A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzelgős. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzelgős. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. november 23., hétfő

Egyetlen romantikám

Kihasználtam, hogy a mai napot egyedül töltöm. Reggeliztem, majd beletemetkeztem a Tövismadarak című klasszikusba, és este kilencre ki is végeztem a 600 oldalas könyvből hátralévő 400 oldalt. Nem ettem, nem ittam, még pisilni is csak akkor mentem ki, ha már kezdett fájni a hólyagom. De letennem akkor sem akaródzott a könyvet. Magába szippantott az ausztrál birtok és az emberi tragédák sora, élén egy vidéki lány és egy pap sírig tartó szerelmével.

Nem rajongok túlságosan a szerelemes történetekért, tizenévesen is inkább magamnak írtam ilyeneket saját magamról és általam kiválasztott elérhetelen férfiakról, minthogy más idegen képzeletét olvassam. De ez több, mint egy szerelmes történet. Ez több generáció története és tragédiája.

Bár a Tövismadarak gyerekkorom óta kísér, most olvastam először könyvben. A könyv természetesen sokkal többet mesélt el, mint a film. Ahogy mindig, a történet is mást jelentett nekem, más üzenetet hordozott, mint mikor legutóbb láttam a filmet. Gyerekként, 8-10 évesen csak az elérhetelen szerelmet láttam. Vak maradtam olyan finomságokra, mint a szereplők saját felelőssége a sorsuk iránt. Úgy láttam, hogy a szerelmi szálat a kötelesség béklyója teszi lehetelenné, egy külső tényező: papnak nem lehet felesége. És ez mindkét felet kínozza, akik nem tehetnek ellene semmit.

16-17 éves korom körül nem értettem, hogy nem láttam eddig, hogy Ralph tehet mindenről! Nem isteni köteleségtudat, hanem az ő gőgje, önzése, becsvágya teszi boldogtalanná mindekettőjüket. Haragudtam rá, és szántam egyszerre.

Most Maggiet tartom felelősnek a saját boldogtalanságáért. Egy ember sose lehet ennyire kiszolgáltatva az érzelmeinek, hiszen épp attól ember, hogy képes legyen uralkodnia rajtuk. De Maggie nem akarta ezt tenni. Nem akarta elfelejteni a papot. Még férjhez is miatta ment, forró fejjel, meggondolatlanul egy rossz emberhez. Kit terhelne mindezért a felelősség, ha nem őt magát?

Vajon pár év múlva, ha ismét előkerül a könyv vagy a film, hogyan fogom látni szereplői sorsát?

Mégis, bárkit terhel is a felelősség, a Tövismadarak felülmúlhatalan romantikája a beteljesületlen szerelem keserédes kínjában gyökerezik. Az évekig tartó egymás nélküliség fásult, néha már észrevétlen bánatában és a rövid, néhány órás vagy napos, lelket szaggató együttlétekben. Mit is mondhatnék: a nők ilyen hülyék, meg vannak veszve a hasonló történetekért, és még irigylik is a hősnő szenvedéseit azért a néhány tiltott, fékevesztett pásztoróráért, ahogy tizenévesen magam is irigyeltem. Ma már kétlem, hogy megérné. Talán azért is, mert öregszem, talán mert világnézetem ellenzi azt, hogy ennyire kiszolgáltassuk magunkat érzelmeink játékainak. Igaz, nem is vagyok már szerelemre áhítozó kamasz, sem négy fal között élő elhanyagolt asszonyka, hogy okom lenne irigykedni.

Mindenesetre a könyv utolsó bekezdését most is rendesen elsirattam. De most nem az elveszett boldogság vagy a beteljesületlen szerelem miatt, hanem az idő miatt, amit elvesztegettek, ami eljárt a hősök felett, és amit nem lehet visszafordítani soha már.






2008. augusztus 9., szombat

Túl romantikus



Kicsit megkésve néztem meg a Karib-tenger kalózai trilógiát. Nem volt rossz, bár jobbra számítottam. Azonban azt kell mondjam, hogy a film vége sok fejtörtést okozott. Mondjuk úgy, lesokkolt. Nem értem meg, hogyan lehetett annyira szívtelen és hálátlan a rendező (író), hogy milliókat hozó szerelemes főhőseit arra kárhoztassa, hogy csupán tíz évente láthatják egymást! Hiába a film legeslegvégén lévő "tíz évvel később" bevágás, mikor Elizabeth 10 éves kisfiával boldogan rohan az öbölbe a találkozóra, még mindig fialaton, szerelmesen, a néző pontosan tudja, hogy ez átverés. Ez még a zombimajmok és a gonosz, polipfejű kalózkapitányok világában sem lehetséges.



Hogyan is lehetne lehetséges? Hogyan is várhatná el Will egyáltalán, hogy Elizabeth abban a korban egyedül nevelje fel a fiát? Hogy 10 évet hűségesen várjon rá az a nő, aki a házasság megkötése előtt annyit bizonytalankodott? Hogy 10 év múlva abban a korban éppoly fiatalon szalad elé, mint ahogy 10 évvel korábban elhajózott? S tekintetbe véve az akkoti átlag életkort, jó ha két alkalommal találkozhatnak Elizabeth élete során. S utána? Talán - ha elég romantikusak vagyunk - bízhatunk abban, hogy Elizabeth halála megoldást jelent a lehetetlen helyzetre. Vagy - ha túl romantikusak vagyunk - hihetünk a rendezőnek is. Hihetünk abban, hogy nekik sikerül, ők örök szerelmesek, akiknek a tér és az idő nem számít.


Szeretnék hinni benne. S ezzel betölteni azt az űrt, amit a film befejezése hagyott.