Elgondolkodtam azon, hogyan is nőttem fel. Hogyan éltem ezt meg.
Gyerekként elnézzük a rólunk gondoskodó felnőtteket, és azt hisszük, szüleink csak értünk vannak, hogy felnőttnek lenni, valami egészen különleges dolog. Mert elérik a villanykapcsolót, meg tudják kötni a cipőjüket, egyedül is tudnak buszozni, vagy megkenni a kenyeret. És már rúzsozzák a szájukat, vagy vezetnek autót.
Emlékszem arra, mikor Anya először küldött le egyedül a boltba. 6 éves voltam, épp az első iskolás évem előtti nyáron történt. Milyen büszkén mentem tejet venni! Egyedül! Nagyon nagynak éreztem magam, hogy a kb. 300 méterre lévő boltba felnőtt kíséret nélkül mehettem. (persze fillérre pontosan annyi pénzzel, mint amennyibe egy tej került)
Mikor első osztályos lettem, nagy szemekkel néztem a nyolcadikosokra, akik felnőttnek tűntek a szememben. Egyedül mentek haza, és az iskola felső szintjén vot az osztálytermük, ahova minket, alsósokat, nem is nagyon engedtek fel. Akkoriban ment valami buta gyerekdal, aminek egyetlen sorára emlékszem: "még csak 10 éves, és úgy hiszi, ő már felnőtt." Ettől fogva a 10 éves kort valami vízválasztónak éltem meg, kíváncsi voltam, vajon én felnőttnek fogom-e érezni magam, mikor 10 leszek.
10 évesen nemhogy nem éreztem semmit, de mivel akkor kerültem 8 osztályos gimnáziumba, és a 14 éves nyolcadikosokat felváltották 18 éves negyedikes gimnazisták, gyakorlatilag éppolyan gyereknek éreztem magam, mint 6 évesen. Viszont már egyedül közlekedtem a buszon, és a városban is. Megállapítottam, hogy az a gyerek, akiről a dal szólt, és 10 évesen felnőttnek hitte magát, valószínűleg vagy nagyon sokra tartotta magát, vagy nem volt tejlesen normális.
A felnőttek által énekelt, és a gyerekkort visszasíró dalokat sem szerettem. Egyrészt mert nem értettem, másrészt mert felesleges jajveszékelésnek tűnt. Örüljön hogy felnőtt, és azt csinál amit szeretne, nem kell 9-kor ágyba bújnia. Gyerek meg már úgysem lesz mégegyszer, kár a szóért. Nekem ne mondja senki, hogy felnőttnek lenni annyira rossz.
Új vízválasztó kort néztem hát magamnak: a 13 éves kort. Miután pedig 13 évesen sem éreztem, hogy annyira felnőtt lennék, kitűztem a 14. életévet. 14 évesen azonban arról beszélgettem akkori jóbarátommal, Zsoltival, hogy valahogy mind a ketten azt hittük, a 14 évesek olyan..."nagyok". Mi akkor egyáltalán nem éreztük "nagynak" magunkat. Viszont kicsitek láttuk a 6 éveseket. Mintha mi azért nagyobbak lettünk volna...
Az ezt követő vízválasztó kornak a 16. évet gondoltam. 16 évesnek lenni, azért már biztos jelent valamit! A 16 év azért is volt érdekes, mert akkoriban sokat olvastam a színvonalas BRAVO magazint, amiben többször volt téma a 16 éves korban elvsztett szüzesség. Gondoltam, ennek a kornak ezért is lehet jelentősége. 16 évesnek lenni azonban éppen olyan érzés volt, mint 15, vagy 14 évesnek lenni. Vagy akár mint 6 évesnek. Sőt, meg kellett állapítanom magamban, hogy még a szüzesség elvesztését is túl korainak érzem.
Ekkor már kezdtem rájönni, hogy nem egyik napról a másikra leszek felnőtt, hanem szépen folyamatában. Így aztán 16 éves koromtól fogva nem foglalkoztam azzal, hány éves vagyok. Nem vártam a 18. születésnapomat, de nem nem is féltem tőle, mint ahogy egyes ismerőseim tették, akik gondtalanságuk elvesztéseként élték meg a nagykorúságot.
Mikor 18 éves lettem, továbbra is gyereknek éreztem magam. Azzal a különbséggel, hogy mostmár nyugodtan cigizhetek, alkoholizálhatok, mehetek kaszinóba, vehetek pornó filmet, és börtönbe is zárhatnak. Mivel azonban ezek a tevékenységek eddig sem hiányoztak az életemből, így tulajdonképpen nagy változások most sem következtek be, és gyermeki lélekkel kezdtem meg a főiskolát.
Ott azonban meg kellett állapítanom, hogy tőlem idősebbek is gyermetegebbek nálam. Tulajdonképpen 15 éves koromtól hallgattam, hogy érettebben gondolkodom a koromnál, 24-30 éves barátaim voltak, akikkel jól éreztem magam, biciklizni, bográcsozni jártam velük, míg a saját korosztályommal elvesztettem a kapcsolatot. Ezt a főiskolán sikerült bepótolni, úgy ahogy, mégis sokszor rendkívül gyermetegnek tűnt az engem körülvevő légkör. Miközben még mindig gyereknek éreztem magam, többször megkaptam, hogy túl komolyan veszem a dolgokat, hogy lazítsak, és miért nem tudom elengedni magam. Én azonban nem éreztem magam feszültnek, vagy hogy komolyabban vennék bármit is, mint szükséges.
21 évesen elvégeztem a főiskolát, és munkába álltam. "Fél lábbal még gyerekként", ahogyan megfogalmaztam magamban. Egyetértettem az amerikaiakkal, ahol ez a nagykorúság életkora. 18 évesen még gyerek voltam, és még 21 évesen sem mertem magam felnőttnek nevezni.
Aztán kb. egy évnek kellett eltelnie, vagy talán másfélnek, hogy ez a "féllábas gyerek" érzés elmúljon. Azt hiszem, a felnőttség többek között olyan felismerésekkel jár, mint a saját felelősség elismerése a saját döntésekért, vagy meglátni a szülőben az embert, felismerni, hogy nem csak értem él. Csak az önállóság nem jelent felnőttséget.
Mára például van munkám, saját zug egy munkásszállón, párom, akivel gyakorlatilag együtt élek, van munkám, saját életem. Van ránctalanítókrémem a homlokomon mélyülő ráncok ellen, de sok tekintetben még mindig nem vagyok elég önálló. Nem vagyok elég felnőtt. Mégis, ez a "gyerekség-érzés" lekopott rólam.
Így nőttem fel. Lassan, hogy észre sem vettem. Már nem vagyok gyerek. Fél lábbal sem. És nem is sajnálom, ahogyan azt egyes felnőttek teszik kesergő dalocskáikban. Inkább igykszem kihasználni azokat a lehetőségeket, amivel mindez jár. Néha jól, néha kevésbbé jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése