Igazán nem tudom eldönteni, hogy a múlt mely megnyilvánulása nyűgöz le jobban: az égen pislákoló milliárdnyi csillag ősöreg fénye, vagy a földben szunnyadó, jóval az ember megjelenése előtt fosszilizálódott lények idegen alakja.

A Darwinig vezető útról

Anélkül, hogy elvitatnám Charles Darwin igen jelentős szerepét az evolúciós gondolkodás kialakulása során, valahol zavar a tény, hogy bár Darwin előtt már számos kutató kötelezte el magát az evolúció mellett, mégis úgy teszünk, mintha A fajok eredetével indult volna minden. Pedig annak az útnak a köveit, amelyen Darwin aztán végigment és meglátta az evolúciót működtető természetes szelekció mechanizmusát, nem egyedül rakta le.

Kezdhetném talán Anaximandrosszal, aki már az időszámítás előtti VI. században feszegette, hogy valamennyi élőlény a vízből mászott elő, és a Földet benépesítő lények egy fejlődés eredményeként jöttek létre. De elképzelése a maga korában nem volt több puszta spekulációnál.

Azt hiszem, érdekesebb James Burnett, Lord Mondobbo, skót filozófus, aki első lehetett a természetes szelekció ötletének megfogalmazásában. Azonban lévén igen vallásos ember, neki magának is nehezére esett hinnie saját elképzelésében, mely szerint az ember esetleg a majmoktól származik. Ötletével nem igazán foglalkozott a közvélemény sem, mert – merem állítani, hogy szerencséjére - bolond embernek tartották. Nem jelentéktelen azonban a tény, hogy Charles Darwin nagyapja, Erasmus Darwin, munkáiban hivatkozik Lord Monboddora.

Akivel azonban igazán megindult az evolúciós vita a XIX. század eleji Európa tudományos közösségeiben, az a francia Jean Baptiste Lamarck, a "rovarok és férgek professzora". Lamarck szerint a fajok nem halnak ki, hanem egyfajta transzmutációval más életformákká alakulnak. „A változó életkörülmények új válaszreakciókat követelnek meg az élőlényektől, ami végül beépül az állat viselkedésébe. (…) 1809-ben kiadott Philosophie Zoologique (Állattani filozófia) című művében fejtette ki elméletét, miszerint az alacsonyabb rendű lények „kitermelhetik” a magasabb rendű létformákat.” Már 1802-ben is megjegyezte, hogy nem kell azt feltételeznünk, hogy bármelyik faj kihalt volna, csupán átalakultak. Lamarck kezében azonban nem volt semmi, amivel elméletét alá tudta volna támasztani, s „nem tudott megfelelő mechanizmust felvázolni az evolúció működésére sem.” (1) Mivel gondolataiból az következett, hogy az ember is az alacsonyabb rendű létformákból fejlődött ki, elméletével magára vonta kora tudósainak haragját.

William Conybeare, angol geológus 1821-ben a következő megjegyzést tette Lamarck téziséről: „Olyan gyalázatos gondolat ez, amelyet csupán a materialista filozófia hiszékenysége emelt fel egy pillanatra, saját maga szórakoztatására, s csupán vakbuzgóságból védelmezi azt.” (2)

Lamarck számára sajnos teljes ellehetetlenülést okoztak gondolatai, kiadót is nehezen talált művei megjelentetéséhez. Kollegája, korának nagynevű anatómusa, George Cuvier, nemcsak sikeresen szorította háttérbe, de igyekezett elhallgattatni is. Lamarck azonban eltántoríthatatlannak bizonyult, és 1815-ben a Histoire Naturelle des Animaux sans Vertébres (A gerinctelen állatok természetrajza) című munkájában újrafogalmazta nézeteit. Kifejtette, hogy a természetben az állati formák az egyszerűbb felől a bonyolultabb felé mutatnak. Egyre romló látása miatt komoly erőfeszítésébe telt megírni hétkötetes művét, mely korára nem igazán volt hatással, és jelentőségét csak az utókor ismerte el. 1829-ben teljesen vakon és oly szegénységben hagyta maga mögött az életet, hogy családjának még a temetésére sem futotta. (3)

Lehet, hogy Lamarck gondolatai komoly ellenszenvet váltottak ki, halálával mégsem merültek feledésbe. Tanítványa, Étienne Geoffroy Saint-Hilaire felkarolta nézeteit, és nyíltan szembehelyezkedett a tudományos körökben komoly hatalommal bíró Cuvier-rel, aki szerint Isten teremtette a fajokat speciálisan meghatározott célokra.

Geoffroy kiemelte a fajok közötti hasonlóságot. Ő hívta fel a figyelmet először arra, hogy tűnjenek akármilyen különbözőnek is az élőlények végtagjai, (Pl.: a denevérek szárnya vagy a bálnák uszonya) valójában ugyanazok a csontok alkotják valamennyit. Rávilágított arra is, hogy az emberi embrió fejlődése különböző szakaszaiban alacsonyabb rendű létformákra emlékeztet. Cuvier átmeneti formák bemutatására hívta fel ellenfelét, aki 1824-ben rá is mutatott arra a tényre, hogy Cuvier elsiklott egy ősi lény, a Teleosaurus koponyáján fellelhető emlős jellegzetességek felett, amikor leírta azt. Cuvier dühödten reagált, s nyilvánvalóan abszurdnak tartotta az elképzelést, mely szerint Isten csak azért hozott volna létre haszontalan átmeneti lényeket, hogy „kitöltse a Létformák Láncolatának hiányzó szemeit.”  (4) Ragaszkodott azon nézetéhez, hogy az élőlények igenis jól elkülöníthető csoportokba sorolhatóak, s közöttük nincs átjárás.

Az 1830-as évek elején Geoffrey felvetette, hogy „egyes gerincesek és gerinctelenek közt homológiák figyelhetőek meg, pl. a halakat, illetve a lábasfejűeket – így a polipokat, kalmárokat, tintahalakat, és a kihalt ammoniteszeket és belemniteszeket – tömörítő csoportok között.” Ötlete nagy érdeklődést keltett, Cuvier pedig annyira megrettent eme gondolattól, hogy politikai súlyát is igyekezett latba vetni ellenfele ellehetetlenítésére. Geoffrey-nek lehetett oka a félelemre, hiszen hivatalosan minden állami tisztviselő köteles volt vallásos nézeteket vallani. A korabeli újságok ostobának és a túlfűtött fantázia szüleményének titulálták elképzelését. (5)

A francia tudósok parázs vitájába hamarosan az angolok is bekapcsolódtak. Érdekes módon – mely számomra valami egészen erőltetett magyarázatnak tűnik – számukra az evolúció bizonyítékai épp a teremtésre voltak bizonyítékok, hisz így feltárult az élőlények láncszemeinek szoros összekapcsolódása, s ily módon nyilvánvalóvá vált, hogy „minden élőlényben ott van az Istenhez vezető út.” (6)

Richard Owen, az akkor még fényes jövője előtt álló anatómus – akitől azt hiszem kevés irigyebb, rosszindulatúbb és ellenszenvesebb figura van a tudománytörténetben – kiállt barátja, Cuvier mellett, és a gyöngyházfényű nautilusz bemutatásával rávilágított a lény egyedi és speciális mivoltára, ezzel mérve csapást Geoffroy-ra. (7)

Charles Lyell, a kiváló geológus, kinek műve a "Principles of Geology" Darwinra is nagy hatást gyakorolt, szintén szembehelyezkedett az evolúció gondolatával, holott az oly szépen illeszkedett saját elképzelései közé a Föld felszínének lassú, fokozatos változásával kapcsolatban. Bár Lyell elhatározta, hogy „megszabadítja a tudományt Mózestől” mert „Angliát sokkal jobban uralja a papság, mint bármelyik más európai országot, eltekintve Spanyolországtól”, úgy vélte, „hogy a fejlődés csupán illúzió. (…) a másod- és harmadkori kőzetekben található gerincesek fosszilizálódása esetleges folyamat, és nem tekinthető bizonyítéknak. S ha a gerinceseket nem vesszük figyelembe, nem látható fejlődés.” Felhívta a figyelmet a hüllők korának kőzetrétegei között talált oposszumszerű lény fosszíliáira, és arra, hogy ezen rétegekből valószínűleg csak azért hiányoznak az emlősök, mert megsemmisültek a maradványaik. (8)

William Buckland, az első paleontológusok egyike, és aki életének jelentős részét tette fel a tudomány és vallás között feszülő ellentétek feloldására, szintén tagadta az evolúciót. Szerinte ugyanis az ősállatok összetettsége ellenkezik azzal a gondolattal, hogy azok valami primitívebb formából alakultak volna ki. Példaként hozza fel a trilobiták bonyolult szemét, mely „abszolút megmagyarázhatatlan, ha nem vesszük figyelembe az intelligencia Teremtő hatalmát.” (9) Buckland ellenvetése saját korában még elnézhető, ám számomra megmosolyogtató, hogy a legtöbb kreacionista továbbra is megragadt ezen a szinten.

Lamarck tézisének abban az időben egyetlen komoly védelmezője lehetett Angliában, a londoni egyetem anatómia professzora, Darwin egykori tanára, Robert Edmund Grant, akit tudásáért és tehetségéért magasztalt az angol Lancet magazin. Grant nem igazán illeszkedett a viktoriánus brit birodalomba az istentelen evolúció elméletének felkarolásával, és ateista, materialista nézeteivel (ráadásul az a pletyka is járta róla, hogy homoszexuális). Megszólták amiatt is, mert a londoni egyetem bármilyen hitű diákot befogadott, és falain belül szabadon megvitathattak mindenféle istentelen gondolatot. Nem volt szent számukra semmi. Grant „gyakorlatilag rászabadította a radikális párizsi eszméket a biológia tudományára.” (10)

Grant kétségtelenül jó szakember volt, s így komoly ellenfelévé vált az akkoriban felfelé törő Richard Owennek. 1836-ra Owen komoly befolyásra tett szert az angol tudományos életben, melyet igyekezett arra használni, hogy Grantet félreállítsa. Hasonlóan ahhoz, ahogy Cuvier félreállította Lamarck-ot, befolyásos támogatói révén sikerült ellehetetlenítenie, s elérte, hogy megfosszák munkájától. Diákjai nem lévén, az 1840-es évekre Grant kénytelen volt London szegénynegyedébe költözni, s az egykor oly szép jövő elé néző tudós nem is tért vissza a tudományos életbe. (11)

Nem csoda hát, ha nem igazán hangoztatta véleményét az, aki egyet értett az evolúciós eszmék terjesztőivel. 

1844-ben egy névtelen iromány borzolta fel az angol tudományos életet: A Teremtés természetrajzának emlékei. A könyv az őskövületeken keresztül mutatott fel bizonyítékokat az evolúcióra, az egyszerűbb formáktól a bonyolultabb felé, rávilágítva Isten beavatkozásának szükségtelenségére. Az angol tudományos elit forrongott. Adam Sedgwick, geológus szerint „Ha a könyvnek igaza van, akkor a vallás hazudik, az emberiség törvényei nem egyebek egy rakás ostobaságnál, az erkölcs csak holdvilágos ábránd, a férfi és a nő pedig csupán minőségi vadállatok.” (12) Maga Darwin is elismerte, hogy a könyv nagy hatást gyakorolt rá saját elméletével kapcsolatban.

A könyv írója, Robert Chambers (jobbra), olyannyira tartott írásának következményeitől, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne derüljön ki a személyazonossága. Haláláig erre nem is került sor. Chambers azonban éppúgy nem tudott rájönni az evolúció mozgatórugójára, ahogyan elődei.

Miközben az 1830-40-es években hangos, és elkeseredett harcot vívott Isten teremtő ujja a természet spontán erőivel, Charles Darwinban egyre tisztább képet öltött a természetes szelekción át működő evolúció folyamata. Az előzményeket figyelembe véve érthető, miért húzódozott olyan sokáig elméletének megjelentetésével, s miért gyötrődött annyit gondolatai miatt. Talán még 1859-ben sem jut el odáig, hogy gondolatait publikálja, ha Alfred Russel Wallace levelében nem ad hírt számára az általa felfedezett bizonyítékokról.

Így aztán sebtében, félve attól, hogy megelőzik, kiadatta A fajok eredetét, melynek végső változatát „hányingerrohamok közepette” (13) olvasta végig. Rettegett attól, milyen reakciókat fog kiváltani. Leginkább Richard Owentől tartott, aki akkorra szinte „egyeduralkodó” volt az angol tudományos életben.

Lett légyen Owen személyisége akármilyen ellenszenves, az összehasonlító anatómia területén birtokolt hatalmas tudása elvitathatatlan. Ő maga sem hitte úgy, hogy Isten külön-külön teremtett minden fajt, sokkal inkább vélte úgy, hogy az ős-formákat alkotta meg, melyek alapján az élőlények kifejlődtek. Első reakciója nem is volt igazán ellenséges, gratulált Darwinnak eredeti ötletéhez. Ám arra kényszerült, hogy tisztábban fogalmazza meg korábbi homályos mondatait az élőlények kifejlődésével kapcsolatban. Owen nem tagadta meg önmagát. "Darwin éleslátása és tiszta gondolatai miatt érzett féltékenysége valószínűleg elhomályosította az elméjét, mikor lekicsinylő felháborodással írt a könyvről. Különösen „felbőszítette, hogy Darwin és „rövidlátó” követői félremagyarázták az alternatív „teremtéselméleteket”, és úgy érezte, az Isten által irányított másodlagos természeti törvények folyamatos működéséről alkotott saját elképzeléseit is ellehetetlenítik.” (14)

Akármilyen elismert is volt egykor Owen, az angol tudományos életben betöltött monopolhelyzete fokozatosan összeroskadt az evolúció súlya alatt, mely keresztül-kasul átjárta a biológia tudományának minden területét. Neve elhomályosult, szakterületén írt munkái meghaladottá váltak. Legtöbben mára csak az evolúció gondolata ellen intézett vehemens támadásai miatt emlékeznek rá, míg Darwin neve ma is fényesen ragyog. Ezt a bejegyzést azonban nem Darwin miatt írtam, hanem azok miatt, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy megtehesse kulcsfontosságú felfedezését. Akik fáradságos munkával, lelkesedéssel, és komoly áldozatokkal kövezték ki az útját. Hogy legyen néhány perc, amikor az ő nevük is felcsillan Darwin mögött.
__________________________________________________________________________________
Fenti bejegyzés Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyve alapján íródott (Alexandra, 2000.). Ez volt életemben az első olyan könyv volt, amelyet a befejezését követően másnap elölről kezdtem olvasni. Valamennyi idézet onnan származik. 
(1) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok, 77. oldal
(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 77. oldal
(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 142. oldal
(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 144-145. oldal
(5) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 187-188. oldal
(6) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 147. oldal
(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 189. oldal
(8) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 171. oldal
(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 198. oldal
(10) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 190. oldal
(11) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 202-203. oldal
(12) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 260. oldal
(13) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 311. oldal
(14) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 314. oldal

Szaturnusz

Az alábbi videón a Cassini űrszonda Szaturnuszról készült képei láthatóak. Még mindig ez a kedvenc bolygóm. És ha a fél karomat nem is, de az egyik ujjamat lehet hogy odaadnám azért, hogy valóban élőben láthassam.

CASSINI MISSION from Chris Abbas on Vimeo.

Félelem a valóságtól

Pár napja valamiért eszembe jutott az a nem is olyan régen történt pillanat, amikor még úgymond vallásosként folytattam ideológiai vitát a férjemmel, és megint ott maradtam érvek nélkül, azzal a nehezen emészthető ellentmondással a fejemben, ami a hitem és a józan ésszel történő nyilvánvaló következtetés között húzódott. Emlékszem, hogy a kellemes és szép kerek világnézetemnek, amelyet valósnak tudtam, mennyire nem tetszett az a rideg, idegen világ, amelyet látni véltem, és amitől féltem, hogy valóban igaz. A hangsúly most a félelmen van. Annyira egyértelmű volt valaha számomra az, hogy mindennek oka van, minden élőnek valójában közös lelke van, hogy egy élő létező világmindenség részei vagyunk. Szörnyűnek tűnt még csak a lehetősége is annak, hogy ez nem létezhet. Hogy az univerzum nem szeret engem, nem tart különlegesnek, sőt, másokat sem, mert képtelen szeretni. Hát mi értelme van így ennek az egésznek? Hogy lehetne értelem nélkül létezni?

Féltem hát, leginkább azért, mer t legbelül, el nem ismerten, úgy láttam, hogy a félelmem megalapozott, és jó esély van arra, hogy a világképem teljesen hamis és légből kapott. Ezzel nem csak egyszerűen az ideológiám bukott, hanem minden értelmezésem, amellyel magamnak az engem körbevevő eseményeket magyaráztam. Minden kusza lett.

„De ez nekem így nem tetszik.” Talán ez volt a másik végső érvem ezen viták végén a „csak”-on kívül.

Arra emlékszem, hogy kapcsolatunk elején kicsit sajnáltam a férjemet amiatt, mert ateista, de mivel úgy láttam, jól érzi magát a bőrében, nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. Egyébként is úgy véltem, hogy a tettek számítanak. Ám ha két ember másképpen magyarázza a világ eseményeit, az akarva és akaratlanul is felszínre fog kerülni.

A privát naplómban 2008. október 18-án így írok róla: „… néha úgy érzem, elvett tőlem egy fontos dolgot: a hitem. Két éve még oly stabil világképem le akar dőlni. Megtanított gondolkodni, és így már nem tűnik olyan logikus, létező dolognak a reinkarnáció és a halálon túli élet. Válaszokat vesztettem el. Egyszavas mondatokat kaptam helyettük, amelyek csak tagadnak.”

Akaratom ellenére kerültem egy idegen, riasztó világba, s bár féltem, mégis egyre kevesebb területen engedtem meg magamnak az irracionális magyarázatokat. Talán úgy tűnhet, mintha a férjem kimosta volna az agyam, de valójában ő volt a katalizátor. Én magam igyekeztem minél jobban olyan tudományos kutatásokat keresni, amelyek azt igazolják, létezik pszi, telepátia vagy reinkarnáció, ám annál valószínűbbnek látszott az ellenkezője. Pár hónapra konzerváltam magam egy igen kényelmes állapotba: inkább nem gondolkodtam olyan témákon, amelyek megkérdőjelezhetik a kis világomat, mert féltem attól, hogy végleg elveszítem, és egy hideg, kiüresedett világban találom magam helyette. Viszont már nevetségesnek éreztem magam, ha elővettem a Tarot kártyám. 2009. tavaszán írok arról, mennyire gyerekesnek tűnik a korábbi világlátásom, de inkább az agnoszticizmus kényelmes álláspontjára helyezkedtem, és nem akartam állást foglalni. Mert hát lehet, hogy most inkább tűnik úgy számomra, hogy még sincs mindenkit átölelő univerzum, nincs lelkünk, pláne nem közös gyökerű lelkünk, de hátha tévedek. Hátha mégsem igaz ez. Ugye? Ugye nem?

Azért bíztam a tévedésemben, mert még mindig féltem az idegen, lelketlen, hideg valóságtól. Szörnyűnek, sőt, rémesen borzalmasnak tűnt. Embertelennek, a szó valamennyi negatív jelentésével. Mára nehezemre esik visszaidézni ezeket a félelmeket, ahogy egyre nehezebb számomra megérteni az akkori gondolatmenetemet is. Épp ezért tartok most egy kis visszaemlékezést. Hogy értsem, mi is az, ami visszatart egy magát vallásosnak tartó, de józan gondolkodású embert az ateizmustól. És ez elsősorban egészen biztosan az elrettenés attól a ténytől, hogy mennyire jelentéktelen is a saját élete ahhoz képest, amilyen jelentősnek korábban gondolta. Az elrettenés a világegyetem embertelenségétől és létünk magányos voltától.

Azt hiszem, ha nem fedezem fel magamnak Carl Sagan-t, sosem fordulok ateizmusba. Mert bár furcsa módon ő nem vallotta magát ateistának, mégis ő adta meg a végső lökést számomra ahhoz, hogy én azzá váljak. Képes volt úgy beszélni a valóságról, hogy az ne tűnjön számomra úgy, mintha megfosztották volna valami rendkívül fontostól. Sőt! Lélegzetelállítónak tűnt. Beláttam, hogy ez a „fontos elem” csak az én fejemben létezett, és valójában egyáltalán nem is fontos. Ezt elismerni már nem jelentett félelmet.

2009. augusztusában kezdtem el olvasni a könyveit és 2009. novemberében írom le először azt, hogy ateista vagyok. Már nem látom félelmetesnek vagy ijesztőnek a valóságot. Képes lettem puszta valójában csodálni. Tündérek nélkül, ahogy Douglas Adams mondaná.

Számomra csalódást talán az egész kapcsán az jelentett, hogy miközben gyerekként csodálkoztam rá a valóság szépségeire, képtelen voltam ezt más vallásos ismerőseimmel megértetni. Azt hittem, ha nekem ment, nekik is menni fog. De lehetetlen volt, pedig annyira vágytam rá, hogy lássák ők is, hogy a felfedezés érzését megosszam valakivel. Nem ment. A félelmeik miatt. A félelem az elmúlástól, az értelmetlen léttől, de leginkább talán önnön hétköznapiságuk tényétől. Béklyóba veri őket a hitük. Nem, nem a hitük. A félelmük. A félelmük a valóságtól. 

Hiánypótló

Szeretném felhívni a figyelmet Csillaghamu nem rég indult blogjára. Különösen azokét, akik nem beszélnek angolul. Csillaghamu ugyanis magyarul feliratozza azokat a videókat, amelyek a YouTube-on terjengenek vallás, valláskritika vagy tudomány és ismeretterjesztés témakörben. Érdemes benézni hozzá. 

"The Frailty of Knowledge"

Carl Sagan az alexandriai könyvtárról, annak pusztulásáról, és Hypatiáról. Az összeállítást szépen összevágták az Agora c. filmmel, nekem nagyon tetszett.

Nincs benne

Komolyan nem tudok elmenni George Coyne atyán. Annyira jó gondolatai vannak, olyan tisztán érvel a tudományos gondolkodás vagy épp az evolúció mellett, aztán egyszer csak, eme gondolatokkal szinte szöges ellentétben kijelenti, hogy hisz a szűznemzésben vagy a feltámadásban. Kezdek eljutni oda, hogy nem hiszem el neki, hogy valóban így van.

Ezen a videón arról beszél, hogy nonszensz a fundamentalisták részéről tudományt keresni a Bibliában, hiszen a modern tudomány mindössze kb. 500 éve létezik, a Bibliai szövegek viszont az időszámítást megelőző két évezredben illetve kb. 200 évvel Krisztus után íródtak. Hogy is lehetne így a bibliai szövegekben bármi tudományos?

Ami abszolút igaz. A Bibliában nincs tudomány. De ha megkérdezném tőle, hogy akkor mégis hogyan tekint a Bibliára, mikor a tudományos tények ellen való, mit válaszolna? Lenne egy válasza tudósként és egy jezsuita papként? Hogyan képes önmagában összeegyeztetni a Biblia valótlan állításait a tényekkel? Nem érzi úgy, hogy valahol nem őszinte? Valószínűleg nem nagyon lenne számomra elfogadható válasza erre, és eljutnánk a végső "azért, mert csak" érvig. Jezsuitaként nem is nagyon mondhat mást.

Bréking!

Több mint 30 év telt el Carl Sagan: Cosmos c. sorozatának forgatása óta. Bár a mai napig szívesen veszem elő és nézem meg, tagadhatalan, hogy korunk közönségét már nehezen lehetne vele megnyerni. Az elmúlt három évtizedben jelentősen fejlődött a számítástechnika, más látványvilághoz szoktunk. Mindemellett a tudomány is fejlődött és jelentős felfedezések születtek.

Azonban úgy tűnik lesz Cosmos az új generációnak is, ugyanis Ann Druyan (Carl Sagan özvegye), Steven Soter és Seth MacFarlane (Family Guy) közreműködésével készül a 13 részes folytatás. A tervek szerint a sorozat műsorveztője Neil deGrasse Tyson asztrofizikus lesz.

Tekintettel korunk dokumentumfilmjere, vannak kisebb aggályaim arra vonatkozóan, hogy a látvány esetleg a tartalom rovására megy majd, ám Ann Druyan résztvétele miatt bízom abban, hogy a sorozat méltó utóda lesz az eredeti Cosmos-nak, és tovább élnek benne Carl Sagan gondolatai.

Forrás: http://www.wired.com/geekdad/2011/08/cosmos-to-get-a-sequel-hosted-by-neil-degrasse-tyson/

Tudomány és vallás?

Találtam egy érdekes videópárt, érdemes végignézni mind a kettőt: az elsőn ateista tudósok beszélnek istenről, és indokolják, miért nem vallásosak, míg a másodikon keresztény (vagy istenhívő) tudósok érvelnek a hitük mellett.

A legfeltűnőbb talán az, hogy míg az 50 ateista tudós leginkább a természettudományokban képviselteti magát, ráadásul többen azon belül is igen jelentős eredményeket értek el, addig a 20 keresztény között összesen 7 olyan személy van, aki reál tudományból szerezte a képzettségét, a többi mind filozófus vagy teológus.

A vallásos tudósok félre állítják a józan eszüket, ha hitről van szó. Talán az általam egyébként kedvelt jezsuita George Coyne atyánál a legszembetűnőbb ez a skizofrén szemlélet. A vallásánál a hite bekapcsol a legképtelenebbnek tűnő állításoknál is, míg a tudománynál ezt képes teljes egészében félre tenni. És mindennek abszolút tudatában van. Ám látható a videón olyan "tudós" is, aki már akkor sem használja a józan eszét, ha a szakterületét jelentő tudományról van szó. Legalábbis csak így tartom elképzelhetőnek, hogy genetikus professzorként valaki a kreacionizmust támogassa.

A második video szép példája annak, hogy magasan képzett emberek hogyan képesek szemet hunyni és hazudni maguknak a lelki nyugalmuk érdekében. Dinesh D'Souza mondja ki ezzel kapcsolatban a nagy igazságot 12:10-nél: „I wanted to believe, but my brain was getting in the way.” (Hinni akartam, de az agyam az utamat állta.) Mindaz, amit 11:00-től összehord arról tanúskodik, hogy ez az agy már nem "akadályozza" semmiben. Kérdés csak annyi, vajon mikor származott bármi jó abból, ha valaki agyatlanná vált vagy az eszét vesztette.

Tömeges kihalások

Nagy a csönd felém mostanság. Azért nem akarok írni, csak hogy írjak valamit, és kevés olyan téma vetődik elém, ami eléggé felkelti az érdeklődésemet ahhoz, hogy írjak róla. Azt sem akartam, hogy a blogot áthassa a politika, ezért aztán inkább hallgatásba burkolóztam.

Aztán egyik nap kora délután a History channel ment a tévében, amolyan háttérzajként. Bár már említettem, hogy elég furán értelmezi a tudományos ismeretterjesztést, azért adtam neki még egy esélyt. A Dinosaur Secret c. sorozatból korábban láttam egy-két epizódot, nem igazán nyerte meg a tetszésemet a hatásvadász bulvár stílusával, de csak nem kapcsoltam el. Aztán elhangzott az ominózus mondtat, amitől enyhén sikerült padlót fognom. Még most is bízom abban, hogy a fordító szúrt el valamit, rosszul értelmezte az eredeti mondatot, ám az egészen biztos, hogy a narrátor kb. a következőt mondta, miközben a képernyőn dinoszauruszok lángoltak üvöltve vagy próbáltak kétségbeesetten menekülni a terjedő lángfal elől: „… aztán 65 millió évvel ezelőtt egy meteoritnak köszönhetően bekövetkezett a Föld első tömeges fajpusztulása.”

Figyelünk? Első tömeges fajpusztulásról beszélt. Valóban naiv elvárás lenne, hogy egy ismeretterjesztő csatornán sugárzott dokumentumfilmben ne hangozzon el ekkora baki?

A földtörténeti korok során bekövetkezett tömeges kihalás olyan témakör, amely elég érdekes ahhoz, hogy bejegyzést írjak róla. Ráadásul úgy tűnik, nem is annyira közismert, mint azt mertem remélni. Azért is érdemes foglalkozni vele, mert nagy valószínűség szerint épp egy ilyennek vagyunk most is a közepén.

A fajok különféle okok miatt bekövetkezett nagyszámú kihalása olyan esemény, amely többször megismétlődött az élet megjelenése óta. Egyesek szerint az evolúció működésének része, hogy bizonyos idő után teret engedjen más típusú fajok fejlődésének is, és nem feltétlenül köthető valamilyen külső tényező okozta tragédiához, mint egy meteorit vagy erős vulkáni tevékenység okozta éghajlatváltozás. Elég lehet hozzá egy faj (mondjuk az ember) túlszaporodása vagy esetleg épp eltűnése. A jelen tudásunk alapján úgy tűnik, hogy a Földön valaha élő fajok 99%-a mára kihalt (és ennek csak 35% veszett oda egy tömeges kihalási esemény során). A kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalás, amely a dinoszauruszok korának végét jelentette, nem az első, de nem is az utolsó ilyen pusztulás volt, amelyet a földi élet elszenvedett. Még csak nem is a legnagyobb.

Az elmúlt 550 millió év alatt kb. 20 kihalásról tudunk, ebből 5 az, ami különösen nagy pusztulást hozott (jobbra). Szinte biztos, hogy ezt megelőzősen is sor került a fajok tömeges kihalására, azonban ezt az időszakot megelőzően az élőlények nem rendelkeztek szilárd vázzal, így a pusztulásra lehetetlen visszakövetkeztetni.

1982-ben Jack Sepkoski és David M. Raup határozta meg az öt legnagyobb fajpusztulást. Ezeket ne feltétlenül úgy képzeljük el, hogy egyik pillanatról a másikra kihalt az élet nagy része a bolygón. A fajpusztulás folyamata akár évszázadokat vagy évezredeket is igénybe vehetett, mely lehet, hogy hosszú idő nekünk a kb. 65 éves átlag életkorunkkal, de földtörténeti szempontból nem több néhány pillanatnál. Sőt, a legnagyobb, a perm-triász kihalási esemény két hulláma között 5 millió év telt el.

Az öt nagy kihalási esemény a következő:

1., Ordovícium-szilur kihalási esemény (447-444 millió évvel ezelőtt):

Az állati nemek 49%-a tűnt el a Földről, feltételezhetően az éghajlat változása miatt. Az ordovíciumban a tengerszint magas volt, ahogy valószínűleg az átlaghőmérséklet is, a maival összehasonlítva. A Föld légkörének összetétele azonban megváltozott, széndioxid tartalma csökkent, s ez hosszan elnyúló jégkorszakot eredményezett. A melegvizű, sekély tengerek eltűntek, ahogy a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képtelen fajok is.

2., Késő devon kihalási esemény (374 millió évvel ezelőtt):

A kihalás mérete hasonló volt az elsőhöz, az állati nemek 50%-a tűnt el. Okaira több elmélet született, az éghajlat változástól a meteoriton át a növények evolúciójának változásáig.

3., Perm-triász kihalási esemény (251 millió évvel ezelőtt):

Az eddig ismert leghatalmasabb fajpusztulást hozta magával, a tengeri fajok 96%-a, a földi gerincesek 76%-a tűnt el. Érdekes megjegyezni, hogy ez a kihalási esemény az egyetlen, amely komoly károkat tudott okozni a rovarok között is. A szárazföldi élővilágnak 30 millió évébe telt, hogy magához térjen. Az okokat illetően itt is több elmélet létezik párhuzamosan. Ismét előkerült a meteorit becsapódás, de nincs meg a kráter. Felmerült a vulkánok felelőssége és az éghajlat felmelegedése, melynek következtében metánhidrát szabadulhatott a légkörbe. Valószínűnek tűnik, hogy a kihalásban több tényezőnek volt összetett szerepe.

4., Triász-jura kihalási esemény (200 millió évvel ezelőtt):

A kihalás 10.000 évig zajlott, és magával vitte az emlősszerűek maradékát is. Eltűntek a „keresztbokájú” archaosaurus-ok és a tengeri családok 20%-a. Összesen a családok 22%-a míg a nemzetségek 53%-a halt ki. Elméletek itt is akadnak: meteor, vulkán, éghajlatváltozás.

5., Kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalási esemény (65 millió évvel ezelőtt):

Elérkeztünk a leghíresebb kihalási eseményhez, mely során eltűntek a röpképtelen dinoszauruszok, a moszaszauruszok, plezioszauruszok, pteroszauruszok és számos növényfaj, valamint a gerinctelenek, például az ammoniteszek képviselői (családok 16%-a, nemzetségek 47%-a). Az okokat illetően a legvalószínűbbnek a meteor becsapódás tűnik, hiszen megvan a kráter, és az üledékes kőzetek kréta-tercier határánál a világ minden táján kimutatható az irídium, mely ritka elem a Földön, viszont annál gyakoribb a meteoritokban és az üstökösökben. Bár a becsapódás megtörténtét illetően a legtöbb kutató egyet ért, azt nem mindenki fogadja el a kihalás okaként. Különösen, mivel más nagy meteorit krátert is találtak, amelyhez azonban nem tudunk kihalási eseményt kapcsolni (USA, Chesapeak-öböl bejárata, 85 km átmérő, 35 millió évvel ezelőtt keletkezett). Illetve ott a többi kihalási esemény, amelyhez meg krátert nem tudunk kapcsolni. Így a meteoron túl, itt is megtalálhatóak a fentebb említett magyarázatok, mint a megváltozott éghajlat miatti tengerszint csökkenés illetve az emiatt bekövetkezett oxigén mennyiségének csökkenése, a megváltozott növényzet vagy a vulkáni tevékenység.

Mindenképpen érdekes megjegyezni, hogy valószínűleg a kambrium és az ordovícium határán is lezajlott egy kihalási folyamat, erről azonban nem tudunk semmit. Amit tudunk, az annyi, hogy a kambrium idejéről rendkívül szokatlan életformákat tartalmazó kövületek kerülnek elő, melyek alapvetően eltérnek a mai életformáktól. Ezeket a lényeket a későbbi kövületekben már nem találjuk meg.

Opabinia. Öt szeme volt.

Az utolsó kihalási eseményre a pleisztocénban került sor, ez leginkább a nagytestű emlősöket érintette, és mértékét tekintve jócskán elmarad a fenti öt mögött. Két elmélet született a magyarázatára: az egyik szerint a legutolsó jégkorszak tehető felelőssé, mely kb. 70.000 éve kezdődött, és 15.000 éve ért véget, míg a másik szerint az ok az ember megjelenése és az, hogy levadászta ezeket az állatokat. Mivel a kihalási folyamat átér a holocénbe is, és kétségtelen, hogy a mai napig tart, felmerül bennem, hogy nem egyetlen kihalási folyamatról van-e szó?

A kihalási események kapcsán foglalkoztatott, hogy mennyire lehet objektív következtetést levonni róluk pusztán fosszíliákból? Biztos, hogy történt tömeges kihalás, csak mert épp nem találunk később leletet? Gondoljunk a bojtosúszós halra, amelyet a kréta-tercier idején kihaltnak véltek, aztán 1938-ban találtak egy élő példányt. S egyáltalán 200 millió év távlatából mennyire pontosan állapítható meg az, hogy egy kihalás hirtelen és tömegesen zajlott le? Mit jelent az, hogy hirtelen? 100 év? 1.000? 1.000.000?

A Wikipedia ezzel kapcsolatban így ír:

„A hüllők állítólag nagy kihalási eseményen mentek keresztül, azért hogy helyet adjanak az emlősöknek. A tény: ma az emlősök nagyjából hat-hétezer fajjal reprezentálják magukat, míg az állítólag kihalt hüllők hét-nyolcezerrel. A hüllők diverzitása még mindig nagyobb, mint az emlősöké, és ha képbe vesszük a dinoszauruszok közvetlen leszármazottait, a madarakat (Aves vagy Ornithes classis) a 8600 fajjal, a képlet egészen mást mutat.

A kígyók az összes kontinensen elterjedtek, és - igaz, hogy a Pachyrhacis egyetlen leletéből - úgy tűnik, már a Pangea korában megjelentek. Ugyanez igaz a krokodilokra, melyeket ma három család nyolc neme képvisel, és minden kontinensen elterjedtek (itt Eurázsia egynek számít). Az őskrokodilok egész alrendje (Proterosuchia) kihalt már a triász elején (miután átvészelte a perm-triász határt), egy másik alrend a kréta elején, a valódi tengeri krokodilok (Thalattosauria) a júrában. A kréta-tercier határon csak a mai krokodilok egyik családjaként leírt Mosasauridae tagjai tűntek el. Vagyis a valódi tengeri krokodilok kihalása után a sósvízhez újra alkalmazkodó tengeri élőhelyűek.

A kréta korban a Rhyncocephalia rend összes képviselője eltűnik a leletanyagból. A Sphaenodon punctatum (hidasgyík) azonban ma is létezik, mint rendje egyetlen képviselője. Következésképp ez a rend a kréta kortól máig bármikor megfogyatkozhatott, csak leletekből nem ismert, mégis a kréta-tercier határkihalás áldozataiként tartják számon.

Hasonló a helyzet a Neopilina vagy a Latimeria nemzetségek esetében. A bogárcsigákat és a bojtosúszósokat is kihaltnak tartották a XX. századig. Valójában csak a leletanyag hézagosságáról volt szó.

Ha a mai hüllők közül csak 1250 évenként egy faj halna ki, akkor nagyjából tízmillió év alatt maradék nélkül eltűnnének. Újabb 60 millió év múlva ezt már katasztrofális, egyidejű kihalásként lehetne regisztrálni. A táplálékláncok egymásra épülése következtében azonban a kihalás előbb-utóbb exponenciálissá válik, így a kezdeti lassú ütemmel sem tartana néhány millió évnél tovább, és más típusú lényekre is átterjedne.”

Lásd még: Signor-Lipps effektus

Én személy szerint, minden szakvégzettség és szaktudás nélkül, hajlamos vagyok úgy vélekedni, hogy a kihalások, kihalási események is az evolúció dinamikusan változó folyamatát képezik, és bár állhat a háttérben drasztikus külső behatás, a nagyobb számú fajpusztulásokra meghatározott idő elteltével ezek nélkül is sor kerülhet. Mindezek és a fentiek tükrében is, kissé visszatetsző számomra, amikor egy ilyen változó rendszert, mint a földi élővilág, akarnak környezetvédők eredeti (?) állapotában „konzerválni”, vagy épp úgy tekintenek az emberre, mintha nem képezné az élővilág részét. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az emberi tevékenység nem okoz borzalmas károkat a természetben, valószínűleg nagyobbakat okoz, mint eddig bármely más élőlény. De akármekkorát okoz is, abból a bolygó nagy eséllyel magához fog térni, és új életformáknak akad majd hely. Ami kérdéses számomra, az az, hogy az ember ezt még látni fogja-e.

___________________________________________________________________________________

Forrás: Wikipedia, Mark Buchanan: Itt és mindenütt