A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Francis Crick. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Francis Crick. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. május 30., vasárnap

Tér

Nézzétek ezt a képet. Ezt a megszámlálhatatlan apró pöttyöt.



Engem lenyűgöz. Mert minden egyes picike pont egy teljes galaxis, benne sokmilliárd csillaggal. Ezek a galaxisok 12 milliárd évesek, és ma már messze sem hasonlítanak ahhoz, ahogy mi látjuk őket.

És most az időnek és a térnek ezt a felfoghatalan és lenyűgöző hatalmasságát próbáljuk beleerőltetni emberi gondolkodásunk korlátai mögé. Nehezen megy. Hívok egy kis segítséget.

"Tegyük fel, hogy egy, a manapság használatosaknál gyorsabb űrhajón utazunk. Különböző okok miatt, amelyek később nyilvánvalók lesznek, legyen űrhajónk választott sebessége éppen a fénysebesség egyszázad része, vagyis háromezer kilométer másodpercenként. Ezzel a sebességgel New Yorkból Európába nagyjából három másodperc alatt jutnánk el (a Concorde ezt az utat három óra alatt teszi meg), tehát hétköznapi mértékkel mérve ugyancsak gyorsan utazunk. Két perc alatt elérnénk a Holdat, és tizenöt óra alatt a Napot. Egy átkeléshez a Naprendszer egyik szélétől a másikig - vegyük önkényesen alapul ehhez a Neptunusz pályájának átmérőjét - három és fél hétre lenne szükség. Gondoljuk meg, hogy ez az utazás tovább tart, mint a leghosszabb vonatozás, tovább, mint például a Moszkva-Vlagyivosztok-Moszkva út megtétele. Ez utóbbi is eléggé monoton lehet, annak ellenére, hogy állandóan tájkép szalad a vonat ablaka előtt. A Naprendszeren átutazva azonban egyáltalán semmi sem látható az ablakból. Mindössze a Nap változtatja nagyon lassan, napról napra a méretét és a helyzetét. Amint távolodunk tőle, látszólagos átmérője csökken, és elérve a Neptunusz pályáját, már “alig lesz nagyobb egy gombostűfejnél"; összehasonlításképpen: innen a Földről nézve a Nap látszólagos átmérője akkora, mint egy ezüstdollárosé. Más szóval: akármilyen gyorsan haladunk is - emlékezzünk, hogy ezzel a sebességgel a Földön bárhová eljutnánk három másodpercen belül -, utunk végtelenül unalmas és csüggesztő volna. Az űr valóban teljes üressége lehetne egyedüli élményünk, ezenkívül csak egy-egy morzsányi bolygó tűnne elénk itt-ott a végtelen semmiből.

A háromdimenziós üresség érzete már akkor is nyomasztó, amikor csak a Naprendszert vesszük szemügyre. A múzeumokban látható csaknem valamennyi kicsinyített naprendszermodell durván torzít. A Nap és a bolygók majdnem mindig sokkal nagyobbak, mint azt a közöttük lévő távolságok előírnák. Mégis a tér nagysága akkor lesz igazán megdöbbentő, amikor kissé távolabbra merészkedünk. Űrhajónk a legközelebbi csillagot, amely tulajdonképpen három közel eső csillag alkotta csoport, négyszázharminc év alatt érné el, és annak esélye, hogy eközben elhaladjon valamely objektum mellett, jelentéktelenül kicsi. Ha száz évig élhetnénk az űrhajóban, a távnak akkor is csak kevesebb, mint a negyedrészét tennénk meg halálunkig. Ezalatt egyik ürességből a másikba utaznánk, és csak néhány utunkba kerülő gázmolekula és alkalmanként egy-egy árva porszem jelezné a helyváltoztatást. Nagyon-nagyon lassan néhány közelebb eső csillag helyzete kissé megváltozna, miközben a Nap úgy eltávolodna, hogy csak egy lenne az űrhajót minden oldalról körülvevő ragyogó csillagok közül. Bár ez az utazás a legközelebbi csillagig végtelenül hosszúnak tűnik, csillagászati mértékkel mérve igen rövid. A Tejútrendszer egyik szélétől a másikig eljutni nem kevesebb, mint tízmillió évig tartana. Az ilyen távolságok túl vannak minden reálisan elképzelhető határon, és csak a legelvontabb módon kezelhetők. És ez még semmi, hiszen kozmikus méretekben egy-egy galaxis átmérője szinte már nem is távolság. A nagy Andromeda¬-ködig (NGC 224-M 31), amely a legközelebbi nagy galaxis, mindössze hússzor ennyit kell utazni, de a legnagyobb csillagászati távcsövekkel látható világegyetem széléig már ezerszer ekkora utat kellene megtennünk."
__________________________________________________________________________________

Forrás:
Francis Crick: Az élet mikéntje, Gondolat kiadó 1989

2010. május 26., szerda

Néhány mondat Cricktől

Francis Crick jóideje szimpatikus nekem, és a DNS-es bejegyzéseimet is eredetileg róla akartam írni. Valóban lebilincselő intellektussal bír. Álljon itt tőle pár gondolat melyeket ma olvastam a Móricz Zsigmond körtéren Annalightra várva, miközben a környék valamennyi degenerált perverz bolondja megtalált, ha már az én kreativitásom épp elfekvőben van.

"Az emberek boldogan elmélkednek az Isten végtelen hatalmáról - ami jó esetben is csak egy bizonytalan feltevés -, de egyáltalán nem hajlamosak alkotó módon elgondolkodni e rendkívüli méretű Világegyetemen, amelybe, bár nem önszántukból, de belecsöppentek. Naivan azt gondolhatnánk, hogy a költőket és a papokat annyira le kellene nyűgözzék ezek a tudomány által feltárt tények, hogy erejüket megfeszítve igyekeznének mindezt beépíteni humán kultúránk alapjaiba. A zsoltárszerző legalább megkísérelte hite határain belül kifejezni csodálatát a szabad szemmel meglátható világegyetem felett, amikor így írt: " Midőn a Te egedre tekintek, a Te kezed munkájára, a holdra és a csillagokra, melyeket bölcsen elrendeztél, mi az ember, mi az ember, amelyikkel te mégis törődesz?" És mégis, az ő világegyeteme kicsi, mondhatni lakályos ahhoz képest, amit a modern tudomány feltárt előttünk. Úgy tűnik, hogy a Föld és rajta a vékonyka bioszféra mérhetetlen jelentéktelensége az, ami teljesen megbénította képzeletünket, mintha a végtelent rettenetes volna átgondolni, s ezért jobb tudomást sem venni róla."

"Különös tünete modern korunknak, hogy mindazok, akiket mélységes megelégedéssel tölt el a filozofálás a természettel való egységünkről, gyakran egyáltalán nincsenek tudatában annak a valódi egységnek, ami a természethez fűzi őket."

Francis Crick: Az élet mikéntje

2010. május 14., péntek

Változunk

Kaptam néhány kommentet másfél, két évvel ezelőtt írt bejegyzéseimhez, így kénytelen voltam őket visszaolvasni. Jobbára nem is emlékeztem ezekre az írásaimra. Igazán furcsa volt, milyen idegenül hatottak akkori gondolataim, s mai fejjel mennyire nem tudtam azonosulni velük. Pedig csak két év.

Belegondolva, csak még érthetetlenebbé vált számomra, hogyan hiheti bárki is azt, hogy a világunk állandó és változatlan, mikor mi magunk és gondolkodásunk is folyamatos változásban van? Magát értelmesnek valló ember hogyan érvelhet egyetemes és statikus világrend mellett? Hogyan hiheti azt, hogy az, amit jelen pillanatban gondolunk, vagy ami jelen pillanatban általános érvényű az emberiségre nézve, az éppígy érvényes lesz 1000-1500 év múlva is - vagy, hogy 1000-1500 éve ugyanezek voltak érvényben?

Vicces módon épp most olvastam el Francis Crick alig száz oldalas írását, melynek címe: Molekulákról és emberekről, s kicsit kapcsolódik ehhez a témához. Crick zárásképp ezt írja:

"Lehetetlennek látszik teljesen kiküszöbölni azokat a hiedelmeket, amelyek elfogadására az emberi elme hajlamos. Abszurd módon szélsőségesek mindig lesznek. Még ma is vannak olyanok, akik hisznek abban, hogy a Föld lapos, az ellenkezőjét bizonyító tudományos érvek dacára is. És így azoknak, akik ma önök közül netán vitalistának* vallják magukat, megjósolhatom: amiben tegnap még mindenki hitt, és amiben önök ma hisznek, abban holnap már csak a bolondok fognak hinni." **

_________________________________________________________________________________
* Eredetileg a vitalizmus nézete szerint a szerves vegyületeket nem lehet előállítani egyszerű kémiai reakció segítségével, mivel azok csak élő szervezetekben alakulhatnak ki életerő segítségével. (wikipedia) Bár később bizonyossá vált, hogy ez tévedés, az életerőről vallott elképzelések népszerűsége kitartott. Crick könyvében amellett érvel, hogy az élethez nem szükséges sem lélek, sem megmagyarázhatalan, földöntúli életerő. Hiába olyan népszerűek ezek a gondolatok.
** Francis Crick: Molekulákról és emberekről, Magvető Kiadó - 1986, 115. oldal

2010. február 23., kedd

"Dupla csavar" II.: James D. Watson védelmében

Most hogy Tériszony jóvoltából (köszönettel) végre elolvashattam James D. Watson könyvét, A kettős spirált a DNS felfedezésének történetéről, komolyan gondolkodóba estem azzal kapcsolatban, hogy vajon ugyanazon könyvet olvastam-e, mint sok Watsont kritizáló ember szerte az interneten. És most elsősorban Rosalind Franklinre gondolok, akit állítólag borzalmasan és felháborítóan negatív színben tűntet fel Watson ebben a könyvben, kihasználva azt, hogy a nő már nem él a könyv megjelenésekor, és a nevén esett foltokat később egy barátnője mossa le a róla írott könyvében. Lehetséges volna, hogy sokan kezükbe sem vették a könyvet, s úgy írnak róla?

De mégis mi volna az a borzalmasan negatív kép? Az, hogy Watson - aki egyébként láthatóan mindenkiről igyekszik objektív képet festeni, ugyanakkor a könyvben több alkalommal felhívja a figyelmet arra, hogy ez csupán az ő szemszöge - elmondja, Franklin nem hangsúlyozta a nőies oldalát? (mily meglepő, egy kimondottan férfiasnak számító területen dolgozó nőtől) Hogy leírja, hogy nem tetszett neki a frizurája? Hogy leírja akkoriban érzett nemtetszését arról, hogy nem működött együtt Maurice Wilkins-szel?

Több helyen olvastam arról is, hogy Franklin szerepét elfelejtették a DNS felfedezése kapcsán. Watson azonban már a könyv elején így ír: "Elsősorban öt ember érdeme: Maurice Wilkinsé, Rosalind Frankliné, Linus Paulingé, Francis Crické és az enyém."

Szeretnék idézni pár sort a könyvből, s akkor talán kiderül: Watson elismerte Franklin érdemeit, habár azt csak később tudta meg, milyen kellemetlen közegben volt kénytelen dolgozni Wilkins mellett.

"Előbb nagyon meghökkentem, hogy Rosy azonnal elfogadja a mi modellünket. Féltem, hogy kemény, makacs gondolkodásával, amely miatt a magacsinálta spirálellenes csapda rabja volt, nem a tárgyhoz tartozó eredményeket kotor elő, ami aztán bizonytalanságot táplál majd a kettős spirál helyességét illetően.(...) Ugyanakkor megszűnt indulatos haragja irántam és Francis iránt. (...) Rosy megalkuvást nem ismerő korábbi megállapításai e tárgyban most elsőrendű tudományról tanúskodtak, s nem holmi fékevesztett kékharisnya ömlengéséről. (...) Az is kiderült, hogy Rosy azért nem jött ki Maurice-szal és Randall-lal, mert nem ismerték el jogos igényét a munkatársaival való egyenjogúságra. Alighogy belépett a King's laborjába, máris fellázadt annak hierarchiája ellen, felháborodott, hogy elsőrendű kristallográfiai képességeit hivatalosan nem ismerik el."

"Rosalind Franklin 1958-ban, harminchét éves korában meghalt. Minthogy kezdeti - tudományos és személyes - impresszióim (amint azt e könyv lapjaiban megírtam) gyakran hibásak voltak róla, szeretnék valamit elmondani az eredményeiről. King's-beli röntgenmunkáját egyre inkább nagyszerűnek tekintjük. Az "A" és a "B" forma különválasztása önmagában is tekintélyt szerzett neki. Még jobb volt 1952-es bizonyító eljárása, amikor a Patterson-féle szuperpozíciós módszert alkalmazta, s kimutatta, hogy a foszfátcsoportoknak a DNS molekula külsején kell lenniök. Később, amikor Bernal laborjába ment át, a dohánymozaik-víruson kezdett el dolgozni, s a mi spirális szerkezettel kapcsolatos kvalitatív elképzeléseinket gyorsan kvantitatív képpé fejlesztette, pontosan meghatározta a spirális paramétereket és megállapította, hogy a ribonukleinsavlác a központi tengelytől távolabb, félúton helyezkedik el.

Magam az Egyesült Államokban tanítottam, s így nem láthattam oly gyakran őt, mint Francis, akit gyakran felkeresett tanácsaiért, vagy - ha valami ügyes dolgot csinált - azért, hogy biztosítsa őt egyetértéséről. Akkorra a korábbi civakodásaink már feledésbe merültek. Mindketten nagyra értékeltük személyes tisztességét és nemeslelkűségét. Csak évek múltán láttuk át a harcot, amelyet az okos nő vívott, hogy elismerje a tudományos világ, amely a nőket gyakran képtelennek tartja a komoly gondolkodásra. Rosalind példás bátorságát és integritását akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy halálosan beteg volt, s nem panaszkodott, hanem magas szinten dolgozott, még a halála előtt néhány héttel is."
_______________________________________________________________________________
James D. Watson: A kettős spirál, Gondolat Budapest, 1972

2010. január 22., péntek

"Dupla csavar": DNS

Egy ideje tervezgetem, hogy írok egy bejegyzést Francis Crickről és James D. Watsonról, mert kicsit kellemetlennek érzem, hogy a legtöbb embernek Magyarországon fogalma sincs arról, hogy kik ők, habár nevük legalább annyit jelent a biokémiában, mint Einsteiné a fizikában. Aztán felfedeztem, hogy eme duó (illetve trió, merthogy Crick és Watson mellett Maurice Wilkinsről is illik említést tenni) mellett van egy nő, Rosalind Franklin, aki valahogy lemaradt a Nobel-díjról, és állítólag nem csak azért, mert négy évvel előtte elhalálozott. Nem tudom, mennyire kellemetlen nem ismerni Rosalind Franklint, nekem mindenesetre kimaradt. Franklin mellőzött alakja jó témának tűnt egy szőke nő olyan blogjában, melyet tudományos érdekességekkel tarkít, azonban az olvasott cikkek között egyre nehezebben találtam az egyensúlyt: most akkor egy hímsoviniszta tudósok által elnyomott géniusz, vagy csupán jelentéktelen, ápolatlan kutató, aki nem is volt pontosan tisztában a kezében lévő eredményekkel? Meggyőződésem, hogy a válasz valahol a kettő között rejlik.

Aki még nem találta volna ki, eme négy név a DNS kettős spirálja kapcsán merül fel, mely szerkezetének felfedezéséért Watson, Crick és Wilkins 1962-ben kapott Nobel-díjat. A felfedezés körülményei azonban - ahogy az egyébként nem ritka a tudományos életben - nem tűnnek olyan tisztának.

Az 1950-es évek elején három csoport dolgozott a DNS szerkezetésnek feltárásán: a Linus Pauling vezette csapat az Egyesült Államokban, Crick és Watson Cambridge-ben, valamint Wilkins és Franklin a londoni King's College-ban. Linus Pauling csoportja hamar lemaradt, s ebben közrejátszott az is, hogy az atomfegyverkezés elleni aktív tevékenysége miatt kommunistának tartották Amerikában, így nem kapott vízumot, hogy Londonba utazzon, s kollegáival egyeztesse eredményeit egy konferencián.

Az angliai kutatók érdekes egyveleget alkottak: Watson a "csodagyerek", 15 évesen felvételt nyert a chicago-i egyetemre, s 23 évesen már Ph.D.-vel rendelkezett. Nem így Crick, aki 35 évesen még mindig a doktoriján munkálkodott, mivel több alkalommal váltott szakterületet, de még egyikből sem szerezte meg. Watsont mindemellett jelentős adag önbizalommal és pimaszsággal is megáldották génjei, így fiatal kora ellenére nem kellett félteni idősebb kollegáitól.

Rosalind Franklin dolgát jelentősen megnehezítete, hogy nőnek született. Az akkor 31 éves kémikus és fizikus Franklinnek nem lehetett könnyű olyan közegben dolgoznia, ahol kollegája, Wilkins rendszeresen az asszisztenseként bánik vele, és képtelen egyenrangú kutatóként kezelni őt.

Crick és Watson szerették volna térben ábrázolni a DNS-t, és modellt alkotni szerkezetésről. Ehhez fémrudakat és golyókat használtak szemléltetésül. Wilkins és Franklin röntgensugár elhajlási mintákat vizsgáltak a DNS láncon, s csak ők tudtak a szerkezet tisztázására alkalmas felvételeket készíteni röntgendiffrakciós eljárással.

Ebben Franklinnek tagadhatalanul nagy szerepe volt, hisz különös gondossággal és hozzáértéssel készítette el röntgendiffrakciós felvételeit saját készítésű gépével, melyek a téma szekértője, J.D. Bernal szerint akkoriban a valaha készített legszebb felvételek voltak. Franklin mutatta ki, hogy kétféle DNS forma létezik, melyet A és B  jelzéssel illettek. Munkája annak ellenére kifogástalan volt, hogy a közeg, amelyben dolgozott, távolról sem volt az (a King's College-ban állítólag nyílt szexizmus uralkodott, olyannyira, hogy a női munkatársak pl. nem ehettek a nagy ebédlőben, hanem a diákokkal kelett együtt étkezniük - ezt egyébként más források cáfolják).

Franklin legszívesebben egyedül dolgozott, adatait nem nagyon osztotta meg senkivel, s külsős tudósokkal sem tartott kapcsolatot vagy beszélte meg eredményeit. Ezzel jelentősen megnehezítette a saját dolgát, hisz ezalatt Crick és Watson más tudósokkal is beszélt, akiknek segítsége, észrevétele tolta őket előre felfedezésük felé. Frankilnnek mindemellé ott volt Wilkins, aki - lévén visszahúzódó, félénk ember, aki nem nagyon néz mások szemébe - nehezen viselte el kolleganője szinte már-már férfias egyenességét és határozottságát. Franklin valóban nem lehetett épp egy nőies jelenség, Watson egyenesen "rosszul öltözött, bájtalan, frigid kékharisnyaként" aposztrofálja, bár úgy vélem, ez talán elnézhető annak, aki megszállottan dolgozik egy igen fontos tudományos kérdés megválaszolásán. (Franklin sosem ment férjhez és gyerekei sem születtek)

Eközben Crick és Watson munkájában áttörés következett be, amikor 1952-ban Erwin Chargaff meglátogatta őket Cambirdge-ben, és felhívta a figyelmület 1947-ben publikált megfigyeléseire. Chargaff ugyanis "megfigyelte, hogy a négy nukleotid aránya változik a különböző mintákban, de bizonyos nukleotidpárok esetén – adenin és timin, guanin és citozin – a két nukleotid mindig egyenlő arányban mutatkozik." (wikipedia) Bár Chargaff jelentős segítséget adott, mindez még mindig nem volt elég a modell megépítéséhez. Már sejthető volt a DNS kettős helix szerkezete, de a két kutató még mindig keveset tudott a két szál távolságáról, csavarodásának mikéntjéről.

Franklin munkája több ponton segítette őket. Egyrészt Crick kapcsolatain keresztül hozzáférhetett Franklin azon kutatási eredményeihez, melyeket a Orvosi Kutató Tanács elé tárt, és melyek igazoltak egy kettős hélixet a molekula külsején, egymással ellentétesen csavarodó szálakkal. Másrészt Watson Franklin tudta nélkül hozzájutott az 51-es fotóhoz.

Watson: Kettős spirál* című könyvében leírja, hogy 1953. januárjában a King's College-be utazik, kezében Pauling helytelen elképzelésével a DNS szerkezetésre vonatkozóan. Úgy véli, sürgősen össze kellene fogniuk, mielőtt Pauilng felfedezi a hibát, és megelőzi őket a felfedezésben. Wilkins azonban épp nincs bent, így Watson Frankiln felé veszi az irányt, a kutatónőt azonban nem győzik meg Watson érvei, és megtagadja a segítséget. Watsont felháborítja kollegája értetlensége, és a szemére veti, hogy a saját eredményit sem képes értelmezni. Watson ezt követően Wilkinshez rohan, aki kapva kap az alkalmon, s zaklatott barátja elé tárja Franklin röntgendiffrakciós felfvételeit, köztük a híres 51-es fotóval. Itt meg kívánom jegyzni, hogy tény, hogy a fotó Franklin tudta és beleegyezése nélkül került  Watson elé, azonban nem igaz az az állítás, hogy Wilkins Franklin fiókjából lopta ki  képet, hiszen mivel egy csoportban dolgoztak, a felvételekhez hozzáférhetett. (balra: az 51-es fotó)

Bár Franklin felvétele hatalamas segítséget nyújtott, még mindig nem adott választ mindenre. A bázisok szerkezetében voltak hibás pontok, ezt azonban viszonylag hamar sikerült orvosolni. Ezt követően Watson és Crick gyorsan közzétette a megalkotott molekula modellt, mielőtt Franklin felfedezéseiből bármit is publikálhatott volna.

Bár sokan úgy vélik, Franklin már Wason és Crick előtt feldezhette a DNS szerkezetét, valószínűbb hogy, két lépéssel mögöttük járt, mivel alábecsülte a szimmetria jelentőségét, és nem jött rá a bázispárok létezésére. 1953-ban a Nature-ben közzé tett cikkükben, Crick és Watson hivatkozik arra, hogy Wilkins és Franklin kutatása alapját képezik a felfedezésüknek, s Franklin és Wilkins ugyanebben a számban tette közzé saját eredményeit. (lent: Watson és Crick a DNS modelljével)


Crick és Watson még éveket fektetett abba, hogy a modell helyességét igazolják, melynek jutalmaképp 1962-ben Wilkins-szel együtt elnyerték az orvosi Nobel-díjat. Az akkor már négy éve halott Rosalind Franklin nem részesedhetett a díjból, lévén azt nem osztják posztumusz. Nagyobb szégyen, hogy az átadáskor sem emlékeztek meg róla, pedig szerepe a felfedezésben vitathatalan, s minden bizonnyal nagyobb, mint Maurice Wilkins-é volt.

Crick és Watson voltak azok, akik lefektették a molekuláris biológia alapjait.

Watson egész életét ennek szentelte, részt vett a Humán Genom Projektben is, személyisége azonban eredményei ellenére meglehetősen ellentmondásos (E.O. Wilson szerint a legkellemetlenebb ember, akivel életében találkozott). 2007-ben azt nyilatkozta, hogy az afriakiak intelligencia terén különböznek tőlünk (tehát az afrikaiaké alacsonyabb). Állítását tudománytalannak minősítették, nyugdíjba kényszerítették, s több egyetem bezárta előtte kapuit. Számomra felháborító módon egyesek azt követelték, vegyék el tőle a Nobel-díját, hisz még ha Watson valóban rasszista is, a tudományban elért kimagasló eredményeit ez a tulajdonsága semmiben sem befolyásolja.

Francis Crick a molekuláris biológián kívül jelentős kutatásokat folytatott a tudat megismerésére vonatkozóan. Crick igen figyelemfelkeltő jelenség volt. Hangosan és gyorsan beszélt, s kiváló humorral rendelkezett. 1977-től a tudat kutatásában merült el, realizmusa itt is megmutatkozik; a lélek létezését tagadja, azt az agyműködés eredményének tekintette. Bár a pánspermia elmélettel kapcsolatos spekulációit összefüggésbe hozták a kreacionizmussal, Crick természetesen nem tekitnette tudománynak az intelligens tervezettséget. Vallással kapcsolatos nézetei Dawkins-hez hasonló ellenérzéseket kelthetnek egyesekben, hisz véleménye szerint a gyerekeket nem kellene vallásos neveltetésben részesíteni. Crick 2004-ban halt meg, vastagbél rákban.

Rosalind Franklin a King's College-ben tölött hónapokat követően a Birbeck College-ba ment dolgozni, ahol a tobacco mosaic vírust vizsgálta röntgenkrisztallográfiás eljárással. 1958-ban petefészek rákban halt meg, melyet valószínűleg a röntgensugárzás okozott.

Forrás:
Wikipedia
________________________________________________________________________
*akinek van egy felesleges példánya ebből a könyvből, örömmel venném, ha rám ruházná, mert egyszerűen még antikváriumban sem találom sehol