Elsőbbség adás kötelező?

Szerdán volt szerencsém megtapasztalni a magyar közlekedési morált kicsit közelebbről, mint szerettem volna. A magyar közlekedésnek is egy speciális fajával sikerült találkoznom, mégpedig a taxissal. A taxisról köztudott, hogy bármit megenged magának az utakon, mert úgy véli, prioritásokat élvez a többi közlekedővel szemben. Érdekeit oly fényesen sikerült érvényesítenie, hogy még a buszsávot is használhatja, míg a megkülönböztető jelzés nélkül haladó vagy civil tűzoltóautók, rendőrautók nem.

A szóban forgó egyeddel a rakparton találkoztam, a pesti oldalon, amint nagy sebességgel előzte a balra, a belvárosba vezető sávban haladó kocsisort, és úgy vélte, akkor fog a záróvonalon át bemászni az autók közé - melyen történetesen egyetemista csoporttársammal közlekedtünk (ő vezetett) - mikor mi is a kanyarhoz értünk. És nem akartuk beenegedni a ronda disznóját - se mi, se az előttünk haladó -, mert már sokadik volt, aki pofátlanságával feltartotta a sort. A példány természetesen ezt mély sértésként élte meg, olyannyira, hogy az előttünk haladó kisautót, majd minket is leszorított nagydarab autójával, hogy egymás mellett kanyarodtunk az egysávos úton. Hiába dudáltunk, hiába integettünk, csak jött, jött, feldúlva azon, hogy őt, aki záróvonalon át akar ellentétes oldalról előzni, nem engedtük be.

A történet itt véget is érhetne, ha nem a taxisoknak egy speciális alfajával akadt volna dolgunk: a taxisállattal. A taxisállatról tudni kell, hogy rendkívül agresszív, különösen ha az "elleséges" autóban két védtelen fiatal nő ül, akikkel szemben biztos erőfölényben érzi magát. Egocentrikus, öntörvényű személyiség - ha esetében nem túlzás személyről beszélni -, realitásérzéke és igazságérzete mindemellett rendkívül fejletlen.

Így történhetett meg az, hogy amikor az egyébként is lépésben araszoló sor a piros lámpánál megállt, kiszállt a kocsiból, és vérben forgó szemekkel közelített ahhoz a "bunkó picsához" aki nem engedte be a sorba, őt, A TAXIST. Csoporttársam azonnal felmérte a szituációt, és lezárta a kocsit, illeve feltekerte az ablakokat. Így mire emberünk az autó mellé ért, hiába rángatta üvöltve és szitkozódva az autónk kilicsét, és hiába verte ököllel az ablakot, a kocsiba nem jutott be.

Tudni kell, hogy a realitás érzékem hasonló helyzetben nekem is csekély, és követeltem a csoporttársamtól, hogy azonnal engedjen ki a kocsiból, mert én biza szembe fogok szállni ezzel a megveszekedett barommal. Az sem érdekelt volna, ha megüt, legalább még egy bűncselekmény amellé a kettő mellé, amit eddig a szemünk előtt elkövetett (igaz, a testi sértés - mely esetemben minden bizonnyal súlyos lett volna - konszumálja a garázdaságot - jajj de okos vagyok).

Azonban a csoporttársam kegyetlenül bezárva tartott, megakadályozva, hogy megveressem magam, a taxis pedig hiába szitkozódott és verte az ablakot, nem jutott be; a lámpa zöldre váltott, és visszült a kocsijába - de csak miután leköpte aaz ablakot.

Emberünk szegény nem tudta, hogy nagyon rossz lányokba kötött bele, és így duplán megjárta: két estis joghallgató épp büntetőjog előadásról hazafelé. Így aztán remeke szabott kis, minden részletre kiterjedő feljeletést kanyarítottunk a Btk. 271. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő garázdaság vétsége, illetve a Btk. 186. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő közúti veszélyéztetetés bűntettének elkövetése miatt.

Tudom, járhatunk rendőrségre, bíróságra (úgyse járok eleget), meg vallomást tenni, meg szembesülni, meg mérgelődni a hazugságain stb. Na és? - kérdem én. Úgy gondolom, hogy a jogsértésekért egyrészről az elkövető felelős, másrészről a társadalom azon tagja, aki a jogsérést tétlenül nézi, mert lusta arra, hogy pár órát az életéből az eljárásnak szenteljen, mert "nem akar belőle ügyet csinálni". És húzgálja a száját, szidja a rendőrséget, a bíróságot, de a saját részét nem képes kivenni a dologból. Holott állampolgári kötelessége lenne, hogy megtegye. Én kiveszem a részem, és a csoporttársam is.

Simán megéri, hogy ez a gyökér ne higgye azt, hogy bármit büntetlenül megtehet.

___________________________________________________________________

Írásomért elnézést kérek azoktól a taxisoktól, akik megmaradtak embernek. Én sem szeretem, ha általánosítanak, akinek nem inge, ne vegye magára.

Húrok

Kb. 5 órája hallgatok folyamatosan Eric Claptont. A hányattatott sorsú világsztár - akinek élete közel sem zökkenőmentes a sikerei ellenére, s úgy vélem ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy a kábítószer rabságából az alkohol karjaiba zuhant - jó ideje szimpatikus, olyannyira, hogy öcsémnek az utóbbi időben folyton Clapton lemezeket veszek ajándékba, merthát ő a zenész. Aztán magamba néztem, és rá kellett jöjjek: Clapton valójában nekem tetszik ennyire. Épp most fedezem fel jobban. A dallamai olyan harmóniában pendülnek lelkem húrjaival, mint amilyen harmóniában 10 évesen voltam a Beatles-szel. (ha nem mondtam volna még, nagy Beatles rajongó vagyok) Ami nem is olyan meglepő, hiszen Clapton több alkalommal zenélt együtt a Beatles tagjaival. (bár maga Clapton azt mondta a korai Beatles-ről, hogy amikor először meghallotta, nem hitte el, hogy van ember, aki meghallgatja ezt a sz**t).

Szóval a mai délutánt - merthogy nem dolgozom - olvasással, böngészéssel, és egy kis zenével töltöm. Pihenek, amíg lehet. (valójában már ma is tanulnom kellett volna, elvégre közel a vizsgaidőszak)

Tribute to Clapton

Szkeptikus Klub

Már jópár hónapja feliratkoztam a Szkeptikus Társaság hírelevelére, de eddig sosem jött össze, hogy elmenjek a találkozóikra. Kedvem mindig lett volna, csak épp időm nem. Vagy épp este jutott eszembe, hogy aznap oda is akartam menni.

Ezen a héten kedden aztán összekaptam magam, és 18:00 órakor megjelentem a BME Fizika Tanszékén, hogy meghallgassam a szkeptikusok véleményét a vallás evolúciójáról. Kicsit korán érkeztem, és volt alkalmam a folyosókon kóborolni, megtekinteni a faliújságra kitett híreket, anyagokat, illetve átadni magam a láthatóan évtizedek óta változatlan falaknak és környezetnek. Mint olyan embert, akitől mindig is távol álltak a reál tárgyak, tisztelettel töltött el, mi mindent tanítanak egy fizika tanszéken, és kicsit sajnáltam, hogy annó nem fektettem több energiát a fizikába. Félreértés ne essék, nem bukdácsoltam, 3-4 között álltam, amikor atomfizikát tanultunk egy fél évig, még majdnem ötöst is kaptam, de sajnos a matematika része... veszett fejsze nyele...

A megjelenéshez mindenesetre nagyon értek: rózsaszín felső, világos farmer, hosszú szőke haj. Nem igazán értettem, miért néz rám mindenki olyan furcsán, mígnem egészen körvonalazódott a délután résztvevőinek köre: nagyobb részben 30 év körüli, vagy idősebb, kisebb részben egyetemista férfiak. Egy nő sem volt. De ha lett is volna, sem hinném hogy ennyire "doktorszöszin" nézett volna ki, mint én. Eme "megrázkódtatáson" hamar túltettem magam, és beültem előre. Nem voltunk sokan, kb. 20-an. Ez a szám épp megfelelő ahhoz, hogy megbeszéljük az előadáson hallottakat.

A vallás evolúciójáról Marosán György tartott szedett-vedett előadást fél órában (lsd.: honlapján a "Tanulmányok" rovaban). Sajnos, mintha épp a lényegről nem maradt volna ideje beszélni, kicsit szétszórt volt, és kaotikus. Ami rejtve maradt a hallgatóság előtt: miért is vallás evolúciója? Opponensei közül mindketten keményen bírálták is ezért, mégha a magam szemüvegén nézve, bírálataik itt-ott több sebből véreztek. Egyébként sok érdekes dolgot közölt, csak mintha nem tudta volna megfelelően kifejezni magát.

Az előadást követő vita sokkal érdekesebb volt, tetszett, hogy minden vélemény teret kap, hogy művelt, értelmes emberek diskurzusát hallgathatom (én magam egyenlőre még nem mertem közbe szólni, de mivel tetszik a közeg, úgy gondolom, legközelebb is megyek, és minden csak idő kérdése). Szó esett az evolúció mibenlétéről, van-e helye a társadalom tudományok között, miért adhat speciális látásmódot, mi tudomány, mi áltudomány, hol a határ a kettő között, vagy van-e egyáltalán, stb.

Az ülés egyik érdekes pillanata volt, mikor felállt egy 25 év körüli fiú, aki elmondta, hogy olyan családból származik, akik nemzedékekre visszamenően Jehova tanúi. Családjának tagja a világ több pontján terjesztik a hitet. Ő azonban kilépett. Elmondása szerint azárt, mert észrevette milyen önellentmondásokba keveredik az egyház saját magával, idővel, a világ változásával, hogyan módosítgatja a saját örökérvényűnek mondott szabályait, ami szerinte igazi "evolúció" a valláson belül, hiszen annak túlélését szolgálja. Ő azonban ebben az önáltatásban nem kívánt tovább részt venni. Minden tiszteletem az övé, nem lehetett egyszerű meghozni ezt a döntést, kiszakadni egy olyan vallási közösségből, amelybe belenevelkedett.

A majdnem három órás beszélgetést követően kisebb klikkekre szakadva sétáltunk a villamoshoz, buszhoz, az elhangzottakat elemezve. Kellemes este volt.

Büszkeségünk

Nyugodtan mondja csak rám mindenki, hogy demagóg vagyok, de mégis hogy lehet Overdose-nak nevezni egy magyar versenylovat?

Szerelem

Azért is jó benne lenni egy tartós kapcsolatban, mert az unásig puffogtatott nyálas-romantikus, elcsépelt és kiüresedett szavak, kifejezések és mondatok valami érthetelen módon, megtelnek tartalommal.

Angyal?

Lecsüccsentem a battai személyvonat régi, nyúzott műbőrülésére, az ajtó közelébe. Velem szemben fiatal fiú foglalt helyet, finom, lányos arca felett álmatag, hatalmas zöld szemei uralkodtak, olyan szempillákkal, hogy bármely nő becsületére vált volna. Első ránézésre semmi furcsa, hiszen a fiatal fiúkban mindig van valami lányos. Nem tudtam, mennyi idős lehet: 14-15 körüli, akinek sokat engednek a szülei, vagy későnérő 18-20 éves. Karjai, csuklója vékonyak, mint nekem, és a vállai is rendkívül keskenyek. Teste nem férfié, hanem egy gyereké. Természetes szőke hajával rendkívűli módon harmonizált dús, világosbarna szemöldöke. (itt jegyzem meg: a kép csak illusztráció - a rajta láthó fiú túl nagydarab a szóban forgóhoz képest, és a haját is festi)

A fiú - amellett, hogy rendkívül feminim alkat volt - érdekes testékszerekkel is rendelkezett. Bal fülében számomra rendkívül visszataszító fültágító gyűrű, másikban apró kő. Mindemellett szája két szeglete alatt egy-egy hegyes piercing, amelyet láthatóan folyamatosan rágcsált belülről. Ruházata egyébként jellegtelen: zöld póló magafestette mintákkal a mellkasán, és egy világos nadrág. Táskája mellédobva, és szintén mintákkal festve össze.

Az a morbid gondolatom támadt, ahogy a haját igazgatta, hogy a római birodalom egyes előkelőségei hasonló fiúk társaságában élhették ki ferde hajlamikat.

És itt a kulcs: a hajigazgatás! Ez volt az a mozdulatsor, ami miatt az út végére - illetve már előtte is - kedvem lett volna felpofozni, és rákiáltani: ember, légy férfi! Mert ilyet, még nőtől sem láttam. A fiú a ma oly divatos előrefésült frizurát viselte - ezzel nem is lenne gond, a divat koronként változik. De folyamatosan turkált ujjaival a hajszálai között, hogy a tincsek megfelelő módon és szögben kunkorodjanak a homlokára. Miköben én hagytam, hogy a vonaton csapdosó huzat a hajamba kapjon, megrántva, majd elengedve azt, ő minden fuvallat után kényszeres hajkurkászásba kezdett. Ezzel olyannyira irritálóvá vált a szememben, hogy akaratlanul is fantáziálni kezdtem arról, amint nomád körülmények közé száműzöm őt, fésű és hajlakk nélkül, ahol esetleg felsettenkedhet pár izmgóc szánalmas kis vézna karjaira, és beesett mellkasára.

Sóhajtottam egyet.

Akárhogy is, megint kiderült, hogy nem haladok a korral. Nekem még mindig akkor férfi a férfi, ha - egyszerűen foglamazva - nagy és szőrös. Emellett egyébként nem baj, ha még jól is néz ki.

Kihalófélben vagyok.

Családi történet IV.

Ezt a részt csak úgy akartam megírni, hogy előtte átolvasom a naplómat. 2000 nyara: 5 hét Németországban, Höchst-ben. Kamasz lány vagyok, csalódott, túlérzékeny és mérges, és sosem abba szerelmes, akinek kellek. Mindemellett antiszociális és kirekesztett. Így aztán igencsak örömmel üdvözöltem az ötletet, hogy a nyár egy jelentős részét Németországban töltsem, Bettina családjával. Az alapötlet egy kis segítség Bettinának, akinek a három gyerek mellett kevés ideje jut magára. Ezért kapok egy kis pénzt, és tanulom a nyelvet.

Egy 8 éves Maruti Suzukival a szüleim kivittek hát Béla bácsiékhoz, és csak 5 hét múlva jöttek értem. Én pedig beépültem a családba - talán kicsit túlságosan is.

Izgatott voltam. Béla bácsit öt, Bettinát nyolc éve nem láttam. A gyereket is csak képről ismertem, ahogy Bettina férjét, Alexandert is. Mint írtam, két lányra, és egy fiúra kellett vigyáznom, az akkor 5 éves Marie-Sophie-ra, a 3 éves Anne-Sophie-ra, és az alig fél éves Alexanderre. Alig beszéltem németül, és Béla bácsin kívül (aki nem velünk lakott), senki nem beszélt magyarul. Angolul csak Alexanderrel tudtam megértetni magam, Bettina kb. olyan rosszul állt az angollal, mint én a némettel. De Alexander is inkább a németet erőltette volna végtelen türelemmel - ha már ezért jöttem.

Bettina még nem dolgozik, a gyerekekkel van otthon. Alexander egy Volvo szalon vezetője, él-hal az autókért. Ebben megértjük egymást, akkoriban ugyanis nagy rally rajongó vagyok. Maidi - azaz Marie-Sophie - rendkívül érzékeny, követelőzős gyerek, önálló, és nehezen fejezi ki az érzéseit. Annie az ellenkezője: bújós, ragaszkodó, de gyakran féltékeny az öccsére, rám, az anyjára, bárkire. Kis Alexander meg... sok gond nincs vele, de a nővérei gyöntölését látva, azt kell mondanom, strapa bíró egy gyerek.

Napjaim kisebb teendők elvégzéséből és a gyerekek lefoglalásából állnak elsősorban. Tanulnak tőlem, s tanulok tőlük. Séta, pelenka, játék, bevásárlás, estimese, fürdetés, stb., gyakorlatilag egy nagy nyaralás az egész, amiért még fizenek is. Hazamenni persze semmi kedvem, s ha egyedül maradok, erős reménytelenséggel tölt el közelgő hazajövetelem napja.

Németországban minden tökéletes. Most, hogy visszaolvastam a naplóm, csak még kevésbbé értem, ami történt, hisz élesen elevenedtek fel az emlékek. Álmodozva néztem a családot. Vágyakozva gondoltam arra, hogy lehet-e vajon majd nekem is ilyen családom? Alexander sokat dolgozott ugyan, de látható volt, hogy szereti Bettinát. Mindig volt hozzá egy jó szava, sütött a szemén, ahogy ránézett. Szerette a gyerekeit, végtelen türelme volt hozzájuk, s velem is éjszakába nyúlóan tudott beszélgetni vagy sakkozni. Én szépen bele is zúgtam Alexanderbe, ahogy az egy korombéli szentimentásli lányhoz illik, és emiatt szégyenkeztem is magamban Bettina előtt. De nehéz volt másképp tennem, Alexander ugyanis rendkívül szenzitív és empatikus ember, aki a legkisebb változásra reagált, azonnal észrevette, ha rossz kedvem volt. Mindemellett jó apa, és hát a nők meg tudnak bolondulni, ha kisgyerekkel látnak egy férfit.

A családban viták voltak, veszekedések nem. Bettina még szeretett volna szülni, csak nem mert még egy gyereket bevállalni, mert Annie kivitelével mindegyik császárral született. Alexander rengeteget segített ha otthon volt, foglalkozott a gyerekeivel, és büszkesége a fia iránt szinte kézzel tapintható volt.

Bettina - bár ekkor még láthatóan boldog volt - gyakran járt pszichológushoz, mondta, hogy van, hogy elragadja a depresszió, és erre szed is gyógyszert (de minek?). Mondta, hogy néha attól tart, hogy Alexander azért dolgozik ennyit, mert van valakije, én azonban Alexander szeme fényét látva, ha feleségére nézett, ezt kizártnak tartottam. Beszélt arról is, hogy nagyobb házat szeretne, mert ez a lakás kicsi, s hogy idővel nagyobba fognak költözni. Előjelei talán már voltak annak, hogy baj lesz, de csak nagyon távoli jelek, amelyeket még könnyedén vissza lehetett volna fordítani.

Én mindenesetre hagytam magam átadni az idillnek. A napi hajcihőnek a gyerekekkel, és ekkor még csak nem is gondoltam arra, hogy ez egy stabil házasság, mert stabilitása magától értetődőnek tűnt.

Az öt hét leteltével úgy éreztem kiszaggattak valahonnan, ahova tartozom. Mind a gyerekeket, mind engem utána még hetekig megviselt az elválás, s Bettinával sokat telefonáltam sírva az első otthon töltött napokon. Nehéz volt visszarázódni a hétköznapokba.

Hazugság

Amíg a gyerekekinket minden erőszakos magatartástól óvunk, s már a tanár és a szülő részéről adott nevelő pofon is bűn a gyerek ellen, addig a gyerek szelektálatlan erőszaknak van kitéve a média, a tévé, az internet világán keresztül; vajon mindez hova vezet?

Hallgassatok jó zenét!