A következő címkéjű bejegyzések mutatása: haj. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: haj. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. február 26., péntek

Olló

Egyébként gondolkodtam azon, hogy varázsoltatok valami fazont a loboncomból. De mégis mit?

Vágassam úgy, mint szoktam? (utoljára 3,5 éve volt ez a "szoktam")


Esetleg legyen teljesen egyenes a vége?

Vagy próbáljak ki, valami egészen újat, kockáztatva azt, hogy rettenetesen megbánom? (ahogy eddig kivétel nélkül mindig)


Aztán este hajat mostam, megszárítottam, majd felfedeztem, hogy már leér a fenekemig. Vágassak belőle vissza, amikor végre eddig lenőtt? Azt hiszem, maradok a hair-peace-es hippy frizuránál.

Lehet, hogy fodrász fóbiám van.

2009. június 25., csütörtök

Testvérek

Ezt a bejegyzést az öcsém hajának szentelem - gondoltam, az enyémből már elegetek van. Az öcsém 2 évvel fiatalabb mint én. Nyolcosztályos jezsuita gimnáziumba járt, ahol 14-18 éves koráig küzdött a haja miatti előítélettel, amit nem volt hajlandó levágni.

A másik probléma a rock zene volt. A tanárai - akik egyébként szerették - olyan könyvekkel traktálták, mint Corrado Balducci: Sátánizmus és rockzene című írása. Mikor olvastuk, először idegesek lettünk ekkora butaság hallatán, de utána tulajdonképpen halálra röhögtük magunkat. Harcában támogatta osztályfőnöke és a szüleim is, akik okoztak pár meglepetést a igazgatóhelyettesnek, mikor behívta őket. A haj maradt. A gitár is. Amikor pedig az egyik apácának eljátszott a Led Zeppelin Stairway to Heaven c. klasszikusát, a hölgy azt mondta, átgondolja a könyvben foglaltakat, mert ez olyan szép, hogy nem lehet a Sátán műve.

Az öcsém haja éppúgy nézett ki mint az enyém. És rendkívül élveztem, amíg ilyen egyformák vagyunk. Büszke voltam rá, hogy olyan, mint én. Azonban semmi sem tart örökké, az öcsém haja legalábbis semmiképpen. Most vasárnap úgy döntött, tényleg levágatja. Megunta a fésülgetést, mosást, hosszadalmas szárítgatást. Valahol megértem, és végül belenyugodtam. Ráadásul minden aggodalmam ellenére, rendkívül jól áll neki az új frizurája, megfiatalodott, elmenne a 17 évesek között is.

Az alábbi képeket kb. másfél éve csináltuk egymásról (sajna telefonnal, így a minőség nem az igazi), mikor vett egy halálfejes kalapot "fellépős cuccnak" (merthogy gitáros) s este abban baromkodtunk. Ezt állítom emlékül... a hajának.




2009. június 24., szerda

Szirupos tenger, két hallal

Álmomban belesüppedtem a szirup állagú, kristálytiszta tengerbe, mely alatt tökéletesen kaptam levegőt, mégis olyan volt, mint a víz. Lábujjaimat belefúrtam a mederben lévő szürke homokba, éreztem a homokszemeket a talpamon. A körülöttem úszkáló két hal közül az egyik - a rossz szándékú hal - belegabalyodott a hajamba. A párom megfogta a halat, kiszedte és eldobta, majd bosszúsan megjegyezte, hogy ez a hülye hal oda akart ikrázni, mert azt hitte vízinövény.

Vajon Freud ebből mit hozna ki?

2009. június 22., hétfő

Álomdarabok

Nem meséltem még, de ha álmomban hegyek között járok, valami végtelenül erős, elmondhatalan csodálat érzés lesz úrrá rajtam, egészen letaglóznak a zöld lombok, a hegy és a rajta lévő élet egészét sokkal jobban érzem és látom, mint az lehetséges. Látom a lombok között átszűrődő fényt, szinte levelenként képes vagyok érzékelni, mint futnak át köztük a napsugarak. Látom a levelek formáját, zöldjét, szinte tapintom is. A fénycsíkok tiszták, sárgák, ragyogóak. Néha van a hegyormon egy romvár, ami csak még szebbé és ősibbé teszi a látott képet.

Bár az álmoskönyv szerint a hegyek látványa valami akadályt jelöl, amit az álmodónak nehezére esik leküzdeni, az én hegyeim mintha maguk lennének az örök élet és szabadság. Már megtanultam, hogy letaglóznak, ha látom őket, és valahol a lelkem mélyén szeretném tudni, vajon az életben is képes leszek-e átélni ezt a fokú csodálatot?

Ha a hegyek nem is jelentenek számomra akadályokat, egy biztos: ha frusztrált vagyok, megjelenik egy Tyrannosaurus Rex vagy egy csapat Velocirapor, és menekülhetek előlük egész éjszaka. Egész lelkiismeret nélkülivé válok ilyenkor: mindent a túlélésért! Simán odalököm ismerőseimet (akikkel egyébként jóban vagyok) prédaként magam helyett, hogy amíg a dínók megkajálják, időt nyerjek. Voltam már dínófutamon nehezített körülmények között is, dombon felfelé, vagy épp szakadékok között (ez utóbbi esetben én voltam az ügyesebb, és megmenekültem, de volt, hogy egy barátom hajszolta gödörbe a dögöt)

Másik frusztációs álmom a hajhiány. Levágattam, magam sem értem miért, és most rövid. Vagy épp egyáltalán nincs!!!

Egyik kolleganőmmel nemrég szinkronban álmondtunk az én hajamról.
- Beléptem a hivatalba - mesélte - és láttam, hogy Szilvinek olyanra van nyírva a haja, mint szerette volna, olyan Kleopátrásra, és nagyon jól állt neki. Mondtam is, hogy milyen jól néz ki, és hol csináltatta. Erre ő: hogy Sedith vágta le cserébe, hogy én is levágtam a haját. Erre én átszaladtam az irodákhoz, ott állt Sedith, hátul teljesen fel volt nyírva a haja, alig maradt, csak elől hagyták meg hosszabbra, én meg mondtam neki: úristen, Sedith, miért vágtad le a hajad?!
- Az semmi - feletem - én azt álmodtam, hogy tekergetem egy hajtincsem, és a kezemben marad. Megint megfogok egyet, és az is a kezemben marad. Az álom arról szólt, hogy megpróbálom megőrizni a maradék hajam, és orvost keresek, aki segíthet rajtam.

Ám a kellemetlen álmokat általában feloldom egy kellemesebbel: tegnap Új-Zélandon voltam szökőár túlélő Michael Douglas-szel és az isteni Catherine Zeta Jones-szal (nem néztem velük filmet). Messziről láttam a szökőárt, az elképesztően nagy hullámot, amint a part felé közelített. Futottunk, de nem menekülhettünk. Csurom vizesek lettünk, mindenütt derékig érő víz. A nap lemenőfélben volt, vörösre festette a tengert és az eget. Maga nap egy elfolyt rózsaszín paca volt csupán a kékben, melyről nem lehetett ledönti hol kezdődhet pontosan az ég, és hol ér véget a tenger. Talán a pára vagy a sejtelmes köd miatt, mely szelíden odatolakodott, elfolytak a színek, mint egy modern festő vásznán. Ráálltam egy padra, amely egyébként nem látszott ki a vízből, és boldogan felkiáltottam:
- Ez gyönyörű! Hihetelen! Végre nem csak álmomban élem át ezt a mély és elragadtatott csodálatot!

2008. november 13., csütörtök

Haj-jaj

Rémálmodtam.

Mindehhez tudni kell, hogy gyakorlatilag 5 éves korom óta "hosszúhaj-tudatom" van. Akkor is, ha hajamat csak olyan 9 éves korom körül lehet hosszúnak nevezni. És még akkor is, ha 10 évesen - mire nagyon szépen lenőtt - vissza is vágattam kleopátrára. Rettenetesen sajnáltam, és ennek ellenére vágtam le újra meg újra, mígnem 15 évesen eldöntöttem: többet sose lesz rövid (ekkor pár centivel az álam alá ért).

Egyrészt mert ha rövid, akkor kezelhetelenül szétáll, másrészt mert belesajdult a szívem 10 éves kori önmagam képeibe, ahol hihetelenül hosszúnak láttam a saját hajam.

Így aztán hagytam nőni. Semmit nem csinálok vele. Csak nő, ahogy az ég megadta. (na jó, mosni azért mosom) A párom teljesen eltiltott a fodrásztól, két éve nem nyírta olló, és ha rajtam múlik, még egy darabig nem is fogja. Szerencsére nem törik a vége. Gyakorlatilag úgy vált a szeméyiségem részévé, hogy mindig is az volt, csak a tizenéves kori káosz közepette erről megfeledkezntem. Célom még kb. 10 cm, attól hosszabb már úgy vélem, akadályozna a hétköznapokban. De ha lenyírnák, az olyan lenne, mintha a személyiségem egy részét nyírnák le rólam.

Mindezt le kellett írnom ahhoz, hogy átérezhessék a rémálmomat. Azt álmodtam ugyanis, hogy levágtam a hajam. Én, magamnak, otthon, a tükör előtt, mint aki nem tudja, mit csinál. A saját hajam! Nem lett csúnya, egyszerű, állig érő frizurát kanyarítottam. Aztán ahogy megfogtam hátul, és éreztem, hogy nincs, annak a kellemetlen megbánásnak a sokszorosára nagyított többszörösét éreztem, amit tizenévesen mindig, ha levágattam. Pánikoltam, megrémültem, hogy nincs, és én, csakis én vágtam le, mégis mi ütött belém, miért tettem? A párom el fog hagyni, az életem már semmit nem ér, mert rövid a hajam. A családtagjaim igyekeztek vigasztalni, hogy meg fog nőni, hogy jól áll, így aztán lassan megnyugodtam. De épp ez tette az egészet olyan ijesztően valódivá. Aztán ahogy a tükörbe néztem, kicsit hosszabb lett: súrolta a vállam. "Két-három év, és visszanő" gondoltam. Aztán éreztem, hogy az ágyunkban fekszem. A három ujjnyi vastag szalma fonat körülölelte a nyakam. A kezembe fogtam, és megrántgattam, biztosan megvan-e. Megvolt. Ekkor megszólalt az ébreszőm. Kikeltem az ágyból.

A fürdőszobában kibontottam a fonást, végigszántottam a fésűvel, amely könnyen siklott rajta végig, hiszen a fonat megóvta az éjjeli összekócolástól. Végigomlott az arcomon, rá a vállamra, simogatta a hátamat, ha kicsit hátra hajoltam, elérte a fenekem. Megvolt. Hozzám tartozik.