Jó a költőknek!

Tényleg, néha úgy lennék költő!
Mert az egy szavas érzéseimet több sorban le tudnám írni úgy, hogy mások is át tudják érezni, mire is gondolhatok.

Megmutathatnám, mit érzek, ha szeretek, mit, ha mérges vagyok, vagy csalódott,
vagy épp ha boldog, mi miatt is,
mi röpít a fellegekbe,
és mi vág engem be a földbe?
Mi tarkítja a létem,
mi kurítja életem,
mi győz le, és döf át,
mi az mit korok óta imád
a lelkem, ha élem át,
vagy egyszereűen kábít,
a valóságba csábít,
mikor azt hiszem nem árt,
holott mérge bennem tesz kárt,
és másban is, ha vak vagyok,
mert nem látom, csak fulladok,
csak sodor el az árja
hogy hova, vajh' ki látja,
de nem érdekel ez sem,
csak legyen, kinek tessem,
faragnám a rímeket,
kelteném a híremet,
de nem vagyok én poéta,
kinek sorsa a kréta...

(...kréta?...)

Szóval néha úgy lennék költő. Akkor tudnék verset írni.

Olyat is, aminek van értelme,
figyelmet felkelti kelleme,
alkatra pár rövid sor,
a Líra előtte meghajol,
költői kép, metafora,
ujjaimból csak kihullna,
nem kellene gondolat,
az Ihlet adná az utat,
de nem tudok verset írni,
verslábakat kanyarítni,
bár van tollam, papírom,
lírát arra nem írom,
de tollat, s papírt énnekem,
az epika az életem!