A Vörös Oroszlán időtlen üzenete

A minap teázóban voltam. Szeretem a teázókat. A földre tett puffokkal, a kis, intim sarkokkal, a füstölőkkel, mindennel. Egyszerűen szeretem őket. Annak ellenére is, hogy a teázók gyakran az ezotéria művelőinek állandó menedékei.

„… és akkor több mindent is kipróbáltunk, az a srác például nagyon jó volt a rúnamágiában…” hallottam egy mondatfoszlányt a szomszéd asztaltól egy fiatal, szőke srác szájából. A vele szemben térdelő lány csillogó, barna szemekkel leste a szavait. „…mert Szepes Mária is épp ezt mondja…” kaptam el egy újabb gondolatdarabot, mely gyorsan a többi közé veszett.

Visszatekintettem egykori vallásomhoz (hogy meg lettem volna sértődve anno, ha valaki az én „tényeimet” vallásnak nevezi!) és mivel otthon is előjött a téma, végül elolvastam Szepes Mária: A Vörös Oroszlán c. könyvét kíváncsiságból. Amolyan könnyed, misztikus történelmi katyvasz, épp egy napom ment csak rá, s nem is lenne vele semmi gond, ha az író nem gondolná véresen komolyan a fikcióit.

Azt hiszem, nem is ráncigáltam volna ide erre a blogra, ha nem nyílt volna ki a bicska a zsebemben egy-két ordas baromságot olvasva, melyek szimpatikus köntösbe burkolva eszik bele magukat az olvasók agyába. Különben is, ki merne szót emelni egy elhunyt idős, vak asszony ellen, nem?

Nem. Ez az unszimpatikus elem leszek most én.

Már az előszónál kezdődött. Az igazat megvallva, Szepes Mária akkor sem volt rokonszenves nekem, amikor kártyát vetettem és a Ji-Kinget használtam életem fontosnak tűnő kérdéseinek megválaszolásához. Nem tudom miért. Ellenszenves volt. Az előszót olvasva kicsit érthetőbbé vált miért. Én sem vagyok egy szerény ember, sőt, de ha valaki a saját könyvéről úgy ír, mint időtlen igazságot tartalmazó üzenetről, melyet nem lehet megölni, az még bennem is ellenérzéseket szül. Bár be kell vallanom, jót derültem az olyan megjegyzéseken, mint hogy az alkimisták felfedezéseit „a mai tudomány sorra bizonyítja. Például, hogy az elemek egymásba átalakítható energiák: „műanyagkorszakunk” jelzi. Azt is, hogy lehet aranyat, drágakövet, érrendszert tisztító, életet meghosszabbító vitaminokat, gyógyszereket és járványokat, fertőzéseket legyőző antibiotikumokat, szérumokat létrehozni.”

Ezt olvasva már meg sem lepődtem: „A kémia az alkímia leszármazottja, csak éppen nagyobb tévedésekkel és drágábban teremti meg hasznosnak vélt, de gyakran ártalmassá váló „arkánumait”, mint a természet zseniális biomágiája, amelyet utánozni próbál.” Utánozni próbál??? LOL!

Lépjünk tovább. Megszokhattuk már, hogy a gondolkodás, a ráció, az ész minden vallás ellensége. Nos, ennek megfelelően A Vörös Oroszlánban is magával a Sátánnal azonos, miközben valamennyi közhellyé vált tévhitet felvonultatja az ateistákkal szemben. Hogy nihilisták, „szikkadtak és érzelem nélküliek”, hogy folyton ellenkeznek, tagadnak, vitatkoznak. Ráadásul ijesztően okosak! Jaj, hogyan is lehetne okfejtésüket kilőni, ha oly valódinak tűnnek? Hát úgy – sugallja a könyv – hogy hiába tűnik logikusan felépítettnek egy istentelen materialista érvrendszer, mi azért érezzük, hogy nem lehet igaz, nemde bár? Akkor is, ha nem tudjuk az érveket lerombolni. Hisz egy csúnya szkeptikus ateista „meggyőződésbe fagyott rögszemével tagadja az életet. Mindent szétboncol, porrá őröl, ami hó, fény, mozgás és hit volt (…) nem tagadja Istent, hanem bebizonyítja, hogy nincsen, éppúgy, ahogy az örök életről frappáns érvekkel állította, hogy fikció.”

Eme testetlen, ámde az ördögi materialista lény a regény hősével is szörnyű dolgokat cselekedett. Agyában rendet teremtett, gondolatait kitakarította, gondolkodóképességét élessé tette. És mily borzalom, mint írja: „a belém oltott romboló szkepszis, amellyel szétverte a tisztázatlan, gyöngéd és félénk érzésekből kevert metafizikai habarcsot a fejemben, fennhéjázóvá tett.” Végül kedvenc közhelyem: „Ma már nyilvánvaló, hogy az ateizmus és a materializmus éppen olyan szenvedélyes és dogmatikus hit, mint az ellenkezője.” Tehát ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy amire van bizonyíték az valódi, amire nincs, azt egyelőre ne kezeljük úgy, egyenértékű azzal, ha valaki a képzeletbeli barátja segítőkészségét bizonygatja. Valóban nyilvánvaló…

Az elején még komikus, később azonban már zavaróan bosszantóvá válik, ahogy a könyv azt sulykolja az emberbe, hogy a gondolkodás önmagában zsákutca és értéktelen, a szkepszis romboló, a modern tudomány rosszindulatú és fennhéjázó, az ateizmus a közöny dogmája, s aki esetleg másképp véli, arról éppoly leereszkedően értekezik, ahogyan bármelyik ezoterikus hívő, aki magát beavatottnak tartja, másokat pedig ugyanazon úton lassabban haladó, lemaradt, tévúton keringő… lényeknek. Kis emberek gondolkodása ez, akik így érzik nagyobbnak magukat. Kis embereké, akik e téren megalkotott gondolataikat a modern tudomány szkeptikus és gyakran isten nélküli elméiből fakadt eszközein és technikájával osztják meg másokkal, kiélvezve korunk minden előnyét, s egyúttal ostorozva azt. Ez a képmutatás netovábbja. És mintha tényleg efelé haladna a világ. Bár komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez az irány lenne az előre.