Vitaindító: ateizmus, mint vallás?

Talán sokan felháborodnak az alábbi gondolataimon, ám az elmúlt hónapok tapasztalatai egyre inkább megerősítik bennem ezt az elképzelést. Ebben a blogban viszonylag sokat írtam arról, hogyan jöttem rá arra, hogy ezoterikus világképem hamis alapokon nyugodott, s információszerzéssel, olvasással, hogyan jutottam végül arra a következtetésre, hogy jelenleg működő világunk nem feltételez semmilyen láthatatlan egyetemes intelligenciát vagy ha úgy tetszik teremtőt. Ez oda vezetett, hogy érdeklődni kezdtem a valláskritika illetve a vallások jogtipró magatartása iránt. Úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy ateista vagyok, ami nem jelent mást, mint amit fentebb is leírtam: a következtetést, hogy a Világegyetem köszöni szépen, remekül elvan isten nélkül. Ellenkező bizonyítottság esetén majd revideálom nézeteim, addig azonban azt hiszem ez az álláspont tökéletesen megfelel.

Ám ahogy belemerültem a pusztán valláskritikával majd ateizmussal foglalkozó területekbe, rájöttem, hogy nem mindenki tanulás útján kötött ki ennél a végkövetkeztetésnél. Én is úgy gondolom, hogy az ateizmus nem vallás, mert valaminek a hiányát nem lehet annak nevezni, és ezt a nézetemet többször hangoztattam is. Aztán szétnézve, hova is kerültem, pár dolog aggasztani kezdett.

Először is, én a mai napig úgy gondolom, és mindig is úgy gondoltam, hogy az, hogy ki miben hisz, nem lehet egy ember elsődleges jellemzője. Valakit sosem az alapján fogok megítélni, hogy mi a vallása vagy van-e neki egyáltalán. Az emberek többsége hisz valami természetfeletti erőben, értelmetlen lenne ezért lekezelni, kinevetni valamennyit. Ám számos ateista közösségben a valláskritika eltolódott a vallásos emberek egyfajta értelmetlen sértegetésbe. Rendszeres az intelligens ateisták szembeállítása a buta vallásos emberekkel. Én úgy gondolom, hogy a kép ennél azért árnyaltabb, ha átlag emberekről beszélünk. Önmagában az ateizmus nem tesz okosabbá senkit.

Úgy gondolom, hogy korunkban a vallások visszaszorulása egy természetes folyamat (bár úgy tűnik, hogy nagy divat a spiritualizmus és terjed az iszlám, vagy épp újraéled a kereszténység, a magukat ateistának és agnosztikusnak vallók száma lassan növekszik). Való igaz, hogy minél képzettebb valaki, annál kisebb eséllyel lesz vallásos. Ma az emberek előtt karnyújtásnyira van az információ, csak ki kell érte nyújtani a kezüket. Egyetemet sem kell végezni, de még könyvet sem feltétlenül kell vásárolni ahhoz, hogy tudományos ismereteket szerezzünk, elég bekötni az internetet (és persze nem árt, ha képesek vagyunk különbséget tenni megbízható és megbízhatatlan források között). A gondolkodó ember hamar észreveszi a vallási dogmákban lévő ellentmondásokat, s egy idő után törvényszerűen elfordul tőlük. Aztán mit látok, ahhoz képest, hogy az ateizmus állítólag nem vallás? Az ateizmus felé csábító, szinte térítő jellegű képeket és feliratokat, amelyek átszövik a világhálót. Mégis minek? Miért kellene bárkit is "megtéríteni"? A helyes út nem az volna, ha mindenki magától, a világról alkotott ismeretei bővítésével jutna valami hasonló vagy akár eltérő konklúzióra?

Miközben amellett érveltem, hogy ez nem vallás, egyre több embert láttam magam körül, akik megmutatták, hogy nagyon is lehet ezt vallásként csinálni. Érvek és bizonyítékok nélkül, pusztán istent tagadni, mert ettől lesz valóban szebb az életed, nyitottabb az elméd, gyere közénk, mert Eisntein is ateista volt, mert Carl Sagan is az volt, stb... egy pillanat, mi most ugyanarról beszélünk? Én a dolgot valahogy fordítva képzeltem el: tanulsz, ismereteket szerzel, nyitottabban gondolkodsz, ezáltal egyre értelmetlenebbé és gyermetegebbé válnak a vallások. Arról nem is beszélve, hogy kicsit megkapargatva a felszínt rá kellett jönnöm, hogy az ateisták által hivatkozott tudósok gyakran nem tartják vagy tartották magukat ateistának, hanem inkább az agnosztikus jelzőt használták. A fent említett Carl Sagan és Einstein egyaránt ilyenek, de ide tartozik Neil deGrasse Tyson is.

Nem tagadom, hogy beálltam a sorba, s valahol most magam ellen is beszélek, ám ezek a tényezők egyre inkább zavartak és zavarnak. És akkor még nem említettem azt az ateista templomot, amit Londonban nyitottak. Akkor mi is a helyzet azzal, hogy az ateisták nem járnak össze közösen nem hinni? Egyre gyakrabban gondoltam úgy, hogy ez az út nem járható. Az ateizmus nem végcél, hanem a megismerés mellékterméke - vagy legalábbis én így látom - hiszen az ember megszabadul egy, a világról alkotott előítéletétől; a Teremtőtől. Úgy gondolom, hogy az ateizmus önmagában terméketlen és ha nem a saját felismeréseink vezettek erre a konklúzióra, hanem csak beállunk közéjük, mert olyan szimpatikus emberek, akkor semmiben sem különbözik a vallásoktól.

Félreértés ne essék, fontosnak tartom a valláskritikát elsősorban az emberi jogok miatt, de ahhoz nem kell ateistának lenni, hogy lássuk, milyen visszásságokhoz vezet, ha az állam nem független az egyháztól, vagy milyen jogtiprásba torkollhat az iszlám még Európában is (Richard Dawkins előtt pedig le a kalappal, hogy annak ellenére, hogy jobbról is balról is ütik azért, mert ezt kimondja, nem hajlandó elhallgatni).

Szóval itt állok most, önmagam által felcímkézett ateistaként, úgy, hogy egyre nehezebben azonosulok sok olyan emberrel, akik szintén ateistának tartják magukat. Számomra nem azon van a hangsúly, hogy minél több ember gondolja azt, hogy nincs isten, hanem azon, hogy minél több ember tanuljon, gondolkodjon, megismerjen és önállóan hozzon következtetéseket.

Ha az ateisták azok, akiknek élte középpontjában az Isten nélküli élet és ennek népszerűsítése áll, akkor én nem érzem magam közéjük valónak. Ez így valóban vallás. Ám ha olyan gondolkodó, világra nyitott emberek, akik azon a véleményen vannak, hogy az univerzum keletkezése és törvényei teremtő nélkül is magyarázhatóak, ám ellenkező bizonyítottság esetén sem omlik össze a világképük, akkor igen, ateista vagyok. A problémám azonban az, hogy egyre inkább az első mondat tűnik igaznak. És köszönöm, akkor én ebből nem kérek.

Van azonban még egy aspektusa a történetnek, amit nem lenne korrekt elhallgatni. Mert bár azt gondolom, hogy önmagában az ateizmus terméketlen és tulajdonképpen beszélni sem kellene róla, nem lehet szótlanul maradni egy olyan társadalmi közegben, ahol éppen azt akarják elhitetni az emberekkel, hogy országuk a kereszténység alapjaira épül és ezt az ideológiát igyekeznek ráhúzni, ráerőltetni mindenkire. Ilyen esetben úgy gondolom, nem lehet csendben maradni és kötelesség jelezni, hogy nézetük elavult, ráadásul még hamis is. Ez ellen szót kell emelni, s a valláskritika kiemelkedően fontossá válik.

Végezetül még egy video, amint Neil deGrasse Tyson beszél arról, miért nem tartja magát ateistának. És azt hiszem, leginkább a címkék miatt, igaza lehet. Szívesebben állok mások előtt mint Sedith azt ember, semmint Sedith az ateista, mely címkéhez ki tudja mit és hogyan társít a többi ember - sokszor teljesen tévesen.

Bent a koronában

Amikor ma délután leültem, hogy megnézzem végre, mi is okozott országos felháborodást az Alföldi rendezte István a királyban, mindenre számítottam, csak arra nem, amit kaptam. Valami bicskanyitogatóan modern, erőltetett darabra számítottam tele olyan elemekkel, amelyeknek ott helye nincs, suta, művészieskedő, stb. Most meg itt ülök a laptop előtt és azt kérdezem magamtól, mégis mi a fene baja van ennek az országnak?

A helyzet az, hogy tőlem nagyobb István a király rajongó kevés van. Azon nőttem fel, fejből tudom a szövegét, bármikor jól esik meghallani és ezen a blogon is többször megemlékeztem már arról, hogy nekem Vikidál Gyula A Hang. Épp ezért tudtam, hogy ha kicsit is élvezni akarom ezt a feldolgozást, lehetőleg ne legyenek elvárásaim az énekkel kapcsolatban.

Ezt sikerült is félretennem. Végignéztem a darabot, szórakoztatott, többször felnevettem a találó fricskákon és a görbe tükrökön, végül maradt a talány: hogy akkor most miért is kell annyira felháborodni, sőt, fenyegetni a rendezőt? Nem gondolom, hogy ez valami őrületesen fergeteges darab lenne, amely előtt minden jóízlésű embernek térdre kell hullania, de egy egész jó darab. Találó feldolgozás, és lehet, hogy a hanganyagát nem tenném be vezetés mellé hallgatni (most nagy erőt veszek magamon, hogy ne kezdjem el kritizálni a színészek énektudását), de színészi játékban azért ráver az eredetire (nem véletlen, hiszen itt színészek játszanak, nem énekesek).

A háborgó kommenteket olvasva az a határozott érzésem, hogy hiába olyan nyilvánvaló szimbólumokkal dolgozik a darab, az átlag háborgóhoz annyi sem jutott el Alföldi feldolgozásából, hogy ne a múltba nézve próbálja megérteni, hanem a jelenben. Akkor nem lenne szájhúzogatás amiatt, mennyire lehet hiteles a szereplők viselkedése, ruházata, öltözéke 1000 körül - nyilván semennyire, nem is ez volt a cél. Nem beszélve arról, hogy elég irreális elvárás történelemhűséget elvárni egy egyébként is történelmietlen darabtól. Ám a magyar ember csak mereng vissza a régi kor árnyai felé, s ha valaki a jelenre próbálna rámutatni, arra vak marad.

A másik "probléma", hogy Alföldi nem kezelte szentségként a rockoperát és bátran belenyúlt. Az átlag magyar ezt nem szereti. Nem tetszik neki, hogy Koppány nem dicső magyar úrként, István pedig nem keresztény szentként jelent meg. Nem tetszik neki, ha azok, akikre elődökként gondol, nem erős és pozitív karakterek. Nekem pedig pont ez tetszett: szinte hozzá sem nyúlt a szöveghez, mégis, jóval több mindenről szólt egy-egy jelenet, mint korábban és illett hozzá az ének is. Persze a dicső ősöknek lőttek. Emberek lettek, nem szentek, ráadásul annak sem épp a legjobbak. Megalkuvók. Aztán ott van az is, hogy a papság erőszakos, maffiaszerű bandaként jelenik meg, aki terrorizálja a népet a világító vörös keresztjeivel. Minden igaz magyarnak fel kell ezen háborodnia! Pedig ha belegondolunk, az eredeti verzió igencsak idilli módon ábrázolta, hogyan nyomta le saját népe torkán István külföldi segítséggel a külhoni hitet és vallást. A keresztek által fenyegetett, riadt arcú nép, amint azt énekli a fináléban, hogy "István a mi urunk" közelebb áll a valósághoz, mint az István köré sereglő boldog magyarok tömege. S a végén a Szent Korona alakú börtön... Kifejező.

A helyzet az, hogy véleményem szerint az eredeti darabra megváltoztathatatlan szentségként gondoló emberek kiválóan mutatják, mennyire igaza volt Alföldinek azzal a korona-börtönnel. A mai napig is ott sínylődnek a rácsok között, képtelenek kiszabadulni és gyűlölködve mutogatnak másokra, fenyegetőznek egy színdarab miatt. Mintha ma az lenne az ország legnagyobb problémája, hogy valaki rendezett egy rendhagyó István a királyt. Tiltakozzunk egy volt színház igazgató ellen, hiszen ő most a legnagyobb ellenség, ő jelenti a legnagyobb veszélyt az országra nézve. Addig sem foglalkozunk azzal, mit is csinálnak a politikusaink, nem igaz? 

A kortárs író TÖRVÉNYEI

A rádióban egy kortárs íróval beszélgettek. A kortárs író gyermekkoráról és a szüleivel való viszonyáról mesélt. Nem tekertem tovább a rádiót, mert az emberi történeteket szívesen hallgatom vezetés közben. A kortárs írót aztán arról kérdezték, valóban volt-e külföldön börtönben, és erre a kortárs író büszkeséggel a hangjában adta elő, miként is töltött fél évet egy német büntetés-végrehajtási intézetben. A kortárs író elmondta, hogy egy jó ismerősével hoztak – vagy legalábbis a jó ismerős hozott, ő csak a kocsiban ült – egy jó adag marihuánát Hollandiából, amikor a jó német rendőrök lefülelték őket. El is ismerte: ő erre az egész történetre infantilis módon büszke. Menő dolog kábítószert csempészve lebukni egy idegen országban, és fél évet az ottani börtönben tölteni – szerinte.

Majd a kortárs író arról beszélt, hogy ez az egész nem jelent semmit, mert ő nem az ember alkotta kisbetűs törvények, hanem a nagybetűs TÖRVÉNYEK szerint éli az életét. Hiszen az ember alkotta törvények folyton változnak, alakulnak, még a „gyilkosságra” vonatkozók is. Valaha a vérbosszú nem is volt „gyilkosság”. Ám Isten TÖRVÉNYEI állandóak.

Elgondolkodtam, mik is lehetnek a kortárs író állandó és kőbe vésett TÖRVÉNYEI. Az élet szentsége nem lehet ilyen, a vérbosszúra vonatkozó kijelentéséből ez kiderült. És láthatóan a kábítószerrel visszaélést sem tekintette fontos szabálynak. Végiggondoltam hát az állandó és változatlan TÖRVÉNYEKET, amelyekhez a kortárs író az életét igazítja, ezzel garantálva lelki békéjét.

A legalapvetőbb talán, hogy ellenkezés nélkül él együtt a gravitációval, nem próbál lebegni sem elrepülni, hanem tökéletesen betartja a rá vonatkozó szabályokat. (bár az, hogy egy zsák fűvel igyekezett Magyarországra, felébreszti a gyanút, hogy talán egy csekélyke dac mégis élhet benne a törvénnyel szemben). A kortárs író ezzel összefüggésben Newton törvényeit is maradéktalanul betartja: például ha figyelmetlensége okán valaki F erővel nekiütközik az utcán, ő ugyanezen nagyságú, de ellentétes irányú F erő hatásának megfelelően lökődik hátrébb, a spirituális egyensúly érdekében.

Hasonló harmóniában él a termodinamika törvényeivel is. A kortárs írónak eszébe sem jutna örökmozgót gyártani, hiszen tisztában van azzal, hogy ebben az esetben súlyosan vétene az energiamegmaradás törvénye ellen.

Este, amikor egy fárasztó nap után a kortárs író megmeríti testét egy nagy kád forró vízben, gondosan ügyel arra, hogy Arkhimédész törvényének megfelelően éppen annyit veszítsen a súlyából, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya.

Másnap, amikor a kortárs író egy napsütéses vasárnapi reggelen ihletetten ragad tollat költeménye papírra vetéséhez, megelégedettséggel tölti el a tény, hogy szobájába Kepler törvénye szerint a Föld ellipszis alakú pályájának gyújtópontjából sütnek a Nap sugarai. Szívét felderíti, hogy Pascal törvényének megfelelően az asztalán egy pohárban álló víz minden azonos magasságban lévő pontjában és minden irányban egyenlő a nyomás akkor is, ha a saját súlyán kívül többletnyomás is hat. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy bizonyos optikai és fénytörési törvények miatt a pohárban lévő szívószál képe ma is megtörik a víz felszínén, így ezen a napon sem vétett semmi az állandó isteni TÖRVÉNYEK ellen.  

Milyen szerencse, hogy ezek irányítják az életét az állandóan változó és átalakuló erkölcsi és morális törvényecskék helyett! Hogy azokhoz nem kell, hogy igazítsa az életét! Hisz azokat követni is lehetetlen! De a TÖRVÉNYEK állandósága biztonságot ad. 

Mindenki tudása?

Megfogant a fejemben ennek a bejegyzésnek a gondolata már a Natural History Museum kiállítási termében nyomorogva, ám ahogy azóta beszéltem pár emberrel, s azt hiszem, valahol a valódi nagyvárosba szakadt kislány rácsodálkozása ez a világra. Alig 1400 fő a lélekszáma annak a falunak, ahonnan származom, már Miskolcot is nagyvárosnak éreztem, s ehhez képest Budapest maga volt a színes nyüzsgő forgatag. Most szintet léptem London felé, ahol valóban nincs egyetlen nyugodt pillanata sem a városnak. 

Itthon megszoktam: ha hétköznap reggel, de legalább délelőtt megyek be a Természettudományi Múzeumba, a kutya sem fog zavarni. Elvétve lesz ott 1-2 iskolás csoport, de ők gyorsan átszaladnak a termeken. Ha hangoskodnak is, a felügyelő tanár rendre inti őket, s az a pár ember, aki marad, csak suttogva beszél. Ha fél órát akarok ülni egy kövület mellett, senki nem zavar, senki nem kiabál a fülembe, és senki nem gázol át rajtam. Ennyit mindenképpen megér a belépő ára. 

Mostanra naivnak tűnik a gondolat, hogy ugyanezt vártam el olyan nagyvárostól, ahol majdhogynem annyian laknak, mint egész Magyarországon. De igen, valahol abban bíztam, hogy hétköznap nem lesznek annyira sokan. 

Csalódnom kellett. Még annál is nagyobbat, mert a tömeget ugyan még el tudtam volna viselni, az üvöltöző gyerekzsivajt azonban már sokkal kevésbé. Először láttam dinoszaurusz csontvázakat egyben összerakva, de képtelen voltam átadni magam az egésznek. És azt hiszem, ehhez a múzeum rendje is nagyban hozzájárult. 

Legyen tömeg, kibírjuk. A zajt már kevésbé, de talán még ezt is elviselem. Azonban ami az elviselhetetlenségig frusztrált az az volt, hogy láthatóan olyan emberekkel volt tele a múzeum, akik a legcsekélyebb mértékben sem képesek értékelni az előttük látható hihetetlen értékű leleteket. Akiknek fogalma sem volt arról, mi is hever előttük. És különösen a dinoszauruszos termekben, mindenütt kisgyerekek, 2-5 évesek, verik a vitrineket, mégsem szól rájuk senki, anyukák tankokként gázolnak át az emberen a babakocsikkal. A múzeum ingyen látogatható - de vajon valóban így lesz a tudás mindenkié?  

És képtelen voltam élvezni mindazt, ami előttem van. A tömeg miatt szó szerint sorban állás volt a terem felett végigfutó pallón. Akkor még nem tudtam, hogy a gyerektömeg oka egy életnagyságú, mozgó tyarnnosaurus rex; gumiból. Amikor ezt megtudtam, azt hiszem, ott szállt el végleg az agyam. Mert tegyék ki, legyen ott, nézhessék meg ingyen, de miért, miért kell úgy elrendezni a kiállítást, hogy anélkül, hogy elverekedném magam egy bazi nagy műanyag játékdínóig, nem mehetek le a fosszíliákhoz? 

És a java csak azután jön. Mert 20 perces sorban állás után, a „T.Rex” körül tömörülő családokat kikerülve végre eljutok az engem érdeklő részig – ami azonban a teremben tartózkodó többi ember nagy részét nem érdekli. Ők gyermekeiket maguk után rángatva igyekeznek a kijárat felé, így nem lehet megnézni semmit anélkül, hogy valaki oldalba ne tolna egy babakocsival vagy eléd nem mászna egy kisgyerek a koszos kezével végig mancsolni a vitrineket. Ha valaki gyereket szeretne, egy fél óra ebben a teremben, és egészen biztosan elveszi a kedvét tőlük egy darabig. 

Egy kezemen meg tudom számolni, hány igazán érdeklődő gyereket láttam – általában 8-10 év fölöttiek, fiúk, és - érdekes módon - mindig nagyapával. 

Tekintettel a gumi dinoszauruszra és az őt megelőző gyermekded ábrácskákra, biztos voltam abban, hogy az engem leginkább érdeklő leletek, a Mary Mantell által talált fogak, már nem lesznek kitéve. Ezen aztán előre úgy felhúztam magam, hogy szinte elgyalogoltam egy teljes Iguanodon csontváz mellett. És végül aztán az oldott fel, mikor Gideon Mantell arcképét megláttam – az alatta álló vitrinben pedig a szóban forgó fogak (amelyek kis eséllyel voltak ugyanazok, amelyeket Mary talált, de biztosan Gideon gyűjteményéből származtak). Miután felkészültem a legrosszabbra, végre ért egy kellemes csalódás. Sőt, a fogakon kívül ott volt a maidstone-i kőbányában talált Iguanodon lelet is, a Mantell-kompozíció, egy kaotikus állapotban megkövesedett csontkupac, amelyet Mantell preparált és tette láthatóvá a kőbe ágyazódott csontokat. Ki tudja mennyi időt görnyedt felette, míg meg tudta állapítani azt, hogy ennek a hüllőnek a mellső lábai sokkal kisebbek és véznábbak, mint a hátsók, s beigazolta korábbi feltételezéseit a lényről. Mekkora boldogság volt számára, amikor ez a darab a gyűjteménye része lett! Közönyös embertömeg igyekezett el mellette a kijárat felé. Sírni tudtam volna. 

Nehéz volt érezni a meghatottságot, hiányzott az az ünnepies csend, amelyet én egy múzeumtól éppúgy elvárnék, mint a könyvtáraktól. Emellett mindig akadt valaki, aki nem fért el tőlem, vagy egy-egy elém mászó, vitrintapogató óvodás miatt kellett úgy tennem, mint aki rendkívül elbűvölőnek találja a koszos kézlenyomatait a Mantell Iguanodonja előtti üveglapon. De azért valamennyire sikerült kizárnom a környezetet – s talán ez volt a Natural History Museum egyetlen ilyen helyszíne. 

Ezek után már elfogadtam a hatalmas Plesiosaurus lelet előtt óbégató kamaszokat, akik hangos és látványos módon üdvözölték egymást, hogy zengett belé a folyosó. Elviseltem a tömeget, a zajt, hiszen legalább ennyit láthattam Mantell egykor hatalmas kövület gyűjteményéből. 

Már csak fanyar mosollyal nyugtáztam, amikor a múzeum könyvesboltjában megkérdezték, hogy Gideon Mantell egyáltalán angol volt-e, majd megkérdőjelezték, hogy bármi is ki lenne róla állítva a múzeumban. Fájó, hogy egy geológiára és paleontológiára szakosodott könyvesboltban ugyanezzel a kérdéssel találkoztam. 

London összességében nem rossz hely, nagyon élhető annak ellenére, mennyi embert fogad magába. Ám a Natural Historyban töltött idő után még napokig füstölögtem a tudatlan könyvárusokon és a gumi dinoszaurusz miatt zsibongó gyerektömegen. Mégis, örömmel tölt el, hogy Mantell leletei és arcképe ott van, míg a múzeum első igazgatójának, a rendkívül értelmes, de rosszindulatú és irigy Richard Owennek, nem jutott más, mint egy néhány soros megemlékezés. Hatalmas szobra láthatatlanul porosodik a múzeum egyik eldugott szegletében.

Békés vallások...

Gerinctelen értelem

A közgondolkodás szerint az intelligencia az emlősök, de legalább a gerincesek sajátossága. Emiatt hihetjük őket "felsőbb rendűnek" más fajoktól. Annak, hogy mennyire nincs értelme "felsőbb rendű" és "alsóbb rendű" fajokról beszélni, remek példáját képezik a polipok.

A puhatestű állatok között a polipok meglepő intelligenciáról tesznek tanúbizonyságot. Arisztotelész valamikor buta állatoknak tartotta őket, mert kíváncsiságuk miatt könnyedén magához csalogathatja az ember. Ma már tudjuk, hogy épp a kíváncsisága az, ami különlegessé teszi. Több kutatás megállapította, hogy a lábasfejűek - a polipon kívül a tintahalak és a kalmárok is - képesek labirintusban navigálni. Emellett polipoknál meglepően fejlett a rövid- illetve a hosszútávú memória, így rendelkeznek a tanulás képességével.

A polipok képességeit csak a legértelmesebb gerincesekéhez hasonlíthatjuk annak ellenére, hogy csigaszerű ősöktől származik, és egészen eltérő evolúciós útvonalon érkezett meg jelen formájához. Összetett idegrendszerének nagyobb hányada az agyban koncentrálódik, ám a neuronok kétharmada a karokban elhelyezkedő idegdúcokban található. A karokban számos reflex pont van, amelyeknek működését nem az agy vezérli. "A polipok agyát mintegy 500 millió neuron alkotja - hozzávetőleg annyi, mint a kutyákét. A miénkhez hasonlóan két félre oszlik, ezeket idegrostok kötik össze. Az agy ezután még újabb specializált lebenyekre oszlik. Egyes lebenyek - az emlősök agyához hasonlóan - barázdáltak, ami jelentősen megnöveli a felszínt. A neuronok közötti távolság rövidebb, mint más puhatestűeknél, ami az idegimpulzusok gyorsabb átvitelét teszi lehetővé. Mindez ahhoz vezet, hogy az agy gyorsan tudja feldolgozni az információt, és sok hely marad a memóriatárolásra. A függőleges lebeny - amelyről már régóta tudják , hogy a tanulás és a memória központja a legtöbb lábasfejűnél - neuronjai nagyon hasonlóan szerveződnek a gerincesek hippokampuszához, amely többé-kevésbé hasonló feladatokat lát el."

Egyedi felépítésű agyukon kívül másban is kiemelkednek a puhatestűek közül: eszközhasználó állatokként ismerik el őket. Védelmük érdekében kókuszdió héjakat használnak, amelyet magukkal is cipelnek egy jobbnak ítélt helyre, ha azt szükségesnek vélik. 

A polipok tanulási képességeinek eredete még tisztázatlan. Az intelligens gerincesektől eltérően rövid életűek (fél évtől öt évig terjed a maximális életkoruk, fajtól függően) illetve nem szociális állatok, és a szüleikkel is meglehetősen kevés kapcsoltuk van - semmit nem tanulnak tőlük. Jennifer Mather biológus szerint a polipok azért lettek ilyen okosak, hogy kezelni tudják összetett környezetüket - általában a korallzátonyokat -, ahol villámgyors, élet-halál döntéseket kell hozniuk. 

Bármilyen furcsa is a magányos, rövid életű lény kifinomult intelligenciája, mára nem képezi vita tárgyát. Egyes nemzetközi állatvédelmi szabályok szerint a gerincesekkel azonos védelmi kategóriába esik, emellett tilos rajta altatás nélkül bármilyen beavatkozást vagy kísérletet végezni.

Források:

http://www.origo.hu/tudomany/20110617-a-polipok-a-puhatestuek-intelligenciabajnokai.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Octopus

http://www.divecenter.hu/hirek/1947/tengervizzel-arasztotta-el-otthonat-a-kivancsi-polip

Tollakról és dinoszauruszokról

Kicsit zavarban vagyok a madarak dinoszauruszoktól  való származásával kapcsolatban. Annyira szép dolog lenne, nem? A hatalmas, kihalt hüllők valójában túlélték a meteor becsapódást és a mai napig itt járkálnak közöttünk, csak kicsit kiszúrt (?) velük az evolúció. Nem véletlen, hogy az elméletet felkapta a média és a populáris ismeretterjesztés. A dolog nagyon tetszetős és jól eladható.

S miért is ne? A kínai Lianonig tartományból előkerült leletek alapján tudjuk, hogy a dinoszauruszok egy része tollas jószág volt. Különösen egyes raptorok emlékeztetnek meglepően egy megkopasztott struccra, két lábon járnak, tojásokkal szaporodnak, valószínűleg gondozták az ivadékaikat és a csontozatukból kikövetkeztethető életmódjuk alapján melegvérűek kellett legyenek.

Én magam is boldogan fogadtam be ezt az igen tetszetős elképzelést ám, bármit sulykol is a Discovery Channel és a National Geographic, akármit ír a Wikipedia, sok paleontológus ellenzi a madarak dinoszaurusz voltának gondolatát. Helyette inkább arra szavaznak, hogy a madarak és a dinoszauruszok egyaránt az archosauria hüllők egy eddig ismeretlen csoportjának leszármazottai (ilyen hüllők ma a krokodilok), s mint ilyenek, nem egymástól származnak, hanem egy közös őstől.

Kicsit kiábrándító: a krokodilok, mint a madarak legközelebbi rokonai a velociraptor helyett. Akár kiábrándító, akár nem, az archosauria vonalat támogató tudósoknak elgondolkodtató érvek vannak a tarsolyukban (részlet Primavis Critical Biomasson megjelent cikkéből):

• Csak egyetlen olyan közös csonttani jelleg van a valódi madarak és a dinoszauruszok esetében, amely más csoportoknál hiányzik: a csípő ízület belső oldalán egy csontos hártyával fedett ablak van.
• A madarak leszármazását túl későre teszik, (jura vége-kréta eleje), aminek az az oka, hogy azok a theropoda típusok, amelyekből származtatnák, szintén ekkor kezdenek elterjedni.
• A tollas dinoszauruszok, mint rokonok csak a kréta második feléből ismertek, míg a valódi madarak már a kréta legelejéről.
• Az elődként, ősként tartható theropodák már jócskán speciálizálódottak s így alkalmatlanok egy egészen eltérő típus kialakulásához.
• A hasonlóságok nem homológ jellegek, hanem analógok. Csak a hasonló életmód következtében alakultak ki, de jellegükben lényegesen eltérők (ld. pl. a kéz ujjainak eredetét: theropodáknál az I-III. ujj marad meg, míg a madaraknál a II-IV., de hasonlóan eltér a hátsó végtag vagy a medencealakulás is).
• A valódi madarak már a kréta legelején megjelennek, és több típusban vannak jelen. Sőt, a vízi életmódhoz szélsőségesen alkalmazkodott lábukkal evező Hesperornis-félék szárnyai már a kréta elején elcsökevényesedett állapotban voltak.
• A valódi madár jellegek valamennyi madártípusban közösek, legyen az repülő, futó, szárnyával vagy lábával evező típus is. Viszont ezek a jellegek nem találhatóak meg a theropodáknál illetve a gyíkfarkú (Saururae) madaraknál (Archaeornithes, Enantiornithes).
• A gyíkfarkúak, bár tollazattal rendelkeznek és korán megjelennek (a jura végén), igen heterogén csoportot alkotnak jellegeiket tekintve és valamennyi típusuk kihal a kréta végéig.

Őket látszik támogatni egy nemrég Németországban talált tollas dinoszaurusz lelet, a Sciurumimus, amelyik ellentétben a korábban talált tollas hüllőkkel, nem a theropodák coelosaurus nemébe, hanem a megalosauruokéba tartozik és mint ilyen, nem áll közeli kapcsolatban a madarakkal.

Lehet, hogy a madarak nem a dinoszauruszok túlélő örökösei, azonban továbbra is egymás rokonai - ha nem is olyan közeliek, mint az elsőre tűnhetett. A több millió éven átívelő evolúciós ágakat nem egyszerű kibogozni több millió év távlatában. Nem minden az, aminek látszik. Van még munka abban, hogy kitisztuljon a kép.

Cikkek azoktól, akik nálam jobban tudják:

http://criticalbiomass.freeblog.hu/archives/2006/06/11/A_madarak_eredete/

http://criticalbiomass.freeblog.hu/archives/2008/02/11/Mas_nezopont_a_dino-madar_kapcsolatrol/

http://criticalbiomass.freeblog.hu/archives/2009/10/04/Uj_tollas_dino_Kinabol/

http://criticalbiomass.freeblog.hu/archives/2011/08/07/Minden_madar_tollas_allat_de_nem_minden_tollas_allat_madar/

http://criticalbiomass.freeblog.hu/archives/2011/12/07/Tollas_dinok_es_madarak/

Egy jó emberről

„Vallással vagy vallás nélkül a jó emberek jól viselkedhetnek és a rossz emberek rosszat cselekedhetnek. 

De ahhoz, hogy jó emberek gonoszul cselekedjenek – ahhoz a vallás kell.” 

Steven Weinberg

Szerintem senki nem fog velem vitatkozni, ha azt mondom, hogy Morus Tamás korának egyik legnagyobb alakja volt. Kifinomult műveltségét Oxfordban szerezte. Humanista volt, író, ügyvéd, filozófus és Anglia jeles államférfije VIII. Henrik alatt. Jószándékú, jólelkű embernek írják le, szabadgondolkodónak, erkölcsösnek és egyenesnek. Olyannak, akiben volt elég gerinc, hogy szembeszálljon VIII. Henrikkel  és még akkor sem tagadta meg hitét és a Katolikus Egyházat, amikor az élete múlott volna rajta.

Morus Tamás hitt az emberek egyenlőségében. Első feleségét, Jane Colt-ot szeretettel tanította  zenére és irodalomra. Korában egyedülálló módon, hitt abban, hogy nők és férfiak egyenlők, s hogy egy nő képes ugyanarra az eredményre, amire egy férfi is. Ennek megfelelően három lányát éppoly gonddal taníttatta és tanította, mint amennyire a fiát. Különösen legidősebb lánya, Margaret bizonyult tehetségesnek. Felesége korai halála után újranősült, s bár a második házasságból gyermeke nem született, újdonsült felesége lányát a sajátjaként fogadta és nevelte. Nagyon szerette a gyerekeit, akiknek mindig írt, valahányszor távol lenni kényszerült tőlük.

Morus Tamás tehetséges politikusnak bizonyult és magasra jutott, egészen a király közelébe. Hiányoztak azonban belőle olyan tulajdonságok, amelyek igen fontosak lehetnek a magaspolitkában: köpönyegét, szemét nem forgatta, elveit, nézeteit szilárdan felvállalta, erős igazságérzete nem engedte, hogy helytelenítését véka alá rejtse.

Morus Tamás éppilyen következetes volt a hitét illetően. Katolikus volt, szemében Luther Márton és a reformáció katolicizmustól eltérő gondolatai eretnek és bűnös gondolatok voltak, melyektől meg kell védeni Angolhont. Miután 1529-ben kancellár lett, mindent megtett, hogy a káros eszmét kiseperje az országból. Felvette a harcot az országba beszivárgó új gondolatokkal, megakadályozta a lutheránus könyvek nyomtatását, letartóztattatta a könyvek nyomtatóit, terjesztőit, birtoklóit, olvasóit.  Már életében pletykálták róla, hogy személyesen kínozza az eretneket a kihallgatások során, ám ő ezt határozottan tagadta. Valóban nehéz elképzelni, hogy egy emberszerető humanista saját kezével okozzon fájdalmat másoknak, ám ne feledjük, hogy a katolikus egyház támogatta az eretnekek elleni fellépést és az inkvizíciót, s eretneknek lenni egy katolikus szemében nagyobb bűnnek számított, mint a gyilkosság. Tartok attól, hogy sose tudjuk meg, vajon Morus Tamás kezébe vette-e a kínzóeszközöket a sötét tömlöcök mélyén, azt azonban tudjuk, hogy kancellársága alatt hat embert küldött máglyára:

• Thomas Hitton eretnek könyveket csempészett be Angliába
• Thomas Bilney eretnek tanokat prédikált, hitehagyásért fogták perbe
• Richar Bayfield bűne az volt, hogy angolra fordított Új Testamentumot és eretnek könyveket terjesztett
• James Bainham eretnek tanokat prédikált
• Thomas Dusgate és John Tewkesbery is hasonlóan súlyos bűnökkel rendelkezhetett.

Morus Tamás hite nem engedhette meg, hogy ezek az emberek még több embert juttassanak a Pokolra azzal, hogy megfertőzik elméiket a hazugságaikkal. Morus Tamás hite akkor is ilyen szilárd volt, amikor VIII. Henrik beleszeretett a protestáns nézetekkel szimpatizáló Boleyn Annába és feleségül vette. Morus Tamás akkor sem adta fel az elveit, amikor mindenki meghajolt a király akarata előtt, aki a pápai kiátkozást követően saját egyháza fejévé nevezte ki magát. Morus Tamás továbbra sem volt hajlandó elismerni VIII. Henrik Annával kötött házasságát, nem ismerte el Boleyn Annát királynőként, és kijelentette, hogy Isten előtt Aragóniai Katalin a király törvényes felesége. Nem fogadta el Henriket, mint az anglikán egyház fejét, sem az anglikán egyházat és nem volt hajlandó megesküdni  arra a törvényre, ami eltörli a pápa kiváltságait.

VIII. Henrik nem azzal vonult be a történelembe, hogy elnéző volt azokkal, akik nem engedelmeskedtek neki. Morus Tamást rövidesen perbe fogták és árulásért kellett felelnie. Bűnösnek találták, és az eredeti ítélet szerint a közrendű árulók büntetését kellett volna elviselnie: akasztás, lóval húzatás és felnégyelés. A király azonban kegyes volt, és a büntetést lefejezésre enyhítette. Így lett vége Morus Tamásnak.

Kivégzése megdöbbentette a világot. Barátja, Rotterdami Erasmus úgy emlékezik róla, mint olyan emberről, kinek lelke tisztább volt mint a hó, s kinek géniuszához hasonlót Anglia sosem látott, s talán nem is fog.

Kár, hogy ezen a tiszta havon a vallása áldozatainak vére hagyott foltot. Egy vallásé, ami egy igazi emberbarátot késztetett gyilkosságra azzal a meggyőződéssel felvértezve, hogy helyesen cselekszik.