The Moody Blues: Days of Future Passed - egy album nekem

Én évtizedekig nem tudtam, hogy 1967-ben írtak nekem egy albumot!

Egy albumot, amelynek dallamai teljes egészében az én lelkületemre rezdülnek. Vagy az én lelkületem rezdül az album dallamaira? Hangzásában, a többszólamú vokállal s a komolyzenei betétekkel együtt ez az én zeném. Ha valaki részletesen megvizsgálná azt, hogy mi az, amit igazán szeretek, mi az ami megérint, akkor ezt a zenét teremtené a számomra. Mégsem tudtam róla évekig! Valahol azért is meglepő ez, mert a The Moody Blues: Nights in White Satin c. számát azóta imádom, amióta 2002 környékén először meghallottam. Mégis, valamilyen oknál fogva csak 2010. decemberében jutottam el odáig, hogy az együttes Days of Future Passed c. albumát megszerezzem. Arra számítottam, hogy talán lesz rajta egy-két jó zene, és ennyi. Ezzel ellentétben az első napokban napjában átlag 2-3 alkalommal játszottam le a "lemezt", mert nem tudtam vele betelni. Nem is tudnék konkrét számot mondani, hiszen az egész olyan, mint egy kerek történet kezdettel és véggel. Egyik szám a többi nélkül mintha értelmét veszítené, vagy legalábbis leértékelődne.

De ki is ez az együttes, akiket egyébként oly kevesen ismernek Magyarországon?

A The Moody Blues 1964-ben alakult Birminghamben (Anglia). Kissé nehézkesen indult az együttes karrierje, szólólemezei nem arattak sikert. Debütáló albumuk, a merseybeat stílusú The Magnificent Moodies 1965-ben jelent meg, több szám felkerült a toplistára, de nem igazán tűnt ki a kor zenei kínálatából. 1966-ban az együttes újra alakult. Michael Pinder, Ray Thomas és Greame Edge mellé visszatért John Lodge, aki korábban a főiskolai tanulmányai miatt egy időre abbahagyta a zenélést, s frontemberként beállt a lányosan szép arcú Justin Hayward, akit Eric Burdon, az Animals alapítója ajánlott a már meglévő tagok figyelmébe. Megérkezésük új színt vitt az együttesbe, s elindultak a progresszív rock felé. Szólólemezeik azonban továbbra sem értek el különösebb sikereket.

1967-re az együttes szerződése a Decca Records-zal lejárt, tartozásuk a lemezkiadó felé pedig többezer fontra rúgott. Szerencséjükre a Decca Records leányvállalatának, a Deram Recordsnak a producere, Hugh Mendl, támogatta őket, így ajánlatot kaptak: amennyiben elkészítik Antonín Dvořák Az Újvilágból c. szimfóniájának rock and roll verzióját, mellyel a cég Deramic Stereo Sound nevű audió formátumát népszerűsítették volna, abban az esetben elengedik a Decca felé fennálló adósságot. A Moody Blues azonban képtelen volt tartani az aláírt szerződést. Így Mendl meggyőzte Peter Knight zeneszerzőt, hogy írjon komolyzenei közjátékot az együttes meglévő dalai köré. Bár a Decca kezdetben igencsak szkeptikus volt a hibrid stílusú albumot illetően, hiszen korábban senki sem csinált még ilyet, az 1967-ben megjelent Day of Future Passed korszakának egyik legsikeresebb lemeze lett. A szinfonikusok mellett Pinder mellotronja és Ray Thomas fuvolája is karakteressé és egyedivé tette a számaikat. (Érdekesség, hogy a mellotront Pinder mutatta meg a Beatlesnek, amelyre aztán megszületett a Strawberry Fields Forever. Nem mellesleg a Moody Blues a Beatles-szel turnézott az Egyesült Államokban, így igen jó volt a viszony a két banda tagjai között.)

A komolyzenei részeket a London Festival Orchestra játszotta. A Moody Blues és a zenekar azonban gyakorlatilag sosem dolgoztak együtt. Az együttes felvette a saját zenéjét, és a felvételt átadták Peter Knight részére, aki megírta a hozzá illő komolyzenei részeket, majd azokat külön vették fel. Valójában a Days of Future Passed album éppúgy tekinthető Peter Knight munkájának, ahogy a Moody Blues munkájának is.

Bár a Moody Blues 1967-1972 között megjelent lemezeit igazán jónak találom, egészében egyik sem tett rám olyan hatást, mint a Days of Future Passed. Igaz, ezt nehéz is lenne túlszárnyalni. Képtelenség azonban elmenni az olyan felvételek mellet, mint például a "Gypsy", a "Ride My See-Saw" vagy a "Story In Your Eyes". Ami talán kicsit zavar, hogy Hayward egyes zenéin túlságosan érezhető George Harrison hatása. Az "I never thought I'd Live to be a Hundred" például kísértetiesen hasonlít a "The Inner Light" c. Harrison szerzeményre.

Az együttes 1972-es feloszlását követően 1978-ban újra összeálltak, Hayward, Lodge és Edge pedig a mai napig koncerteznek. 1978 utáni zenéjükben azonban számomra már semmi sincs abból a kellemes hangulatból, ami miatt megszerettem őket. Zenéjük karaktere elveszett, számaik a tömegbe vesznek és nem tűnnek ki semmivel. Talán a billentyűs Michael Pinder hiánya miatt, talán azért, mert egyszerűen kifulladtak. Mindez azonban semmivel sem csökkenti a Days of Future Passed értékét, sem a többi 1967-1972 között kiadott lemezét. S egyáltalán azt az örömöt, amit korai albumaik megírásával szereztek nekem.

Az okokról

Az igazat megvallva, hiába vagyok 9 éves korom óra Beatles rajongó, s hiába kedvencem John Lennon a kezdetektől fogva, vajmi keveset tudtam arról az emberről, aki végül úgy gondolta, pontot tesz az élete végére 1980. december 8-án. Annyit tudtam, hogy valami őrült rajongó, aki ezzel akart magának hírnevet. És ha hírnevet akar, tőlem nem kapja meg. Nem érdekel kicsoda, nem érdekel a neve, nem érdekel az élete, nem érdekel a gondolkodása. Annyi érdekel, hogy maradjon börtönben, szintén nem érdekel, hol.

Azonban most, hogy megszereztem a 2002-ben felújított Beatles Antológiát, melyet alig győzök végignézni (kb.13 óra archív felvétel, és képtelen vagyok megunni!) visszatértem kicsit a témára: mégis miért tette? Mi oka volt? Úgyhogy megnéztem, hogy is hívják (mert mindig elfelejtem) és kicsit olvasgattam róla. Nos, aláírom, hogy skizofrén az illető, azonban nem nyilvánították cselekvőképtellenk, még ha a börtönben el is rendelték a pszichiátriai kezelését. Aláírom, hogy rossz gyerekkora volt, de nem ő az egyetlen. Aláírom, hogy antiszociális volt és magányos, de ezekkel a problémákkal magam is küzdöttem.

Mark David Chapman 16 évesen (1971) született újra a kereszténységben. Vegyük sorba azokat az okokat, amelyek miatt Chapman John Lennon életének végéről döntött:

•  John Lennon hírhedt 1966-os mondata, mely szerint népszerűbbek, mint Jézus. Hozzáteszem, mikor Angliában ez az ominózus riport megjelent, semmilyen reakciót nem váltott ki. Aztán öt hónappal később idézték az Egyesült Államokban, ahol emiatt elszabadult a pokol: nyilvános lemez égetések és demonstrációk, fenyegetések, mely miatt félbeszakadt az amerikai koncert sorozat is (csak engem emlékeztet ez az iszlám országokban nemrég végigvonult hisztériára a Mohamed karikatúrákkal kapcsolatban?). Magát Chapmant, akinek John volt a kedvence (???), szintén rendkívül dühítette John állítása (1966-ban Chapman 11 éves volt). Ő ugyanis úgy vélte, senki nem lehet népszerűbb, mint Jézus, s amit John mondott az istenkáromlás.
• Dühítette továbbá, hogy John szeretetről prédikál, mikor rengeteg pénze van. Felháborodott azon, hogy az Imagine-ben egy tulajdon nélküli világot vízionál, holott neki magának hatalmas háza van, jó autója, s többmillió dollárra rúgó bankszámlája.
• Felháborodott azon, hogy a "God" című számában John kimondja, hogy nem hisz sem Jézusban, sem a Beatlesben. "Szerettem volna hangosan üvölteni. Kinek képzeli magát, hogy ilyeneket mond Istenről, a Menyországról és a Beatlesről? Hogy olyanokat beszél, hogy nem hisz Jézusban? Ilyenkor teljes sötétség és őrjöngő düh borította el az elmém."

Akármilyen téveszmék gyötörték is Chapmant, mindent szépen eltervezett. Már októberben New Yorkba repült, hogy végrehajtsa a gyilkosságot. Végül elutazott, és novemberben visszatért. Azonban egy mozi élmény miatt letett a tervéről, és hazautazott a feleségéhez. Azt ígérte, keres egy pszichiátert, ám ehelyett decemberben végül mégis visszatért New Yorkba, hogy azt tegye, amit eredetileg eltervezett: lőtt. Ötször. John a 80%-os vérveszteségbe halt bele, miközben Chapman békésen várta a rendőröket a Zabhegyezőt olvasva.

Skizofrénia ide vagy oda, nem igazán tudok eltekinteni Chapman érveitől. John Lennon halála most értelmetlenebbnek tűnik előttem, mint valaha. Hogy azért öljenek meg valakit, mert nem hisz Istenben vagy abban az együttesben, amelyet ő maga alapított... Az ismertségre való vágyakozást is jobban megérteném.

Ha elképzelem a vallás nélküli világot, abban valószínűleg még élne. S nem csak ő, de sokan mások is.

Új generáció

Ha John Lennon nem lenne benne a Beatlesben, minden bizonnyal George lenne a kedvenc tagom. De 9 éves korom óta John Lennont szeretem legjobban, s ezen nem valószínű, hogy bármi változtatni tudna.

George-ot azért szeretem, mert valamennyi dal, amit a Beatlesben írt, a kedvenceim között van. Mind, talán a Love You To-t kivéve, bár ez mindig változik. És azért is, mert ő volt a legfiatalabb. Nem akarok idézgetni a Beatles Antológia c. "kódexből", s nem is azért ragadtam klaviatúrát, hogy George-ról írjak, hanem, hogy bemutassam a fiát, Dhani Harrisont, akit meglátva a hideg futkározott a hátamon: egy az egyben George. Talán a vonásai kicsit lágyabbak, s a tekintete sem olyan szúrós, mint az apjának, ezek azonban csak akkor tűnnek fel, ha jobban megnézzük az arcát. George is ezt mondta róla: "A fiam jobban hasonlít George Harrisonra, mint én magam."

Nem tudtam megállni, hogy ne készítsek pár összehasonlító képet:

A most 32 éves Dhani Harrison szintén zenél, saját együttese a Thenewno2. George halála után kiadott Brainwashed c. album elkészítésében is segédkezett (melyet egyébként szana-szét hallgattam, miután kijött). Egész jó zenét játszanak, bár a mai zenei palettán nem igzán tűnnek ki. Feltűnést is inkább a George-hoz való döbbenetes hasonlósága kelt.

Azért a végére ideteszem az együttes egyik zenéjét:



És legyen itt valami kedvenc George-tól is.

Melankólia

Bár kicsit el vagyok szomorodva, azért feldob hogy ezt ma Nekem énekelte John Lennon.

29

Furcsa belegondolni, de 15 évesen valahogy jobban értettem John Lennont, mint ma. Az egész hairpeace-es, imagine-es eszmeiség valahogy jobban a részemet képezte és teljes egészében azonosultam vele.

Legyen csak egy az egész emberiség, tűnjenek el az országok, a nemzetek, a kisebbségek, vallások, legyen egy nyelv, és egyáltalán, szűnjön meg minden, ami a feszültségeket, háborúkat okoz. Mert a háborúk a különbségekre épülnek. Nem igazán zavart az a gondolat sem, hogy esetleg a magyar nyelvem, vagy a magyarság lenne ennek az ára. Levetettem, mint egy kinőtt kabátot. Nem kell. Több kárt okoz, mint használ.

Aztán idővel - főként tőlem idősebbek véleménye miatt - kezdtem értékelni a nemzeti hovatartozásom. A magyar nyelvet különös szabályai és nehézsége miatt eddig is különösen kedveltem, ragaszkodni kezdtem hozzá, s úgy véltem, hogy a nemzetek eltűnésével a világ szürkévé és unalmas hellyé válna. Nem értettem egyet John Lennonnal. Naiv idealista.

Az utóbbi hónapokban azonban kezdek visszatalálni ahhoz a nézőponthoz, amit hátrahagytam. Az emberiségnek ki kellene nőnie, hogy nemzetek, fajok, rasszok, vallások alapján határozza meg önmagát. És oda nem tartozása miatt határoz meg másokat. Belegondolva, nem valószínű, hogy egy homogénebb emberiség által alkotott Föld unalmas hely lenne. De gyökeresen különbözne a jelenlegitől, ez egészen biztos.

A különbségek eltűnésével eltűnnének ugyan színfoltok, bizonyos kutlúrák (hozzáteszem, nem első alkalommal fordulna ez elő az emberiség történetében) de jönne valami új is. Azokat az energiáinkat ugyanis, melyet most a versengésbe, a háborúkba vagy az egyszerű helyi gyűlölködésre fordítunk, egészen másképp lennénk kénytelenek felhasználni. Együtt, közösen.

Jonh Lennont ma 29 éve gyilkolta meg Mark David Chapman New Yorkban, a háza előtt. Öt lövést kapott.

Talán mégis neki volt igaza.

Örökzöld

Érnek még meglepetések. Legutóbb például mikor 20 éves ügyfelem telefonja megszólalt, és a Beatles előadásában játszotta a Mr. Postmant*. Valahogy nem tudtam haragudni rá, mert megszakította az ügymenetet.



* A dal a The Marvelettes nevű együttes 1961-ban megjelent lemezén szerepelt először. A Beatles: With The Beatles c. lemeze 1963-ban jelent meg, s itt található meg fenti feldolgozás.

Retro!

Hihetelen! Kilenc éves korom óta vagyok Beatles rajongó, és még egy árva szót sem ejtettem róluk a blogomon. Ezen változtatni kell, úgyhogy a jövőben elő-elő fog fordulni egy-egy bejegyzés zenével és pár kevésbbé ismert ténnyel.

Az alábbi dal az Ain't she sweet 1961-ből (Ringo még sehol). A videón található képeket Astrid Kircherr készítette, aki Jonh Lennon barátjának, Stuart Sutcliffe-nek volt a barátnője. A Beatles hamburgi fellépései idején ismerkedtek meg. Stuart egy darabig maga is játszott a Beatlesben, igaz, olyan rosszul, hogy gyakran háttal állt a színpadon. Festő volt, nem zenész, Jonh Lennon mégis nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy benne legyen a bandában. Stuart maga lépett ki a Beatlesből 1961-ben, miután beleszeretett Astrid Kircherrbe - abba a német nőbe, aki egyébként kitalálta a gomba frizurát, melyet Stuart előbb viselt, mint bármelyik Beatles tag.

Stuart Sutcliffe nagyon fiatalon, 22 évesen halt meg 1962. április 10-én.