Igazán nem tudom eldönteni, hogy a múlt mely megnyilvánulása nyűgöz le jobban: az égen pislákoló milliárdnyi csillag ősöreg fénye, vagy a földben szunnyadó, jóval az ember megjelenése előtt fosszilizálódott lények idegen alakja.

Tejút

Ez itt egy 5 gigapixeles (!) kép a galaxisunkról. Tessék nagyítani! Annyira gyönyörű, lehetetlen betelni vele. Hatalmas. Felfoghatatlanul nagy. És ez csak egyetlen galaxis a több milliárdból.

Meghatódtam.

Porszem

Szeretném, próbálom befogadni, de csak beleszédülni tudok ebbe a csodálatos végtelennek tetsző, kifürkészhetelen, bámulatos Világegyetembe. S ahogy igyekszem, bezárva egyetlen elképesztően apró oázisába a végtelen mindenségnek, szétesik az értelem,  kicsorbulnak az elmémbe tolakodó kérdések, csak a döbbent, feldolgozhatalan áhitat marad.

Aztán vannak, akik egy kis segítséget nyújtanak.

Galaxisok - Hubble deep field

Csodálatos evolúció

Talán csak én vagyok nagyon szentimentális, de az élővilág dinamikus változásában és alkalmazkodásában van valami lehengerlően csodálatos. Kár, hogy nem nézhetem meg kívülről, több kameraállásban, felgyorsítva, melyik faj hogyan jutott idáig. Kár, hogy nem nézhetem meg, hogy fog kinézni a Föld mondjuk egymillió év múlva, és hogy abba az állapotba hogyan kerül.

Melankólia

Bár kicsit el vagyok szomorodva, azért feldob hogy ezt ma Nekem énekelte John Lennon.

A kirándulás vége

Emlékszem, ahogy tizenhat évesen Bükkszentkeresztről száguldom kölcsönbiciklivel a Csanyikba, lefelé az erdei kanyargós autóúton. Nagyon gyorsan megy a bicikli, és nagyon rossz az út. Félek, mert ennyire gyorsan sosem mentem még biciklivel, pláne nem ennyire rossz állapotú úttesten. De mégis élvezem a kanyarokat, és hiába a félelem, nincs kedvem fékezni. Lehagytam a többieket, én megyek elől. Jól jellemez engem a helyzet: messze én vagyok a legfiatalabb ebben a kis baráti körben, a legfelelőtlenebb, aki még büszke is rá, ahogy arra is, hogy legelöl száguldhat. Nem adja lentebb, akkor sem, ha fél. Nem hajt bizonyítási vágy, egyszerűen rettegve élvezem a pozíciómat.

Este van már. A sűrű lombok között nehezen hatolnak át az erőtlenné vált késő tavaszi napsugarak. A félhomály miatt csak nehezen veszem észre a gödröket az aszfalton. Néhány kisebbet eltalálok, ilyenkor meginog az egyensúlyom, de a nagyobbakat megúszom. Suhanok lefelé, arcomon az eufória és a rettegés különös egyvelegével. Emlékemben felvillan a reggeli fárasztó tekerés élménye, mikor ugyanitt haladtunk felfelé, és ismét eláraszt a büszkeség, amiért bírtam tartani az iramot a tőlem tíz-tizenöt évvel idősebbekkel.

Magam mögött közvetlenül egy bicikli suhanó hangját hallom. A többiek jóval le vannak maradva. Nem akar megelőzni, mellém gurul, hogy megkérdezze, rendben vagyok-e. Kiabálva beszélünk a sebesség miatt. Többször rám szól, hogy lassítanom kellene. Nem teszem. Csak annyit kiabálok neki vissza, hogy sose mentem még ennyire gyorsan biciklivel, majd ezt követően majdnem felbukom egy gödörben. De csak majdnem. Ezután inkább nem zavar a koncentrációban. Egyszerre nevetnék az örömtől, és kiáltanék neki, hogy segítsen megállni, mert valami nem engedi, hogy a fékre tegyem a kezem. Nem marad le. Végig ott gurul mögöttem.

A lejtő alján lelassulok. Kényelmesen gurulunk az alkonyatban. Majd befordulunk a buszvégállomáshoz. A többiek még nincsenek sehol. Nevetve szállok le a bicikliről, s bár ő is mosolyog, szélfútta, kócos, barna hajával keretezett harmincegy éves arcán valamiféle megkönnyebbülést látok. Nem veszek erről tudomást. Csak áradozom a sebességről, s úgy teszek, mintha cseppet sem féltem volna.

Olyan hihetetlen belegondolni, hány éve történt mindez.

Nosztalgia

Szentimentális gondolataimba burkolózva zötykölődtem a kisvonattal felfelé a hegyen, egykori főiskolám irnyába. A szentimentális gondolatok azonban finomak, lágyak, suttognak, s a kisvonat zörmötölésének hangereje már-már elnyomta őket. De azért figyeltem rájuk. Vajon régen is ennyire hangosan zörgött ez a szegény kisvonat? Miért tűnik most ennyire szokatlanul hangosnak?

Haladtunk felfelé a hegyen, kint egyre hidegebb lett, nőtt a hótakaró vastagsága is. Igazi, romantikus télbe érkeztem. Többek között ezt is szerettem annyira a főiskolán. Lehetett nyálkás eső a városban, fent tél volt és hó és hideg. Belekapaszkodtam egy elillanó emlékfoszlányba, egy sűrű, tejszínű ködös éjszakáról, mely során a kollégiumba tartottam gyalog egy évfolyamtársammal, a szépszemű, angyaltestű Annával. Akkor még nem tudtam, hogy másnap reggel életem egyik legszebb látványában lesz részem. A sűrű köd, ugyanis észrevétlenül fagyott rá mindenre az éj leple alatt. S reggel csak ámultunk a jégbe zárt természet láttán. Panaszosan nyikorogtak a fák fájdalmas ékük súlya alatt. Volt, ki széttört, összeszakadt. A fenyőfák tűleveleit egyesével zárta magába a jég, ahogy saját jégköntöst kapott minden egyes fűszál, gally, fán felejtett levélke is.

Hangosan zörgött a kisvonat tovább. S ahogy a végállomáson kiszálltam, rámszakad a csend. Minden pillanatot magamba szívtam. Nem emberekre, eseményekre, vagy átmulatott éjszakákra akartam emlékezni, hanem arra az ismerős és megszokott közegre, ami a fősikolán körülvett. A díszletet akartam látni csak, a színdarab most nem érdekelt. Csak had sétáljak kedvemre az üres színpadon. A színészek úgysem jönnek már vissza. Hisz ez a darab véget ért a harmadik felvonás végén. Nem játszák újra soha.

Magába nyelt a csend, a hatalmas hótakaró, a jól ismert házak és saját lépteim hangja. Fejemben felhangzott egy nevetés töredéke, a gurulós bőröndöm zaja, s puffanásom a csúszós jégen. Semmi nem változott. A táj, a házak, minden ugyan olyan. Én változtam csak.

De örültem! Mert bár főiskolásként az ember nem tudja, életének mennyire gondtalan periódusa ez a későbbiekhez képest, én mindig észben tartottam azt, hogy ha a fősikola véget ér, hiányozni fog, de nagyon. Ezért mindig megálltam, hogy belekapaszkodjak egy-egy érzésbe vagy pillanatba. És magamba szívtam, megőriztem, mert tudtam, hogy később fontos lesz. Így próbáltam én lassítani azt a hipp-hopp elrepült három évet. Bíztam abban, hogy így talán kicsit lassabban telik majd az idő.

De nem telt lassabban. Rettentő gyorsan folynak ki ujjaim közül az idő homokszemcséi. Csak egyet tehetek: néha megállok ma is, hogy ne felejtsem el a pillanatot. Konzerválom, megőrzöm.

S ha egy ismerős, régi darab díszletei között járnék, oly könnyű elővenni.