Szóval ezen felbuzdulva találtam ki, hogy kicsit ránézek a
XVIII-XIX. század fordulójának orvosi és gyógyászati körülményeire. Ezek után
számomra is reális alternatívának tűnik: ha akkor éltem volna, én is inkább Hahnemannhoz fordulok.
Kezdjük talán az alapoktól. A XVIII. században a társadalom
nem volt olyan egységes, mint most. Sokkal nagyobb szerepe volt az egyén
életében annak, hogy melyik osztály tagja. Az orvosok és betegeik közötti
viszony sem hasonlítható a mostanihoz, sem a betegek hozzáállása a betegségek
okaihoz. A kereszténység általános elterjedtsége miatt a szenvedést és a
betegségeket sokkal inkább az élet részeként, szükséges velejárójaként, sőt, az
Isten felé vezető útként fogadták el. Maguk az orvosok is inkább tekintették
feladatuknak a beteg lelkének, semmint testének megmentését. Mivel a
betegségeknek természetfeletti okokat tulajdonítottak, a hit és a babonaság
szorosan összekapcsolódtak. A XIX. század közepéig nem is nagyon állt mód arra,
hogy a betegségek valódi okait felderítsék. Egy átlagember számára alig volt
különbség aközött, hogy egy pap próbálja kiűzni belőle a rosszat, egy kuruzsló
főzetét issza, vagy egy orvos igyekszik meggyógyítani. Számára mindhárom
egyaránt érthetetlen volt és rejtélyes. A jelen korral ellentétben sosem
faggattak egy orvost arról, mi is a kór oka, hiszen az nyilván valami
természetfeletti, valami emberi megértésen túli lehetett. Annyit reméltek
csupán, hogy Isten segítségével talán meggyógyulhatnak.
Orvosi kezelésre azonban csak a középosztálytól felfelé volt
pénz. A szegényebbeknek maradtak a kórházak és a dologházak borzalmas
körülményei. Ma természetesnek vesszük, hogy egy kórházban kezelésnek vetik alá
a betegeket, orvosok dolgoznak a gyógyulásukért, ám akkoriban ez sem volt így. A
gyógyítás nem volt a kórházak velejárója, inkább csak a betegekről és
elesettekről való gondoskodás okán jöttek létre (a katonai kórházak
kivételével). Mivel nem ismerték a fertőzések okát, semmilyen óvintézkedést nem
tettek ezek elkerülése érdekében. Magas volt a halálozási arány, s ha műtétre
került a sor, ugyanezen okból kicsi volt a túlélés esélye is. Ahogy Sir JamesSimpson írja a műtét előtt állóról: „sokkal közelebb érezhette magához a
halált, mint egy Waterloo-nál harcoló katona.”
Épp ezért operálni valóban csak a legszükségesebb esetben operáltak. Az
orvosokról tudni kell, hogy úgy vélték, „amikor csaknem minden seb tele van
bűzös gennyel, természetesnek látszik elhalasztani a kézmosást és az eszközök
letisztítását, amíg a sebek ellenőrzése és kötözése be nem fejeződik.” Emiatt
rendszeresen fertőződtek el a sebek, és vált szükségessé az amputáció –
természetesen érzéstelenítés és fájdalomcsillapítás nélkül. És akkor még nem
beszéltünk arról, milyen következményei voltak annak, ha valaki kézmosás nélkül
vezet le egy szülést, boncolás vagy egy fertőző beteg vizsgálatát követően. Nem
csoda hát, ha a korabeli kórházakból sokan már csak holtan távoztak.
Bizalmunk csak tovább csökken, tudva hogy ebben az
időszakban még mindig tartotta magát az ókori görögök tézise, mely szerint a
test egészsége a négy testnedv egyensúlyától függ: a vértől, a nyálkától, a
fekete epétől és a sárga epétől. Gyakorlatilag erre épült az orvoslás. Ennek
köszönhetően igyekeztek mindent érvágással, köpölyözéssel, piócákkal,
hánytatással és purgálással gyógyítani, így állítva helyre a nedvek
egyensúlyát. Jó jelnek tartották, ha egy seb elfertőződött és gennyedzett,
hiszen így ürült a nyálka a szervezetből. A római Galénosznak „köszönhető”, hogy
ez a teljesen téves elv oly mélyen beette magát az orvoslásba, hogy a
felvilágosodásig megingathatatlan volt. S ugyan 1628-ban William Harvey közzétette
felfedezését, mely szerint – Galénosz nézetével ellentétben – a testben a vér
folyamatos áramlásban van és nem csak áll, így szükségtelen eret vágni,
mindenki ütődöttnek tartotta, s az érvágás elfogadott gyógymód maradt kb. a
XIX. század közepéig. Ezek után talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha a beteg
esetleg túl is élte volna a kórt, amiben szenvedett, az orvosok gondoskodtak
arról, hogy a kezelésbe jó eséllyel haljon bele. Elég volt egy migrén vagy
nátha miatt alkalmazott érvágás egy fertőzött szikével, s a beteget könnyedén elvihette a
szepszis. Számomra egészen megdöbbentő, hogy még a szúrt vagy vágott sérülések
miatt vérző katonákat is érvágással próbálták gyógyítani. Érthető, ha az
orvosok nem voltak valami népszerűek az egyszerű emberek körében. Sokan úgy
gondolták (nem teljesen alaptalanul), hogy csak az érdekli őket, minél
érdekesebb felfedezést tegyenek az emberi testet illetően, s ehhez eszközként
használják fel pácienseiket.
Ezek után érthető, ha Hahnemann sikereket ért a
homeopátiával, hiszen ha meggyógyítani nem is tudta, legalább nem rontotta betegei
állapotát feleslegesen – akik így akár saját szervezetük védekezőképességének
köszönhetően is ki tudtak gyógyulni bajaikból.
Persze elismerem, igazságtalan lenne valamennyi korabeli
orvost ókorban ragadt sarlatánként aposztrofálni, azonban sajnos tény, hogy az
évszázadok alatt meggyökeresedett tévhiteket nem volt egyszerű kiirtani a
szakmából (gondoljunk akár Harvey-re, akár Semmelweis tragédiájára, akár Joseph Listerre, és még sorolhatnám). Szerencsénkre azonban egész jól kiforrta magát
az orvostudomány. A mai napig vannak kellemetlen vagy fájdalmas kezelések, ám ezek
– ellentétben a négy testnedv egyensúlyára épülő érvágással vagy purgálással –
megalapozottak. Épp ezért sem szabad a fentiekhez hasonlóan megalapozatlan
homeopátiára, mint alternatív lehetőségre gondolni a modern orvoslással szemben.
Hiszen a mai orvoslás már jól alátámasztott tényekre építkezik.
_________________________________________________________________________________
Forrás:
Dr. Jenny Sutcliffe, Nancy Duin: Az orvoslás története
15 megjegyzés:
Na ezzel adva lett egy népi pofon a homeopátiának. :D Remélhetőleg a gúgli minél többször beadja a cikket az érdeklődőknek. Habár az embereket az sem riasztja hogy komoly mérgező vegyületekkel bódítsák tudatukat, akkor majd pont a tiszta vagy cukrozott víztől rettennek majd vissza hogy az mégsem csodaszer?
Valószínűleg még így is előrébb járt a nyugati orvoslás, mint az egyesek által istenített keleti orvostudomány. Szugita Gempaku (杉田玄白), edo-kori japán orvos írta a "Holland tudományok kezdete" (蘭学事始)c. könyvében, hogy hozzájutottak egy holland anatómiakönyvhöz, ami teljesen máshogy mutatta be az emberi test felépítését, mint amit Japánban a kínai könyvekből ismertek. Elhatározták, hogy összevetik a holland könyv ábráit egy felboncolt holttesttel, majd emberi csontokkal, ami meg is történt. Meglepetésükre a holland könyv ábrázolta helyesen az emberi testet és nem az addig használt orvosi könyvek. Szugita és társai el is szégyellték magukat, hogy úgy praktizálnak, hogy még az emberi testet sem ismerik. A többi aztán történelem: a holland könyvet végül lefordították, így jött létre a legelső japán anatómiakönyv (http://www.wul.waseda.ac.jp/kosho/bunko08/b08_a0028/index.html).
A humorálpatológia kapcsán, van egy feljegyzés arról, hogy anno Esze Tamás esztergomi érseket is e módszer keretében kúrálták, a gyógymód pedig napi 2, középtempós közösülés volt. :)
bitxəšï: Pedig Kínában már egy Táng-kori törvénykönyvben is 《唐律》elrendelték a halálesetet követően a halottak boncolását. Vagy később a Song-korból Sòng Cí (宋慈) műve, a Tisztázott sérelmek feljegyzései (洗冤集录)törvényszéki orvostankönyv is szintén az igazságügyi boncolás fontosságát hangsúlyozta. Vagy ott vannak akupunktúrás kézikönyvek is, bár azok talán nem a legjobb példák, mert a testet elsődleges funkciói szerint tekintették, semmint anatómiai felépítése alapján, ettől függetlenül jól ismerhették az emberi testet. http://www.nlm.nih.gov/exhibition/historicalanatomies/huashou_home.html - bár ez szintén csak egy akupunktúrás mű.
Chouwen
Nem lehet, hogy a kínai anatómiakönyvek pontosságban jócskán elmaradtak a nyugati könyvektől?
Szugita ezt írja, amikor megnézték a holland könyv ábráit:
「しかれども漢説の図には似るへきもあらされば、誰も直に見さる内は心中にいかにやと思ひしことにてありけり。
A szöveg régies, de ami a lényeg, hogy a kínai könyvek ábráira (漢説の図) nem hasonlított.
A boncolás során, amikor összevetették a látottakat a hollandus könyvvel:
「良沢と相俱に携行し和蘭図に照し合見した、一として其図にいさゝか違ふことなき品〃なり。 古来医経に説きたる所の肺の六葉二耳、肝の左三葉右四葉なといへる分かちもなく、腸胃の位置形状も大いに古説と異なり。」
Tehát egyáltalán nem volt különbség a felboncolt holttest szervei és az anatómiaábrák között, de az ő általuk ismert orvosi könyvekben (古来医経) leírtak nem fedték a valóságot. Pl a 腸胃 helye, alakja (位置形状) különbözött az "ősi tanoktól" (古説).
Egyébként nekem az jött le Szugita könyvéből, hogy az orvosok nem is boncol(hat)tak, ezt az alantas munkát a "kasztonkívűliekkel" végeztették (穢多). Szugitáék is egy 90 éves bácsival boncoltattak, aki elmondása szerint fiatal kora óta végzi ezt a munkát, így tisztában volt az egyes szervek elhelyezkedésével, mégha nem is tudta mindegyik elnevezését (, funkcióját).
Az előbb rákerestem a Szugita által kifogásolt 六葉二耳,左三葉右四葉-ra, és kidobott pár akupunktúrás oldalt (is)...lehet, hogy az eddig általuk használt kínai könyvek akupunktúrás kézikönyvek lehettek?
Azt azért ne felejtsük el, hogy a japánoknál a kasztrendszer talán még az indiait is felülmúlta bizonyos szempontból, így a bőrcserző és mészáros a társadalom legalján, a megvetettek között - az eták között - voltak megtalálhatóak. Egy valamirevaló öntudatos japán - legyen az bár akár paraszti származású is - a XIX. sz. végéig nem nagyon állt ilyenekkel szóba, hacsak nem utasítást adott nekik.
Ilyen elkülönülés tudomásom szerint Kínában nem volt tapasztalható, legfeljebb annyira, mint a nyugati típusú társadalmak nemes-paraszt szembenállása. Valamennyi átjárás volt a csoportok között, de olyanról hogy egy etából szamuráj lett volna, nem nagyon szól a fáma...
bitxəšï: mégis csak neked lesz igazad, a halottkém fogalmát a boncolással (is) azonosítottam, de most azt olvasom, hogy az újkorig Kínában is általában véve tilos volt a holttest boncolása, csak ha különleges halálesetről volt szó (magas rangú tisztviselő mérgezési gyanúja, etc.) S szintén alantas foglalkozásnak számított, akik boncoltak, nem vehettek részt a hivatalnokvizsgákon.
Viszont már a Hanshuban is vannak feljegyzések, hogy halálraítélteken, rabszolgákon végeztek boncolásokat. A Jin-kori 《脉经》és 《甲乙经》művekben már fel voltak sorolva a belső szervek, bár ezek a művek is az akupunktúra tudományához fűzhetőek, és csakugyan nem lehettek túl pontosak.Noha például az előzőleg említett Tisztázott sérelmekről azt írják, hogy a csontoktól a magzatig igen részletes leírásokat tartalmazott, de a Qing-korban (1830-ban!)megjelent egy mű 《医林改错》,ami a felülírta a korábbi kínai anatómiai nézeteket, különösen a belső-szervekre vonatkozólag...
Ezen meglepődtem, azt hittem, hogy az akupunktúrából adódóan a test ismerete miatt; valamint a keresztény tabuk hiányában gyakoribb esetnek számíthatott a boncolás, és ezért lehettek volna pontos anatómiai ismereteik, de konfuciánus nézetek, illetve a halott lelkének meggyalázása (亵渎灵魂) miatti félelem szintén nem erőltette a dolgot. Az akupunktúrás ábrák (脏腑明堂图)pedig mégse voltak olyan pontosak a belső szervekkel kapcsolatban.
Chouwen:
Köszönöm, hogy utánanéztél!
Japánban talán a buddhizmus miatt volt tabu a boncolás, de ehhez nem értek sajnos.
Ez az 醫林改錯 önálló munka volt, vagy nyugati források alapján állították össze?
Ez az 1830 nem olyan gáz, a japánok is csak alig 60 évvel előzték meg őket (解体新書/Tabulæ Anatomicæ, 1774 )
Közben eszembe jutott a svéd Carl Peter Thunberg, aki 1775-től a következő év végéig volt Japánban, ahol orvosokkal is találkozott. Thunberg is írja*, hogy az orvosok egy kicsit ismerik a gyógynövények hatását, a gyógyszerek összetevőit, de az anatómiáról és az élettanról nincsen ismeretük. Az akupunktúrát viszont széles körben használják...
* Resa uti Europa, Africa, Asia, förrättad åren 1770-1779 ...
Azt írják, a mű szerzője, Wáng Qīngrèn (王清任) 1768—1831 volt Kína első modern boncmestere (解剖家), és saját boncolási eredményei alapján revideálta a hagyományos kínai orvoslás nézeteit, de ettől még nem kizárt, hogy nem használt fel nyugati kútfőket.
Köszönöm az infót! Ez a Wang nagyjából Szugita (1733-1817) kortársa volt - érdekes egybeesés.
Európa kapcsán tudok csak megjegyzést tenni: meglepő, de már a késő középkorban, ráadásul egyházi engedéllyel, végeztek boncolást egyes orvosi egyetemeken, igaz nem az oktatók vagy orvosok, hanem valami cseléd vagy szolga csinálta a professzorok instrukciói alapján. Ez a gyakorlat az 1200-as évek végére változott - ebből az időből származik az első anatómia kézikönyv, a szerzője Mondino de Luzzi. Az ő munkájában még sok pontatlanság akad, de tudjuk, hogy az 1400-as évek vége felé Leonardo már micsoda rajzokat készített az emberi testről.
Szóval Európa anatómiai ismeretei elég jól megalapozottak voltak, azonban nem ismerték a szervezetünk működését, az egyes szervek funkcióit, és a betegségek okait illetően sokszor sötétben tapogatóztak.
Ez is nagyon érdekes! (ezek szerint a japánok "csak" 500 évvel voltak lemaradva...)
Ez elég jó.
http://www.terebess.hu/keletkultinfo/korvoslas.html
Másrészről az anatómiai tudás gyümölcse csak későn a középkor után jött meg, addig a gyakorlati orvoslásban szükségszerűen rávertek az érvágó nyugatira a valós hatóanyagú gyógynövénnyel és a homeopátiától jobb hatásfokkal működő egyéb "orvoslással" a távol-keletiek. Sőt, a közel-keletiek is.
Egy égési seb halálos üszkösödéssel megoldhatatlan probléma volt nyugaton, míg keleten nem.
Szóval orvostudományként akkor vert rá a nyugati tudomány, amikor kezdett kialakulni az akadémiai rendszere a tudománynak. A Felvilágosodás kora mondjuk.
Nem hinném, hogy rávert volna egyik a másikra, miként lényegileg más célkitűzésekkel rendelkezik a kínai/keleti, és a nyugati orvostudomány. A kínai gyógyászati kultúrát egy kínai szókapcsolat plasztikusan kifejezi- yangsheng 养生 - 'tápálni az életet', ergo megőrizni a jó egészséget, alapvetően hétköznapi szokások összességét foglalja magában, a helyes táplálkozástól a testedzésen át a meditációig, masszásig, etc., vagyis megelőző jellegű. Egyébként újabban ez az irányvonal - a megelőzés - kezd a nyugati orvostudomány új irányává is válni. Persze nem feltétlenül a kínai gyógyászat, hanem egyszerű, praktikus okok követése miatt.
Egyébiránt a bejegyzés eredeti (európai) témájához kapcsolódva egykori tanárom, Krász Lilla műveit tudnám ajánlani, többek között XVI.-XVIII. századi orvostörténettel foglalkozik.
Megjegyzés küldése