A természeti népek állítólagos harmóniájáról

Számos közhelyes előítélet szövi át mindennapi képünket a világról. Támogatja őket a televízió, a magazinok, barátaink, ismerőseink, és mivel olyan elterjedtek, oly magától értetődőnek tűnnek, mi magunk is támogatjuk őket anélkül, hogy esetleg mögé néznénk az állításnak. Ilyen elterjedt és elfogadott közhely, amikor a környezetét önző módon romboló „fehér embert” szembeállítják a természettel békében és harmóniában élő bennszülött népek idealisztikus képével. Kapásból több példa is eszembe jut ennek a közhelynek a cáfolására: a maorik, akiknek például a moa kipusztítását köszönhetjük, a maják, akik nem kevésbé önző módon aknázták ki a környezetüket, mint a „fehér ember”, az afrikai törzsek egymással való kegyetlenkedése, vagy Rapa Nui, azaz a Húsvét-sziget polinéz törzsei, kiknek példátlan, felelőtlen pusztítása akár saját kihalásukat is jelenthette volna. Az általunk csodált monumentális szobraik (melyek a világörökség részét képezik) tulajdonképpen nem mások, mint a sziget valaha burjánzó élővilágának, kihalt állat- és növényfajainak sírkövei. Erről szeretnék most bővebben írni.

Amikor 1772. április 5-én Jacob Roggeveen kikötött hajójával a Húsvét-szigeten, megdöbbent a mindentől távol eső hely kietlen pusztaságán, és a tájat uraló szerte-szét heverő hatalmas kőfejek látványán. Képtelenségnek tűnt, hogy az ott talált néhány ezer nyomorgó polinéz képes volt túlélni egy ilyen kietlen vidéken, mint ahogy az is, hogy egyáltalán elevickélhetett idáig egy olyan csoport, amelyik láthatóan normális kenukat sem tud építeni, ráadásul háziállataikkal és vetőmagjaikkal együtt. Az egész oly hihetetlennek látszott, hogy a legelképesztőbb elméletek láttak a napvilágot az Óvilág ismeretlen befolyásától egészen Eric von Däniken kolosszusépítő földönkívülieig.

Valójában a Húsvét-sziget nem volt ilyen sivár vidék, amikor – valószínűleg elkeseredett és viszontagságos út után -, a legenda szerint két kenu telepes megérkezett a partjaihoz. A XX. század második felében végzett üledékes pollenvizsgálatok illetve egyéb növényi maradványok szerint a szigeten legalább 48 féle őshonos növényfaj élt, továbbá a Föld valaha ismert legtermetesebb pálmafája, amelynek törzse akár két méter átmérőjű is lehetett. Bár Roggeven nem talált más állatot, mint tyúkokat és patkányokat, a buja növénytakaró valaha számos őshonos madárfajnak adott otthon, köztük baglyoknak, szárcsáknak és papagájoknak, melyek közül valamennyi kipusztult valószínűleg még 1772. előtt. A tengeri madarakat illetően, 25 fajról tudunk, melyből 15 tejesen eltűnt, és a megmaradt példányok száma is igen csekély. Emlősök, a polinézek által behurcolt patkányokon kívül, csak fókák éltek a szigeten, valószínűleg eredetileg is alacsony számban.

A telepesek megérkezésének időpontját általában az i.sz. III-IV. századra teszik, ám az újabb vizsgálatok alapján valószínűbbnek tűnik az i.sz. IX. század. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy az erdőirtás kezdetei is erre az időpontra esnek. Hogy sikerülhetett vajon kétkenunyi telepesnek kb. 800 év alatt pusztasággá változtatni egy édenkertet idéző oázist az óceán közepén? A recept viszonylag egyszerű: végy egy mindentől távol eső, kicsi szigetet változásra érzékeny vegetációval, adj hozzá néhány helyidegen patkányt, végül pedig telepíts oda egy csapat babonákkal és vallásos rituálékkal terhelt embert. Az eredmény elkerülhetetlennek tűnik.

Ahogy már említettem, a kicsiny, 164 km2 területű sziget képét hatalmas kőfejek, a moaik uralják. Több mint 600, átlagosan 4-6 méter magas szobor hever szerte-szét. Egy részüket az 1900-as évek közepe táján állították fel, ugyanis valamilyen oknál fogva a bennszülöttek ledöntötték őket, sokukat szándékosan úgy, hogy letörjön a fejük (valószínűleg a korábbi rendszer megdöntése miatt). Több félkész, vagy mérete miatt elmozdíthatatlan szobor fekszik a Rano Raraku vulkán (lent) közelében, ahol a szobrokat készítették. Míg más polinéz törzsek háborúztak s egymást ölték, Rapa Nui törzsei egymással versengve alkottak mind impozánsabb szobrokat őseikről. S mi kellett nagyon sok egy ilyen projekt megvalósításához a kövön kívül? Fa. A szobrokat a kivágott fákon csúsztatták le a tengerpartig, fakéregből font kötelekkel vontatták a partig, de kellett fa a fűtéshez, az építkezéshez, a ruhaszövéshez, a kenufaragáshoz, illetve - polinézektől szokatlan módon - , a halottaik elégetéshez. Azt várnánk, hogy ahogy kezdett fogyni a fa, és a túlnépesedés miatt az élelem is, felhagytak a szoborállítás felesleges és pazarló szokásával. Azonban meglepő módon épp az ellenkezője történt; ahogy nőtt a baj, úgy nőtt a szobrok mérete is. Valószínűleg eképpen akarták kieszközölni az isteneik segítségét. Természetesen nem történt semmi, azon kívül, hogy az erdőirtás következtében alig maradt termőtalaj. Az istenek szívtelen hallgatása aláásta az uralkodó réteg, a papság iránti bizalmat, s egyre több lett az éhező, elégedetlen ember.

A Roggeveen érkezése előtti évtizedekben gyakorivá váltak a lázadások, a közemberek elkergették a vezető réteget, s a szorongató élelemhiány következtében elterjedt a kannibalizmus (Jared Diamond írja, hogy „a kannibalizmus emléke ma is él; például a legnagyobb sértés azt mondani valakinek, hogy az anyja húsa túl rágós.”) Cook kapitány feljegyzései szerint a Húsvét-sziget lakói „kicsik, szikárak, félénkek és nyomorúságosak”. Míg őseik méretes kenuikon benépesítették a Csendes-óceán szigetvilágát, belőlük egymás húsán tengődő, szánalmas vademberek váltak. Mondanom sem kell, hogy az európai felfedezők megérkezése csak rontott a helyzetükön. Ismeretlen betegségek, elnyomás, rabszolgaság. Talán emiatt van, hogy ahogy a maorik is tagadják, hogy szerepük lett volna a moa kipusztításában, úgy Rapa Nui lakói sem hajlandóak elfogadni azt a tényt, hogy szigetük példátlan kizsákmányolását őseik kezei tették. Ebben természetesen támogatja őket az írásom elején említett közhely is.

Az egyensúly megtalálása sosem volt könnyű feladat. Míg akár száz évvel ezelőtt is a természeti népeket barbár, tudatlan vadembereknek tartották, mára a bolygóval harmóniában élő idilli népekké léptek elő, akiknek helyes útjáról mi léptünk le. Senki nem gondolkodik el azon, hogy a környezetvédelem fontosságát, a kihalófélben lévő fajok megóvását, épp a nyugati civilizáció embere hangsúlyozza annyira. Ahogy azon sem, mi vezetett egy-egy régi kultúra elbukásához. Eszem ágában sincs ezzel az írásommal bármelyik oldalra is eldönteni a mérleget. Ezen a Földön emberek élnek, s ahogy a Húsvét-sziget lakóinak, vagy bármely bennszülött törzsnek megvoltak a maga erényei és a hibái, éppúgy megvannak a „fehér embernek” is. Bármelyik embercsoportot felmagasztalni éppoly tudatlanságra vall, mint démonizálni. A birtoklási vágy, a hatalom szeretete, a környezettel való felelőtlen bánásmód nem a fehér ember sajátossága. Ránk, földlakó emberekre jellemző.

(A Húsvét-sziget tragédiáját feldolgozta egy méltatlanul alulértékelt film, a Rapa Nui. Akit esetleg megragadott a téma, annak javaslom a megtekintését.)

__________________________________________________________________________________

Forrás: Jared Diamond: Összeomlás, 2. fejezet, A Húsvét-sziget alkonya