Emlékszem, ahogy tizenhat évesen Bükkszentkeresztről száguldom kölcsönbiciklivel a Csanyikba, lefelé az erdei kanyargós autóúton. Nagyon gyorsan megy a bicikli, és nagyon rossz az út. Félek, mert ennyire gyorsan sosem mentem még biciklivel, pláne nem ennyire rossz állapotú úttesten. De mégis élvezem a kanyarokat, és hiába a félelem, nincs kedvem fékezni. Lehagytam a többieket, én megyek elől. Jól jellemez engem a helyzet: messze én vagyok a legfiatalabb ebben a kis baráti körben, a legfelelőtlenebb, aki még büszke is rá, ahogy arra is, hogy legelöl száguldhat. Nem adja lentebb, akkor sem, ha fél. Nem hajt bizonyítási vágy, egyszerűen rettegve élvezem a pozíciómat.
Este van már. A sűrű lombok között nehezen hatolnak át az erőtlenné vált késő tavaszi napsugarak. A félhomály miatt csak nehezen veszem észre a gödröket az aszfalton. Néhány kisebbet eltalálok, ilyenkor meginog az egyensúlyom, de a nagyobbakat megúszom. Suhanok lefelé, arcomon az eufória és a rettegés különös egyvelegével. Emlékemben felvillan a reggeli fárasztó tekerés élménye, mikor ugyanitt haladtunk felfelé, és ismét eláraszt a büszkeség, amiért bírtam tartani az iramot a tőlem tíz-tizenöt évvel idősebbekkel.
Magam mögött közvetlenül egy bicikli suhanó hangját hallom. A többiek jóval le vannak maradva. Nem akar megelőzni, mellém gurul, hogy megkérdezze, rendben vagyok-e. Kiabálva beszélünk a sebesség miatt. Többször rám szól, hogy lassítanom kellene. Nem teszem. Csak annyit kiabálok neki vissza, hogy sose mentem még ennyire gyorsan biciklivel, majd ezt követően majdnem felbukom egy gödörben. De csak majdnem. Ezután inkább nem zavar a koncentrációban. Egyszerre nevetnék az örömtől, és kiáltanék neki, hogy segítsen megállni, mert valami nem engedi, hogy a fékre tegyem a kezem. Nem marad le. Végig ott gurul mögöttem.
A lejtő alján lelassulok. Kényelmesen gurulunk az alkonyatban. Majd befordulunk a buszvégállomáshoz. A többiek még nincsenek sehol. Nevetve szállok le a bicikliről, s bár ő is mosolyog, szélfútta, kócos, barna hajával keretezett harmincegy éves arcán valamiféle megkönnyebbülést látok. Nem veszek erről tudomást. Csak áradozom a sebességről, s úgy teszek, mintha cseppet sem féltem volna.
Olyan hihetetlen belegondolni, hány éve történt mindez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése