Valószínűleg azért csökkent drámaian a bejegyzéseim száma, mert a Facebook túlságosan kielégíti a virtuális igényeimet. Belefogtam egy-két cikkbe, de egyiket sem találtam olyan jónak, hogy közzé is tegyem.
Ha már Facebook, akkor leírom a legutóbbi csalódásom. Már csak azért is, mert én sem vagyok fából, és ez utóbbi történet egy kicsit rosszul esett.
Lényeg, hogy egyik barátomon keresztül "megismertem" egy embert, akivel néha váltottunk pár üzenetet. Nevezzük Bencének. Beszélgettünk egy barátom posztja kapcsán, majd bejelölt. Ezt kicsit tolakodónak éreztem, de végül visszajelöltem. Bence meglehetősen pesszimista típus volt, így több alkalommal próbáltam egy kis optimizmusra nevelni virtuálisan. Mivel nem az az ember vagyok, aki embertársai vallási vagy politikai hovatartozásának vagy hitének nagy jelentőséget tulajdonít, különösebben az sem zavart, hogy Bence másként vélekedik a politikáról vagy erkölcsileg fontosnak tartja azt, hogy az ember higgyen istenben. Elmondtam neki, hogy én másképp gondolom, ha kérdezett, elmagyaráztam neki az evolúció alapvetéseit, és naiv módon úgy gondoltam, hogy a téma ezzel le van zárva.
Nos, nem volt.
Közzétettem ezt a képet
(jobbra), ami bármilyen ártalmatlannak tűnik is, utólag úgy tűnik, nála kiverte a biztosítékot. Megkaptam linken
Hamvas Béla: A bor filozófiája c. cikkét. Hamvast már ismertem, nem kedvelem, és úgy gondolom, írói képességei is erősen túl lettek értékelve az utóbbi időben. Hogy fokozzam, Hamvast már akkor sem kedveltem, mikor Müller Péteren éltem, pedig ő aztán igazán sokat idéz tőle és hivatkozik rá.
A bor filozófiájához szerencsém még nem volt, de úgy döntöttem, tartozom annyival, hogy elolvassam. Megtettem. Annak ellenére is, hogy már az első oldalaktól kinyílt a bicska a zsebemben. Had idézzek:
„Az ateisták köztudomás szerint szánalomra méltóan fennhéjázó emberek. Elég, ha Isten nevét megpillantják, a könyvet tüstént a földhöz vágják. Ha rögeszméjüket megérintik, dührohamot kapnak. Azt hiszem, ha ételről, italról, dohányról, szerelemről beszélek, ha a rejtettebb neveket használom, be lehet őket ugratni. Mert amellett, hogy elbizakodottak, ugyanolyan mértékben ostobák. Az imának ezt a fajtáját például egyáltalán nem ismerik. Azt hiszik, hogy csak templomban lehet imádkozni, vagy úgy, hogy az ember papi szavakat mormol.
Az ateisták a mi lelki szegényeink. E kor leginkább segítségre szoruló gyermekei. Lelki szegények, azzal a különbséggel, hogy a mennyek országára alig van reményük. A múltban sokan haragudtak reájuk és harcoltak ellenük. Ezt a módszert én teljes egészében elvetendőnek tartom. Csatázni? Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék? Mert nyomorékok, jóindulattal kell közeledni hozzájuk. Nemcsak hogy nem szabad őket rábeszélni, észre se szabad venniük, mi történik velük. Fejlődésben visszamaradt, még értelemben is gyenge gyermekeknek kell őket tekinteni, bár értelmükről különösen sokat tartanak, és azt hiszik, az ateizmus valami tökéletes tudás. Miért harcoltak velük a múltban? Elsősorban azt hiszem azért, mert az ateizmus, mint fogyatékos értelem és korcs kedély, az élet egész vonalán hoppon maradna, ha valahol nem szerezne kárpótlást. Mi ez a kárpótlás? A túlzott aktivitás. Így vezet az ateizmus szükségképpen erőszakra, és mert erre vezet, az ateistáknak meg kellett szerezni a világhatalmat. Meg is szerezték. Akik harcoltak velük, azok tulajdonképpen irigyelték őket. Szerintem ez volt a hiba. Amikor az ateisták látták, hogy irigylik őket, elbizakodtak.
Taktikát változtattam. Különösebben nem volt nehéz. Csak az igazságot kellett helyreállítanom. Az igazság pedig, hogy nincs tőlük semmi irigyelni való. Mit irigyelhetnék a nyomoréktól, ha mégoly hatalmas is? Mit irigyelhetnék a bénáktól, a süketektől, a félkegyelműektől és a féleszűektől? Ha irigyelném őket, annyit jelentene, hogy igazat adok nekik; úgy tüntetném fel, hogy azt, aminek ők birtokában vannak, megkívánom.
Így változtattam meg taktikámat. Ahelyett, hogy harcolnék velük és igyekeznék őket megtéríteni, sajnálom őket. És ez nemcsak trükk. Nem akarok tőlük elvenni semmit. Valamit nyújtani szeretnék, aminek hiánya oly gyengévé, szegénnyé, és mit tagadjuk, nevetségessé tesziőket.
Annak egyébként, hogy oly sokat vitatkoztak velük, más oka is volt. A legtöbben ugyanis azt hitték, hogy az ateisták vallástalanok. Erről persze szó sem lehet. Vallástalan ember nincs. Az ateisták nem vallástalanok, hanem szánandóan fogyatékos értelmük és korcs kedélyükhöz képest komikus vallásban hisznek. Éspedig nemcsak hisznek. Az ateisták mindnyájan bigott emberek. Úgy mondom, hogy mindnyájan, mert még egyetlen ateistával se találkoztam, aki ne lett volna bigottabb még annál a rossz szagú vénasszonynál is, aki vasárnap krajcáros füzeteket árul a templom előtt Szent Homorony csodatevő vizeletéről. Az ateista vallás szentje persze nem Szent Homorony hanem Einstein, és a csodatevő hatalom nem a vizelet, hanem az ultraszeptil. Az ateista bigottéria neve materializmus. Ennek a vallásnak három dogmája van: lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés. A három pedig egyetlenegyre megy ki, s ez az, hogy az ateisták rettenetesen félnek Istentől. Böhme azt mondja róluk, hogy Isten haragjában élnek. Nem ismernek mást, csak a haragvó Istent: ezért bujkálnak és hazudoznak. Azt hiszik, ha azt mondják: nincs Isten, nem fognak többé félni. Ehelyett persze még jobban félnek.
Az ateista persze elbizakodott ember, nem is akar más lenni; alázatra, szeretetre nem hajlik, más szóval olyan erőtlen, hogy nem is tud rá hajlani. Inkább kitart félelmében, amit letagad, reszket és bujkál és hazudozik, és egyre fennhéjázóbb lesz. Ebből a vigasztalan kotyvalékból, amelyben tagadás, félelem, hazudozás, bujkálás, fennhéjázás, bigottéria együtt fő, alakult ki a materializmus, mint vallásszurrogátum.
Mindezekből most már világosan látni, hogy az ateistákat erőszakosan meggyőzni nemcsak hogy nem lehet, de nem is szabad. Tévelygők, akik tele vannak aggodalommal, önáltatással, és nagyon óvatosan kell velük bánni."
Azt hiszem, vitán felül áll, hogy ezekből a sorokból ömlik az utálat. S mint ateistára, rám is ömlik belőle bőven. Rosszul leginkább azért esett, mert egy olyan ember küldte, akinek ártani nem ártottam, sőt, segíteni próbáltam neki, hogy kicsit kikerüljön az önsajnálatból és szebbnek lássa a világot. Hát ezek szerint ezzel értene ő egyet? Hogy én egy szánni való lelki nyomorék vagyok azért, mert a életemben nem kap helyet isten? Válaszomban csak annyit írtam, hogy sosem kedveltem Hamvast, és hogy megdöbbentő a gyűlölet, amellyel más emberekről ír.
Bence javaslata: „Próbáld legyűrni a saját Hamvas-gyűlöletedet és elolvasni az egész könyvet... ne abból indulj ki, hogy sértve érzed magad az első 3 oldal miatt és "gyűlölet"-et kiáltasz... ismerd meg az egész könyvet és gondolkozz el rajta... hasznodra fog válni...”
Szóval én gyűlölök. Valakit, akit nem is ismerek. Vajon hogyan gyűlölhetnék valakit, akit nem ismerek? S egyáltalán mi válhatna hasznomra egy ilyen előítéletektől és tudatlanságtól fűtött irományból? Talán a skatulyázás? A gyűlöletkeltés? Most hogy megint beleolvastam, ismét csak megdöbbent a tudatlan előítéletes ember butasága. S méginkább az, hogy ma Magyarországon egy ilyen elveket valló ember válik népszerűvé, vagy róla akarnak könyvtárat átelnevezni.
„Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.
A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.
A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, ha-nem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.
A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.”
Bencének mindenesetre megírtam, hogy az, hogy nem hullom térdre ennek az embernek az álbölcsessége előtt, nem jelent gyűlöletet a részemről. Hasznomra pedig az olyan emberek írásai válnak, akiket nem kötnek gúzsba a saját előítéleteik de legalábbis meg tudják különböztetni az ateizmust a kommunizmustól.
Itt lett vége a Bencével való „kapcsolatomnak”. Tulajdonképpen csak 2-3 hét elteltével tűnt fel, hogy eltűnt az ismerőseim közül. Törölve lettem, mert szerintem Hamvas hülyeségeket beszélt. És tudom, hogy butaság, hisz ez az ember nem volt más nekem, mint egy név és egy kép, mégis bántja az igazságérzetem a dolog. Csak annak örülök, hogy az életben nem volt hozzá „szerencsém”.
