Szendi

Tegnap épp az Astoriánál tartottam az egyetem felé, amikor a buszmegállóban megpillantottam egy ismerős arcot. Lessítottam, bár épp késésben voltam, hogy meggyőződjem, valóban ő e az az ismerős arc, akire gondolok. "Igen, ez valóban ő, Szendi Gábor." Egy dossziét lapozgatott, és néha felpillantott, nem jön-e a busz.

Mielőtt mérlegeltem volna, már vitt is felé a lábam - a következő pillanatban ott álltam előtte. Egyébként nem szokásom ismert embereket az utcán letámadni, de "A nő felemelkedése és tündöklése" című könyve kapcsán rengeteg gondolatom támadt. Nagyon tetszett, amiket írt, s arra is gondoltam, írok neki egy levelet minde kapcsán.

- Bocsánat - kezdtem, hogy rám figyeljen a dossziéja helyett - Szendi Gábor?

- Igen - felelte. Én meg szerettem volna neki valami értelmeset mondani, ám persze sejthető, nem jött össze...

- Olvastam a könyvét - kezdtem - aminek épp a címe sem jut az eszembe, mert kissé zavarba jöttem - zavartam nevettem is - azt, amelyiket a nőkről írta. Illetve már megvan az is, amit legutóbb írt, de arra eddig még nem volt időm...

Ekkor már ő is mosolygott, bár láthatóan kicsit meglepte, hogy valaki ismeretlenül csak úgy odalép hozzá az utcán. Ha a nevét ismerik is, az arcát azért kevesebben.

- Igen tudom, melyikre gondol - nevetett. Barátságos volt, de továbbra is meglepettnek tűnt.

- Nagyon jó gondolatokat jegyzett le. A párommal vitatkoztunk is rajta, mert ő egy kicsit nőellenesnek érezte, de én nő létemre egyáltalán nem.

- Nem, nem nőellenesnek írtam. Azonban örülök, hogy a könyvem a férfiak is elolvassák.

- Nos... én is igazán örültem, hogy személyesen találkoztunk, és személyesen gratulálhattam - mondtam végül, majd elköszöntem. Ő megköszönte, és szintén elköszönt.

Lett egy jó napom. Mint írtam, tényleg nem szokásom ismert embereket leszólítani az utcán, de hozzá valahogy akaratlanul odaléptem. És talán egy kicsit "lökött csaj" benyomását kelthettem benne, mert a zavarom végig érezhető volt, de talán én is szerezem neki ezzel egy jó napot.

Sorozatom

Talán túl sok X-Aktákat nézek mostanság. Vicces, hogy amíg a kilencvenes években folyton a sötétség neszeit lestem egy-egy epizód után, ma remekül elszórakozom rajta, sőt, sokszor elnevetgélek rajta. Szegény szkeptikus Scully szájába adnak akkora baromságokat, hogy lefordulok az ágyról. Mert hogy Mulder hülyeségeket beszél, az egy dolog, de azért Scully-t jobban is kidolgozhatták volna. Ha már tényeket állít, létezzenek azok a tények! Mindenesetre a sorozat éppoly szórazkoztató, mint régen. Csak másképp.

Ész

Miért érzem úgy, hogy bár egyre többen szereznek diplomát, mégis egyre hülyébbek az emberek?

Gyermeki naivitásom

Sosem tudtam eldönteni, hogy most a naivitás jó, vagy rossz tulajdonság. Mert ha azt nézem, hogy ártatlanná és jóhiszeművé varázsol, akkor mindenképpen pozitív, míg ha a túlzott rózsaszín, és valóságot elfedő oldalát nézem, akkor inkább negatív. A naivitásomtól azonban nehezen szabadulok. És sokszor nem is akarok.

Ez a naivitás mindenképpen a gyerekkoromra vezethető vissza. Azon ritka egyedek között vagyok ugyanis számon tartva, akit szerettek a szülei, anélkül, hogy elváltak volna, és sosem érezte azt, hogy a testvérét jobban szeretik, mint őt; teljes volt a harmónia. Ennek a gyerekkornak egyik következménye egy rendkívül erős személyiség, hatalmas önbizalom, a másik a naivitás. Erről már írtam. Nekem csak 10 évesen esett le, hogy nem csak a filmekben válnak el a felnőttek, és 18 évesen tudatosult, hogy valóban léteznek apák, akik a válás után nem foglalkoznak a gyerekeikkel. A gyerekkorom egy túlzottan védett és óvott állapot volt. A jó természetes volt, és azt hittem, mindenkinek olyan jó, mint nekem. (talán még a személyes konfliktusaim is erre vezethetőek vissza)

És ebből fakad a történelem szemléletem is. Még 20 évesen is úgy néztem a történelemre, mint egy lineáris folyamatra, amelynek lényege, hogy az emberiség véres háborúkon, tragédiákon, nehézségeken keresztül eljut a mai, egyre tökéletesedő állapotba. Miután kicsit érdeklődőbb és önállóbb lettem, kezdett fokozatosan megvilágosodni a tény: a jelen nem épp tökéletes, és a múltban talán voltak sokkal szebb időszakok is. Korábban nyílt zsarnokok voltak, most a zsarnok rejtőzködik, és a szabadság illúziójába ringatja az embereket. Az egész jelen, mintha csak illúzió lenne, s már azt a valóságot is megtagadtatják az emberrel, amit a saját szemével képes látni.

Vakok vagyunk.

EU

• befizetünk X összeget
• ebből persze kevesebbet kapunk vissza
• a visszakapott pénz jó részét is a külföldi vállalkozások nyerik el pályázatok formájában
• így még kevesebb marad nekünk a saját pénzünkből
• akkor miért jó nekünk az EU?

Nem azért, mert szőke vagyok...

... még véletlenül sem azért történhetett, hogy magassarkúban másztam meg a Széchenyi hegyet, az Erzsébet kilátót, meg úgy általában a Normafát, a 30 cm-es hóban. Csupán annyi az oka, hogy három helyen lakom, és a jó csizma nem volt az épp aktuális lakhelyemen... na jó, valójában 18 évesen kinőttem az utolsó hótaposómat, és - sajnos - azóta nem volt szükség rá. Most lett volna. De azóta nem vettem. Azonban bolond lettem volna a februári telet kihagyni, csak azért, mert nincs hótaposóm. Tapostam én a havat magassarkúban is, egyszer sem estem el, és remekül éreztem magam! Bár egészen biztosan több erőfeszítést igényelt így gyalogolni 3 órát, mint megfelelő lábbeliben, de úgyis régen voltam edzeni. Hazafelé pedig szembe jött a Télapó, sífutó léccel a lábán. Csak azt sajnáltam, hogy nem decemberben volt ilyen a tél.

Családi történet II. - Frank

Franknak megszületni is nehezebb volt, mint az általában. Nehezebb, és fájdalmasabb. 1960-at írunk, és bár nem keleten, hanem nyugaton vagyunk, az orvostudomány nincs olyan fejlett, mint napjainkban. Frank farfekvéses, de nem császárral születik. Beakad. Valami fogóval nyúlnak érte, a medencéjét kapják el vele, de rosszul. Járni még megtanul, de gyakran vannak fájdalmai. Erről még a nagymamám is beszámol, mikor Alberték látogatásáról mesél - 1973-ban jöttek Magyarországra. (A disszidálás óta akkor járt először itthon "Béla".)

Albert neheztel Frankra, mert feladja. Szigorú. Több akaraterőt követel a fiától, aki egyre fáradtabb.

20 éves korára már nem tudja letenni a mankót. Sokszor inkább beleül a tolószákbe. Végül benne is marad. Albert szerint csak kitartás és akaraterő kérdése lenne. De nem neki vannak fájdalmai, nem neki kell így leélnie egy életet. Még 2002-ben is úgy éreztem, hogy neheztel Frankra, amiért feladta, és végleg belelült a tolószékbe. Ma már nincs visszaút. És a helyzet romlik. Frank ugyanis nagyszerű szakács. Bármelyik első osztályú étterem megirigyelhetné azokat az ételeket, amiket egy egyszerű látogatás alkalmával készít. És mint a kiváló szakácsok általában, enni is szeret. Ez irányú szenvedélyéről nem nagyon akar lemondani, ami érthető is. De mozogni sem mozog. A súlya folyamatosan gyarapodott ez évek múltával. Állapota hol javul, hol romlik, néha az ágyból sem kelhetett ki hónapokig. Ilyenkor jönnek a felfekvések.

Most a baj, a tolószék. Frank kihízta. A súlya valahol 150-200 kg között lehet, és ekkora széket már nem gyártanak. A teste tele van sebekkel, amelyeket nem is érez, ahogy a szék karfája, támlája kidörzsöli. Fogynia kellene, ami az ő esetében közel sem egyszerű feladat.

Frank gyakorlatilag egyedül éli az életét. A szülei ott vannak, de barátja is kevés van. Meg persze ott a húga Bettina, a három gyerekével. A válás igen feldühítette Frankot, és mindenért Bettina férjét, Alexandert teszi felelőssé. És bár tudja, hogy ez így nem igazságos, az embernek akkor is húga mellé kell állnia - szerinte. Úgy érzni, Alexander nem volt méltó arra, hogy ilyen nagyszerű felesége és gyerekei legyenek. És titokban elárulta nekem, hogy arra vágyik, bár neki lehetnének ilyen gyerekei. De nem lehettek. Az élet más forgatókönyvet írt neki.

Romantikus suttogás

Azért szeretjük a japánokat...

Lopott robogó

Tamással volt szerencsém azt követően találkozni, hogy - sajnos - ellopták a robogóját. Nehéz hét állt mögötte. Buszvezetőként dolgozik, és volt már egy buszos balhéja a héten. "Tudja, hogy melyik csoporthoz tartoztak" - nézett rám sokat mondóan, majd megosztotta velem, hogy van egy bevett taktikája: ha észleli, hogy baj van, kinyit minden ajtót, hogy gyorsan mindenki leszállhasson, az "értelmiség" meg verje csak szét egymást, ha akarja. Ám gondolkodik azon, hogy valami önvédelmi eszközt be kellene szereznie - ma már buszozni sem egy életbiztosítás.

Tamás 45 év körüli, haja, körszakálla erősen őszül, bal fülében kicsi aranyfülbevaló. Beletörődött a megváltoztathatlanba, a vissza nem hozható robogóba, bár volt benne még egy kis tehetetlenségérzet. Amolyan "minden mindegy" alapon folyt belőle a tragikomikus panaszáradat, melyen mindketten jókat nevettünk, holott talán sírni kellett volna. Amerikát kívánta Magyarországra, hogy büntetlenül agyoncsaphassa azt, aki csak ráteszi a kezét a robogójára, visszasírta a halálbüntetést, és szégyennek tartja a luxus börtönöket. Aztán viszakozott, hogy nem gondolja ő mindezt olyan komolyan, csak már a fáradtság és tehetelenség beszél belőle.

Így, a hét végére, igazán nem hiányzott neki egy ellopott robogó. Fáradt volt, kicsit nyúzott. Szeretett volna este a számítógépes terepasztal szimulátorral játszani, kikapcsolódni, ahogy ő mondta, kicsit kiélni gyermekkori vágyát. Talán ha a gyerekek kirepülnek, lesz esélye arra, hogy valódi terepasztalt készítsen. Most azonban a pénz egy másik robogóra kell majd, mert hogy ő nyáron nem fog a melegben, dugóban kocsikázni, ez biztos.

"20 évvel ezelőtt kellett volna kimennem külföldre. Könnyedén megkaptam volna a német államolgárságot. Ma is megkapnám, de ott vannak a gyerekek. Tudja, ez nem a valódi nevem, magyarosított. De mit tegyek? Mindezek ellenére is szeretek itt élni!" Tamás ugyanis mint kiderült, sváb volt. Magyar sváb.

Miután elváltak útjaink, még jó darabig azon töprengtem, hogy a sváb kisebbségnek ugyan miért nincsenek problémáik abból kifolyólag, hogy svábok? Velük vajon miért nem foglalkozik az ombudsman, miért nincsenek sváb jogvédők? A válasz mintha túlságosan egyértelmű lett volna.

Testvér!

Ha kellően szentimentális hangulatban jut eszembe a tény, mely szerint genetikailag 40%-ban azonos vagyok egy salátával, hajlamos vagy a földkerekség minden élőlényére testvéremként gondolni - hisz ez olyan megható, nem? Közös forrásból jutottunk idáig! Csak ő megmaradt salátának.

(mondjuk most nem vagyok szentimentális, és a salátát, akivel 40%-ban azonos a genetikám, simán megenném egy kis ezersziget öntet kíséretében)