Kedves Volán Buszvezetők!
Teljes mértékben megértem, ha kevéske fizetésüket úgy próbálják kiegészíteni, hogy a jegy árát elveszik, s az utasnak jegyet nem adnak. Engem sem fizetnek túl, s az élet egyre többe kerül. Tudom, fárasztó egész nap körbe-körbe buszozni a települések között, sokszor buta, bunkó embereket szállítani a hőségben, és úgy érzik, megérdemelnek egy kis plusszt. Ezzel semmi probléma.
Az én érdekem azonban az, hogy nyugodt lelkiismerettel utazhasak a járaton, s ne kerüljek kellemetlen helyzetbe, ha esetleg ellenőrök bukkannak fel. Közel három évig közlekedtem jegy és bérlet nélkül Budapesten, s ez tömegközlekedés szempontjából igen megterhelő időszak volt a számomra lelkiekben. Állandó rettegés, vizslató szemek, minden unintelligens alak BKV jegyellenőrnek nézése. Elég volt. Visszavonultam. Azóta sokkal kellemesebb érzés utazni is, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Ettől az érzéstől nem kívánok megválni, az Önök kedvéért sem.
Ha én, mint utas - ellentétben buszon honoló gyakorlattal - vagyok olyan aljas, hogy kiveszem tányérjukból a buszjegy árát, kérem ne duzzogjanak, morogjanak, vagy cinikuskodjanak.
És bár tudom, Önöket nem veti fel a jólét - mint ahogy engem sem - nézzék el nekem, hogy saját lelki békém előbbre tartom az Önök zsebénél, s fizetéskor ragaszkodom a menetjegyemhez, ami - valljuk be - jár nekem.
2008. augusztus 19., kedd
2008. augusztus 15., péntek
Kőműves
A munkámról írhatnék. De nem teszem. Az anyaági nagyapám is ezt a munkát végezte. Azonban mivel a munkám nem akarom megnevezni, azt mondom, kőműves vagyok, mint az apaági nagyapám.
A munkámról azt hiszik, rendkívül érdekes (egyébként az). Olyan, mint a foci és politika: mindenki ért hozzá. Épp ezért adtam neki álnevet. Nem szeretnék azzal találkozni, a megjegyzések között, ki hogyan véleledik a kőművesekről, vagy ő mit csinálna másképpen, ha kőműves lenne. Nem akarom hallgatni, hogy ő bizony jobban keverné a habarcsot, és különben is, a mai kőművesek szinte csak lakhatalan házakat építenek. Nem akarok tanácsokad adni arról, mi a szigetelés legjobb módja. Nem érdekel, kinek hány kőműves ismerőse van, és nem akarok olyan kérdésekre sem választ adni, hogy egy-két olvasóm kőműves ismerőseit ismerem-e. Maradjon ez csak Sedith Blogja, és ne váljon Sedith, a kőműves blogjává. Persze talán egyszer lehull a lepel (leomlik a fal)...
Anyaági nagyapám képes volt meghalni, mikor 9 éves voltam, így nem mesél nekem történeteket, nem adja át a tapasztalatait. Nem tudom meg, hogyan ásták az alapot, rakták a falat vagy miként tették be a nyílászárókat a rendszerváltás előtt. Pedig mesélhetne. Összehasonlíthatnánk, mit csinált ő akkoriban másképp, s hogyan építhetek ma én. Mérges vagyok, hogy képes volt feladni, és meghalni.
Szokatlan, hogy mióta magam is kőműves vagyok, több alkalommal álmodtam vele, holott igazából - bár ez furcs lehet - eszembe sem jutott, mikor ezt a szakmát választottam. Nem akartam én senki nyomdokaiba lépni, csak érdekelt, mégis hogyan épül fel egy otthon! Később tudatosult csupán: jé, hisz Nagyapó is kőműves volt! Mióta dolgozom, sem szoktam rá gondolni. Mégis befolyik a lénye az álmaimba. Egészen élesen látom az ősz, hullámos, hátrafésült haját, az arcát, a szemeit, hallom a hangját. Korábban magamtól nem is tudtam volna ennyire élesen felidézni. Most jobban emlékszem rá, mint a Kőműves Egyetem előtt.
Nem keresem ennek okati. Egyedül rakom a falat.
A munkámról azt hiszik, rendkívül érdekes (egyébként az). Olyan, mint a foci és politika: mindenki ért hozzá. Épp ezért adtam neki álnevet. Nem szeretnék azzal találkozni, a megjegyzések között, ki hogyan véleledik a kőművesekről, vagy ő mit csinálna másképpen, ha kőműves lenne. Nem akarom hallgatni, hogy ő bizony jobban keverné a habarcsot, és különben is, a mai kőművesek szinte csak lakhatalan házakat építenek. Nem akarok tanácsokad adni arról, mi a szigetelés legjobb módja. Nem érdekel, kinek hány kőműves ismerőse van, és nem akarok olyan kérdésekre sem választ adni, hogy egy-két olvasóm kőműves ismerőseit ismerem-e. Maradjon ez csak Sedith Blogja, és ne váljon Sedith, a kőműves blogjává. Persze talán egyszer lehull a lepel (leomlik a fal)...
Anyaági nagyapám képes volt meghalni, mikor 9 éves voltam, így nem mesél nekem történeteket, nem adja át a tapasztalatait. Nem tudom meg, hogyan ásták az alapot, rakták a falat vagy miként tették be a nyílászárókat a rendszerváltás előtt. Pedig mesélhetne. Összehasonlíthatnánk, mit csinált ő akkoriban másképp, s hogyan építhetek ma én. Mérges vagyok, hogy képes volt feladni, és meghalni.
Szokatlan, hogy mióta magam is kőműves vagyok, több alkalommal álmodtam vele, holott igazából - bár ez furcs lehet - eszembe sem jutott, mikor ezt a szakmát választottam. Nem akartam én senki nyomdokaiba lépni, csak érdekelt, mégis hogyan épül fel egy otthon! Később tudatosult csupán: jé, hisz Nagyapó is kőműves volt! Mióta dolgozom, sem szoktam rá gondolni. Mégis befolyik a lénye az álmaimba. Egészen élesen látom az ősz, hullámos, hátrafésült haját, az arcát, a szemeit, hallom a hangját. Korábban magamtól nem is tudtam volna ennyire élesen felidézni. Most jobban emlékszem rá, mint a Kőműves Egyetem előtt.
Nem keresem ennek okati. Egyedül rakom a falat.
Víz
A vízzel való kapcsolatom meglehetősen változatos képet mutat. Jelenleg úszni tanulok, amolyan jobb későn, mint soha alapon. Ebben segítségemre van szobatársam, aki véletlenül pont versenyszerűen úszott. Mondjuk az nem igaz, hogy nem tudok úszni, a víz tetején azért fenn maradok. Bár azt a mozgáskombinációt, amit akkor végzek, erős túlzás úszásnak nevezni.
6 évesen tanultam meg a mellúszást. Profi módon ment. Kicsit túlkorosként jártam, egy 4-5 éves fiúkból álló, kb. 15 fős csoportba, az öcsémmel együtt. Nagyon élveztem a dolgot, siklás deszkával, majd deszka nélkül, aztán a tanfolyam végére én voltam az egyetlen, akit az úszásoktató beengedett a mélyvízbe, és megmutatta a szüleimnek, mit tanultam. Több alkalomra emlékszem, hogy oly lelkesen szeltem a medence habjait, - természetesen csukott szemmel - hogy nem egyszer fejjel nekimentem a medemce túlsó végének. Az öcsém kevésbbé volt sikeres ezen a területen. Az a fajta gyerek volt aki rögtön köhögni meg prüszkölni kezdett, ha az arcához víz ért. Külön kellett vele foglalkozni, hogy le merjen bukni a víz alá, emlékeimben ma is élénken él, ahogy a rendkívül türelmes úszás tanár bácsi (imádtam) egyedül is foglalkozik vele, amíg mi a kis medencében siklunk egyik oldalról a másikig. Pislog a nagy kék szemeivel s sötétkék úszósapka alatt, és látszik rajta, hogy semmi kedve ehhez az egészhez. Sőt: szenved! A tanfolyam végére azonban megtanult siklani, s mikor 10 éves lett, a testnevelés óra keretein belül jobban megtanították úszni, mint engem valaha.
Problémáim az úszással 8 évesen kezdődtek. Fenti tanfolyamot követően ugyanis úgy alakult az életem, hogy nem voltam medence közelben két évig. Ismét tanfolyam, most az általános iskolával. Én abban a hitben voltam, hogy tudok úszni, s a haladó csoportba kerülök. Azonban mikor ezt be kellett volna mutatni, talán vízbe esett tengeri malachoz lehetne hasonlítani. Mondhatni csúfos kudarcot vallottam, amint nagy lendülettel elindultam, váratlanul telement mindenem vízzel, nagy köhögés, nagy röhögés, kezdő csoport. Nem szerettem az úszás tanárt. Nő volt. Valahogy nem volt gyerekcentrikus. Nem volt türelmes. És nem volt képes megtanítani úszni. Én voltam a legrosszabb a csoportban. Az úszást úgy elfelejtettem, hogy nem tanultam meg mégegyszer.
Jelenlegi úszás tudásomra úgy tettem szert, hogy 12 évesen bementem az unokatestvéreim után a strandon a mélyvízbe. Emlékszem, amint fogom a bólyát, amit csak úszók léphetnek át, és azon mérgelődöm, hogy mindenki tud úszni - akkorra már az egykor úszódeszkát tologató öcsém is - csak én nem. De ha 6 évesen tudtam, nem létezik, hogy elfelejtsem! Elindultam, és úsztam. Rögtön, minden probléma nélkül. Rendkívül meglepődtem rajta. Mellúszás úgy, hogy a fejem nem teszem a víz alá. Mi tagadás, nagyon örültem magamnak.
15 évesen Németországban pedig víz alatt úszni is megtanultam. Babysitter voltam, és a családapának a búvárkodás volt a hobbija. A strandon megtanított rá. Azonban sajnos a bal vádlim begörcsölt, így arra a nyárra mégis kint maradtam a medence szélén.
Jelenleg elég ambíciót érzek magamban ahhoz, hogy normálisan megtanuljak úszni. Tegnapi napon a szobatársam felmérte jelenlegi tudásom. Szerinte nagyon szép a mellúszásom (köszönet a 6 éves kori úszás tanárbácsinak!), azonban ha a fejem is a víz alá kell tennem, összekavarodnak a mozdulataim. Alapvető hiányosságom a levegővétel, és hogy szeretném elkerülni, hogy az arcom vizes legyen. Így aztán olyan tevékenységet választottam, ahol ez elkerülhetetlen: fejes ugrás. Néhány remekbe szabott hasas után sikerült is, ráadásul arra is rájöttem, hogy nem kell feltétlenül letüdőzni a vizet, ha a fejem a víz alá ér. Ez nálam az újdonság erejével hatott, azt hittem, az úszók csak jobban viselik az ezzel járó kellemetlenséget, nem hittem volna, hogy képesek teljesen elkerülni.
Első úszóleckémen a következő tapasztalatokat szedtem össze:
- egy részes fürdőruha kell, ha nem akarom, hogy egy-egy fejesugrást követően a szobatársam hozza utánam a bugyimat (pedig elvileg sport fürdőruha)
- szilikon úszósapka kell, ha nem akarom, hogy a bugyival együtt azt is utánam kelljen hoznia a szobatársamnak (nehezítő körülmény a derekamig érő hajam)
- úszószemüveg kell, ha nem akarom, hogy másnap vörös legyen a szemem
Fenti körülmények kiküszöbölése, kis szorgalom, kis hátizom, és meglátják, még kopoltyúm is nő!
6 évesen tanultam meg a mellúszást. Profi módon ment. Kicsit túlkorosként jártam, egy 4-5 éves fiúkból álló, kb. 15 fős csoportba, az öcsémmel együtt. Nagyon élveztem a dolgot, siklás deszkával, majd deszka nélkül, aztán a tanfolyam végére én voltam az egyetlen, akit az úszásoktató beengedett a mélyvízbe, és megmutatta a szüleimnek, mit tanultam. Több alkalomra emlékszem, hogy oly lelkesen szeltem a medence habjait, - természetesen csukott szemmel - hogy nem egyszer fejjel nekimentem a medemce túlsó végének. Az öcsém kevésbbé volt sikeres ezen a területen. Az a fajta gyerek volt aki rögtön köhögni meg prüszkölni kezdett, ha az arcához víz ért. Külön kellett vele foglalkozni, hogy le merjen bukni a víz alá, emlékeimben ma is élénken él, ahogy a rendkívül türelmes úszás tanár bácsi (imádtam) egyedül is foglalkozik vele, amíg mi a kis medencében siklunk egyik oldalról a másikig. Pislog a nagy kék szemeivel s sötétkék úszósapka alatt, és látszik rajta, hogy semmi kedve ehhez az egészhez. Sőt: szenved! A tanfolyam végére azonban megtanult siklani, s mikor 10 éves lett, a testnevelés óra keretein belül jobban megtanították úszni, mint engem valaha.
Problémáim az úszással 8 évesen kezdődtek. Fenti tanfolyamot követően ugyanis úgy alakult az életem, hogy nem voltam medence közelben két évig. Ismét tanfolyam, most az általános iskolával. Én abban a hitben voltam, hogy tudok úszni, s a haladó csoportba kerülök. Azonban mikor ezt be kellett volna mutatni, talán vízbe esett tengeri malachoz lehetne hasonlítani. Mondhatni csúfos kudarcot vallottam, amint nagy lendülettel elindultam, váratlanul telement mindenem vízzel, nagy köhögés, nagy röhögés, kezdő csoport. Nem szerettem az úszás tanárt. Nő volt. Valahogy nem volt gyerekcentrikus. Nem volt türelmes. És nem volt képes megtanítani úszni. Én voltam a legrosszabb a csoportban. Az úszást úgy elfelejtettem, hogy nem tanultam meg mégegyszer.
Jelenlegi úszás tudásomra úgy tettem szert, hogy 12 évesen bementem az unokatestvéreim után a strandon a mélyvízbe. Emlékszem, amint fogom a bólyát, amit csak úszók léphetnek át, és azon mérgelődöm, hogy mindenki tud úszni - akkorra már az egykor úszódeszkát tologató öcsém is - csak én nem. De ha 6 évesen tudtam, nem létezik, hogy elfelejtsem! Elindultam, és úsztam. Rögtön, minden probléma nélkül. Rendkívül meglepődtem rajta. Mellúszás úgy, hogy a fejem nem teszem a víz alá. Mi tagadás, nagyon örültem magamnak.
15 évesen Németországban pedig víz alatt úszni is megtanultam. Babysitter voltam, és a családapának a búvárkodás volt a hobbija. A strandon megtanított rá. Azonban sajnos a bal vádlim begörcsölt, így arra a nyárra mégis kint maradtam a medence szélén.
Jelenleg elég ambíciót érzek magamban ahhoz, hogy normálisan megtanuljak úszni. Tegnapi napon a szobatársam felmérte jelenlegi tudásom. Szerinte nagyon szép a mellúszásom (köszönet a 6 éves kori úszás tanárbácsinak!), azonban ha a fejem is a víz alá kell tennem, összekavarodnak a mozdulataim. Alapvető hiányosságom a levegővétel, és hogy szeretném elkerülni, hogy az arcom vizes legyen. Így aztán olyan tevékenységet választottam, ahol ez elkerülhetetlen: fejes ugrás. Néhány remekbe szabott hasas után sikerült is, ráadásul arra is rájöttem, hogy nem kell feltétlenül letüdőzni a vizet, ha a fejem a víz alá ér. Ez nálam az újdonság erejével hatott, azt hittem, az úszók csak jobban viselik az ezzel járó kellemetlenséget, nem hittem volna, hogy képesek teljesen elkerülni.
Első úszóleckémen a következő tapasztalatokat szedtem össze:
- egy részes fürdőruha kell, ha nem akarom, hogy egy-egy fejesugrást követően a szobatársam hozza utánam a bugyimat (pedig elvileg sport fürdőruha)
- szilikon úszósapka kell, ha nem akarom, hogy a bugyival együtt azt is utánam kelljen hoznia a szobatársamnak (nehezítő körülmény a derekamig érő hajam)
- úszószemüveg kell, ha nem akarom, hogy másnap vörös legyen a szemem
Fenti körülmények kiküszöbölése, kis szorgalom, kis hátizom, és meglátják, még kopoltyúm is nő!
2008. augusztus 10., vasárnap
Reklám helye?
"Reklámok nélkül nem csak a hirdetések hiányoznának életünkből."
Ezzel a szlogennel helyeztek el pár éve plakátokat az országban. Nem volt rajta más, csak a fehér tábla közepén a fenti mondat fekete betűkkel.
Bizonyára azt várták volna az egyszerű járóelőtől, hogy mély hiányérzet fogja el a nagy, fehérre hagyott hirdetőtáblák láttán, melyeken ez az egy szem mondat árválkodott. Hogy belássa: igen, a reklámok fontos részei az életének, tájékoztatnak, kinyitják előtte a világot, s mennyivel jobb lenne a fehér plakát helyén a Coccolino maci.
A valóság azonban az, hogy senkit nem érdekelt, mi van a táblán. Ahogy ma sem érdekel senkit. Az egyre eldurvuló reklámhadjáratokkal szemben úgy védekezünk, hogy egyre kevesebb érzékenységet mutatunk irányukban. Közönyösek leszünk. Alkalmazkodunk.
A film közbeni reklámszünet arra jó, hogy elmenjünk pisilni, vagy a konyhából hozzunk magunknak egy kis innivalót. Az interneten felbukkanó reklámokat olvasás nélkül kapcsolajuk le, és mára már senki sem hiszi el Kovács Istvánnak, hogy 15 éve mosógépek javításával foglalkozik, mint ahogy gyanakodva nézzük "Ildikót", aki Magyarországon (sic!) használ valami isteni mosogatószert, de a szája nem mozog harmóniában az általa mondott szöveggel. Csak nem... szinkronizálták?!
Erre az immunitásra a válasz a még agresszívabb hirdető politika. A kereskedelmi csatornákon két film között már ritkán van reklám, helyette inkább eggyel többször szakítják félbe a filmet magát. (Ezzel nálam azt értél el, hogy a televíziózás visszaszorult a híradónézés szintjére.) Az internetes oldalak be sem jönnek, mielőtt fel ne bukkanna előtted egy mozgó, agybamászó reklám, azonban jó esetben el sem jut a tudatodig, mielőtt a megszokott mozdulattal klikkelsz a jobb felső sarokba, hogy azt olvashasd, ami érdekel.
Immunissá válunk. Amit azonban legjobban utálok, az a mozgó LCD reklámképernyő.
Szeretem a reggeleket, bár a felkelés sosem megy könnyen. Azonban miután túlvagyok rajta, kellemes szentimentális nemtörődömségbe süppedek. Jól esik a nyári reggelen 18-20 fokban kisétálni a buszmegállóba, ahol megáll az idő, és sose tudom, mennyit is töltöttem várakozással, mire a busz megérkezik. A buszon kellemes nézelődés, elmélekdés, az éjszakai álmok elemzése, az ablakon történő kifelé bambulászás.
Nos, ennek vége!
Mert a buszra felszállva nem süppedhetek a gondolataimba, valaki más ugyanis belemászik a fejembe, és irányítani akar. Figyelmem folyamatosan elvonja az újonnan felszerelt digitális, LCD hirdető tábla. Képtelenég olyan helyre ülni a buszon, ahol békén hagy. Ha szerencsés vagyok, találok egy magas embert, és elbújok mögötte. Ha azonban nincs magas ember, folyton arra eszmélek, hogy már megint az alattomos kis képernyőt bámulom. Végül úgy döntöttem, inkább a hátra felé néző ülések valamelyikét foglalom el, vagy odafigyelek arra, hogy csak az ablakon kifelé nézzek.
Akárhogy is, nincs normális megoldás a helyzetre, a reklámok egyre agresszívebbek, és a hideg is kiráz, ha belegondolok, mit fognak kitalálni, ha egy idő után a jelenlegi módszereikre is közönyössé válunk.
Ezzel a szlogennel helyeztek el pár éve plakátokat az országban. Nem volt rajta más, csak a fehér tábla közepén a fenti mondat fekete betűkkel.
Bizonyára azt várták volna az egyszerű járóelőtől, hogy mély hiányérzet fogja el a nagy, fehérre hagyott hirdetőtáblák láttán, melyeken ez az egy szem mondat árválkodott. Hogy belássa: igen, a reklámok fontos részei az életének, tájékoztatnak, kinyitják előtte a világot, s mennyivel jobb lenne a fehér plakát helyén a Coccolino maci.
A valóság azonban az, hogy senkit nem érdekelt, mi van a táblán. Ahogy ma sem érdekel senkit. Az egyre eldurvuló reklámhadjáratokkal szemben úgy védekezünk, hogy egyre kevesebb érzékenységet mutatunk irányukban. Közönyösek leszünk. Alkalmazkodunk.
A film közbeni reklámszünet arra jó, hogy elmenjünk pisilni, vagy a konyhából hozzunk magunknak egy kis innivalót. Az interneten felbukkanó reklámokat olvasás nélkül kapcsolajuk le, és mára már senki sem hiszi el Kovács Istvánnak, hogy 15 éve mosógépek javításával foglalkozik, mint ahogy gyanakodva nézzük "Ildikót", aki Magyarországon (sic!) használ valami isteni mosogatószert, de a szája nem mozog harmóniában az általa mondott szöveggel. Csak nem... szinkronizálták?!
Erre az immunitásra a válasz a még agresszívabb hirdető politika. A kereskedelmi csatornákon két film között már ritkán van reklám, helyette inkább eggyel többször szakítják félbe a filmet magát. (Ezzel nálam azt értél el, hogy a televíziózás visszaszorult a híradónézés szintjére.) Az internetes oldalak be sem jönnek, mielőtt fel ne bukkanna előtted egy mozgó, agybamászó reklám, azonban jó esetben el sem jut a tudatodig, mielőtt a megszokott mozdulattal klikkelsz a jobb felső sarokba, hogy azt olvashasd, ami érdekel.
Immunissá válunk. Amit azonban legjobban utálok, az a mozgó LCD reklámképernyő.
Szeretem a reggeleket, bár a felkelés sosem megy könnyen. Azonban miután túlvagyok rajta, kellemes szentimentális nemtörődömségbe süppedek. Jól esik a nyári reggelen 18-20 fokban kisétálni a buszmegállóba, ahol megáll az idő, és sose tudom, mennyit is töltöttem várakozással, mire a busz megérkezik. A buszon kellemes nézelődés, elmélekdés, az éjszakai álmok elemzése, az ablakon történő kifelé bambulászás.
Nos, ennek vége!
Mert a buszra felszállva nem süppedhetek a gondolataimba, valaki más ugyanis belemászik a fejembe, és irányítani akar. Figyelmem folyamatosan elvonja az újonnan felszerelt digitális, LCD hirdető tábla. Képtelenég olyan helyre ülni a buszon, ahol békén hagy. Ha szerencsés vagyok, találok egy magas embert, és elbújok mögötte. Ha azonban nincs magas ember, folyton arra eszmélek, hogy már megint az alattomos kis képernyőt bámulom. Végül úgy döntöttem, inkább a hátra felé néző ülések valamelyikét foglalom el, vagy odafigyelek arra, hogy csak az ablakon kifelé nézzek.
Akárhogy is, nincs normális megoldás a helyzetre, a reklámok egyre agresszívebbek, és a hideg is kiráz, ha belegondolok, mit fognak kitalálni, ha egy idő után a jelenlegi módszereikre is közönyössé válunk.
2008. augusztus 9., szombat
Túl romantikus
Kicsit megkésve néztem meg a Karib-tenger kalózai trilógiát. Nem volt rossz, bár jobbra számítottam. Azonban azt kell mondjam, hogy a film vége sok fejtörtést okozott. Mondjuk úgy, lesokkolt. Nem értem meg, hogyan lehetett annyira szívtelen és hálátlan a rendező (író), hogy milliókat hozó szerelemes főhőseit arra kárhoztassa, hogy csupán tíz évente láthatják egymást! Hiába a film legeslegvégén lévő "tíz évvel később" bevágás, mikor Elizabeth 10 éves kisfiával boldogan rohan az öbölbe a találkozóra, még mindig fialaton, szerelmesen, a néző pontosan tudja, hogy ez átverés. Ez még a zombimajmok és a gonosz, polipfejű kalózkapitányok világában sem lehetséges.
Hogyan is lehetne lehetséges? Hogyan is várhatná el Will egyáltalán, hogy Elizabeth abban a korban egyedül nevelje fel a fiát? Hogy 10 évet hűségesen várjon rá az a nő, aki a házasság megkötése előtt annyit bizonytalankodott? Hogy 10 év múlva abban a korban éppoly fiatalon szalad elé, mint ahogy 10 évvel korábban elhajózott? S tekintetbe véve az akkoti átlag életkort, jó ha két alkalommal találkozhatnak Elizabeth élete során. S utána? Talán - ha elég romantikusak vagyunk - bízhatunk abban, hogy Elizabeth halála megoldást jelent a lehetetlen helyzetre. Vagy - ha túl romantikusak vagyunk - hihetünk a rendezőnek is. Hihetünk abban, hogy nekik sikerül, ők örök szerelmesek, akiknek a tér és az idő nem számít.
Szeretnék hinni benne. S ezzel betölteni azt az űrt, amit a film befejezése hagyott.
2008. augusztus 6., szerda
2008. augusztus 4., hétfő
Őrület...
...de az őrült ügyfelem ma le is tudtam. Persze több mint 2 év munka után az ember hozzászokik ahhoz, hogy furcsábbnál furcsább emberekkel talákozik, de a paranoid skizofrénia felém sem mindennapos.
A legijesztőbb ebben a 38 éves feltaláóban, hogy ha nem beszélne őrültségeket, fel sem tűnne, hogy valami nem klappol nála. Oly természetességgel mesélt arról, hogy ő egy kirekesztett zseni, akit a magyar tudományos világ nem fogad be, pedig találmányával, a digitális motorral megreformálhatná az egész gépgyártást. Azonban, mivel a digitális motor miatt meg kellene reformálni a Műszaki Egyetem teljes tananyagát (azért van csak érettségije, mert nem akart elavult dolgokat tanulni), a professzorok ellenzik a tevékenységét.
Pedig találmányával egy szép új világ rajzolódna ki, csendes autók, tiszta levegő. Mivel őstermelői család sarja, beszélt arról is, mennyire fájdalmas látnia a növények klímaváltozás okozta szenvedését. Ő meg tudná menteni őket, megakadályozhatná azt, hogy állatfajok pusztuljanak ki a közelgő árvizek miatt. Mert pusztán 5 évünk van már. Öt év, és a katasztrofális következményekkel kell szembesülnie az emberiségnek. De még nem késő. Csupán egyetlen dologtól tart: hogy ő már nem élheti meg azt, hogy találmányát az emberiség kamatoztatja.
Amíg beszélt, nem tűnt izgatottnak. Egyfajta természetes feszültség volt benne, talán a hely volt rá negatív hatással. Kék szemével olyan természetességgel nézett rám, mintha csak az időjárásról csevegne. Lassan, biztosan sugárzott belőle a felsőbbségtudat, de mivel láthatóan komolyan vettem őt és a találmányát, elfogadott.
Külsőre nyoma sincs a paranoid skizofréniának, nem érezhető a megalománia, vagy a realitástudat erős korlátozottsága. Magam sem hinném, mi lakozik ebben az emberben, ha korábban nem olvastam volna többszáz zaklató tartalmú sms-ét, melyeket volt zongoratanárnőjének írogatott az elmúlt hónapokban.
15 éve nem látta a tőle kb. 15 évvel idősebb nőt. Egyik pillanatról a másikra bukkant fel az életében, éppoly hirtelen, ahogyan egykor eltűnt. Természetesen a találmányával kezdte. Arra akarta rávenni a tanárnőt, hogy segítsen neki abban, hogy a világrengető digitális motort eladhassa. Nemleges választ kapva, nem adta fel, szerelmet vallott, majd ezt követően az érzelemes szerelmi vallomások, az obszcén pornográf üzenetek és a durva fenyegetések váltakozva érkeztek az asszony telefonjára, napona akár 20-30, 4-5 sms hosszúságú írás is. A feltaláló nem kímélte a családot sem.
Most azzal magyarázza az smseket, illetve azt, hogy két hetente injekciós kezelésre kell járnia a pszichiátriára, hogy mivel a találmányát senki sem akarja legyártani, az elutasítástól ránehezedő nyomás miatt szenved a stressztől. Igen, jól olvasták, kezelésekre jár. Mert bár javalolták neki a bennfekvős kezelést, azt elutasította. Nincs rá ideje. az oroszok elismerik tevékenységét, és Kínával is tárgyal, már feladták postára a szerződéseket, csak alá kell írni. S ki tudja, az a kínai üzletember talán még a lányát is hozzáadja.
A legijesztőbb ebben a 38 éves feltaláóban, hogy ha nem beszélne őrültségeket, fel sem tűnne, hogy valami nem klappol nála. Oly természetességgel mesélt arról, hogy ő egy kirekesztett zseni, akit a magyar tudományos világ nem fogad be, pedig találmányával, a digitális motorral megreformálhatná az egész gépgyártást. Azonban, mivel a digitális motor miatt meg kellene reformálni a Műszaki Egyetem teljes tananyagát (azért van csak érettségije, mert nem akart elavult dolgokat tanulni), a professzorok ellenzik a tevékenységét.
Pedig találmányával egy szép új világ rajzolódna ki, csendes autók, tiszta levegő. Mivel őstermelői család sarja, beszélt arról is, mennyire fájdalmas látnia a növények klímaváltozás okozta szenvedését. Ő meg tudná menteni őket, megakadályozhatná azt, hogy állatfajok pusztuljanak ki a közelgő árvizek miatt. Mert pusztán 5 évünk van már. Öt év, és a katasztrofális következményekkel kell szembesülnie az emberiségnek. De még nem késő. Csupán egyetlen dologtól tart: hogy ő már nem élheti meg azt, hogy találmányát az emberiség kamatoztatja.
Amíg beszélt, nem tűnt izgatottnak. Egyfajta természetes feszültség volt benne, talán a hely volt rá negatív hatással. Kék szemével olyan természetességgel nézett rám, mintha csak az időjárásról csevegne. Lassan, biztosan sugárzott belőle a felsőbbségtudat, de mivel láthatóan komolyan vettem őt és a találmányát, elfogadott.
Külsőre nyoma sincs a paranoid skizofréniának, nem érezhető a megalománia, vagy a realitástudat erős korlátozottsága. Magam sem hinném, mi lakozik ebben az emberben, ha korábban nem olvastam volna többszáz zaklató tartalmú sms-ét, melyeket volt zongoratanárnőjének írogatott az elmúlt hónapokban.
15 éve nem látta a tőle kb. 15 évvel idősebb nőt. Egyik pillanatról a másikra bukkant fel az életében, éppoly hirtelen, ahogyan egykor eltűnt. Természetesen a találmányával kezdte. Arra akarta rávenni a tanárnőt, hogy segítsen neki abban, hogy a világrengető digitális motort eladhassa. Nemleges választ kapva, nem adta fel, szerelmet vallott, majd ezt követően az érzelemes szerelmi vallomások, az obszcén pornográf üzenetek és a durva fenyegetések váltakozva érkeztek az asszony telefonjára, napona akár 20-30, 4-5 sms hosszúságú írás is. A feltaláló nem kímélte a családot sem.
Most azzal magyarázza az smseket, illetve azt, hogy két hetente injekciós kezelésre kell járnia a pszichiátriára, hogy mivel a találmányát senki sem akarja legyártani, az elutasítástól ránehezedő nyomás miatt szenved a stressztől. Igen, jól olvasták, kezelésekre jár. Mert bár javalolták neki a bennfekvős kezelést, azt elutasította. Nincs rá ideje. az oroszok elismerik tevékenységét, és Kínával is tárgyal, már feladták postára a szerződéseket, csak alá kell írni. S ki tudja, az a kínai üzletember talán még a lányát is hozzáadja.
2008. augusztus 3., vasárnap
Holnap munka
Két hét szabadság után holnap ismét munka.
Korán kelés, busz, vonat, ódon épület, sokat látott falak, felszínes munkatársak, pesszimista (de velem jóindulatú) szobatárs, a dolgozók iránt érdektelen, következetlen vezetőség, 25 akta, türelmetlen ügyfelek (ebből egy őrült), gyurma a kulcsdobozon (délután a körmöm alatt), kosz a padlón (tevékeny takarítónők), sötét iroda (de legalább a folyosó végén van, épp ott, ahol hőség és a legyek egyarán megragadnak).
Tartok tőle, hogy egyetlen szál szobanövényem nem élte túl ezt a két hetet.
De jelenlétemmel fényt viszek a sötétségbe...
Korán kelés, busz, vonat, ódon épület, sokat látott falak, felszínes munkatársak, pesszimista (de velem jóindulatú) szobatárs, a dolgozók iránt érdektelen, következetlen vezetőség, 25 akta, türelmetlen ügyfelek (ebből egy őrült), gyurma a kulcsdobozon (délután a körmöm alatt), kosz a padlón (tevékeny takarítónők), sötét iroda (de legalább a folyosó végén van, épp ott, ahol hőség és a legyek egyarán megragadnak).
Tartok tőle, hogy egyetlen szál szobanövényem nem élte túl ezt a két hetet.
De jelenlétemmel fényt viszek a sötétségbe...
Mámor
A minap egy ismerősöm mesélt arról, hogy az első alkoholmámorban töltött éjszaka sikerült olyan szinten kiütnie magát, hogy egy furcsa, idegen néven mutatkozott be mindenkinek, elmondta, hogy melyik ezred, mely századának hanyadik embere, és a Balaton túlpartján világító "Afrika fényei" ellen akart háborúba indulni.
Mindezt olyan elszántan igyekezett megcselekedni, hogy barátai végül egyetlen módon tudták megóvni a hirtelen lett harcost: bezárták egy szobába. Egyedül, mert az, hogy valakik meg akarják akadályozni hogy résztvehessen a harcban, erőszakossá, agresszívvá tette.
Másnap frissen, kipihenten, mindenfajta fejfájás nélkül ébredt. Harcos kalandjára ő maga nem emlékszik, csak a barátai mesélték neki másnap. Felettébb érdekes történet.
Jómagam sose voltam híve az alkoholmámoros elbeszéléseknek, azon események részletezésének, ki, hol hogyan, mennyit és hova hányt, továbbá hogyan hozta kellemetlen helyzetbe önmagát és másokat is. Annak tükrében, hogy velem is történt már ez-az, fenti állítás álszentségnek is tűnhet. Valahol az is.
Mindenesetre életem legutóbbi (összesen második) túl jól, de leginkább túl rövidre sikerült buliján a színek impresszióját éltem át. A színeken kívül ugyanis vajmi keveset voltam képes felfogni a külvilágból, bár szerencsére sötét foltok nincsenek az emlékezetemben - talán a színek miatt.
A tárgyak formájukat vesztették, testük feloldódott, fehér, piros, rózsaszín foltokban lebegtek, a testem érzékelését elvesztettem, és mintha nagyon messziről kellett volna küldenem neki az utasításokat ahhoz, hogy végrehajtsa, amit szeretnék. S bár tudtam, hogy megteszem, amit akarok, felállok, járok, mégsem éreztem. Szerencsére nem voltam egyedül, és időben hazavittek, mielőtt bárki észrevehette volna, hogy túlságosan kiütötem magam.
Így megőrizhettem emberi méltóságomat, hiszen nincs kiábrándítóbb, mint egy önmagáról nem tudó, részeg nő. És ezt a nők sajnos elfelejtik a mámorban.
Mindezt olyan elszántan igyekezett megcselekedni, hogy barátai végül egyetlen módon tudták megóvni a hirtelen lett harcost: bezárták egy szobába. Egyedül, mert az, hogy valakik meg akarják akadályozni hogy résztvehessen a harcban, erőszakossá, agresszívvá tette.
Másnap frissen, kipihenten, mindenfajta fejfájás nélkül ébredt. Harcos kalandjára ő maga nem emlékszik, csak a barátai mesélték neki másnap. Felettébb érdekes történet.
Jómagam sose voltam híve az alkoholmámoros elbeszéléseknek, azon események részletezésének, ki, hol hogyan, mennyit és hova hányt, továbbá hogyan hozta kellemetlen helyzetbe önmagát és másokat is. Annak tükrében, hogy velem is történt már ez-az, fenti állítás álszentségnek is tűnhet. Valahol az is.
Mindenesetre életem legutóbbi (összesen második) túl jól, de leginkább túl rövidre sikerült buliján a színek impresszióját éltem át. A színeken kívül ugyanis vajmi keveset voltam képes felfogni a külvilágból, bár szerencsére sötét foltok nincsenek az emlékezetemben - talán a színek miatt.
A tárgyak formájukat vesztették, testük feloldódott, fehér, piros, rózsaszín foltokban lebegtek, a testem érzékelését elvesztettem, és mintha nagyon messziről kellett volna küldenem neki az utasításokat ahhoz, hogy végrehajtsa, amit szeretnék. S bár tudtam, hogy megteszem, amit akarok, felállok, járok, mégsem éreztem. Szerencsére nem voltam egyedül, és időben hazavittek, mielőtt bárki észrevehette volna, hogy túlságosan kiütötem magam.
Így megőrizhettem emberi méltóságomat, hiszen nincs kiábrándítóbb, mint egy önmagáról nem tudó, részeg nő. És ezt a nők sajnos elfelejtik a mámorban.
2008. augusztus 1., péntek
Beköltözés
Ma délelőtt kicsit "otthonosabbá" varázsoltam a virtuális naplóm külsejét.
A falakat halvány sárgára festettem, kiraktam pár képet is, kitűztem az általam olvasott blogokat, és még egy látogatottság számlálót is sikerült összehoznom segítség nélkül.
Azt hiszem, végleg beköltöztem.
A falakat halvány sárgára festettem, kiraktam pár képet is, kitűztem az általam olvasott blogokat, és még egy látogatottság számlálót is sikerült összehoznom segítség nélkül.
Azt hiszem, végleg beköltöztem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
