Egy kis olvasnivaló

Ateista Napló

Ellenőriztek 2

Korábban is írtam a munkámat ellenőrző csoport széles körű intellektusáról. Most azonban alulmúlták önmagukat. Pedig ezen alkalommal csak egy evolúcióról szóló tankönyv volt az asztalomon, mely úgy tűnik erősen irritálta az ellenőrző kis csapat egyik tagját.

Ellenőrző: Csak nem gondolod komolyan, hogy az evolúció még ma is tart?

Sedith: Már miért ne tartana?

Ellenőrző: Neked úgy tűnik, mintha bármi is változna körülöttünk? (muhaha, ez most komoly?)

Sedith: Neked nem? Egyébként csak nem 70 év alatt szeretnél évezredekig tartó folyamatokat megfigyelni?

Ellenőrző: És akkor miért nem lesz a csimpánzokból ember? (arcán diadalittas kifejezés, annak a biztos tudatnak a jele, hogy ezzel jól sarokba szorított)

Sedith: Mert az ember nem a csimpánzból lett. Az embernek közös őse van a csimpánzokkal.

Ellenőrző: (bamba tekintet, egészen biztos vagyok abban, hogy fogalma sincs arról, mit jelent az, amit mondtam)

Sedith: Érted, mi a különbség?

Ellenőrző: Szerintem ez hülyeség.

Végülis az evolúciót ez a vélemény sem zavarja.

Gamerek figyelmébe

És mert lusta vagyok írni.

Kis görbe tükör - az evolúció "csúcsa"

"Ez a történet félmilliárd évvel, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt játszódik – kezdte Izmael –, amikor is ez a bolygó mégcsak nem is hasonlított mostani alakjára. A földön egyáltalán nem mozgott semmi, csak a szél és a kavargó por. Egyetlen fűszál sem hullámzott a szélben, egyetlen tücsök sem ciripelt, egyetlen madár sem szárnyalt az égen. Mindezek a dolgok több tízmillió évnyire voltak a jövőben. Még a tengerek is hátborzongatóan nyugodtan és csendesen szunnyadtak, mivel a gerincesek is csak több tízmillió évvel később jelentek meg.

De persze egy antropológus azért volt kéznél. Miféle világ lenne ez antropológus nélkül? Ő azonban nagyon levert és kiábrándult volt, mivel már mindenütt megfordult a bolygón, keresve valakit, akivel elbeszélgethet, mégis a hátizsákjában minden szalag végtelenül üres volt. Hanem egy napon, amikor az óceán partján búslakodott magában, meglátott valamit, ami élőlénynek tűnt a sekély, part menti vízben. Bár nem lehetett különösebben hencegni vele, mindössze egy vizenyős paca volt, mégis az egyetlen értelmes dolog, amit eddigi barangolásai során látott, így hát odagázolt a vízben, ahol felmerülni látta a hullámokból.

Udvariasan üdvözölte a lényt, az viszonozta az üdvözlést, és hamarosan jó barátok lettek. Az antropológus elmagyarázta, amennyire tudta, hogy ő életmódokat meg szokásokat tanulmányoz, és ilyenfajta tájékoztatást kért új barátjától, amit az készségesen a rendelkezésére bocsátott.

– Most pedig – szólt végül az antropológus –, szeretnék szalagra rögzíteni a saját szavaiddal néhányat azok közül a történetek közül, amiket ti egymás közt meséltek.

– Történetek? – csodálkozott el a másik.

– Tudod, mint mondjuk a teremtésmítoszotok, ha van nektek ilyen egyáltalán.

– Mi az a teremtésmítosz? – kérdezte a lény.

– Ó, hát tudod – felelt az antropológus –, az a képzeletszőtte mese, amit a gyermekeiteknek meséltek a világ eredetéről.

Nos, ekkor a lény felháborodottan kihúzta magát – már amennyire egy vizenyős paca erre képes –, és azt válaszolta, hogy az ő népe ilyen képzeletszőtte mesével nem rendelkezik.

– Akkor hát nincs magyarázatotok a teremtésre?

– Hogyne lenne magyarázatunk a teremtésre – csattant fel a másik. – De az határozottan nem mítosz.

– Ó, hát persze, hogy nem – mondta az antropológus, végre visszaemlékezve arra, amit tanult. – Borzasztóan hálás leszek, ha ezt megosztod velem.

– Nagyon jó – nyugodott meg a lény. – De szeretném, ha megértenéd, hogy miként ti is, mi is szigorúan racionális nép vagyunk, akik nem fogadunk el semmit, ami nem megfigyeléseken, logikán és tudományos módszereken alapszik.

– Persze, persze – helyeselt az antropológus.

Így hát a lény végül belekezdett a történetébe. – A világegyetem – mondta – hosszú-hosszú idővel ezelőtt született, talán tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt. A mi naprendszerünk – ez a csillag, ez a bolygó meg az összes többi – mintegy két-három milliárd évvel ezelőtt jöhetett létre. Hosszú ideig egyáltalán semmi sem élt itt. De akkor, olyan egymilliárd év elteltével megjelent az élet.

– Elnézést – szólt közbe az antropológus. – Azt mondod, hogy megjelent az élet. Hol történt ez a mítoszotok – mármint hogy a tudományos magyarázatotok szerint?

A lényt, úgy tűnt, zavarba ejti a kérdés, és levendulaszínűvé változott.

– Úgy érted, hogy pontosan mely helyen?

– Nem. Úgy értem, hogy a földön történt-e, vagy a tengerben?

– Föld? – kérdezte a másik. – Mi az a föld?

– Ó, hát tudod – mondta a férfi a part felé intve –, a talaj meg a sziklák felülete, ami arra messze kezdődik.

A lény az elképedéstől a levendula mélyebb árnyalatára változott: – El nem tudom képzelni, miről karattyolsz. A talaj meg a sziklák arrafelé egyszerűen annak a hatalmas edénynek a peremei, mely a tengert tartja.

– Ó, igen – helyeselt az antropológus –, értem, mire gondolsz. Tökéletesen. Folytasd.

– Nagyon jó – felelt a másik. – Sok millió évszázadig a világ élete pusztán a vegyi levesben tehetetlenül lebegő mikroorganizmusokból állt. De lassacskán összetettebb formák jelentek meg: egysejtű élőlények, nyálkák, algák, polipok és így tovább.

– Hanem végül – szólt a lény ismét, megváltoztatva színét immár rózsaszínűre a büszkeségtől, ahogy a története tetőpontjához érkezett –, hanem végül megjelent a medúza!"

Részlet Daniel Quinn: Izmael c. könyvéből

Homeopátia - Nincs benne semmi

Tegnapi napon én is sikeresen túladagoltam magam egy doboz Gelsemium homeopátiás nyugtatóval, mely a "szakértők" szerint jó infuenzára, félelemre és alvásproblémákra is. Sikeresen, mert az édes, cukros golyócskáknak a leghalványabb hatása sem volt a résztvevőkre, annak ellenére sem, hogy a demonstrációt követően, egy kellemes beszélgetés keretében többen, alkoholt (sört) fogyasztottak rá. (képzeljük el ugyanezt az akciót valódi nyugtatókkal vagy altatókkal!) A kampány weboldala itt!

Íme az Index összefoglalója. Igazán bámulatos, micsoda érveket sorakoztatnak fel a hívők! Nem nyugtat meg a tudat, hogy emberek ilyen "tudással", ekkora ökörségeket hangoztatva sarlatánkodhatnak foglalkozhatnak gyógyítással az országban.

Gyász

Zambiában tudósoknak sikerült lefilmezniük egy csimpánz anyát, amint 16 hónaposan elpusztult kölykét gyászolja. Az anya több mint 24 órán keresztül hurcolta magával a halott kölyköt, míg végül egy tisztáson gyengéden lefektette, majd tőle nem messze figyelte, mi történik vele. Néha visszament a tetemhez, s kezeivel megérintette az arcát vagy a nyakát, talán hogy megállapítsa, valóban halott-e. Ezt követően a csoport más tagjainak is megmutatta a kölyök testét, s figyelte, amint azok megvizsgálják.

Az anya másnap már nem hordozta magával a tetemet.

Forrás: http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-1352119/Chimpanzees-mourn-dead-children-just-like-humans.html

Még egy érdekes video a csimpánzok "halottkultuszáról". Mint a tetem állapotán látszik, a halott kölyöktől nem minden anya válik meg olyan "könnyedén."

Pilis igazi őstörténete

Épp az imént került kezembe ez az érdekes kis cikkecske, mely az Érdi Újság 2011. január 13-i számában olvasható. S hogy mi Pilis igazi őstörténete? Nos, ha valami, hát épp ez nem derül ki a cikkből. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon a cikk hibája, vagy Karsa Botond villamosmérnöké, kinek "A Pilis története az Aranykorban" c. előadását a cikk elvileg összefoglalni volt hivatott.

Megtudjuk viszont, hogy Karsa Botond a Szepes Gyula Művelődési Központ Rovásírásklubjának vendége volt, és zsúfolásig megtelt teremben terjeszthette nézeteit a 16 éve nyugdíjas villamosmérnök, aki erősáramú vizsgálatokkal foglalkozott. Megtudjuk azt is, hogy mindig is foglalkoztatta az őstörténet, a gyakran változó elméletek és a megmagyarázhatatlan rejtélyek. Különösen vonzódik a magyar őstörténethez, mellyel öt-hat éve foglalkozik intenzívebben. S ahogy olvasgatta a témában írt könyveket és internetes cikkeket, rádöbbent arra, hogy amellett, hogy ezeket meghallgatja, saját útját kell járnia. Belemélyedt hát a Magyar Szent Korona és más magyar koronák vizsgálatába. Itt jön a cikk első érdekes mondata: "Vizsgálati eredményeit viszont nem lehet, vagy alig lehet tudományosan igazolni. Azokat valamiféle, mások által nem befolyásolt, tiszta forrásból származó információként lehet tekinteni." Lám. Amellett, hogy még mindig nem tudunk semmit, érdekelne, miféle "tiszta" és "mások által nem befolyásolt" forrás szolgáltathatta számára az információkat...

A java azonban csak ezután jön. Karsa Botond villamosmérnök saját elmondása szerint "a Pilissel Szőnyi József Szántóról szóló előadása után kezdett foglalkozni. A kapott érdekes információk késztették a Pilis igaz őstörténetének vizsgálatára, kutatására. Itt nem a szokványos, tudományosan is elismerhető kutakodást kell érteni, hiszen ezekkel visszamenőleg sok-sok ezer évre alig, vagy egyáltalán nem lehet pontos információkat szerezni. (wtf?) Minderről a sokezer évvel ezelőtti, a Kárpát medencében illetve a Pilisben lezajlott csodálatos, elsősorban szakrális múltról, annak első, a nagy kataklizmáig (meddig?) terjedő, Aranykornak is nevezhető szakaszáról állította össze Karsa Botond az előadását az érdeklődőknek."

És a hír ennyi.

A cikk második fele az Ercsi Hagyományőrző Társaság kiállításával foglalkozik. Az írásból sem azt nem tudjuk meg, mit tudott meg Karsa Botond villamosmérnök az Aranykorról, sem azt, hogy mégis hogyan jutott az egyedülálló tudás birtokába.

Megkíséreltem interneten utána nézni, de nem jártam sikerrel. Nevére is igen kevés találatot kaptam. Pedig annyi bennem a kérdés?

Mikor volt ez az Aranykor?

Pontosabban mekkora időtartamot ölel fel a "sok-sok ezer év"?

Mikor volt a nagy kataklizma?

És végül, ha meg nem ismert elméletét nem lehet sem tudományosan igazolni, és információit tudományosan nem elismerhető kutakodással szerezte, hogy a bánatban várhatja, hogy értelmes ember komolyan vegye a fejtegetéseit?

Kezdem bánni, hogy nem voltam ott, hogy kérdéseimet feltehessem.

Bagolypapagáj

Elhunyt Richard Henry - olvasom ma a tvnz.co.nz weboldalon. Több mint 80 éves korában távozott az élők sorából. Szegény megboldogult Richard Henry már 1999 óta nem nemzett utódokat. Az öregedés jelei egyre inkább észlelhetőek voltak rajta; fél szemére megvakult, bőre - már ahol látható - ráncosodott, mozgása nehézkessé és lassúvá vált. Richard Henry így aztán teljesen természetes okoknál fogva nem rég az életét vesztette.

Richard Henryre 1975-ben bukkantak rá Új-Zélandon, Fiordlandon, amikor a faját már kihaltnak gondolták. Aztán egy csapara leltek belőlük a Stewart szigeten 1977-ben, így Richard Henrynek kiemelt szerep jutott fajának megmentésében: génállománya gondoskodott az utódok genetikai sokféleségéről. Neki is köszönhető, hogy a kakapóból mára már 121 példány él a számukra ideálissá teremtett Codfish-szigeten és a Chalky-szigeten.

Nem, nem elírás az a már 121 példány. A kakapo a Föld legveszélyeztetettebb fajai közé tartozik. Míg valaha, az ember megjelenése előtt, mind Új-Zéland északi, mind a déli szigetén honos volt, az európaiak 1840-ben történő megérkezésekor már csak az északi sziget középső részén élt.

Douglas Adams és Mark Carwardine szépen megragadják a kakapo lényét Utoljára látható című könyvükben: "A kakapó más korban élő madár. Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más korban élő madár - ez jellemzi tán a legjobban. Ez a nagytestű, röpképtelen papagájféle (bár erre vonatkozóan vannak még viták) remekül alkalmazkodott Új-Zéland speciális, ember előtti környezetéhez és a nagytestű (szintén kihalt) ragadozó madarak vadászatához. A földön sok félnivalója nem volt, hiszen támadás a levegőből érhette, s mivel a ragadozók nappal voltak aktívak, éjszakai életre rendezkedett be. Stresszhelyzetben megmerevedik és nem mozdul. Eme évezredekig jól bevált technikái azonban nem segítettek rajta az ember és a ragadozó emlősök megjelenésekor.

A maorik 1250-1300 táján jelentek meg Új-Zélandon. Kutyáikon kívül polinéz patkányokat is behurcoltak a szigetre, melyek zsákmányszerzési módszerei ellen a kakapó teljesen kiszolgáltatottá vált. Az emberek a húsáért vadászták, a kutyák és a patkányok a tojásaikat és a fiókáikat ették. Dolgukat csak megkönnyítette, hogy a kakapó fiókák rendkívül zajosak.

A maorik a húsukon kívül felhasználták a bőrét és a tollait is: jómódúaknak készítettek köpenyt belőle, a madár kiszárított fejét pedig füldíszként hordták. Nem csoda hát, hogy a kakapó az európaiak megérkezésére teljesen visszaszorult. A forgatókönyv ismerős, helyzete még nehezebbé vált. Európából a kutyákon és patkányokon kívül macskák és menyétek érkeztek, az európaiak pedig húsáért éppúgy vadászták, mint a maorik. Helyzetén csak rontott, hogy amikor nyilvánvalóvá vált az, hogy nagy eséllyel kihalhat, a múzeumok és más gyűjtők igyekeztek minél több példány összefogdosni belőle. Sok madarat öltek le azért, hogy természetbúvárok és gyűjtők vizsgálgathassák, az élve elfogott madarak pedig néhány hónap alatt elpusztultak a fogságban.

Szerencsére voltak, akik már ekkor felismerték a bajt, és igyekeztek megóvni a fajt. Richard Treacy Henry - fentebbi kis túlélőnk névadója - 1894-ben lett Resolution Island gondnoka. A szigetre kakapókat és kiwiket telepített, hogy megóvja őket a menyétektől és más emlős ragadozóktól. Hat év alatt kétszáz kakapót költöztetett a szigetre. A menyétek azonban 1900-ra átúsztak és felszámolták a kakapó rezervátumot. Ezt követően más szigeteken próbálták megmenteni őket, de a ragadozók mindenütt megjelentek, és kipusztították a madarakat. 1940-re a kakapó rendkívül ritkává vált, 1970 körül pedig abban sem voltak biztosak, hogy a faj még létezik.

1975-ben aztán rátaláltak Richard Henry-re, s mostanra úgy tűnik, talán merhetünk kicsit optimistábbak lenni a faj megóvását illetően.

Nem csoda, hogy Douglas Adams-et meghatotta, a kakapó ugyanis egy nagyon kíváncsi, barátságos kis lény (mint azt az alábbi videón Mark Carwardine-nek alkalma volt megtapasztalni talán kicsit túlságosan is barátságos). A megóvásukról gondoskodó csoport beszámolói szerint az egyes madarak saját, jól elkülöníthető személyiséggel rendelkeznek. Ez alapján nem olyan meglepő, hogy a maorik - már amellett, hogy megették - házi kedvencként is tartották őket. Új-Zéland kormányzója, Sir George Grey beszámolója szerint, a madár sokkal inkább viselkedik úgy, mint egy kutya, s nem mint egy madár.

Ron Moorhouse, a Kakapó Helyreállító Program kutatója úgy véli, Richard Henry halála a kakapók megmentésének egy szakaszát zárta le. "Nagyszerű évet zártunk, tavaly 33 fióka született, s reméljük, hogy idén még több lesz. (...) Szomorú, hogy elveszítettük Richard Henry-t, de a legfontosabb az, hogy a kakapó populáció növekszik, s három felnőtt utód hordozza Richard Henry genetikai örökségét."

__________________________________________________________________________________
Források:
http://tvnz.co.nz/national-news/kakapo-saved-its-species-dies-3997492
http://en.wikipedia.org/wiki/Kakapo

Miért éljünk?

The Moody Blues: Days of Future Passed - egy album nekem

Én évtizedekig nem tudtam, hogy 1967-ben írtak nekem egy albumot!

Egy albumot, amelynek dallamai teljes egészében az én lelkületemre rezdülnek. Vagy az én lelkületem rezdül az album dallamaira? Hangzásában, a többszólamú vokállal s a komolyzenei betétekkel együtt ez az én zeném. Ha valaki részletesen megvizsgálná azt, hogy mi az, amit igazán szeretek, mi az ami megérint, akkor ezt a zenét teremtené a számomra. Mégsem tudtam róla évekig! Valahol azért is meglepő ez, mert a The Moody Blues: Nights in White Satin c. számát azóta imádom, amióta 2002 környékén először meghallottam. Mégis, valamilyen oknál fogva csak 2010. decemberében jutottam el odáig, hogy az együttes Days of Future Passed c. albumát megszerezzem. Arra számítottam, hogy talán lesz rajta egy-két jó zene, és ennyi. Ezzel ellentétben az első napokban napjában átlag 2-3 alkalommal játszottam le a "lemezt", mert nem tudtam vele betelni. Nem is tudnék konkrét számot mondani, hiszen az egész olyan, mint egy kerek történet kezdettel és véggel. Egyik szám a többi nélkül mintha értelmét veszítené, vagy legalábbis leértékelődne.

De ki is ez az együttes, akiket egyébként oly kevesen ismernek Magyarországon?

A The Moody Blues 1964-ben alakult Birminghamben (Anglia). Kissé nehézkesen indult az együttes karrierje, szólólemezei nem arattak sikert. Debütáló albumuk, a merseybeat stílusú The Magnificent Moodies 1965-ben jelent meg, több szám felkerült a toplistára, de nem igazán tűnt ki a kor zenei kínálatából. 1966-ban az együttes újra alakult. Michael Pinder, Ray Thomas és Greame Edge mellé visszatért John Lodge, aki korábban a főiskolai tanulmányai miatt egy időre abbahagyta a zenélést, s frontemberként beállt a lányosan szép arcú Justin Hayward, akit Eric Burdon, az Animals alapítója ajánlott a már meglévő tagok figyelmébe. Megérkezésük új színt vitt az együttesbe, s elindultak a progresszív rock felé. Szólólemezeik azonban továbbra sem értek el különösebb sikereket.

1967-re az együttes szerződése a Decca Records-zal lejárt, tartozásuk a lemezkiadó felé pedig többezer fontra rúgott. Szerencséjükre a Decca Records leányvállalatának, a Deram Recordsnak a producere, Hugh Mendl, támogatta őket, így ajánlatot kaptak: amennyiben elkészítik Antonín Dvořák Az Újvilágból c. szimfóniájának rock and roll verzióját, mellyel a cég Deramic Stereo Sound nevű audió formátumát népszerűsítették volna, abban az esetben elengedik a Decca felé fennálló adósságot. A Moody Blues azonban képtelen volt tartani az aláírt szerződést. Így Mendl meggyőzte Peter Knight zeneszerzőt, hogy írjon komolyzenei közjátékot az együttes meglévő dalai köré. Bár a Decca kezdetben igencsak szkeptikus volt a hibrid stílusú albumot illetően, hiszen korábban senki sem csinált még ilyet, az 1967-ben megjelent Day of Future Passed korszakának egyik legsikeresebb lemeze lett. A szinfonikusok mellett Pinder mellotronja és Ray Thomas fuvolája is karakteressé és egyedivé tette a számaikat. (Érdekesség, hogy a mellotront Pinder mutatta meg a Beatlesnek, amelyre aztán megszületett a Strawberry Fields Forever. Nem mellesleg a Moody Blues a Beatles-szel turnézott az Egyesült Államokban, így igen jó volt a viszony a két banda tagjai között.)

A komolyzenei részeket a London Festival Orchestra játszotta. A Moody Blues és a zenekar azonban gyakorlatilag sosem dolgoztak együtt. Az együttes felvette a saját zenéjét, és a felvételt átadták Peter Knight részére, aki megírta a hozzá illő komolyzenei részeket, majd azokat külön vették fel. Valójában a Days of Future Passed album éppúgy tekinthető Peter Knight munkájának, ahogy a Moody Blues munkájának is.

Bár a Moody Blues 1967-1972 között megjelent lemezeit igazán jónak találom, egészében egyik sem tett rám olyan hatást, mint a Days of Future Passed. Igaz, ezt nehéz is lenne túlszárnyalni. Képtelenség azonban elmenni az olyan felvételek mellet, mint például a "Gypsy", a "Ride My See-Saw" vagy a "Story In Your Eyes". Ami talán kicsit zavar, hogy Hayward egyes zenéin túlságosan érezhető George Harrison hatása. Az "I never thought I'd Live to be a Hundred" például kísértetiesen hasonlít a "The Inner Light" c. Harrison szerzeményre.

Az együttes 1972-es feloszlását követően 1978-ban újra összeálltak, Hayward, Lodge és Edge pedig a mai napig koncerteznek. 1978 utáni zenéjükben azonban számomra már semmi sincs abból a kellemes hangulatból, ami miatt megszerettem őket. Zenéjük karaktere elveszett, számaik a tömegbe vesznek és nem tűnnek ki semmivel. Talán a billentyűs Michael Pinder hiánya miatt, talán azért, mert egyszerűen kifulladtak. Mindez azonban semmivel sem csökkenti a Days of Future Passed értékét, sem a többi 1967-1972 között kiadott lemezét. S egyáltalán azt az örömöt, amit korai albumaik megírásával szereztek nekem.