Taxis fejlemények

Talán még van, aki emlékszik a taxisra, és a vele való kellemetlen találkozásomra.

Gondoltam elmondom, hogy a taxis ellen garázdaság miatt vádemelési javaslattal élt a rendőrség az ügyészség felé. Ha az ügyész nem is emel vádat, már akkor is megérte a fáradtságot, mert taxisunknak a feljelentésemkor bevonták a jogosítványát.

Úgy kell neki.

Mi teszi az embert?

"Hallgass az érzéseidre!" Ez korunk jelszava. S hiába a diszfunkcionális társadalom, mégsem gondolkodik el senki azon, hogy ez a modern felkiáltás vajon megállja-e a helyét?

Ha szerintem megállná, természetes ez a poszt nem születne meg. De nem állja meg. Az érzéseinknél vagyunk ugyanis a legsebezhetőbbek, itt csapnak be bennünket a reklámokkal, itt húznak le minket adományokkal, s itt viszakozik a több éve szeretőként tengődő nő azzal, hogy "az érzéseknek nem lehet parancsolni".

Pedig bizony lehet, sőt kell is. Már Müller Péter is megírta, pedig ő sem a józan eszéről híres: a szerelembe eséshez bizony mi magunk adjuk meg az engedélyt. Ha nem akarunk, nem leszünk szerelmesek.

Ami zavar azonban, az nem a szerelem, hisz itt bárkinek elnézhető, ha megtévelyedik, s hirtelen elkezd valami más szervével gondolkodni az esze helyett. A nagyobb baj az, hogy ezt a megbízhatalan jellemzőnket, az érzéseket, a gondolat és az ész fölé helyezzük. Egész kultúránkat az érzelmek túlhangsúlyozására szánjuk. Több fórumon hazudjuk, hogy ez különböztet meg bennünket az állatoktól. Holott az agyfejlődés elég egyértelmű ezen a téren: a különbség kulcsa a neokortex fejlettsége, mely nélkül nem hozhattuk volna létre az emberi kultúrát. Hisz pusztán érzésekkel nem látjuk az összefüggéseket, nem tudjuk mérlegelni tetteink következményeit.

Művelődjünk kicsit: nézzük meg agyunkat kicsit közelebbről Paul D. MacLean elgondolása alapján (az esetleges pontatlanságokért előre elnézést kérek, én csak egy érdeklődő vagyok). Az agy három jól elkülönült részre osztható:

• Az agy belsejében található a többszáz millió éves R-komplexum vagy hüllőkomplexum (R= reptilia, a hüllő latin neve). Az R-komlexum felelős azon funkciók működtetéséért, amellyel a tudat nem foglalkozik. Ilyen a keringési és a légzési rendszer. Szerepe van továbbá az atavisztikus, ritualisztikus viselkedések megnyilvánulásaiban is.

• Középen, az R-komplexum körül, van a kb. 150millió éves limbikus rendszer. Ez a terület az emlősöknél fejlődött ki, s ez a terület felelős az érzelmekért, mint a félelem, bánat, boldogság, emelkedettség, düh, szerelem stb. A pszichotróp kábítószerek is az agy liblikus rendszerét veszik célba. Funkciózavarai esetén az egyén indokolatlanul élhet át félelmet, dühöt, szorongást, eufóriát. Valószínűleg a szeretet és az altruizmus nem csak emberre jellemző érzelemvilága is ebben az agyterületben gyökerezik. A limbikus rendszer az R-komplexummal karöltve felel a szexuális vielkedésért.

• Az agy legifjabb része a néhánytízmillió éves neokortex, mely a magasabbrendű emlősöknél igen fejlett. A legfejlettebb az emberen kívül a delfineké és a bálnáké. Az emberi agy 85%-át ez a rész teszi ki. A neokortex rendkívül összetett, területei felelősek öt érzékünk kifogástalan működésért, memóriánkért, a logikus gondolkodásért, összefüggések meglátásáért, s úgy általában magáért az emberre jellemző gondolkodásért és intelligenciáért. Kevesen tudják, de az intelligenciára az agy tömegének sokkal kevésbbé van befolyása, mint az agykéreg vastagságának (ezért sem lesznek feltétlenül okosabbak a nagyobb agytömeggel rendelkező férfiak a kisebb agytömegű nőknél).

Hiba lenne azonban a három agyterületet élesen elválasztani egymástól, hiszen egymás területeiből éppígy részt vállalnak. A racionális neokortexnek természetesen van hatása a nemek közötti viselkedésre, hiába legyen az alapvető mozgatórugója az alantabb fekvő agyterületekben.

Az emberi embrió agya fejlődése során épp a fenti sorrendben fejlődik ki: először megjelenik a hüllőkomplexum, majd az emkősök limbikus rendszere, s végül felépül a neokortex, mely a születést követően kb. 25 éves korunkig fejlődik, de egész életünkben változik. Agyunk olyan összetett struktúra, hogy pusztán a genetikai kódunk már kevés ahhoz, hogy egy emberi lényt meghatározzunk.

Felteszem a kérdést, hogy vajon akkor is előtérbe kell-e helyezni azt, hogy a "szívünkre hallgassunk", ha az látjuk, hogy az emlősök jelentős része tulajdonképpen szinte képtelen másképp dönteni, mint a "szívére hallgatva." Bár botorság lenne azt gondolni, hogy a "megérzésekre" nem hat a korábban megszerezett tapasztalatok összessége, éppilyen botorságnak tartom a mai emberek ellenérzéseit a józan gondolkodással, a "hideg rációval" szemben.

Ha nem csak tehetelen bábukként sodródnánk érzelmeink hullánzásán és kezünkbe mernénk venni az életünket, felelősséget vállalva cselekedeteinkért, sok kellemetlenségtől óvhatnánk meg magunkak. Ez persze sokkal nehezebb, mint rendszeresen kifogást találni az érzelmek végeláthatalanul színes palettáján. Hiszen így a felelősség sokkal inkább a miénk.

Kedves Fegyverbarát Ismerőseim!

Számtalanszor volt alkalmunk vitatkozni (köztetek saját édesapámmal) a magyar fegyvertartási szabályokról, mely véleményetek szerint túlságosan szigorú. Micsoda értelmetlen korlátozások nehezítik meg a magyar emberek fegyvertartását, micsoda felesleges túlszabályozás! Hisz elég Szlovákiáig menni, ott sorozatlövővel is lehet gyakorlatozni az erdő szélén. Lőtér sem kell hozzá, nemhogy engedély!*

Én azonban valahogy nem szeretnék olyan országban lakni, ahol úgy vehetünk lőfegyvert, mint tejet vagy kenyeret. Nem szeretnék biztonsági kapukat a középiskolák ajtajára, s nem szeretném azt sem, hogy nőjjön annak az esélye, hogy a könnyen fegyverhez jutott édesapa kicsi fia elemeli a hanyagul tárolt pisztolyt, s azzal torol meg valami gyermeteg vitát.

Hogy ma is az nem jut fegyverhez, aki nem akar? Hja, tegyük hát még könnyebbé a fegyverekhez való hozzáférést! Ha ugyanis megadjuk ennek a lehetőségét, biztosak lehetünk abban, hogy az is szerez magának fegyvert, aki eddig kiélte magát a softballon vagy a számítógépén. Brilliáns érv fegyverbarátok! Arról nem is beszélve, hogy a feltételek lazulásával a bűnözők is könnyebben jutnak fegyverhez.

De így legalább lesz alapja az önvédelmi indoknak, nemde? Rossz a közbiztonság, mivel védjük meg magunkat? Ma - még a romló közbiztonság ellenére sem - meg sem közelítjük az USA, de akár Nyugat-Európa nagyvárosainak borzalmas közbiztonságát. Persze lemaradásunkat gyorsan behozhatjuk, ha enyhítünk a szabályozáson. És akkor már a fegyverviselésnek is meglesz a hőn áhított alapja.

Amit mintha elfelejtenének jobbára hímnemű, fegyverrajongó barátaim: a lőfegyvert azzal a céllal hozták létre, hogy életeket oltsanak ki vele. Nem játék, nem vicces és nem is jópofa. Élet kioltására alkalmas eszköz. Aki pedig ezzel óhajtaná hangsúlyozni férfiasságát, annak régen rossz.

Nem vagyok pacifista, és az emberi életet sem helyezem mindenek fölé. Azonban ebben a témában véleményem sarkos és határozott: civilek ne hordhassanak fegyvert. Hordjanak a rendvédelem és a honvédelem hivatásos alkalmazottai, hordjanak a fegyveres biztonsági őrök (kizárólag munkavégzési céllal), a vadászok, és önvédelem miatt a jelen törvényben meghatározott személyek. Sportlövész pedig ne kaphasson engedélyt lőfegyver tartására bizonyos csőtorkolati energia felett. Célbalövéshez semmi szükség rá.

_____________________________________________________________

*nem ismerem a szlovák fegyvertartás szabályait, így nem tudom, mennyire hiteles fenti állítás

Hangosbemondó (???)

"Figyelem, figyelem! Kérem az XYZ-123 forgalmi rendszámú gépjármű vezetőjének tulajdonosát, fáradjon az autójához. Kérem XYZ-123 forgalmi rendszámú gépjármű vezetőjének tulajdonosát, fáradjon az autójához!"

November

Mi mást is tehetne az ember egy ilyen rendhagyóan kellemes, langyos (?) novemberi napon, mint elmegy sétálni egyet?

Örökzöld

Érnek még meglepetések. Legutóbb például mikor 20 éves ügyfelem telefonja megszólalt, és a Beatles előadásában játszotta a Mr. Postmant*. Valahogy nem tudtam haragudni rá, mert megszakította az ügymenetet.



* A dal a The Marvelettes nevű együttes 1961-ban megjelent lemezén szerepelt először. A Beatles: With The Beatles c. lemeze 1963-ban jelent meg, s itt található meg fenti feldolgozás.

Uram

Milyen mókás, hogy ha a nagymamám a férjemről beszél, mindig úgy emlegeti: az urad.

Egyetlen romantikám

Kihasználtam, hogy a mai napot egyedül töltöm. Reggeliztem, majd beletemetkeztem a Tövismadarak című klasszikusba, és este kilencre ki is végeztem a 600 oldalas könyvből hátralévő 400 oldalt. Nem ettem, nem ittam, még pisilni is csak akkor mentem ki, ha már kezdett fájni a hólyagom. De letennem akkor sem akaródzott a könyvet. Magába szippantott az ausztrál birtok és az emberi tragédák sora, élén egy vidéki lány és egy pap sírig tartó szerelmével.

Nem rajongok túlságosan a szerelemes történetekért, tizenévesen is inkább magamnak írtam ilyeneket saját magamról és általam kiválasztott elérhetelen férfiakról, minthogy más idegen képzeletét olvassam. De ez több, mint egy szerelmes történet. Ez több generáció története és tragédiája.

Bár a Tövismadarak gyerekkorom óta kísér, most olvastam először könyvben. A könyv természetesen sokkal többet mesélt el, mint a film. Ahogy mindig, a történet is mást jelentett nekem, más üzenetet hordozott, mint mikor legutóbb láttam a filmet. Gyerekként, 8-10 évesen csak az elérhetelen szerelmet láttam. Vak maradtam olyan finomságokra, mint a szereplők saját felelőssége a sorsuk iránt. Úgy láttam, hogy a szerelmi szálat a kötelesség béklyója teszi lehetelenné, egy külső tényező: papnak nem lehet felesége. És ez mindkét felet kínozza, akik nem tehetnek ellene semmit.

16-17 éves korom körül nem értettem, hogy nem láttam eddig, hogy Ralph tehet mindenről! Nem isteni köteleségtudat, hanem az ő gőgje, önzése, becsvágya teszi boldogtalanná mindekettőjüket. Haragudtam rá, és szántam egyszerre.

Most Maggiet tartom felelősnek a saját boldogtalanságáért. Egy ember sose lehet ennyire kiszolgáltatva az érzelmeinek, hiszen épp attól ember, hogy képes legyen uralkodnia rajtuk. De Maggie nem akarta ezt tenni. Nem akarta elfelejteni a papot. Még férjhez is miatta ment, forró fejjel, meggondolatlanul egy rossz emberhez. Kit terhelne mindezért a felelősség, ha nem őt magát?

Vajon pár év múlva, ha ismét előkerül a könyv vagy a film, hogyan fogom látni szereplői sorsát?

Mégis, bárkit terhel is a felelősség, a Tövismadarak felülmúlhatalan romantikája a beteljesületlen szerelem keserédes kínjában gyökerezik. Az évekig tartó egymás nélküliség fásult, néha már észrevétlen bánatában és a rövid, néhány órás vagy napos, lelket szaggató együttlétekben. Mit is mondhatnék: a nők ilyen hülyék, meg vannak veszve a hasonló történetekért, és még irigylik is a hősnő szenvedéseit azért a néhány tiltott, fékevesztett pásztoróráért, ahogy tizenévesen magam is irigyeltem. Ma már kétlem, hogy megérné. Talán azért is, mert öregszem, talán mert világnézetem ellenzi azt, hogy ennyire kiszolgáltassuk magunkat érzelmeink játékainak. Igaz, nem is vagyok már szerelemre áhítozó kamasz, sem négy fal között élő elhanyagolt asszonyka, hogy okom lenne irigykedni.

Mindenesetre a könyv utolsó bekezdését most is rendesen elsirattam. De most nem az elveszett boldogság vagy a beteljesületlen szerelem miatt, hanem az idő miatt, amit elvesztegettek, ami eljárt a hősök felett, és amit nem lehet visszafordítani soha már.

A sárga planéta

Az utóbbi napokban meg tudnak lepni az álmaim. Tengap éjjel egy idegen planétán jártam.

A sós, kénes tó partján változatos élővilág burjánzott, szoktalan, vörös, korallszerű "növényekkel" és olyan állatokkal melyekről - paradox módon - még csak nem is álmondhatnék. A világ színeit a sárga uralta. A tenger, a hegyek, a sárga különféle árnyalatiban pompáztak. A levegőben ló méretű fura jószág úszott el mellettem, mintha fütyült volna a fizikára. Alakja ormótlan volt, végtagokkal nem rendelkezett, feje busa, színe sárga és királykék. Testét valami olyan "szőrzet" fedte, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Abban sem vagyok biztos, hogy helyes dolog "szőrzetnek" nevezni, és nem a bőréhez tartozott-e egyáltalán. Leírni is nehéz, mivel sem tollhoz, sem szőrzethez vagy pikkelyhez nem hasonlított. Kerek valamik tömkelege, melyek gumiszerű szálakból tevődtek össze.

A világ egyetlen ismerős teremtményei a rákok voltak. De nem ezek a nagy ollós rákok, hanem egészen kicsi rákocskák, akik álmom egyetlen olyan elemei, amelyről tudom, hogy honnan kutyulta az agyam.

Az álom kapcsán azon gondolkodtam, hogy bár az kellően absztrakt és a valóságtól elrugaszkodott volt, mégsem hinném, hogy el tudok képzelni vagy meg tudok álmodni egy idegen világot. Azt meg különösen kétlem, hogy meg tudnám érteni.

A bálnák jutnak eszembe.

A bálnák és a definek a Föld azon élőlényei, akiknek az agykérge az ember után a legfejlettebb. Van éntudatuk, felismerik magukat a tükörben, delfineknél megfigyelték az eszközhasználatot is. Mégsem értjük a bálnákat. A főemlős majmokat meg tudjuk ismerni, de a bálnákat alig. Levadásszuk őket, kutyaeledelt és rúzst főzünk belőlük, holott nagy valószínűség szerint intelligenciájuk nem sokkal marad el a miénk mögött. Csak egyszerűen nem értjük, gondolkodásuk a miénktől messze esik. Bár itt élünk egy bolygón, ennyire különbözünk.

Ilyenkor kételkedem abban, hogy valaha is képesek lennénk megérteni egy idegen bolygó élővilágát. Hogyan tudnánk, ha a saját bolygónk legintelligensebb tagjait sem tudjuk kiismerni? Nem értjük a nyelvüket, a motivációikat, az életüket. Elgondolkodtam azon is, hogy vajon törvényszerű-e az, hogy az intelligencia kultúrát hozzon létre?

És azon is elgondolkodtam, hogy nem lenne-e sokkal békésebb hely a Föld, ha kultúrát teremtő egyedei nem a majomfélék, hanem a bálnák vagy a delfinek utódaiból kerültek volna ki? Valamiért az az érzésem a válasz egyértelmű: de igen. Talán ha túlélik az embert, ha az mégis kipusztítja önmagát (remélhetőleg a Földet nem), kapnak egy esélyt, hogy jobbá tegyék a bolygót. De jobb lenne, ha nem kellene ezzel megvárni a bálnákat.

Mindörökké evolúció III.

November 7-én volt a Darwin évforduló utolsó előadása, melyet a világhírű pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály tartott az Uránia színházban.

Amiért csak most írok róla, annak leginkább az az oka, hogy az előadáson nem esett szó az evolúcióról, Csíkszentmihályi úr az előadása elején megemlítette, hogy Darwin mekkora befolyással volt rá a Flow megírásában, de hogy hogyan, miért, mely pontokon, arra nem tért ki.

Az előadását a flow állapotról tartotta, melynek vizsgálatához az vezette el, hogy a pszicholóia mindig csak a patológiás jelenségekkel, az elmeműködés diszfunkcióival foglalkozott, az örömmel, boldogsággal soha.

Mivel az előadás sok újdonságot nem tartalmazott, így annak összefoglalásától eltekintek. Gyakorlatilag minden fent van az interneten. Ilyen tekintetben kicsit csalódás volt, még ha egy olyan jeles személyiséget is hallhattam, mint Csíkszentmihályi.