a jó német rendőrök lefülelték őket. El is ismerte: ő erre az egész történetre infantilis módon büszke. Menő dolog kábítószert csempészve lebukni egy idegen országban, és fél évet az ottani börtönben tölteni – szerinte.

Majd a kortárs író arról beszélt, hogy ez az egész nem jelent semmit, mert ő nem az ember alkotta kisbetűs törvények, hanem a nagybetűs TÖRVÉNYEK szerint éli az életét. Hiszen az ember alkotta törvények folyton változnak, alakulnak, még a „gyilkosságra” vonatkozók is. Valaha a vérbosszú nem is volt „gyilkosság”. Ám Isten TÖRVÉNYEI állandóak.

Elgondolkodtam, mik is lehetnek a kortárs író állandó és kőbe vésett TÖRVÉNYEI. Az élet szentsége nem lehet ilyen, a vérbosszúra vonatkozó kijelentéséből ez kiderült. És láthatóan a kábítószerrel visszaélést sem tekintette fontos szabálynak. Végiggondoltam hát az állandó és változatlan TÖRVÉNYEKET, amelyekhez a kortárs író az életét igazítja, ezzel garantálva lelki békéjét.

A legalapvetőbb talán, hogy ellenkezés nélkül él együtt a gravitációval, nem próbál lebegni sem elrepülni, hanem tökéletesen betartja a rá vonatkozó szabályokat. (bár az, hogy egy zsák fűvel igyekezett Magyarországra, felébreszti a gyanút, hogy talán egy csekélyke dac mégis élhet benne a törvénnyel szemben). A kortárs író ezzel összefüggésben Newton törvényeit is maradéktalanul betartja: például ha figyelmetlensége okán valaki F erővel nekiütközik az utcán, ő ugyanezen nagyságú, de ellentétes irányú F erő hatásának megfelelően lökődik hátrébb, a spirituális egyensúly érdekében.

Hasonló harmóniában él a termodinamika törvényeivel is. A kortárs írónak eszébe sem jutna örökmozgót gyártani, hiszen tisztában van azzal, hogy ebben az esetben súlyosan vétene az energiamegmaradás törvénye ellen.

Este, amikor egy fárasztó nap után a kortárs író megmeríti testét egy nagy kád forró vízben, gondosan ügyel arra, hogy Arkhimédész törvényének megfelelően éppen annyit veszítsen a súlyából, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya.

Másnap, amikor a kortárs író egy napsütéses vasárnapi reggelen ihletetten ragad tollat költeménye papírra vetéséhez, megelégedettséggel tölti el a tény, hogy szobájába Kepler törvénye szerint a Föld ellipszis alakú pályájának gyújtópontjából sütnek a Nap sugarai. Szívét felderíti, hogy Pascal törvényének megfelelően az asztalán egy pohárban álló víz minden azonos magasságban lévő pontjában és minden irányban egyenlő a nyomás akkor is, ha a saját súlyán kívül többletnyomás is hat. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy bizonyos optikai és fénytörési törvények miatt a pohárban lévő szívószál képe ma is megtörik a víz felszínén, így ezen a napon sem vétett semmi az állandó isteni TÖRVÉNYEK ellen.  

Milyen szerencse, hogy ezek irányítják az életét az állandóan változó és átalakuló erkölcsi és morális törvényecskék helyett! Hogy azokhoz nem kell, hogy igazítsa az életét! Hisz azokat követni is lehetetlen! De a TÖRVÉNYEK állandósága biztonságot ad. 

Mindenki tudása?

Megfogant a fejemben ennek a bejegyzésnek a gondolata már a Natural History Museum kiállítási termében nyomorogva, ám ahogy azóta beszéltem pár emberrel, s azt hiszem, valahol a valódi nagyvárosba szakadt kislány rácsodálkozása ez a világra. Alig 1400 fő a lélekszáma annak a falunak, ahonnan származom, már Miskolcot is nagyvárosnak éreztem, s ehhez képest Budapest maga volt a színes nyüzsgő forgatag. Most szintet léptem London felé, ahol valóban nincs egyetlen nyugodt pillanata sem a városnak. 

Itthon megszoktam: ha hétköznap reggel, de legalább délelőtt megyek be a Természettudományi Múzeumba, a kutya sem fog zavarni. Elvétve lesz ott 1-2 iskolás csoport, de ők gyorsan átszaladnak a termeken. Ha hangoskodnak is, a felügyelő tanár rendre inti őket, s az a pár ember, aki marad, csak suttogva beszél. Ha fél órát akarok ülni egy kövület mellett, senki nem zavar, senki nem kiabál a fülembe, és senki nem gázol át rajtam. Ennyit mindenképpen megér a belépő ára. 

Mostanra naivnak tűnik a gondolat, hogy ugyanezt vártam el olyan nagyvárostól, ahol majdhogynem annyian laknak, mint egész Magyarországon. De igen, valahol abban bíztam, hogy hétköznap nem lesznek annyira sokan. 

Csalódnom kellett. Még annál is nagyobbat, mert a tömeget ugyan még el tudtam volna viselni, az üvöltöző gyerekzsivajt azonban már sokkal kevésbé. Először láttam dinoszaurusz csontvázakat egyben összerakva, de képtelen voltam átadni magam az egésznek. És azt hiszem, ehhez a múzeum rendje is nagyban hozzájárult. 

Legyen tömeg, kibírjuk. A zajt már kevésbé, de talán még ezt is elviselem. Azonban ami az elviselhetetlenségig frusztrált az az volt, hogy láthatóan olyan emberekkel volt tele a múzeum, akik a legcsekélyebb mértékben sem képesek értékelni az előttük látható hihetetlen értékű leleteket. Akiknek fogalma sem volt arról, mi is hever előttük. És különösen a dinoszauruszos termekben, mindenütt kisgyerekek, 2-5 évesek, verik a vitrineket, mégsem szól rájuk senki, anyukák tankokként gázolnak át az emberen a babakocsikkal. A múzeum ingyen látogatható - de vajon valóban így lesz a tudás mindenkié?  

És képtelen voltam élvezni mindazt, ami előttem van. A tömeg miatt szó szerint sorban állás volt a terem felett végigfutó pallón. Akkor még nem tudtam, hogy a gyerektömeg oka egy életnagyságú, mozgó tyarnnosaurus rex; gumiból. Amikor ezt megtudtam, azt hiszem, ott szállt el végleg az agyam. Mert tegyék ki, legyen ott, nézhessék meg ingyen, de miért, miért kell úgy elrendezni a kiállítást, hogy anélkül, hogy elverekedném magam egy bazi nagy műanyag játékdínóig, nem mehetek le a fosszíliákhoz? 

És a java csak azután jön. Mert 20 perces sorban állás után, a „T.Rex” körül tömörülő családokat kikerülve végre eljutok az engem érdeklő részig – ami azonban a teremben tartózkodó többi ember nagy részét nem érdekli. Ők gyermekeiket maguk után rángatva igyekeznek a kijárat felé, így nem lehet megnézni semmit anélkül, hogy valaki oldalba ne tolna egy babakocsival vagy eléd nem mászna egy kisgyerek a koszos kezével végig mancsolni a vitrineket. Ha valaki gyereket szeretne, egy fél óra ebben a teremben, és egészen biztosan elveszi a kedvét tőlük egy darabig. 

Egy kezemen meg tudom számolni, hány igazán érdeklődő gyereket láttam – általában 8-10 év fölöttiek, fiúk, és - érdekes módon - mindig nagyapával. 

Tekintettel a gumi dinoszauruszra és az őt megelőző gyermekded ábrácskákra, biztos voltam abban, hogy az engem leginkább érdeklő leletek, a Mary Mantell által talált fogak, már nem lesznek kitéve. Ezen aztán előre úgy felhúztam magam, hogy szinte elgyalogoltam egy teljes Iguanodon csontváz mellett. És végül aztán az oldott fel, mikor Gideon Mantell arcképét megláttam – az alatta álló vitrinben pedig a szóban forgó fogak (amelyek kis eséllyel voltak ugyanazok, amelyeket Mary talált, de biztosan Gideon gyűjteményéből származtak). Miután felkészültem a legrosszabbra, végre ért egy kellemes csalódás. Sőt, a fogakon kívül ott volt a maidstone-i kőbányában talált Iguanodon lelet is, a Mantell-kompozíció, egy kaotikus állapotban megkövesedett csontkupac, amelyet Mantell preparált és tette láthatóvá a kőbe ágyazódott csontokat. Ki tudja mennyi időt görnyedt felette, míg meg tudta állapítani azt, hogy ennek a hüllőnek a mellső lábai sokkal kisebbek és véznábbak, mint a hátsók, s beigazolta korábbi feltételezéseit a lényről. Mekkora boldogság volt számára, amikor ez a darab a gyűjteménye része lett! Közönyös embertömeg igyekezett el mellette a kijárat felé. Sírni tudtam volna. 

Nehéz volt érezni a meghatottságot, hiányzott az az ünnepies csend, amelyet én egy múzeumtól éppúgy elvárnék, mint a könyvtáraktól. Emellett mindig akadt valaki, aki nem fért el tőlem, vagy egy-egy elém mászó, vitrintapogató óvodás miatt kellett úgy tennem, mint aki rendkívül elbűvölőnek találja a koszos kézlenyomatait a Mantell Iguanodonja előtti üveglapon. De azért valamennyire sikerült kizárnom a környezetet – s talán ez volt a Natural History Museum egyetlen ilyen helyszíne. 

Ezek után már elfogadtam a hatalmas Plesiosaurus lelet előtt óbégató kamaszokat, akik hangos és látványos módon üdvözölték egymást, hogy zengett belé a folyosó. Elviseltem a tömeget, a zajt, hiszen legalább ennyit láthattam Mantell egykor hatalmas kövület gyűjteményéből. 

Már csak fanyar mosollyal nyugtáztam, amikor a múzeum könyvesboltjában megkérdezték, hogy Gideon Mantell egyáltalán angol volt-e, majd megkérdőjelezték, hogy bármi is ki lenne róla állítva a múzeumban. Fájó, hogy egy geológiára és paleontológiára szakosodott könyvesboltban ugyanezzel a kérdéssel találkoztam. 

London összességében nem rossz hely, nagyon élhető annak ellenére, mennyi embert fogad magába. Ám a Natural Historyban töltött idő után még napokig füstölögtem a tudatlan könyvárusokon és a gumi dinoszaurusz miatt zsibongó gyerektömegen. Mégis, örömmel tölt el, hogy Mantell leletei és arcképe ott van, míg a múzeum első igazgatójának, a rendkívül értelmes, de rosszindulatú és irigy Richard Owennek, nem jutott más, mint egy néhány soros megemlékezés. Hatalmas szobra láthatatlanul porosodik a múzeum egyik eldugott szegletében.

Egy jó emberről

„Vallással vagy vallás nélkül a jó emberek jól viselkedhetnek és a rossz emberek rosszat cselekedhetnek. 

De ahhoz, hogy jó emberek gonoszul cselekedjenek – ahhoz a vallás kell.” 

Steven Weinberg

Szerintem senki nem fog velem vitatkozni, ha azt mondom, hogy Morus Tamás korának egyik legnagyobb alakja volt. Kifinomult műveltségét Oxfordban szerezte. Humanista volt, író, ügyvéd, filozófus és Anglia jeles államférfije VIII. Henrik alatt. Jószándékú, jólelkű embernek írják le, szabadgondolkodónak, erkölcsösnek és egyenesnek. Olyannak, akiben volt elég gerinc, hogy szembeszálljon VIII. Henrikkel  és még akkor sem tagadta meg hitét és a Katolikus Egyházat, amikor az élete múlott volna rajta.

Morus Tamás hitt az emberek egyenlőségében. Első feleségét, Jane Colt-ot szeretettel tanította  zenére és irodalomra. Korában egyedülálló módon, hitt abban, hogy nők és férfiak egyenlők, s hogy egy nő képes ugyanarra az eredményre, amire egy férfi is. Ennek megfelelően három lányát éppoly gonddal taníttatta és tanította, mint amennyire a fiát. Különösen legidősebb lánya, Margaret bizonyult tehetségesnek. Felesége korai halála után újranősült, s bár a második házasságból gyermeke nem született, újdonsült felesége lányát a sajátjaként fogadta és nevelte. Nagyon szerette a gyerekeit, akiknek mindig írt, valahányszor távol lenni kényszerült tőlük.

Morus Tamás tehetséges politikusnak bizonyult és magasra jutott, egészen a király közelébe. Hiányoztak azonban belőle olyan tulajdonságok, amelyek igen fontosak lehetnek a magaspolitkában: köpönyegét, szemét nem forgatta, elveit, nézeteit szilárdan felvállalta, erős igazságérzete nem engedte, hogy helytelenítését véka alá rejtse.

Morus Tamás éppilyen következetes volt a hitét illetően. Katolikus volt, szemében Luther Márton és a reformáció katolicizmustól eltérő gondolatai eretnek és bűnös gondolatok voltak, melyektől meg kell védeni Angolhont. Miután 1529-ben kancellár lett, mindent megtett, hogy a káros eszmét kiseperje az országból. Felvette a harcot az országba beszivárgó új gondolatokkal, megakadályozta a lutheránus könyvek nyomtatását, letartóztattatta a könyvek nyomtatóit, terjesztőit, birtoklóit, olvasóit.  Már életében pletykálták róla, hogy személyesen kínozza az eretneket a kihallgatások során, ám ő ezt határozottan tagadta. Valóban nehéz elképzelni, hogy egy emberszerető humanista saját kezével okozzon fájdalmat másoknak, ám ne feledjük, hogy a katolikus egyház támogatta az eretnekek elleni fellépést és az inkvizíciót, s eretneknek lenni egy katolikus szemében nagyobb bűnnek számított, mint a gyilkosság. Tartok attól, hogy sose tudjuk meg, vajon Morus Tamás kezébe vette-e a kínzóeszközöket a sötét tömlöcök mélyén, azt azonban tudjuk, hogy kancellársága alatt hat embert küldött máglyára:

• Thomas Hitton eretnek könyveket csempészett be Angliába
• Thomas Bilney eretnek tanokat prédikált, hitehagyásért fogták perbe
• Richar Bayfield bűne az volt, hogy angolra fordított Új Testamentumot és eretnek könyveket terjesztett
• James Bainham eretnek tanokat prédikált
• Thomas Dusgate és John Tewkesbery is hasonlóan súlyos bűnökkel rendelkezhetett.

Morus Tamás hite nem engedhette meg, hogy ezek az emberek még több embert juttassanak a Pokolra azzal, hogy megfertőzik elméiket a hazugságaikkal. Morus Tamás hite akkor is ilyen szilárd volt, amikor VIII. Henrik beleszeretett a protestáns nézetekkel szimpatizáló Boleyn Annába és feleségül vette. Morus Tamás akkor sem adta fel az elveit, amikor mindenki meghajolt a király akarata előtt, aki a pápai kiátkozást követően saját egyháza fejévé nevezte ki magát. Morus Tamás továbbra sem volt hajlandó elismerni VIII. Henrik Annával kötött házasságát, nem ismerte el Boleyn Annát királynőként, és kijelentette, hogy Isten előtt Aragóniai Katalin a király törvényes felesége. Nem fogadta el Henriket, mint az anglikán egyház fejét, sem az anglikán egyházat és nem volt hajlandó megesküdni  arra a törvényre, ami eltörli a pápa kiváltságait.

VIII. Henrik nem azzal vonult be a történelembe, hogy elnéző volt azokkal, akik nem engedelmeskedtek neki. Morus Tamást rövidesen perbe fogták és árulásért kellett felelnie. Bűnösnek találták, és az eredeti ítélet szerint a közrendű árulók büntetését kellett volna elviselnie: akasztás, lóval húzatás és felnégyelés. A király azonban kegyes volt, és a büntetést lefejezésre enyhítette. Így lett vége Morus Tamásnak.

Kivégzése megdöbbentette a világot. Barátja, Rotterdami Erasmus úgy emlékezik róla, mint olyan emberről, kinek lelke tisztább volt mint a hó, s kinek géniuszához hasonlót Anglia sosem látott, s talán nem is fog.

Kár, hogy ezen a tiszta havon a vallása áldozatainak vére hagyott foltot. Egy vallásé, ami egy igazi emberbarátot késztetett gyilkosságra azzal a meggyőződéssel felvértezve, hogy helyesen cselekszik. 

Én? Álomfejtő?

- Sedith, a fog, mit jelent, halált?

- Hogy micsoda? 

- A fog az álomban mit jelent? Nem halált?

- A fog? Az álomban? Fogalmam sincs, de hogy jut eszedbe épp tőlem kérdezni? 

- Te mindig annyit olvasol, gondoltam biztosan tudod. 

Egyrészt meglepődtem, mert a kollégám mintha valóban tőlem várt volna tanácsot az álma kapcsán. Még azután is láttam rajta valamiféle várakozást, hogy elmondtam neki: az ilyenekben nem hiszek, és az álmodó tudhatja legjobban, mi okozhat nála olyan kellemetlenséget, veszteségérzést vagy frusztrációt, mint a szájából kihullott fogaktól való félelem (esetleg a folyamatban lévő válása?). De semmiképpen ne gondolja, hogy ez valami előrejelzés a jövőre. (vajon csak én láttam kicsit csalódottnak, vagy valóban az volt?)

Másrészt ezután a párbeszéd után elgondolkodtam, micsoda különbségek vannak aközött, melyik ember mit vél tudásnak vagy műveltségnek. S mondjuk ha engem - legyünk optimisták - műveltnek tartanak a munkahelyen (vagy legalábbis nem akkora hülyének, mint másokat) akkor van, akinek ebbe beletartozik az álomfejtés és talán egyéb okkult "tudományokban" való jártasság is. Mert nem tudnak különbséget tenni. Nekik ezek a témák éppolyan rejtélyesek, mint az univerzum keletkezése, vagy az élet dinamikus változása az evolúció  során. Furcsa volt ezt ennyire közvetlenül megtapasztalni. 

A természeti népek állítólagos harmóniájáról

Számos közhelyes előítélet szövi át mindennapi képünket a világról. Támogatja őket a televízió, a magazinok, barátaink, ismerőseink, és mivel olyan elterjedtek, oly magától értetődőnek tűnnek, mi magunk is támogatjuk őket anélkül, hogy esetleg mögé néznénk az állításnak. Ilyen elterjedt és elfogadott közhely, amikor a környezetét önző módon romboló „fehér embert” szembeállítják a természettel békében és harmóniában élő bennszülött népek idealisztikus képével. Kapásból több példa is eszembe jut ennek a közhelynek a cáfolására: a maorik, akiknek például a moa kipusztítását köszönhetjük, a maják, akik nem kevésbé önző módon aknázták ki a környezetüket, mint a „fehér ember”, az afrikai törzsek egymással való kegyetlenkedése, vagy Rapa Nui, azaz a Húsvét-sziget polinéz törzsei, kiknek példátlan, felelőtlen pusztítása akár saját kihalásukat is jelenthette volna. Az általunk csodált monumentális szobraik (melyek a világörökség részét képezik) tulajdonképpen nem mások, mint a sziget valaha burjánzó élővilágának, kihalt állat- és növényfajainak sírkövei. Erről szeretnék most bővebben írni.

Amikor 1772. április 5-én Jacob Roggeveen kikötött hajójával a Húsvét-szigeten, megdöbbent a mindentől távol eső hely kietlen pusztaságán, és a tájat uraló szerte-szét heverő hatalmas kőfejek látványán. Képtelenségnek tűnt, hogy az ott talált néhány ezer nyomorgó polinéz képes volt túlélni egy ilyen kietlen vidéken, mint ahogy az is, hogy egyáltalán elevickélhetett idáig egy olyan csoport, amelyik láthatóan normális kenukat sem tud építeni, ráadásul háziállataikkal és vetőmagjaikkal együtt. Az egész oly hihetetlennek látszott, hogy a legelképesztőbb elméletek láttak a napvilágot az Óvilág ismeretlen befolyásától egészen Eric von Däniken kolosszusépítő földönkívülieig.

Valójában a Húsvét-sziget nem volt ilyen sivár vidék, amikor – valószínűleg elkeseredett és viszontagságos út után -, a legenda szerint két kenu telepes megérkezett a partjaihoz. A XX. század második felében végzett üledékes pollenvizsgálatok illetve egyéb növényi maradványok szerint a szigeten legalább 48 féle őshonos növényfaj élt, továbbá a Föld valaha ismert legtermetesebb pálmafája, amelynek törzse akár két méter átmérőjű is lehetett. Bár Roggeven nem talált más állatot, mint tyúkokat és patkányokat, a buja növénytakaró valaha számos őshonos madárfajnak adott otthon, köztük baglyoknak, szárcsáknak és papagájoknak, melyek közül valamennyi kipusztult valószínűleg még 1772. előtt. A tengeri madarakat illetően, 25 fajról tudunk, melyből 15 tejesen eltűnt, és a megmaradt példányok száma is igen csekély. Emlősök, a polinézek által behurcolt patkányokon kívül, csak fókák éltek a szigeten, valószínűleg eredetileg is alacsony számban.

A telepesek megérkezésének időpontját általában az i.sz. III-IV. századra teszik, ám az újabb vizsgálatok alapján valószínűbbnek tűnik az i.sz. IX. század. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy az erdőirtás kezdetei is erre az időpontra esnek. Hogy sikerülhetett vajon kétkenunyi telepesnek kb. 800 év alatt pusztasággá változtatni egy édenkertet idéző oázist az óceán közepén? A recept viszonylag egyszerű: végy egy mindentől távol eső, kicsi szigetet változásra érzékeny vegetációval, adj hozzá néhány helyidegen patkányt, végül pedig telepíts oda egy csapat babonákkal és vallásos rituálékkal terhelt embert. Az eredmény elkerülhetetlennek tűnik.

Ahogy már említettem, a kicsiny, 164 km2 területű sziget képét hatalmas kőfejek, a moaik uralják. Több mint 600, átlagosan 4-6 méter magas szobor hever szerte-szét. Egy részüket az 1900-as évek közepe táján állították fel, ugyanis valamilyen oknál fogva a bennszülöttek ledöntötték őket, sokukat szándékosan úgy, hogy letörjön a fejük (valószínűleg a korábbi rendszer megdöntése miatt). Több félkész, vagy mérete miatt elmozdíthatatlan szobor fekszik a Rano Raraku vulkán (lent) közelében, ahol a szobrokat készítették. Míg más polinéz törzsek háborúztak s egymást ölték, Rapa Nui törzsei egymással versengve alkottak mind impozánsabb szobrokat őseikről. S mi kellett nagyon sok egy ilyen projekt megvalósításához a kövön kívül? Fa. A szobrokat a kivágott fákon csúsztatták le a tengerpartig, fakéregből font kötelekkel vontatták a partig, de kellett fa a fűtéshez, az építkezéshez, a ruhaszövéshez, a kenufaragáshoz, illetve - polinézektől szokatlan módon - , a halottaik elégetéshez. Azt várnánk, hogy ahogy kezdett fogyni a fa, és a túlnépesedés miatt az élelem is, felhagytak a szoborállítás felesleges és pazarló szokásával. Azonban meglepő módon épp az ellenkezője történt; ahogy nőtt a baj, úgy nőtt a szobrok mérete is. Valószínűleg eképpen akarták kieszközölni az isteneik segítségét. Természetesen nem történt semmi, azon kívül, hogy az erdőirtás következtében alig maradt termőtalaj. Az istenek szívtelen hallgatása aláásta az uralkodó réteg, a papság iránti bizalmat, s egyre több lett az éhező, elégedetlen ember.

A Roggeveen érkezése előtti évtizedekben gyakorivá váltak a lázadások, a közemberek elkergették a vezető réteget, s a szorongató élelemhiány következtében elterjedt a kannibalizmus (Jared Diamond írja, hogy „a kannibalizmus emléke ma is él; például a legnagyobb sértés azt mondani valakinek, hogy az anyja húsa túl rágós.”) Cook kapitány feljegyzései szerint a Húsvét-sziget lakói „kicsik, szikárak, félénkek és nyomorúságosak”. Míg őseik méretes kenuikon benépesítették a Csendes-óceán szigetvilágát, belőlük egymás húsán tengődő, szánalmas vademberek váltak. Mondanom sem kell, hogy az európai felfedezők megérkezése csak rontott a helyzetükön. Ismeretlen betegségek, elnyomás, rabszolgaság. Talán emiatt van, hogy ahogy a maorik is tagadják, hogy szerepük lett volna a moa kipusztításában, úgy Rapa Nui lakói sem hajlandóak elfogadni azt a tényt, hogy szigetük példátlan kizsákmányolását őseik kezei tették. Ebben természetesen támogatja őket az írásom elején említett közhely is.

Az egyensúly megtalálása sosem volt könnyű feladat. Míg akár száz évvel ezelőtt is a természeti népeket barbár, tudatlan vadembereknek tartották, mára a bolygóval harmóniában élő idilli népekké léptek elő, akiknek helyes útjáról mi léptünk le. Senki nem gondolkodik el azon, hogy a környezetvédelem fontosságát, a kihalófélben lévő fajok megóvását, épp a nyugati civilizáció embere hangsúlyozza annyira. Ahogy azon sem, mi vezetett egy-egy régi kultúra elbukásához. Eszem ágában sincs ezzel az írásommal bármelyik oldalra is eldönteni a mérleget. Ezen a Földön emberek élnek, s ahogy a Húsvét-sziget lakóinak, vagy bármely bennszülött törzsnek megvoltak a maga erényei és a hibái, éppúgy megvannak a „fehér embernek” is. Bármelyik embercsoportot felmagasztalni éppoly tudatlanságra vall, mint démonizálni. A birtoklási vágy, a hatalom szeretete, a környezettel való felelőtlen bánásmód nem a fehér ember sajátossága. Ránk, földlakó emberekre jellemző.

(A Húsvét-sziget tragédiáját feldolgozta egy méltatlanul alulértékelt film, a Rapa Nui. Akit esetleg megragadott a téma, annak javaslom a megtekintését.)

__________________________________________________________________________________

Forrás: Jared Diamond: Összeomlás, 2. fejezet, A Húsvét-sziget alkonya

Egy diktátor jogaiért

Nem tudom mennyire jó ötlet megírni ezt a bejegyzést. Kicsit úgy érzem magam, mint egy naiv, buta jogvédő, aki úgy kampányol a bűnözők jogai mellett, hogy közben fogalma sincs sem a bűnözésről sem a sértetteknek okozott károkról és sérülésekről. Bár nem az az ember vagyok, aki nem látott még erőszakot, és még a halálbüntetést sem merem egyértelműen elutasítani, mégsem tudok elmenni amellett, ahogy Kadhafi felett „igazságot szolgáltattak” az úgynevezett forradalmárok. (és most nem is beszélek szimpatizánsai módszeres kivégzéséről)

Nem akarok most belemenni Kadhafi politikájának vagy tetteinek minősítésébe, nyilván nem volt sem hős, sem mártír, de amikor először láttam az elfogásáról készült videót, amint önmagukból kivetkőzött férfiak „Allahu Akbar!”* felkiáltások közepette húzzák magukkal a sérült, vérző embert, megdöbbentem. Egyszerűen taszított az egész. Több gondolatot nem igazán szántam rá ezt követően, ám ahogy újabb és újabb részletek kerültek elő Kadhafi halálát illetően, egyre inkább felháborított, vagy talán inkább elkeserített az egész. Aztán megjelent egy újabb videó, amelyen állítólag Kadhafi utolsó szavai is hallhatóak. Ezek, amellett, hogy kegyelemért könyörög, a következők voltak: „Amit tesztek, az rossz! Tudjátok mit jelent a jó és mit a rossz?”

Ezek a szavak gondolkodtattak el. Gyilkosainak nyilvánvalóan fogalma sem volt erről. Egy kicsit megkönnyeztem az egészet, mert diktátor vagy sem, gyilkos vagy sem, a legvéresebb ellenségemnek, a leggyűlöltebb ismerősömnek sem kívánom azt, amin ennek az embernek át kellett esnie. Az elvetemült, lincselő tömeg pedig valóban vak volt arra, hogy amit tesznek az bizony nem csak az iszlám törvényeibe ütközik, nem egyszerűen társadalmilag és morálisan elítélendő, hanem bűncselekmény, illetve annak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy ez a társadalom nem érett a demokráciára.

Olvastam olyan véleményt, mely szerint azok, akik szerint a „forradalmárok” tette embertelen, nem tudják mit jelentett Kadhafi rezsimjében élni. Igaz. Fogalmam sincs. Hogy az elnyomás alatt élők fel lennének jogosítva az elnyomó embertelen megkínzására és megölésére, azt azonban határozottan tagadom. Erre mentség nincs.

Líbia állítólag demokráciát szeretne. Egy demokráciában azonban nincs helye önkényes igazságszolgáltatásnak, nincs helye egy bűnelkövető jogai semmibevételének. Líbia azzal mutatta volna meg legpéldásabban, hogy készen áll a demokráciára és Kadhafi fölött áll, ha Kadhafi elfogása után gondoskodtak volna bíróság elé állításáról, gondoskodtak volna számára védelemről, gondoskodtak volna egy törvényes eljárásról. Mint írtam, azt sem tudom egyértelműen elutasítani, hogy halálbüntetést szabjanak ki rá. De mindezt szabályos, törvényes keretek között. Nem pedig egy félőrült csoport önmagából kivetkőzött, lealjasult tagjaként rángatni jobbra-balra, szétlőni mindkét lábát, majd gyomorlövéssel kivégezni, és utána ide-oda húzgálni a holttestet. Mert egy emberről beszélünk. Az ilyen tett alól semmilyen elnyomás nem mentesíthet. Az ilyen tettet még állatinak minősíteni is nehezemre esik.

Szomorú, de valószínűleg azok az „emberek”, akik ezt tették, felelősségre vonás nélkül ússzák meg az egészet. Kíváncsi leszek, amennyiben ők építik a demokráciát, hogyan alakul majd az ország jövője. Olvastam, már eldőlt: az alaptörvény a Saria lesz. Vajon jó kezdet ez egy demokráciának?

__________________________________________________________________________________

* "Isten a legmagasztosabb!" Újabb gyönyörű bizonyítéka annak, hogy az iszlám a béke vallása...

Gideon Mantell életéről

"A világ zűrzavara és a hétköznapi élettel való sivár érintkezések közepette, (a tudományos) elfoglaltságban a gyönyör egy olyan elapadhatatlan forrását birtokoljuk, amelytől semmi nem foszthat meg bennünket - egy oázist a sivatagban, amelyben elmerülhetünk és otthonra találhatunk..."

Gideon Mantell: Gondolatok egy kavicsról (Thoughts on a Pebble) 1849

Miután elolvastam Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyvét (kétszer egymás után), két poszt írása fogalmazódott meg bennem: az egyik, már megírt, a Darwint megelőző evolucionisták bemutatása, a másik pedig egy kis összefoglaló Gideon Mantell életéről, aki nyugodtan tekinthető az első paleontológusok egyikének. Cadbury könyve nagyon pozitív színben tűnteti fel Mantellt, akit így elég hamar megkedveltem. Szerettem volna azonban meggyőződni arról, hogy nézőpontja helyes.

Így aztán belevetettem magam Mantell életének tanulmányozásába; elolvastam a naplóját, tűvé tettem az internetet a levelezései után (több-kevesebb sikerrel) beleolvastam a könyveibe, volt, amit el is olvastam, meghatódtam az új tudományterület, a geológia iránti lelkesedésén, csodáltam az eszéért és a kitartásáért és megkönnyeztem élete legnehezebb momentumait. Végső soron addig jártam utána, hogy egészen megszerettem szorgalmas, eltántoríthatatlan alakját. Fájó, hogy története nem más, mint az élet igazságtalan, közönyös mivoltának iskolapéldája.

A posztot egyébként írom egy ideje. Okozott kisebb problémát, hogy miután annyira beleártottam magam az életébe, és annyira szerettem volna, ha személyisége átjön a bejegyzésen keresztül, folyton megszaladt az írásom és terjengőssé vált. Most sem vagyok biztos abban, hogy megfelelően szelektáltam, mi az, amit érdemes róla leírni, és mi az, amit nem. Illetve abban sem, hogy sikerült emészthető hosszúságúra fogni a mondandómat.

***

Gideon Algernon Mantell 1790. február 3-án látta meg a napvilágot Lewes-ben, Angliában egy cipész fiaként, istenfélő metodista családban. Hiába volt köztudottan éles eszű, kitartó gyerek, a család metodista vallása miatt nem járhatott a helyi iskolába, mert a státuszokat anglikán diákoknak tartották fenn. Mantell, aki állítólag fejből tudta a Biblia több fejezetét, magániskolába került, és egy idős hölgytől tanult meg írni-olvasni, majd egy fiúakadémia diákja lett. Világszemléletét a vallásos neveltetés mellett meghatározta az is, hogy apja radikális whig párti volt. 17 éves korában orvos tanonc lett, akkorra azonban már rabul ejtették a Lewes melletti kőfejtőkben fellelhető furcsa kövületek, melyek egész életét meghatározták.

Mantell azonban nem szentelhette életét teljesen az akkortájt induló „földalattológia” (1.) tudományának. Metodista hite és hiányos tanulmányai miatt nem járhatott egyetemre. Egy egyszerű cipész fiaként semmi esélye sem volt bekerülni az angol tudományos körökbe, melyet az arisztokrácia uralt. Lewes-ben lett hát orvos, a különleges kövületek gyűjtéséről azonban nem mondott le. Példaként állt előtte a Parkinson-kór névadója, James Parkinson, akinek a sziklákba temetett világokról szóló beszámolói magával ragadták Mantell fiatal szívét. Úgy vélte, ha Parkinson orvosként talál időt a geológiára, ez neki is menni fog. Nem utolsó sorban abban is bízott, hogy felfedezései révén családjának hírnevét is visszaállíthatja.

Akarata és szorgalma akkor sem lankadt, mikor Lewes-ban, immáron önálló orvosként, egy doboz piócával a kezében kellett felvennie a harcot a kolera, a tífusz és a himlőjárványok ellen. Napi 40-50 beteget látogatott, járta a szegényházakat, őt hívták a sürgős esetekhez és balesetekhez, amelyek gyakoriak voltak a gyerekmunka elterjedt alkalmazása miatt. Munkáját még jobban gyarapította, hogy kiváló szülész hírében állt. „Amikor egyes kórházakban minden harmincadik nő meghalt szülés közben vagy után, Mantellnek csupán két halálesete volt 15 év kétezer szülése alatt.” (2)

Naplóbejegyzéseiben rendszeresen megjegyzi, hogy szinte holt a fáradtságtól, vagy épp ruhástul roskadt ágyába, mégis talált időt a geológiára. Ha kellett, hajnalig olvasott, s alig négy óra alvást követően indult beteglátogatásra, majd onnan valamelyik kőfejtőbe. Fáradhatatlan szorgalma folytán éves jövedelme 750 fontra nőtt. Így kövületekre is többet tudott költeni, amelyekért fizetett a kőfejtőkben dolgozóknak. Az olvasáson túl Mantell más geológusokkal folytatott levelezésekből szerezte ismereteit.

1815-re számos kőzetréteget azonosított Sussex területén, s úgy tűnt, sikerült találnia magának egy azonos érdeklődési körrel rendelkező feleséget is Mary Woodhouse személyében, akivel 1816-ban kötöttek házasságot. Ezekben az években Mary még élénk érdeklődést mutatott Mantell egekig magasztalt geológiája iránt, eljárt vele a kőfejtőkbe, sőt, rajzaival igyekezett segíteni Mantell első szárnypróbálgatásait íróként.

De a későbbi években Mary számára egyre terhesebb lett férje hatalmas méretű kövület és fosszília gyűjteménye, mely a Castlepalce-i otthonuk valamennyi szobájában helyet kapott. Mantell azonban boldogan adta át magát a kőbányák „varázslatos hangulatának.” Lelkesedése ekkor még határtalan volt. Egy 1820. augusztus 16-i naplóbejegyzése szerint képes volt kivinni kirándulni az egész családját egy Cuckfield-i kőfejtőbe, ahonnan számos nagyszerű lelete származott.

Kíváncsian igyekezett megállapítani az előkerült csontok és növényi maradványok mibenlétét. „…az éjszaka sötétjében, amikor a város már régen aludni tért, és az orvosi teendőit is ellátta, a fosszíliákat tanulmányozva néha olyannyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre sem vette a kora hajnali órák közeledését. Vésőjét és kalapácsát finoman használva a csontok úgy bukkantak ki lassan a környező kőzetből, mint valamiféle furcsa ősi szobor.” (3)

1820 körül aztán felesége (vagy sem, mert érdekes módon válásukat követően Mantell magának tulajdonítja az érdemet) egy különleges fogat talált (balra), amely leginkább egy növényevő emlős fogára emlékeztetett. Ez kissé összezavarta a múlt töredékes darabkáit fürkésző fiatal autodidakta kutatót, mert felboríthatta az osztályok egymás utáni megjelenésének rendjét. Ő maga úgy képzelte, hogy a Teremtő fokozatosan, lépcsőről lépcsőre népesítette be a Földet, az egyre bonyolultabb formák felé haladva. Mit kereshet egy emlősfognak látszó lelet a hüllők korában? Időt, fáradtságot nem kímélve próbált több fosszilis maradványt előkeríteni, és megszállottan dolgozott, hogy kérdéseire választ kaphasson. Ebben segítségére volt Charles Lyell geológus, akivel ez idő tájt kötöttek barátságot.

1822-ben megjelent első könyvében, A Déli-dombság fosszíliái-ban (The fossils of the South Downs) merészen egy korábbi teremtés nyomairól beszél. Igyekezett beazonosítani az érdekes növénykövületeket, a tőle telhető módon. Kutatásai mellett élete valamennyi más aspektusa jelentőségét vesztette. Merészen írt a Tilgate erdő helyén valaha élt gyíkokról, és feltételezte, hogy a föld alatt több fajuk pihen eltemetve. Bátortalanul ugyan, de utalt arra, hogy a furcsa talált fog valószínűleg egy ősi növényevő gyík foga lehet.

Bízott abban, hogy gondolatai segíthetik abban, hogy családja nevét az őt megillető helyre segítse. Legnagyobb csalódására azonban a geológia ifjú tudománya nem sok jelentőséget tulajdonított egy vidéki orvos spekulációinak. Még az általa meghatározott kőzetek idejére vonatkozó állításait sem fogadták el. A Geológusok Társaságának találkozóján az avatott szakemberek szétzúzták a "gyíkok korára" vonatkozó elképzeléseit.

Mantell azonban nem az a fajta ember volt, aki könnyen meghátrál, és újabb kutatásokba kezdett, hogy bizonyítsa igazát a növényevő hüllő létére és a kőzetrétegek korára vonatkozóan. Bár kellő bizonyítékot szedett össze, a Geológiai Társaság egyszerűen nem vélte elég jelentősnek a felfedezését. Nagyon csalódott volt, naplójában meg is jegyezte, milyen sok energiájába telik azon „természetes” előítéletek leküzdése, amelyek a felsőbb körökben mozgó emberekben élnek egy magafajtával szemben. Legnagyobb csapást mégis kora legnagyobb anatómusa, George Cuvier báró kijelentése mérte ambiciózus lelkére, aki szerint a számára oly nagy jelentőséggel bíró fog és csontok egy vízilótól származtak.

1823-ra belefáradt a folytonos elutasításba és sikertelenségbe. Könyve csak veszteséget okozott, hobbija elemésztette a megtakarításai jó részét. Gyűjteménye egyre csak terjeszkedett a házban, mely bosszússá tette feleségét is, akinek támogatására ekkor már nem igazán számíthatott. Nem talált senkit, aki osztozott volna vele felfedezése nagyszerűségében. Határtalan lelkesedésének helyét átvette a „sikertelenség és a vereség nyomasztó érzése”. Ám Mantell a veresége ellenére is tudta, hogy felfedezése igenis jelentős, hogy a birtokában lévő tényeket figyelembe véve, nem tévedhet. Akkor sem, ha ezt még korának legfényesebb anatómusa sem látja.

Mivel lassan múzeummá dagadt gyűjteményét rendszeresen látogatták a felsőbb körökből érkező érdeklődők, bízott abban, hogy talál mecénást magának. S hiába a báró elutasítása, mégis folytatta a munkáját. „A nappaliban minden talpalatnyi helyet megtöltöttek a szétszórt csontok: tálcákon vagy padlón hevertek nagy halmokban, a mennyezetig érő polcokon sorakoztak, s mindegyiket a nap más-más időszakában világította meg fény, kihangsúlyozva nem emberi alakjukat. Az egész látványt uralta az ősi csontok egészségtelen, dohos légköre. S az egész közepén, vizsgálataiba teljesen belemerülve, ott ült a különösen intelligens doktor Mantell.” (4)

Szorgalma nem maradt eredménytelen: 1824-ben levelet írt Cuviernek, aki végül nyilvánosan elismerte tévedését, és kijelentette, hogy a maradványok egy hüllőtől származnak. Mantell Iguanodonnak nevezte el a lényt, Cuvier szavai pedig meghozták számára az annyira vágyott elismerést. 1825-ben beválasztották a Royal Society tagjai közé is.

Az elismerések sorozata bátorítóan hatott rá. A rendelkezésére álló csontokból igyekezett rekonstruálni az Iguanodont illetve az őt körülvevő idegen világot. Azonban támogatói nem lévén, továbbra is orvosi teendői álltak az első helyen, amelyet éppoly odafigyeléssel és nagy gonddal végzett, mint a múlt feltárásának aprólékos lépéseit. Orvosi szaklapokban is publikált illetve egy alkalommal az ő szakvéleménye mentett meg egy asszonyt a haláltól, akit férje megölésével vádoltak. Mantell gondos vizsgálata megállapította, hogy a férfivel valójában szívbetegsége végzett, s meggyőző bizonyítékai miatt az asszony megmenekült. Ám fiatal bérlőjét, akit bűntársának véltek, addigra már kivégezték. Figyelemre méltó az is, hogy az 1830as évek elején tomboló kolera járvánnyal kapcsolatban rövid, laikusok számára is érthető ismertetőt adatott ki, hogy a kórt övező babonákat és tévhiteket eloszlassa, és terjedését gátolja.

Lelkiismeretes természete mellett Mantell odaadó apa volt, aki nagyon szerette mind a négy gyermekét, különösen fiatalabb lányát, Hannah-t. A kőfejtőkbe tett látogatásai során sokszor magával vitte őket is, s a kirándulásoknak minden bizonnyal szerepe volt abban is, hogy idősebb fia, Walter, később természetbúvár lett, és szerepet játszott Új-Zéland élővilágának megismerésében.

1827-ben újabb könyve jelent meg (Sussex képes geológiája), melyet annak ellenére, hogy a tudománytörténészek a dinoszauruszokról írt egyik legfontosabb munkának tartanak, egyáltalán nem követte érdeklődés, és ismét csak veszteséget termelt. Ekkora házassága már komoly válságban volt, felesége mind több időt töltött távol tőle, mely igen megviselte. Miközben elfoglalt orvosként próbált időt szakítani geológiai kutatásaira, és oly nagy szüksége lett volna egy szerető feleségre, aki támogatja, otthona ridegsége minden bizonnyal csak még jobban poros csontjai felé taszította. Gyűjteménye továbbra is nyitva állt, hátha esetleg szert tehet egy befolyásos támogatóra, ám szájtáti bámészkodókon kívül, kik csak rabolták drága idejét, kevés valamire való látogató érkezett.

1831-ben megjelent A hüllők kora c. könyve, melyben olyan gondolatokat feszeget, amelyek bőven meghaladták kora Angliájának mélységesen vallásos tűrőképességét. Mantell elég bátor volt ahhoz, hogy leírja, bolygónkon egykor "a hüllők voltak a teremtés koronái". Bár nem volt még megbízható módszer az egyes rétegek korának meghatározására, azok, illetve a fajok megjelenésének sorrendjét helyesen állította fel. S bár ez utóbbira korábban Cuvier is rámutatott, Mantell volt az első, aki mindezt összefüggő érvekkel alátámasztva kifejtette. Cuvier talán azért sem ment ebbe bele olyan mélyen, mert tartott attól, hogy az opponens evolucionisták kezébe adna fegyvert.

Bár maga Mantell sem fogadta el evolúció elképzelését (5), s nem tudott magyarázatot adni a fajok megjelenésének sorrendjére, az évek alatt felhalmozott tudása alapján nem kételkedett a hüllők korának létezésében. Hiába volt ő maga is vallásos, tudományos vizsgálódásai során szigorúan félretette eme forrásból táplálkozó előítéleteit. ("...abszolút szükséges, hogy a tudás keresésének bármely formája esetén elménk valamennyi előítéletét félretegyük, akármilyen forrásból is származzanak. Az elmének ezen megtisztítása elengedhetetlen egy olyan tudomány esetén, mint a Geológia, melynek küszöbén oly meghökkentő és új tényekkel találjuk szemben magunkat." (6)) Már réges-régen túl volt azon, hogy a Biblia szövegét szó szerint igaznak fogadja el, és számára Mózes könyvei legfeljebb erkölcsi iránymutatások lehettek. Tudományos kérdésekben nem volt keresnivalójuk. Állításai nem kis felbolydulást keltettek egyes körökben, hiszen azok Isten teremtésének céltalanságát sugalmazták. „Ki gondolhat olyat, hogy egy végtelen hatalommal bölcsességgel és jósággal megáldott lény csupán egy szörnyfalkának teremt egy egész világot, ahelyett, hogy egy őt szolgáló és dicsőítő értelmes lénnyel népesíteni be azt?!” (7) írta William Kirby tiszteletes gúnyolódva. Micsoda gyarló emberi hozzáállás!

Bár egyes geológusok felfigyeltek munkájára, és méltatták érte, sajnos ismét csalódnia kellett; a könyv szinte semmilyen válaszreakciót nem váltott ki. Sőt! Kellemetlen következményként szembesülnie kellett azzal, hogy tőle gazdagabb amatőrök elhalásszák előle a leleteket. A könyv sem pénzt, sem támogatókat nem hozott, és egy kudarcba fulladt próbálkozás után a királyi udvarnál, illetve a kolerajárvány miatt, kénytelen volt beletörődni abba, hogy kutatásai csak egy helyben állnak.

Sokadik pofon volt ez a számára. Kora nem igazán akart tudomást venni sem róla, sem a felfedezéseiről, és ez egyre jobban elkeserítette. Fiatalos lendülete elfogyóban volt. „Rövid életem lassan kifolyik a kezemből – írta naplójában – Az idő haszontalanul elszalad, és csak egy szomorú, unalmas földi látogatás lesz belőle.”

1832-ben azonban a Tilgate-i erdő kőfejtőjéből különös maradványok kerültek elő, s mivel azok súlyosan megrongálódtak egy robbantás következtében, eladhatatlanságuk miatt Mantellnek ajánlották fel. Kifejtvén a csontokat a kőből, Mantell lelkesedése visszatért: a szokatlan lényt, melynek darabjai előtte feküdtek, Hylaeosaurusnak nevezte el.

Mantell illusztrációja az 1832-ben talált Hylaeosaurus maradványokról

1833-ban a Mantell család Brightonba költözött. Mantell abban bízott, hogy itt nagyobb eséllyel találhat támogatókra, és akadtak is néhányan, akik segítették őt. Értelmes, tiszta beszéde, gondolatgazdagsága, szenvedélye és érdekes felfedezései érdeklődést keltettek a Brightonban élő nemesekben. Divat lett őt meghívni az esti vacsorákra, és úgy tűnt állandó támogatóra akadt Lord Egremont személyében. Több időt szentelt a tudománynak, mint korábban, és újabb könyvet írt. Úgy tűnt, végre értékelik erőfeszítéseit, felfedezéseiért kitüntetésben részesítette a Geológiai Társaság.

Sajnos azonban rövidesen rá kellett döbbennie, hogy akármilyen népszerű is, megtakarításai fogyatkoznak. Népszerűsége pénzt nem hozott. Brighton lakói Lewes-szal ellentétben, nem bíztak meg egy olyan orvosban, aki ilyen szenvedélyesen hódol valami ködös ősi világ feltárásának.

Az anyagi problémák újra kikezdték a házasságát, feleségével képtelenek voltak bármit is megbeszélni egymással. Végül bérbe kellett adniuk az otthonukat, hogy helyén Tudományos Intézetet hozzanak létre, mely talán hoz valamennyi bevételt. Mary elköltözött a gyerekekkel. A kialakult helyzet és felesége ítélete, mely szerint hobbijának önző hajszolása juttatta őket idáig, szinte teljesen megsemmisítette Mantellt. Egyedül maradt, és múzeuma felső szintjén lakott. Szinte rosszul volt, ha az őt körülvevő maradványokra gondolt, miközben családja nem volt mellette. Lelkiállapotán csak rontott, hogy kiderült: lánya, Hannah súlyos csípőizületi gyulladásban szenved, melyről nem értesítették időben.

Miközben belül szenvedett, előadásai a korabeli leírások alapján nem vesztettek fényükből. Kiváló előadó volt, könnyedén megnyerte hallgatóságát, amire szüksége is lett volna a fennmaradás határán egyensúlyozó tudományos intézetnek. Helyzetén valamicskét könnyített, hogy néha feleségét vagy gyerekeit is felfedezte a hallgatóság soraiban.

Mindez azonban nem segített a Tudományos Intézeten, mely végül csődbe jutott, így 1838-ra kénytelen volt megválni hosszú évek alatt gondosan összeszedett fosszília gyűjteményétől, melyet a British Múzeumvásárolt meg. Mintha az életétől, vagy ahogy egyik barátja írta neki, a gyerekeitől kellett volna megválnia. 1839-ben Londonba költözött, hogy ott alapítson orvosi praxist. Felesége nem ment vele, végleg elhagyta. Idősebbik lánya elérte a nagykorúságot, míg idősebb fia, Walter, minden tiltakozása ellenére Új-Zélandba utazott. Egyetlen kincse maradt mellette: kislánya Hannah, aki továbbra is súlyos beteg volt. Idejének legnagyobb hányadát rá áldozta. Csak akkor mozdult el mellőle, ha beteghez hívták. Ő fürdette, ő ápolta. Hálószobáját a lányáé mellett rendezte be, és iszonyúan bántotta a lelkiismerete amiatt, hogy orvosként nem képes rajta segíteni. A hideg idő beköszöntével Hannah állapota súlyosbodott, mígnem „tiszta lelke eltávozott az élők sorából.” Mantell összeomlott, hónapokig nem írt semmit. Barátai aggódva figyelték, mennyire magányos lett és elszigetelt. Bár próbált úrrá lenni fájdalmán, nagyon nehezen ment neki. Gyakran kikocsizott lánya sírjához. A felgyülemlett csalódások sorozata és a magánéleti kudarca ráadásul egészségére is rányomta a bélyegét. A sors különös fintora, hogy a brighton-i előadásai alapján összeállított „A geológia csodái” c. könyve végre szépen fogyott. Mantell azt hitte, ez legalább szép befejezése lehet geológiai munkásságának, de mint sejthetjük, közel sem ez volt a vége.

1840 körül Mantell már ismerte azt a Richard Owent (jobbra), aki oly sok kellemetlen órát okozott neki élete utolsó évtizedében. Viszonyuk ekkor még baráti volt, sőt, Mantell segíteni próbált neki az egyik könyvéhez szükséges anyag összegyűjtésében. Nem sejtette, hogy Owen megnyerő modorú maszkja mögött milyen kicsinyes, rosszindulatú, irigy ember bújuk meg.

1841-ben aztán Mantell számára is kiderült, milyen ember Richard Owen. Egy ülésen elhangzott beszámolója – melyet egyébként végül évi 250 fontottal jutalmaztak – szinte nyílt támadás volt ellene. Egyes állításait az Iguanodonnal kapcsolatban igyekezett nevetségessé tenni, míg másokat sajátjaként tüntetett fel. Mantell, aki munkája miatt, mint ahogy általában, most sem tudott jelen lenni az ülésen, csak az újságokból értesült a „hálátlan kalózkodásról”. Itt is válaszolt rá, persze jóval visszafogottabb stílusban, mint aki nem feltételez rosszindulatot.

Úgy tűnt, azok után a csapások után amelyeket elszenvedni kényszerült, végre lábra áll. Érdeklődése kezdett visszatérni, s talán már nem teltek oly céltalanul napjai, mint azt korábban érezte. Az élet azonban úgy vélte, van még mit elvenni tőle.

1841-ben Mantell egy betegnél tett látogatást követően hazafelé tartott, amikor a kocsis elveszítette uralmát a lovak felett. Próbált segíteni neki, és igyekezett megragadni az összegabalyodott kantárszárat, a lovak azonban lerúgták a földre. „A kerekek súrolták a fejét, a kocsiba beleakadt testét pedig egy darabon magával vonszolta a kocsi.” Sérülése súlyos volt, s később kiderült, hogy a baj még nagyobb: lábai zsibbadni kezdtek, a bénulás terjedt, mígnem lábra állni sem tudott.

Amíg ő otthon betegeskedett, Owen egyre nagyobb sikereket ért el azokra az alapokra építve, amelyeket többek között ő rakott le. Mégis: Owen igyekezett úgy tenni, mintha Mantell nem létezne, és felfedezéseit szándékosan Cuvier-nek tulajdonította, vagy gunyorosan lekicsinyelte. Otthonában lábadozva Mantellen erőt vett az igazságtalanság érzése. Miközben ő eredményeiért feláldozta karrierjét és még a családját is, itt ez az ember, aki minden érdemét el akarja vitatni tőle, sőt, egyeseket sajátjaként beállítva jól meg is él belőle. Betegsége miatt azonban nem volt képes megvédeni magát. A bénult zsibbadás lassan eloszlott, pokoli fájdalmakat hagyva maga mögött, amely egész további életében kínozta, betöltve élete minden percét. "Valójában nincs egyetlen órám sem, amelyben nem kínoz fájdalom - írta 1845-ben naplójába - s kilátásom sincs arra, hogy valaha lesz." (8)

Lassan kapott csak újra erőre, de a régi már sose lehetett. 1843 körül ismét nekilátott a kövületek gyűjtésébe. Saját leírása szerint bár csak kicsit távolságokat tud megtenni, elméje továbbra is élénk. Az Iguanodon világa kezdte ismét rabul ejteni. 1844-ben újabb könyvet írt, mely szépen fogyott, és másodszor is kiadták. 1847-ben aztán váratlanul kövületek érkeztek számára fiától, Waltertől, Új-Zélandról. Oly nagyon aggódott már érte, hisz 1839 óta nem is látta, s levelet is ritkán küldött. A csomagban kb. nyolcszáz lelet volt, köztük Új-Zéland kihalt nagytestű madarának, a moának a maradványai. Mantell azonban lemondott arról a dicsőségről, amelyhez a leletek juttathatták volna, s azokat átengedte Owen-nek, aki egyébként is sajátjának érezte ezt a területet. Különösen szép példája ez annak az erkölcsi fölénynek, amellyel Mantell rendelkezett Owen felett – s amely oly hidegen hagyta az életet, amely így bánt vele.

Ez idő tájt érkezett haza Mantell kisebbik fia, Reginald, Amerikából, kiváló belemnitesz kövületekkel felszerelkezve. Ezen kövületek pedig rávilágítottak Owen kirívó hibájára, amikor olyan tulajdonságokkal ruházta fel ezt a tintahal-szerű lényt, amivel nem rendelkezett – és amiért ráadásul komoly kitüntetést is kapott: a Royal Society Királyi érdemérmét. Owen nem akarta beismerni tévedését, és ismét megpróbálta nevetségessé tenni Mantellt – sikertelenül.

A két férfi mindig megtalálta az alkalmat arra, hogy valamin megmérkőzzenek. Mantell – aki egyre romló egészségi állapota miatt praxisa feladására kényszerült – további megállapításokat tett az Iguandonról – így pl. azt, hogy valószínűleg két lábon járt, illetve további dinoszaurusz fajokat azonosított. Az Iguanodonról írt újabb cikke miatt neve felmerült a Royal Society Királyi érdemérmeseinek jelöltjei között. Owen mindent megtett, hogy ne kapja meg az érmet. Továbbra is igyekezett lekicsinyelni a munkáit, azt állította, csupán összeszedte a kövületeket, hogy azokat mások kiértékelhessék. Mantellben tombolt a tehetetlen düh, hiszen élete munkáját akarták kétségbe vonni. „Mennyire szomorú, hogy egy ilyen tehetséges ember egyúttal ennyire irigy és hitvány!” (9) írta egyik barátjának, és ezzel kiválóan megragadta a lényeget. Owen anatómiai tudása valóban túlszárnyalta Mantellét, hiszen neki nem kellett a megélhetéséért küzdeni, sem munka mellett folytatni kutatásait, ráadásul felesége is mögötte állt. Egyáltalán nem szorult rá arra, hogy mások tollaival ékeskedjen, és helyzetét nem veszélyeztették Mantell kutatásai sem. Mégis mindent elkövetett, hogy Mantell ne kapja meg az érmet. Viselkedése egyre több kollegájában szült ellenszenvet.

Owennek semmi sem volt elég, és 1850-ben Mantell illusztrációit úgy akarta beleszerkeszteni készülő könyvébe, mintha azok sajátjai lennének. Amikor mindez kiderült, Owen nem tulajdonított neki jelentőséget, és csak egy semmitmondó bocsánatkérésre futotta tőle.

Mantell eközben testileg és lelkileg is összeroppant az állandó fizikai fájdalom terhe és Owen támadásai alatt, akire egész élete tehetetlen csalódottságát rázúdította. Talán úgy érezte, Owen kapja mindazt, amit neki kellett volna. Roncsolódott gerince meghajlott, teste szörnyen megcsavarodott és összegörnyedt. Mégis: ha előveszem élete vége felé írt könyveit, továbbra is a természet és a tudomány iránti mérhetetlen odaadása és csodálata sugárzik belőle. Más nagyon nem is maradt neki ezen kívül.

1851. május 1-én megnyitott a Londoni Világkiállítás, mely teljesen lenyűgözte Mantellt. Ő nem kapott benne figyelmet, nem úgy, mint Owen. Fájdalmai és testi korlátai ellenére azonban minden nap kiment, s örömmel hallgatta a tudományos előadásokat vagy csodálta a kiállított leleteket illetve modern tárgyakat, teleszkópokat, gőzgépeket. Fáradtan, a fájdalomtól kimerülve ért haza minden nap végén, ám ennek ellenére következő reggel sem maradt otthon.

1852 nyarán az a megtiszteltetés érte, hogy felkérték a dinoszauruszok életnagyságú modelljeinek elkészítésére. Mantellt azonban ekkora már teljesen kikezdte az állandó fájdalom. Tisztában volt azzal, hogy meg fog halni. Kórosan sovány, fájdalomtól megtört teste számára ez túl sok lett volna, és visszautasította a felkérést, amit így Owen kapott meg. Olyannyira hozzászokott az ópiumhoz, hogy egy hajtásra meg bírta inni a megengedett adag harminckétszeresét is – ami naplója fásult, meggyötört bejegyzései szerint nem segített már rajta semmit. Hiába a legerősebb nyugtatók, fájdalmait már nem tudták enyhíteni. Elkeserítő, hogy a Royal Societynek csak ekkor jutott eszébe, hogy állandó évi 100 fontos juttatást eszközöljön a számára. Ám ezt sem kellett sokáig fizetnie.

1852. november 10-én Mantell leesett az otthoni lépcsőn. (gyanítom, hogy ez nem volt egyedi eset, ugyanis naplójában korábban is utalást tesz arra, hogy egy ájulás miatti esés során megsérült az arca (10)) Négykézláb kellett elmásznia a hálószobáig, ahol kínzó fájdalmai miatt, melyek az esés következtében minden bizonnyal sokat erősödtek, bevett egy fél adag ópiátot, majd alig két óra elteltével bevette a másik felet is. Szervezete azonban ezt már bírta elviselni. Ópium túladagolás végzett vele.

A boncolás során kiderült, hogy Mantell gerince (balra) teljesen elcsavarodott, a csigolyák keresztnyúlványai elfordultak, volt, amelyik szinte derékszögben állt eredeti helyzetéhez képest. Gerincoszlopa alsó részét kivették, és az élet groteszk fordulataként Owen felügyelete alá került a Királyi Sebészakadémiára. Ott is maradt egészen a II. Világháborúig, amikor is megsemmisült a németek bombázása során.

Owennek azonban nem volt elég az sem, hogy ellenfele meggyötört testének maradványa tartósítva, felcímkézve hevert szinte a birtokában. Névtelen cikket írt, melyben Mantellt tehetségtelen, lényegtelen tudósként tűnteti fel, érdemeit elvitatta tőle, s kijelentette, hogy híján volt tudásnak. Ami még felháborítóbb, hogy ugyanezen írásban nem átallott önmagát dicsérni. Szánalmasan primitív viselkedés ez egy olyan embertől, aki akkorra szinte mindent elért, amit tudós Angliában elérhet, és amiről Mantell még csak nem is álmodhatott. Owen értelmetlen kirohanása miatt több kollegája érzett csalódottságot. Most, hogy Mantell eltűnt, minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy eltörölje azt a kevéske hírnevet is, amit sikerült szereznie. Már nem volt ott, hogy megvédje magát. Arról is gondoskodott, hogy féltett gyűjteményét felossza és szétszórja. Bosszantó módon még ma is találtam az interneten olyan írásokat, ahol Mantell érdemeit Owennek tulajdonítják, sőt, olyat is, ahol Owen hibáját tulajdonítják Mantellnek. Owen erőfeszítései végülis eredményesen zárultak, hiszen Gideon Mantell neve meg nem érdemelten szorult a háttérbe Owennel szemben a dinoszauruszok felfedezése kapcsán.

Erősen lázad ez ellen az igazságérzetem, és ezért szenteltem neki ilyen hosszú bejegyzést. Hátha kicsit több embernek jut eszébe Gideon Mantell neve, ha a dinoszauruszok felfedezéséről hall.

__________________________________________________________________________________

(1) A "földalattológia" ("underearthology") kifejezés William Bucklandtől származik.

(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 50. oldal

(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 59. oldal

(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 120. oldal

(5) Dennis R. Dean: Gideon Mantell and the Discovery of Dinosaurs c. könyve (208-210. oldal) megemlíti, hogy Mantellt mennyire megdöbbentette Robert Chambers: A teremtés természetrajzának emlékei c. evolucionista írása és saját, Medals of Creation c. könyve közötti hasonlóságok sora. Mantell maga ugyanis vallásos lévén egyáltalán nem örült a könyv népszerűségének, és megalázónak érezte az evolúció gondolatát, a transzmutációt pedig tudománytalan spekulációnak gondolta.

(6) Gideon Mantell: Wonders of Geology - 1839

(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 179. oldal

(8) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal

(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 279. oldal

(10) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal

Ellenőriztek 2

Korábban is írtam a munkámat ellenőrző csoport széles körű intellektusáról. Most azonban alulmúlták önmagukat. Pedig ezen alkalommal csak egy evolúcióról szóló tankönyv volt az asztalomon, mely úgy tűnik erősen irritálta az ellenőrző kis csapat egyik tagját.

Ellenőrző: Csak nem gondolod komolyan, hogy az evolúció még ma is tart?

Sedith: Már miért ne tartana?

Ellenőrző: Neked úgy tűnik, mintha bármi is változna körülöttünk? (muhaha, ez most komoly?)

Sedith: Neked nem? Egyébként csak nem 70 év alatt szeretnél évezredekig tartó folyamatokat megfigyelni?

Ellenőrző: És akkor miért nem lesz a csimpánzokból ember? (arcán diadalittas kifejezés, annak a biztos tudatnak a jele, hogy ezzel jól sarokba szorított)

Sedith: Mert az ember nem a csimpánzból lett. Az embernek közös őse van a csimpánzokkal.

Ellenőrző: (bamba tekintet, egészen biztos vagyok abban, hogy fogalma sincs arról, mit jelent az, amit mondtam)

Sedith: Érted, mi a különbség?

Ellenőrző: Szerintem ez hülyeség.

Végülis az evolúciót ez a vélemény sem zavarja.

Megoldás: a karkötőben

A Power Balance karkötőre valószínűleg egy sort sem vesztegettem volna, ha nem látnám azt, hogy a kb. 7.000 forintba kerülő szilikon pántra egyre több ismerősöm áldoz pénzt. Az indokok elég egyszerűek, és gyakorlatilag semmiben sem különböznek más, gyógyító csodaszerek és csoda-segédeszközök hatásaitól: jobb lesz a közérzet, javul az egyensúlyérzék, több energiát juttat a szervezetnek, gyorsabban múlik tőle a fejfájás, és egyáltalán szinte bármire nagy sikerrel alkalmazható. Már önmagában ez gyanús kellene hogy legyen, de természetesen a többezer elégedett (pláne híres) vásárló boldog mosolya szertefoszlat minden kétséget. Vagy legalábbis majdnem mindet.

A Power Balance karkötőt két szörfös testvér készítette, Troy és Josh Rodarmel. Eredetileg arra találták ki, hogy sporttársaik teljesítményét javítsák, a karkötő ugyanis állításuk szerint javítja viselője egyensúlyérzékét és erejét. (A vásárlóikat is oly módon győzik meg az eladók, hogy fél lábra állítják, majd fellökik őket karkötővel és anélkül. Míg karkötő nélkül a lökésektől felborulnak, addig a karkötő viselése esetén egyensúlyukat megtartják. Természetesen az a személy lökdösődik, aki el szeretné adni a terméket.) Köszönhetően az olyan népszerű kifejezéseknek, mint „keleti gyógymódra alapul” vagy „test energetikája”, eme kis szilikonpánt gyorsan a népszerűség csúcsára hágott mind a sportolók, mind más hírességek között, akikkel egyébként is kifizetődő dolog reklámozni. A karkötő feltalálói szerint úgy működik, hogy szilikonba ágyazott két hologramba vannak beleillesztve azok a frekvenciák, amelyek képesek hatni a test energetikai terére.

Hagyjuk is azokat az apró részleteket, mint a test „energetikai terének” ködös és bizonytalan fogalma. Inkább nézzük meg, mi is az a hologram, avagy holográfia. Az eljárást Gábor Dénes, magyar származású brit fizikus találta fel 1947-ben, s eme találmányért 1971-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazták. Gábor Dénes eljárását 1963-ban Emmett N. Leith és Juris Upatnieks elektromérnökök tökéletesítették, elektronhullámok helyett ugyanis fényt alkalmaztak, s ezzel javították a felvételek felbontását.

Defniníciója szerint „a holográfia a fény hullámtermészetén alapuló olyan képrögzítő eljárás, amellyel a tárgy struktúrájáról tökéletes térhatású, vagyis háromdimenziós kép hozható létre.” Tehát ismétlem: a holográfia egy képrögzítő eljárás.

Érdekes belegondolni, hogy a „képrögzítéseket” a kezdetektől körbelengte valamiféle misztikum. Az őskori barlangrajzok a vadászmágia részét képezték és készítőik hittek abban, hogy hozzásegítik őket az állat sikeres elejtéséhez. A fotográfiát is nagy lelkesedéssel használta fel az éledező new age mozgalom a XIX-XX. század fordulóján. Miért lenne hát a holográfia kivétel? Hiszen érdekes, rendhagyó és ritkább is ahhoz képest, amit megszoktunk. Egy-két fentebb említett szófordulat, és állítólagos varázserejéből tuti biznisz kerekedhet.

A varázserejű csodakarkötő sikerén minden bizonnyal az sem változtat semmit, hogy 2011. január 04-én feltalálói elismerték, hogy hatékonyságát semmilyen tudományos tény nem támasztja alá (egy kísérlet itt). Az üzlet már beindult, az elégedett vásárlók egymásnak adják a kilincset. Tudomány? Ugyan! Nem ez lenne az első eset, hogy tévedett. S ahogy az őskori ember hitte, hogy néhány barlangra festett rajz megkönnyíti a vadászatot, a mai „modern” ember éppígy hisz abban, hogy problémája megoldást nyerhet pusztán attól, ha 7.000 forintért felcsatol egy holografikus képpel ellátott szilikonpántot.

Jesus Camp

Sokkot kaptam.



Magyarul sajna csak ezt a nem túl jó összefoglalót találtam.

Fórum

Először szerettem volna elmagyarázni, hogy Dawkins nem sátán.

Ezt követően kioktattak, hogy egy sötét korban nem feltétlenül az a gonosz, ami annak látszik. Egy rejtőzködő démon veszélyessége épp a megtévesztésben rejlik.

Szerettem volna elmagyarázni, hogy Dawkins nem rejtőzködő démona a XXI. századnak. És nem éppen fair ezt a bélyeget sütni arra, aki nekünk nem tetsző véleményt formál.

Miután számonkérték rajtam azon rettentő hiányosságomat, hogy fogalmam sincs a "sátán" és a "démonok" metafizikai kapcsolatáról, rájöttem, hogy mindez lehetetlen.

Az illetők egyébként az buddhizmus, a hinduizmus és a kereszténység valami fura egyvelegét vallják magukénak, s mindez szerintük jobb, mint bármely egyház. Azt hiszem, ez a szinkretizmus. Nem épp pozitív oldalát mutatta nekem.

Minek megyek bele ilyenekbe?

Felhívás

Felhívnám azt a lelketlen férget, aki ma reggel keresztül lőtte légpuskával Cirmót, hogy büntetéséért jelentkezhet nálam, "szeretettel" várom. Azt ugyan még nem találtam ki, hogy mit érdemel az, aki egy játékos, ártalmatlan, teljesen békés (mert ivartlanított) cicát lelő (valószínűleg közelről), így elfogadom az ötleteket.

Cirmó jelenleg az állatkórházban van, mert műteni kell. (láttatok már olyat, hogy egy macska szó szerint kapaszkodik a gazdájába?)

Elegem van ebből a sok lövöldöző idiótából. A kutyánk is egy ilyen miatt maradt sánta.

UPDATE: Cirmóból kiszedték a golyót, a gerince alatt ment át, és a vese mellett állt meg. Létfontosságú szervet nem ért, ma még bent tartják megfigyelésen, de holnap haza hozzuk. Nagy szerencséje volt.

Szerepcsere

A táskabolt előtt megint megláttam azt az érdekes mintázatú darabot, így nem tudtam megállni, hogy be ne térjek megtekinteni, hátha lejjebb ment az ára.

Eladólány: Igen, ez valóban egy nagyon szép darab.

Sedith: Nekem a mintája miatt tetszik.

Eladólány (egy rikító rózsaszín táskához lép): Nekem viszont még ez is nagyon tetszik. (keresztül veti a vállán)

Sedith: Nem semmi színe van.

Eladólány: És szerintem jól menne a fekete kabátomhoz.

Sedith: Igen, egy ilyen szín tulajdonképpen bármilyen fekete cucchoz jó, és még fel is dobja. Jól is áll neked, ahogy nézem.

Eladólány: Erősen gondolkodom, hogy megveszem.

Sedith: És milyen praktukus rajta ez a sok zseb.

Eladólány: Nem beszélve arról, hogy kézben is hordhatom, vagy akár a hosszú pánttal ilyen tarisznyaként.

Sedith: Tulajdonképpen bármilyen sötét tónusú ruházatot feldob.

Eladólány: Azt hiszem rábeszéltél.

Jutalékot nem kapok?

Hallgatózom

"Ugyan már asszony, dehogy van igazuk! Az ember arra van, hogy meghódítsa a természetet!"

És akkor a természet mire van?

Fecseg a felszín

A villamoson, tőlem nem messze, két idős asszony foglalt helyet, és a korosztályukra jellemző módon kiabálták szét gyermekeik, unokáik életét és sorsát. Az ember nem szokott ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, de épp nem volt nálam semmi könyv, így aztán a rózsaszín szőrkalapos hölgy fecsegése nyomán szemem előtt megelevenedett az egész családja. A másik néni valamilyen oknál fogva vaddisznószőrdíszes vadászkalapot viselt, ami semmilyen harmóniában nem volt öltözete többi részével.

A rózsaszín szőrkalapos hölgy nem nagyon volt tekintettel a vadászkalaposra, mondta, mondta, egyre hangosabban beszélt a két fiáról, akik - tekintettel arra, hogy a felmenők között osztrákok is vannak - szokatlan neveket kaptak. Mind több és több információt tudtam meg az egyik - már nem emlékszem, hogy az idősebb, vagy a fiatalabb - fiáról, Gilbertről*. Hogy nem szeret Magyarországon élni, pedig a rózsaszínkalapos hölgy mindig mondja neki, hogy ott kell jól érezni magát, ahol él. Nem szereti a rendszert, baja van az emberekkel, és az is rettenetesen megviseli, hogy nem született gyerekük. A felesége már ötven éves lesz, idősebb, mint a fia, így sajnos gyermektelenek maradnak. Megtudtam, hogy Anikó milyen próbákat állt ki a gyerekért, hányszor vetélt el, mennyit költöttek a sikertelenül záródó mesterséges megtermékenyítésre, mellyel öt alkalommal próbálkoztak.

Elképzeltem Anikó megviselt, értelmetlenül "agyon-hormonkezelt" lassan ötven éves szervezetét, aki ennek ellenére is csinos és éveket tagadhatna le. És elképzeltem hozzá megfáradt lelkét is, aki mindennel elégedetlen férjének nem tudott gyereket szülni, pedig ez talán egy kicsit boldoggá tette volna.

Ahogy a rózsaszín kalapos hölgy tovább ontotta magából a szót, és büszkén mesélt fia foglalkozásáról, amivel méltán lehetne elégedett, hirtelen belém hasított a felismerés: az egyik volt tanáromról van szó. S ahogy a rózsaszín kalapos hölgy fittyet hányva rám és a belső felismerésemre, csak ontotta tovább a szót fiáról a villamos hallgatóságának, egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Mintha titkos hallgatózással tudtam volna meg kényes részleteket a magánéletéről ennek az elégedetlen, életunt embernek, akit mogorva bunkósága ellenére valahol azért mindig kedveltem.

Eszembe jutott csinos ötven éves felesége, a meg nem szültetett gyereke és az a huszonhárom éves évfolyamtársam, akivel gyanúsan andalogtak el kettesben óra után. Megértettem valamit a viselkedéséből. És közben mérges lettem a rózsaszín kalapos hölgyre, aki sokadszorra sem reagált a vadászkalapos óvatos közbevetéseire, sőt, hangját csak még jobban felemelte, hogy csak azt lehessen hallani. Nem volt tekintettel arra, hogyan teregeti ki gyerekei életét, bele sem gondolt, ki hallhatja, hogyan hozhatja őket kínos helyzetbe. Önző módon mindent alárendelt annak, hogy az ő panasza zengje be a villamost.

Aztán leszáltak, és én ott maradtam egyedül, fejemben egy idegen titkaival.

_________________________________________________________________________________

*A neveket megváltoztattam

Népszerűségem töretlen!

A fantasztikus iwiw-en begyűjtött kedves ismerőseim (és ismeretleneim) között bandukolva megláttam egyik volt főiskolás társamat, akinek egy olyan kép volt kitéve profilképnek, melyet hosszú évekkel ezelőtt én csináltam róla. Tükör előtt álltunk a kolifürdőben a reggeli készülődés során, ő nevetett, az én arcom pedig eltűnt a vaku csillanása mögött. A gépet direkt kicsit ferdén tartottam, hogy érdekesebb legyen a fotó. Megörültem a rég látott, spontán képnek, és nosztalgikus hangulatban kommentáltam is.

Két nap múlva leszedte.

Pedig nem is én szóltam be rá egykor, mikor nem vette észre, hogy a háta mögött állok, és a legkisebb rossz érzés sem volt bennem felé, mikor később sírva bocsánatot kért. És az sem én voltam, aki direkt nem adta oda a kiszivárgott ZH kérdeseket, de ezt követően sem volt bennem rossz érzés. Hisz tudtam, hogy nagy a teher rajta, mert komoly önértékelési zavarokkal küzd, maximalista, rengeteget tanul, mindig a legjobb volt a gimnáziumban, erre jövök én, aki nem tanul semmit, rettenetesen önelégült, szép, és hozza azt az átlagot, amit ő.

Még jó, hogy az egómon semmi nem ejt csorbát... (ez zavarta őt is...)

Fagy

Nem szeretem a hajléktalan csöveseket. Utoljára pénzt is annak adtam - vagy másfél éve -, aki a Hősök terén legyezőtáncot lejtett két Fedélnélküllel az autóm előtt, mikor megálltunk a pirosnál. (csak képzeljétek el az 50év körüli, bajuszos, borvirágos férfit - hazáig nevettem rajta, ami jó 180km-t jelent)

Nem szeretem, mert felelősnek tartom őket a saját életük ellehetetlenülése miatt. Mert megoldás helyett az alkoholba, a szipuba bújnak. Mert meglopják egymást, és másokat. Mert megkéselik egymást és másokat. Mert részegen kötekednek és követelőznek a járókelőktől. Mert hálátlanok, ha kevésnek gondolják, amit adsz. Mert becsapnak, betegnek, sérültnek tettetik magukat, visszaélnek az emberi jósággal, ahogy az enyémmel is visszaéltek már túl sokszor. Épp ezért egyáltalán nem szokott meghatni, hány csöves fagyott halálra a hidegben, még ha nem is kívánom senkinek ezt a halált. Őket tartom felelősnek a velük történtekért.

Azonban azt a szerencsétlen vén alkoholista embert, aki lilára fagyott, puffadt arccal, egy zsinórral összekötözött vékony, koszos kabátban toporgott a -15 fokban a buszmegállóban, láthatóan már kora reggel ittas állapotban, rettenetesen megsajnáltam. A mai napg sajnálom.

A dolog tanulsága talán annyi, hogy hiába hisszük sokszor, hogy elfordultunk embertársainktól és hidegen hagy a sorsuk, mikor a hírekben közönyösen olvasunk róluk, egy kiszolgáltatott ember látványa felülírja az érzéketlen számadatokat, az utánunk dobott aprót, cigány nyelvű szitkokat vagy a pénzzel gond nélkül elsétáló bénát, vakot.

Én nem tettem ezért az emberért semmit, csupán pár másodpercig láttam, ahogy az autóval elhaladtunk mellette. Ő azonban mélyen szunnyadó szánalmat ébresztett fel bennem a fajtája iránt.

Ellenőriztek

Szerda éjjel munkámat váratlanul szúrópróbaszerűen ellenőrizte egy felettes kis csoport. Amíg a három fő ellenőrző személyzet arra várakozott, hogy az utolsókat üssem a kalviatúrán, a következő párbeszéd hangzott el az asztalomon heverő könyv kapcsán:

Ellenőrző: Ezt te minek olvasod vagy mihez kell?

Sedith: Nem kell sehova, csak érdekel. Elméleti fizika.

E: Hűha! És mégis mi vett rá arra, hogy a kezedbe vedd?

S: Nem egészen voltam tisztában az általános és a speciális relativitás elmélettel, és ebben elég jól le van írva. Illetve az eleje erről szól.

E: És erre aztán marha nagy szükséged van a mindennapokhoz.

S: Nézd, ez egy kozmológiai témájú könyv, szerintem érdekes. (egyébként a te hobbid biztosan rendkívül hasznos az emberiség számára)

Ezt követően elszörnyülködött egy darabig a térelméleteken, majd jól szórakozott a kollegáinak felolvasott mondatokon, amelyekből egy kukkot sem értett.

Én addig befejeztem a papírmunkát.