Kettős mérce?

Az elmúlt napokban két vallási vezető idegen országba tett látogatását kísérhettük figyelemmel: egyrészt XVI. Benedek pápa angliai körútját, másrészt a Dalai Láma Magyarországra érkezését. Mindketten magasrangú vallási méltóságok, egyikük világra adott magyarázata sem logikusabb a másikétól, mégis a két vezető fogadtatása merőben különbözött. A Dalai Lámát általános elragadtatottság és lelkesedés kísérte. Szinte bármit tehetett, az sem okozott gondot, ha feltűnően unta saját, ki tudja hány alkalommal végigcsinált előadását, ebben is "kisfiús bájt" látott a nézőközönség.

XVI. Benedek pápa Nagy-Britanniába tett vizitje koránt sem volt ennyire felhőtlen. Ha a Lámára igaz, hogy szinte minden cselekedete csodálatot váltott ki, a pápával épp az ellenkezője történt; kritikus szemek vizslatták minden mozdulatát, hogy a legkisebb hibájába azonnal beleköthessenek (XVI. Benedek még segített is nekik, hiszen a nácizmus és az ateizmus párhuzamba állításával akkora bakot lőtt, ami jelentősen megkönnyítette kritikusai dolgát). Már megérkezése előtt zúgolódtak a szekulárisok - egyébként véleményem szerint teljesen jogosan - amiatt, hogy súlyos adófontokat költenek a vizit finanszírozására, míg Richard Dawkins és Christopher Hitchens bíróság elé akarta állíttatni amiatt, mert közreműködött a papi pedofília leplezésében.

A Dalai Láma népszerű. XVI. Benedek borzasztó népszerűtlen. Elgondolkodtam, mi állhat ennek hátterében.

Tendzin Gyaco 1950 óta vallási vezető. Három éves kora előtt, 1938-ban felismerték benne a Dalai Láma tizennegyedik inkarnációját. A hagyomány szerint különféle tárgyakat tettek a kisfiú elé, melyek egy része elődje tulajdonát képezték, még más tárgyak nem. Tendzin Gyaco sajátjaként ismerte fel elődje tárgyait, ki tudta választani őket azzal a kijelentéssel: ez az enyém.

Tibet az átlag nyugati ember szemében egy elnyomott ország, melynek békés lakóit emberi jogaiktól megfosztják és sanyargatják a gonosz kínai elnyomók. Kevesen tudják azt, hogy Tibet a kínai megszállás előtt sem volt éppen a béke szigete, s lakói sem éppen azok a légynek sem ártó jámbor emberek, amint sokan gondolják. Tibet két nagyhatalom, Mongólia és Kína közé szorult. 1720-ig ez különösebb gondot nem jelentett, ekkor azonban a tibetiek maguk kértek kínai segítséget a Tibetben tartózkodó mongol katonák eltávolítására. Tibet gyakorlatilag 1793 óta kínai megszállás alatt van; a kínai császár a folyamatos politikai zavargások miatt döntött a katonai beavatkozás mellett. Bár a Láma szereti békeszerető népként leírni a tibetieket, elődjéig, Thubten Gyatso (jobbra), tizenharmadik Dalai Lámáig Tibetben létezett még halálbüntetés, csonkítás, illetve az idős emberek háztól való elüldözésének gyakorlata (én magam ez utóbbit különösen kegyetlennek tartom). Thubten Gyatso intelligens politikai vezetőnek bizonyult, s a Dalai Lámák közül ő volt az első, aki felismerte, mekkora szerepe lehet a külföldi országokkal való kapcsolatnak Tibet életében. Szeretett volna jobbítani az országa viszonyain, utak építését, postaszolgálat létesítését, az elektromosság bevezetését tervezte, s a vallásos oktatással szemben nyugati mintára szerette volna meghonosítani a szekuláris oktatást. Tervei azonban rendre fennakadtak a konzervatív egyházi méltóságok ellenállásán. Halála előtt országa megszállását és hagyományaik eltűnését vizionálta. 1933-as halálát követően újrakezdődtek a belső viszályok.

1949-ben Tibet kiutasította a kínai megbízottakat az országból. 1950-ben Kína felszólítja Tibetet a csatlakozásra, a kialakult helyzet miatt idő előtt nagykorúsítják Tendzin Gyaco-t. 1951-ben a Dalai Láma elfogadja Kína közeledését, és egy Pekingbe küldött delegáció 17 pontos egyezményt ír alá Kínával. 1951. szeptemberében több mint 20.000 kínai katona szállja meg az országot a "békés felszabadítás" érdekében. Bár az egyezmény szerint a katonák élelmezéséről Kínának kell gondoskodnia, a kínai vezetőség ezt a feladatot egyre inkább a tibeti kormánytól várja. Emiatt gyakorlatilag összeomlik Tibet gazdasága, s vészesen apadni kezd az ország élelmiszerkészlete.

Kína (mely Tibetet úgy emlegette, mint a „három nagy hiány” (üzemanyag, kommunikáció, emberek), és a „három bőség” (szegénység, elnyomás, a vallási és lelkiismereti terror) országát) adott is valamit az országnak: utakat épített, korszerűsítette az oktatást és lehetővé tette, hogy tibeti fiatalok Kínában tanuljanak. Mindez azonban eltörpül azok mellett a károk mellett, amit okoztak: beleavatkoztak az emberek életébe, s az ellenállást véres, kegyetlen módon torolták meg a résztvevőkön. A harcokba belefolyt az USA is; a CIA fegyverekkel, kiképzési programokkal támogatta a tibeti gerillaharcosokat (igen, ők lennének a jámbor, senkinek sem ártó békés emberek). A kialakult belső helyzet miatt a Dalai Láma 1959-ben Indiába menekült. A hetvenes évek elejére az amerikai-kínai kapcsolatban pozitív változás állt be, így a CIA elengedte a tibetiek kezét és megszüntette a támogatást. Tibet azóta is elnyomás alatt áll. De vajon mennyivel lenne humánusabb egy teokratikus állam, ahol az embereknek egy szűk előkelő réteget kell kiszolgálnia, ahol gyakorlatilag feudális rend uralkodik, létezik halálbüntetés, csonkítás és az idős embereket elkergetik a háztól, mert már nem bírnak dolgozni. Azt, hogy a békés és harmonikus Tibet talán mégsem olyan békés és harmonikus volt egykor, mutatja a láma visszaemlékezése is, hiszen elismeri: a teokratikus rendszer a tibeti munkásság kizsákmányolását jelentette, s így ebben a kizsákmányolásában neki is része volt.

Akárhogyan is, a nyugati világ rokonszenvét könnyű megnyerni egy kiszolgáltatott és elnyomott ország száműzetésben élő vallási vezetőjeként, mely nem utolsósorban egy olyan vallás, ami az utóbbi évtizedekben nagy népszerűségnek örvend a nyugati kultúrában.

A buddhizmussal ellentétben a katolikus vallás nem népszerű. Ennek egyik oka talán az, hogy jobban ismerjük, mint a távol-keleti történelmet. A legtöbb ember tisztában van azzal, hogyan vált a katolikus vallás egyeduralkodóvá Európában, hogyan üldözte a másként gondolkodókat, mit tett az inkvizíció, mit jelent a boszorkányüldözés. Tibet múltjáról azonban mit se tudnak, s legtöbben megelégednek a médiából sugárzott szegény kis békés, elnyomott ország torz képével.

De vajon mit tudnak XVI. Benedekről? Hogy pedofíliát támogató vezető, aki ráadásul a Hitlerjugend tagja volt? Árnyaljuk kicsit a képet.

Joseph Ratzinger a gyermek lámával ellentétben a legidősebb férfi, akit pápává választottak 2005-ben, 78 éves korában. Tizennégy éves korában a Hiterjugend tagja lett, ahogy ez egyébként minden 14. életévét betöltött német fiúnak kötelessége volt. A gyűléseken való részvételt azonban megtagadta. Apja ellenezte a náci diktatúrát, mert a katolikus értékrenddel ellenkezőnek tartotta. További szomorú érdekesség, hogy Ratzinger down kóros unokatestvérét 1941-ben elvitték és a náci eutanázia program keretein belül (mely kb. 270.000 fogyatékkal élő ember életébe került) megölték.

Ratzingert 1943-ban besorozták és Magyarországra küldték, dezertált, de elfogták. Szabadulását követően lépett be a katolikus szemináriumba.

Nézetei igen konzervatívak, ellenzi a nők pappá szentelését, a mesterséges születésszabályozást, az eutanáziát, a homoszexualitást és az abortuszt, ráadásul igen rosszul adja el magát, amit úgy vélem, konzervativizmus ide vagy oda, egy felelősséggel rendelkező vallási vezető nem engedhetne meg magának.

Hallottunk-e a pápa jótékonykodásáról és adakozásáról? Nem sokat. Ellenben az 1989-ben Nobel Béke-díjjal jutalmazott Tendzin Gyaco-ról biztosan többen tudják, hogy támogatja az SOS Gyermekfalvak szervezetet. De ki ismeri a Ratzinger Alapítványt, mely a pápa által írt könyvek bevételét fordítja jótékony célokra. Nem sokan. Hallottuk valaha azt, hogy a Dalai Lámának felróják a homoszexualitás elutasítását? Hallottuk, hogy felróják neki az abortusz és az eutanázia ellenzését? Én személy szerint soha, holott a pápának rendszeresen szúrnak oda emiatt. Pedig bizony a Dalai Láma is kijelentette, hogy az abortusz és az eutanázia gyilkosság és a meleg házasságokat sem pártolja. Azonban XVI. Benedekkel ellentétben sokkal toleránsabb ezekkel a jelenségekkel. Úgy vélem, hogy ennek oka a reinkarnációban rejlik: míg a keresztény vallás szerint egyetlen életet élünk, s azt kell a lehető legmegfelelőbben, Istennek leginkább tetsző módon végigjárnunk, addig a reinkarnáció lehetőséget ad arra, hogy kijavítsuk a hibáinkat. Abortusz? A következő életedben fizetni fogsz érte, hogy megértsd, miért tettél rosszat. Homoszexualitás? Éld meg, hiszen mindez hozzájárul a lelki fejlődésedhez, fontos állomás a Nirvana felé vezető úton. No persze házasodni meg gyereket nevelni ne akarj, talán következő életedben lesz rá lehetőséged, ha megfelelően állod a próbát.

A buddhizmus szerint szükséged van mindarra, amit megélsz. Épp ezért toleránsabb, mint a kereszténység. Amit azonban sokszor elfelejtünk, hogy lehet, hogy a buddhizmus elnézőbb, van benne egy kis leereszkedés. Én legalábbis nem egyszer éreztem már, mikor ilyen nézeteket valló ismerősöm életfilozófiám hallatán arról kezdett kiselőadásba, hogy nincs ezzel semmi baj, nekem most az válik a javamra ha ezt élem át, s hogy ő is járt korábban azon az úton, ahol én. Mindannyian ugyanazt az utat járjuk tehát, ez igaz, csak ezen az úton a buddhisták járnak legközelebb a csúcshoz. A többiek lemaradva mögöttük.

Ez az apróság azonban nem számít. Buddhistának lenni, Dalai Lámát olvasni, réges-régi pálmaleveleken keresni az életünk történetét, Prana Nadit tanulni tízezrekért és egyéb keleti ketyeréket űzni ma "trendi". Katolikusnak lenni, misére járni és elutasítani a keleti tanokat és Prana Nadi helyett a Szentháromságban hinni nemhogy nem trendi, egyenesen "gáz". S miközben a keleti misztikum divatját éli, a Katolikus Egyház itt áll egy olyan pápával, aki sokszor nem igazán fontolja meg eléggé, mit is kellene mondania (lsd: a Mohammedre tett kijelentése, melyért utólag kénytelen volt elnézést kérni, de az ateizmus és a környezetkárosítás közötti párhuzam is sok minden volt, csak épp bölcs nem, hiszen épp a szekulárisok között van a legtöbb természet- és állatvédő). XVI. Benedek egy meglehetősen népszerűtlen vallás népszerűtlen vezetője, aki ráadásul hibát hibára halmoz, s egyáltalán nem viselkedik olyan bölcsen és megfontoltan, ahogyan az egy 80-as éveiben járó méltóságtól elvárható.

Legutóbb az ateista és szekuláris gondolkodást sikerült a nácizmushoz hasonlítania. Gondolom ezzel kívánta felvenni azt a kesztyűt, melyet Dawkins és Hitchens vágott le elé a porba azzal, hogy bíróság elé akarták állítani. Ám kijelentésével magának okozott károkat, hiszen ezzel remek témát adott az ellene szervezett tüntetésnek, különösen ha hozzávesszük a Katolikus Egyház és a nácizmus sokat vitatott viszonyát. Ráadásul olyanok ellenszenvét is kivívta ezzel, akik egyébként közömbösek voltak a témát illetően.

Népszerűtlenségét leginkább a pedofil botrányok elszaporodása jelenti. Ezzel kapcsolatban XVI. Benedek ellen és mellett egyaránt rengeteg vélemény olvasható attól kezdve, hogy kizárólagos felelősként nevezik meg, egészen addig, hogy mindent megtett az ügyek nyilvánosságra kerüléséért, de más katolikus hatalmasságok ennek útját állták, így aztán meglehetősen nehéz egy objektív képet rajzolni a történtekről. Munkámból adódóan én egy kicsit óvatosabban állok hozzá ehhez a témához, egyrészt mert tapasztalatim szerint a szexuális bűncselekmények jelentős része (legyen szó papi, tanári pedofíliáról vagy nemi erőszakról) bizonyul valótlannak az alaposabb vizsgálat során, másrészt mert alkalmam volt egészen közelről figyelni egy lengyel katolikus pap ellen folyó bántalmazási eljárást, és kiderült, hogy nem a pappal vannak problémák, hanem az őt feljelentő hölggyel. A média hisztéria keltése miatt azonban a pap méltánytalan hátránnyal indult. A nagy számok törvénye alapján azonban még ha a napvilágot látott szexuális bántalmazásoknak csak egy töredéke valós, így is túl sok esetről van szó (bár egy is túl sok lenne). A Katolikus Egyház képtelen volt megfelelően kezelni a problémát, s emiatt a pápát, mint a Katolikus Egyház vezetőjét, vitathatatlan felelősség terheli.

Nem gondolom, hogy a Dalai Láma valóban annyira hibátlan ember, hogy indokolt lenne az, hogy bárminemű kritizálása - egy dél-afrikai politikus találó szavaival élve - "olyan, mintha Bambira lőnénk". Az tőle idézett gondolatokat gyakran érzem közhelyesnek, ha nem éppen jól hangzó téves de kedvelt állításoknak. Azt sem gondolom, hogy XVI. Benedek egy pedofília pártoló gonosz, érzéketlen ember volna. Inkább egy konzervatív öregembert látok, aki rossz eszközökhöz nyúl, mikor védeni akarja az egyházát egy dinamikusan változó világban. Vallásuk determinálja mindkettőjüket. Ha egy embert piedesztálra emelnek és minden mozdulatát, szavát, dicsőítik, nekem éppoly gyanús, mintha folyamatosan sárral dobálják. Semmi sem fekete vagy fehér. Még a Dalai Láma vagy XVI. Benedek sem.