2012. február 5., vasárnap

Kósza gondolatok tudásról a hitről

Vajon az emberek többsége azért dédelgeti magában valótlanságokra épülő világképét, mert jobban esik neki becsapni önmagát, mint szembenézni a valósággal, vagy azért, mert egyszerűen nem áll rendelkezésére az a tudás, ami segíthetné abban, hogy rájöjjön a helyes megoldásra? Egyre inkább gyökeret ver bennem az a meggyőződés, hogy az utóbbiról van szó, és ezt támasztják alá azok a statisztikák is, amelyek összefüggést mutatnak a vallásos babonaság és az intelligencia illetve az iskolai végzettség foka között. S ott a saját tapasztalatom is.

Vegyük csak önmagamat. A már leírt okoknál fogva, a középiskolában jórészt leperegtek rólam a természettudományos tantárgyakból szerzett ismeretek. Hiába volt erős közepes átlagom, a tudásom közel sem volt maradandó. Helyette berendeztem a saját világképem a könnyebben megérthető ezoterikus könyvekből, melyek világosan és érthetően kiegészítették egymást (Too stupid to understand science? Try religion! Yeah!). Ezek után, nem volt nehéz jelentést tulajdonítani olyan eseményeknek, amelyeknek nem volt, vagy csodát látni ott, ahol valójában a saját erőfeszítéseim vezettek eredményre. Kellett talán egy kevéske önbecsapás, valójában azonban azt kell mondanom, hogy az, hogy 23 éves koromig benne éltem ebben a hazug világban, elsősorban annak volt köszönhető, hogy nem kerestem a kapcsolatot azzal, ami esetleg cáfolta volna mindazt, amiben hiszek. Hiányzott a tudásom ahhoz, hogy kételkedni kezdjek. Meg voltam győződve arról, hogy a telepátia kísérletileg igazolt, és hogy abszolút elfogadottak a reinkarnációs hipnózis eredményei. Fel sem merült bennem, hogy a halál közeli vagy a testen kívüli élményeknek lehet más magyarázata is azon túl, hogy a lélek pár pillanatra kilép a „tokjából”. Aki ezeket tagadta, korlátolt, buta embereknek gondoltam, hiszen mindent fekete fehéren leírva ott olvastam több könyvben is.

És ez nem változott addig, amíg el nem kezdtem utána olvasni az általam tényként elfogadott eredményeknek úgy, hogy figyelni kezdtem a forrás megbízhatóságára is. Ahogy megértettem, miért fontos egy kísérlet megismételhetősége, ahogy elkezdtem olvasni az agy működéséről vagy a vele kapcsolatos rendellenességekről, kicsit más fénybe került minden. Észrevettem a torzítást azokban a kísérletekben is, amelyeket eddig megkérdőjelezhetetlennek gondoltam. És ahogy tágult a világról szerzett ismeretanyagom, úgy szorult ki végül teljesen a reinkarnáció is, mely talán a legtovább tartotta magát.

Azt gyanítom, hogy a legtöbb ember még ezelőtt megáll, és inkább visszafordul, mert kényelmesebb a saját világképében élnie, mint megismerni egy újat. Átmennek tagadásba. „Nem, valóban nincs rá bizonyíték, igen, látom, hogy ez is ellene szól. De szerintem akkor is van. Mert csak.” Általában Doulgas Adams gondolatát szoktam ilyenkor előhozni, mert nekem Carl Sagan mellett ez is lendületet adott ahhoz, hogy eme a határon átugorjak: hát nem elég szép ez a kert, a világunk, anélkül, hogy tündéreket képzeljünk bele? Ám a legtöbb embernek úgy tűnik, ez a gondolat nem elég. Rám néznek furcsán, ha nem akarok tündérekről képzelődni. „Nem, dehogyis! Hogyan is lehetne elég szép?! Hiszen tündéreket látni jó!” És amíg az emberek akarják látni a tündéreiket, addig látni is fogják.

Ám a tudás mégis képes kétségeket marni az ember jól bejáratott gondolatvilágán. Így aztán van, aki inkább visszafordul, van aki továbblép, és van, aki elkezdi külön kezelni a hitvilágát a tényektől (mint az általam oly gyakran emlegetett George Coyne atya), mondván, mindez túl bonyolult ahhoz, hogy megértse az összefüggéseket, így inkább nem keresi a magyarázatot. Nehéz határ ez, én igen jól tudom. Nehezebb, mint azt azok, akik sosem hittek semmilyen természetfelettiben, el tudnák képzelni.

„Hetekig sokkos állapotban voltam az evolúciótól” írta nekem egy régi barátnőm nemrég, akivel anno kártyát vetettem, aurát vizsgáltam, és akivel úgy gondoltuk, nagyon is jól értjük ezt az univerzumot. Jelenleg pszichológiát hallgat, s az ott elsajátítandó ismeretanyag egyre kevésbé fér össze a halhatatlan lélek létével. Ahogy fentebb írtam, az ő jól megalapozottnak vélt világképét is kezdik kikezdeni a tények. Beszélgettem vele chaten, és válaszaiban ott olvastam saját pár évvel ezelőtti érveim, gondolataim, érzéseim és védekezésem. Láttam, hogyan üresedik ki előtte a világ, mint veszíti értelmét mindaz, amiben hitt, és hogyan próbál kétségbeesetten belekapaszkodni olyan tudományos, vagy annak tűnő tézisekbe, amelyek esetleg menedéket adhatnak összeomló belső eszmerendszere legalább egy részének. Mert nem lehet, hogy a létünknek nincs magasabb szintű értelme! Ennek lehetősége elkeseríti. Ahogy elkeserített engem is. Úgy látja, mindez valami szívtelen leegyszerűsítése a valóságnak, ahogy valaha én is gondoltam. Kiskapukat keres az elméleti fizikában, hiszen ott vannak olyan furcsa fogalmak, amelyekkel esetleg betömhetőek a rések, és a transzperszonális pszichológiához fordul, amelyiknek vizsgálati területe a miszticizmus vagy a módosult tudatállapotok. Én sokáig Ian Stevenson reinkarnáció kutatásaival takaróztam.

Ha nem képes meglátni a világ valódi szépségét a tündérei nélkül, félek, hogy elhúzódhat a depressziója, melyet világunk értelmetlensége okozott benne. Próbáltam okosakat mondani, de be kellett látnom, hogy ő az egyetlen, aki elegendő erőt gyűjthet ahhoz, hogy ezen a határon átlendüljön. Vagy akár vissza is fordulhat, de sokáig egy helyben toporogni nem lehet.

További tapasztalatom a megfelelő tudás kapcsán az, hogy (ahogy ezt a fenti példa is mutatja) ha az ember egy jól felépített rendszerben sajátítja el, nagyobb eséllyel jön rá a jó megoldásra. Például arra, hogy az intelligens tervezettség áltudomány. Egy másik barátom szokta emlegetni erdélyi ismerősét, aki azért ment egyetemre biológiát tanulni, hogy megcáfolja az evolúciót, ám fél év elég volt ahhoz, hogy belássa: az evolúció túl makacs tény ahhoz, hogy meg tudja dönteni. Talán az internetes fórumok ezért sem a legmegfelelőbb platformjai az ilyen vitáknak. Mert vitatkozni lehet ugyan, lehet sárral dobálózni is, de senki nem vállalkozik arra, hogy egy olyan kreacionistával, akinek érettségije sincs biológiából, megértesse ezt a tudományterületet, kezdve az alapoktól. Sőt, tovább megyek. Ha akadna is ilyen valaki, a kreacionistánknak valószínűleg nem lenne sem ideje, sem kedve végigolvasni mindazt, amit ez a lelkes önkéntes írna neki. És meg is érkeztünk ahhoz, miért fontos még gyerekkorban elsajátítani legalább egy alapfokú természettudományos tudásanyagot. Felnőve általában már nem vesszük a fáradtságot arra, hogy kinyissunk egy tankönyvet. Pedig néha talán ennyi is elég lenne ahhoz, hogy ne pazaroljuk az időnket és a pénzünket felesleges, értelmetlen dolgokra.

2012. január 28., szombat

Szárnyaló robot

Nem hinném, hogy önmagában bárki bármi különöset talál egy repülő robotban. Ám ha az a robot úgy repül, mint a madarak, az már annál érdekesebb! Az alábbi videón Marcus Fischer mutatja be, milyen robotot is építettek a csapatával egy sirály repülési technikáját alapul véve. A szuperkönnyű SmartBird csapkod a szárnyaival és vitorlázik is, épp ahogy egy valódi madár. Én le vagyok nyűgözve.

2012. január 20., péntek

A természeti népek állítólagos harmóniájáról

Számos közhelyes előítélet szövi át mindennapi képünket a világról. Támogatja őket a televízió, a magazinok, barátaink, ismerőseink, és mivel olyan elterjedtek, oly magától értetődőnek tűnnek, mi magunk is támogatjuk őket anélkül, hogy esetleg mögé néznénk az állításnak. Ilyen elterjedt és elfogadott közhely, amikor a környezetét önző módon romboló „fehér embert” szembeállítják a természettel békében és harmóniában élő bennszülött népek idealisztikus képével. Kapásból több példa is eszembe jut ennek a közhelynek a cáfolására: a maorik, akiknek például a moa kipusztítását köszönhetjük, a maják, akik nem kevésbé önző módon aknázták ki a környezetüket, mint a „fehér ember”, az afrikai törzsek egymással való kegyetlenkedése, vagy Rapa Nui, azaz a Húsvét-sziget polinéz törzsei, kiknek példátlan, felelőtlen pusztítása akár saját kihalásukat is jelenthette volna. Az általunk csodált monumentális szobraik (melyek a világörökség részét képezik) tulajdonképpen nem mások, mint a sziget valaha burjánzó élővilágának, kihalt állat- és növényfajainak sírkövei. Erről szeretnék most bővebben írni.

Amikor 1772. április 5-én Jacob Roggeveen kikötött hajójával a Húsvét-szigeten, megdöbbent a mindentől távol eső hely kietlen pusztaságán, és a tájat uraló szerte-szét heverő hatalmas kőfejek látványán. Képtelenségnek tűnt, hogy az ott talált néhány ezer nyomorgó polinéz képes volt túlélni egy ilyen kietlen vidéken, mint ahogy az is, hogy egyáltalán elevickélhetett idáig egy olyan csoport, amelyik láthatóan normális kenukat sem tud építeni, ráadásul háziállataikkal és vetőmagjaikkal együtt. Az egész oly hihetetlennek látszott, hogy a legelképesztőbb elméletek láttak a napvilágot az Óvilág ismeretlen befolyásától egészen Eric von Däniken kolosszusépítő földönkívülieig.


Valójában a Húsvét-sziget nem volt ilyen sivár vidék, amikor – valószínűleg elkeseredett és viszontagságos út után -, a legenda szerint két kenu telepes megérkezett a partjaihoz. A XX. század második felében végzett üledékes pollenvizsgálatok illetve egyéb növényi maradványok szerint a szigeten legalább 48 féle őshonos növényfaj élt, továbbá a Föld valaha ismert legtermetesebb pálmafája, amelynek törzse akár két méter átmérőjű is lehetett. Bár Roggeven nem talált más állatot, mint tyúkokat és patkányokat, a buja növénytakaró valaha számos őshonos madárfajnak adott otthon, köztük baglyoknak, szárcsáknak és papagájoknak, melyek közül valamennyi kipusztult valószínűleg még 1772. előtt. A tengeri madarakat illetően, 25 fajról tudunk, melyből 15 tejesen eltűnt, és a megmaradt példányok száma is igen csekély. Emlősök, a polinézek által behurcolt patkányokon kívül, csak fókák éltek a szigeten, valószínűleg eredetileg is alacsony számban.

A telepesek megérkezésének időpontját általában az i.sz. III-IV. századra teszik, ám az újabb vizsgálatok alapján valószínűbbnek tűnik az i.sz. IX. század. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy az erdőirtás kezdetei is erre az időpontra esnek. Hogy sikerülhetett vajon kétkenunyi telepesnek kb. 800 év alatt pusztasággá változtatni egy édenkertet idéző oázist az óceán közepén? A recept viszonylag egyszerű: végy egy mindentől távol eső, kicsi szigetet változásra érzékeny vegetációval, adj hozzá néhány helyidegen patkányt, végül pedig telepíts oda egy csapat babonákkal és vallásos rituálékkal terhelt embert. Az eredmény elkerülhetetlennek tűnik.

Ahogy már említettem, a kicsiny, 164 km2 területű sziget képét hatalmas kőfejek, a moaik uralják. Több mint 600, átlagosan 4-6 méter magas szobor hever szerte-szét. Egy részüket az 1900-as évek közepe táján állították fel, ugyanis valamilyen oknál fogva a bennszülöttek ledöntötték őket, sokukat szándékosan úgy, hogy letörjön a fejük (valószínűleg a korábbi rendszer megdöntése miatt). Több félkész, vagy mérete miatt elmozdíthatatlan szobor fekszik a Rano Raraku vulkán (lent) közelében, ahol a szobrokat készítették. Míg más polinéz törzsek háborúztak s egymást ölték, Rapa Nui törzsei egymással versengve alkottak mind impozánsabb szobrokat őseikről. S mi kellett nagyon sok egy ilyen projekt megvalósításához a kövön kívül? Fa. A szobrokat a kivágott fákon csúsztatták le a tengerpartig, fakéregből font kötelekkel vontatták a partig, de kellett fa a fűtéshez, az építkezéshez, a ruhaszövéshez, a kenufaragáshoz, illetve - polinézektől szokatlan módon - , a halottaik elégetéshez. Azt várnánk, hogy ahogy kezdett fogyni a fa, és a túlnépesedés miatt az élelem is, felhagytak a szoborállítás felesleges és pazarló szokásával. Azonban meglepő módon épp az ellenkezője történt; ahogy nőtt a baj, úgy nőtt a szobrok mérete is. Valószínűleg eképpen akarták kieszközölni az isteneik segítségét. Természetesen nem történt semmi, azon kívül, hogy az erdőirtás következtében alig maradt termőtalaj. Az istenek szívtelen hallgatása aláásta az uralkodó réteg, a papság iránti bizalmat, s egyre több lett az éhező, elégedetlen ember.


A Roggeveen érkezése előtti évtizedekben gyakorivá váltak a lázadások, a közemberek elkergették a vezető réteget, s a szorongató élelemhiány következtében elterjedt a kannibalizmus (Jared Diamond írja, hogy „a kannibalizmus emléke ma is él; például a legnagyobb sértés azt mondani valakinek, hogy az anyja húsa túl rágós.”) Cook kapitány feljegyzései szerint a Húsvét-sziget lakói „kicsik, szikárak, félénkek és nyomorúságosak”. Míg őseik méretes kenuikon benépesítették a Csendes-óceán szigetvilágát, belőlük egymás húsán tengődő, szánalmas vademberek váltak. Mondanom sem kell, hogy az európai felfedezők megérkezése csak rontott a helyzetükön. Ismeretlen betegségek, elnyomás, rabszolgaság. Talán emiatt van, hogy ahogy a maorik is tagadják, hogy szerepük lett volna a moa kipusztításában, úgy Rapa Nui lakói sem hajlandóak elfogadni azt a tényt, hogy szigetük példátlan kizsákmányolását őseik kezei tették. Ebben természetesen támogatja őket az írásom elején említett közhely is.

Az egyensúly megtalálása sosem volt könnyű feladat. Míg akár száz évvel ezelőtt is a természeti népeket barbár, tudatlan vadembereknek tartották, mára a bolygóval harmóniában élő idilli népekké léptek elő, akiknek helyes útjáról mi léptünk le. Senki nem gondolkodik el azon, hogy a környezetvédelem fontosságát, a kihalófélben lévő fajok megóvását, épp a nyugati civilizáció embere hangsúlyozza annyira. Ahogy azon sem, mi vezetett egy-egy régi kultúra elbukásához. Eszem ágában sincs ezzel az írásommal bármelyik oldalra is eldönteni a mérleget. Ezen a Földön emberek élnek, s ahogy a Húsvét-sziget lakóinak, vagy bármely bennszülött törzsnek megvoltak a maga erényei és a hibái, éppúgy megvannak a „fehér embernek” is. Bármelyik embercsoportot felmagasztalni éppoly tudatlanságra vall, mint démonizálni. A birtoklási vágy, a hatalom szeretete, a környezettel való felelőtlen bánásmód nem a fehér ember sajátossága. Ránk, földlakó emberekre jellemző.

(A Húsvét-sziget tragédiáját feldolgozta egy méltatlanul alulértékelt film, a Rapa Nui. Akit esetleg megragadott a téma, annak javaslom a megtekintését.)
__________________________________________________________________________________
Forrás: Jared Diamond: Összeomlás, 2. fejezet, A Húsvét-sziget alkonya

2011. november 24., csütörtök

A Vörös Oroszlán időtlen üzenete

A minap teázóban voltam. Szeretem a teázókat. A földre tett puffokkal, a kis, intim sarkokkal, a füstölőkkel, mindennel. Egyszerűen szeretem őket. Annak ellenére is, hogy a teázók gyakran az ezotéria művelőinek állandó menedékei.

„… és akkor több mindent is kipróbáltunk, az a srác például nagyon jó volt a rúnamágiában…” hallottam egy mondatfoszlányt a szomszéd asztaltól egy fiatal, szőke srác szájából. A vele szemben térdelő lány csillogó, barna szemekkel leste a szavait. „…mert Szepes Mária is épp ezt mondja…” kaptam el egy újabb gondolatdarabot, mely gyorsan a többi közé veszett.

Visszatekintettem egykori vallásomhoz (hogy meg lettem volna sértődve anno, ha valaki az én „tényeimet” vallásnak nevezi!) és mivel otthon is előjött a téma, végül elolvastam Szepes Mária: A Vörös Oroszlán c. könyvét kíváncsiságból. Amolyan könnyed, misztikus történelmi katyvasz, épp egy napom ment csak rá, s nem is lenne vele semmi gond, ha az író nem gondolná véresen komolyan a fikcióit.

Azt hiszem, nem is ráncigáltam volna ide erre a blogra, ha nem nyílt volna ki a bicska a zsebemben egy-két ordas baromságot olvasva, melyek szimpatikus köntösbe burkolva eszik bele magukat az olvasók agyába. Különben is, ki merne szót emelni egy elhunyt idős, vak asszony ellen, nem?

Nem. Ez az unszimpatikus elem leszek most én.

Már az előszónál kezdődött. Az igazat megvallva, Szepes Mária akkor sem volt rokonszenves nekem, amikor kártyát vetettem és a Ji-Kinget használtam életem fontosnak tűnő kérdéseinek megválaszolásához. Nem tudom miért. Ellenszenves volt. Az előszót olvasva kicsit érthetőbbé vált miért. Én sem vagyok egy szerény ember, sőt, de ha valaki a saját könyvéről úgy ír, mint időtlen igazságot tartalmazó üzenetről, melyet nem lehet megölni, az még bennem is ellenérzéseket szül. Bár be kell vallanom, jót derültem az olyan megjegyzéseken, mint hogy az alkimisták felfedezéseit „a mai tudomány sorra bizonyítja. Például, hogy az elemek egymásba átalakítható energiák: „műanyagkorszakunk” jelzi. Azt is, hogy lehet aranyat, drágakövet, érrendszert tisztító, életet meghosszabbító vitaminokat, gyógyszereket és járványokat, fertőzéseket legyőző antibiotikumokat, szérumokat létrehozni.”

Ezt olvasva már meg sem lepődtem: „A kémia az alkímia leszármazottja, csak éppen nagyobb tévedésekkel és drágábban teremti meg hasznosnak vélt, de gyakran ártalmassá váló „arkánumait”, mint a természet zseniális biomágiája, amelyet utánozni próbál.” Utánozni próbál??? LOL!

Lépjünk tovább. Megszokhattuk már, hogy a gondolkodás, a ráció, az ész minden vallás ellensége. Nos, ennek megfelelően A Vörös Oroszlánban is magával a Sátánnal azonos, miközben valamennyi közhellyé vált tévhitet felvonultatja az ateistákkal szemben. Hogy nihilisták, „szikkadtak és érzelem nélküliek”, hogy folyton ellenkeznek, tagadnak, vitatkoznak. Ráadásul ijesztően okosak! Jaj, hogyan is lehetne okfejtésüket kilőni, ha oly valódinak tűnnek? Hát úgy – sugallja a könyv – hogy hiába tűnik logikusan felépítettnek egy istentelen materialista érvrendszer, mi azért érezzük, hogy nem lehet igaz, nemde bár? Akkor is, ha nem tudjuk az érveket lerombolni. Hisz egy csúnya szkeptikus ateista „meggyőződésbe fagyott rögszemével tagadja az életet. Mindent szétboncol, porrá őröl, ami hó, fény, mozgás és hit volt (…) nem tagadja Istent, hanem bebizonyítja, hogy nincsen, éppúgy, ahogy az örök életről frappáns érvekkel állította, hogy fikció.”

Eme testetlen, ámde az ördögi materialista lény a regény hősével is szörnyű dolgokat cselekedett. Agyában rendet teremtett, gondolatait kitakarította, gondolkodóképességét élessé tette. És mily borzalom, mint írja: „a belém oltott romboló szkepszis, amellyel szétverte a tisztázatlan, gyöngéd és félénk érzésekből kevert metafizikai habarcsot a fejemben, fennhéjázóvá tett.” Végül kedvenc közhelyem: „Ma már nyilvánvaló, hogy az ateizmus és a materializmus éppen olyan szenvedélyes és dogmatikus hit, mint az ellenkezője.” Tehát ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy amire van bizonyíték az valódi, amire nincs, azt egyelőre ne kezeljük úgy, egyenértékű azzal, ha valaki a képzeletbeli barátja segítőkészségét bizonygatja. Valóban nyilvánvaló…

Az elején még komikus, később azonban már zavaróan bosszantóvá válik, ahogy a könyv azt sulykolja az emberbe, hogy a gondolkodás önmagában zsákutca és értéktelen, a szkepszis romboló, a modern tudomány rosszindulatú és fennhéjázó, az ateizmus a közöny dogmája, s aki esetleg másképp véli, arról éppoly leereszkedően értekezik, ahogyan bármelyik ezoterikus hívő, aki magát beavatottnak tartja, másokat pedig ugyanazon úton lassabban haladó, lemaradt, tévúton keringő… lényeknek. Kis emberek gondolkodása ez, akik így érzik nagyobbnak magukat. Kis embereké, akik e téren megalkotott gondolataikat a modern tudomány szkeptikus és gyakran isten nélküli elméiből fakadt eszközein és technikájával osztják meg másokkal, kiélvezve korunk minden előnyét, s egyúttal ostorozva azt. Ez a képmutatás netovábbja. És mintha tényleg efelé haladna a világ. Bár komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez az irány lenne az előre.

2011. november 20., vasárnap

2011. november 5., szombat

Zene

Eltér a blog témájától, de elkészült öcsémék együttesének, a Deviszontnak az első videóklipje. Remélem megnyeri az ide látogatók egy részének tetszését is.

2011. október 24., hétfő

Egy diktátor jogaiért

Nem tudom mennyire jó ötlet megírni ezt a bejegyzést. Kicsit úgy érzem magam, mint egy naiv, buta jogvédő, aki úgy kampányol a bűnözők jogai mellett, hogy közben fogalma sincs sem a bűnözésről sem a sértetteknek okozott károkról és sérülésekről. Bár nem az az ember vagyok, aki nem látott még erőszakot, és még a halálbüntetést sem merem egyértelműen elutasítani, mégsem tudok elmenni amellett, ahogy Kadhafi felett „igazságot szolgáltattak” az úgynevezett forradalmárok. (és most nem is beszélek szimpatizánsai módszeres kivégzéséről)

Nem akarok most belemenni Kadhafi politikájának vagy tetteinek minősítésébe, nyilván nem volt sem hős, sem mártír, de amikor először láttam az elfogásáról készült videót, amint önmagukból kivetkőzött férfiak „Allahu Akbar!”* felkiáltások közepette húzzák magukkal a sérült, vérző embert, megdöbbentem. Egyszerűen taszított az egész. Több gondolatot nem igazán szántam rá ezt követően, ám ahogy újabb és újabb részletek kerültek elő Kadhafi halálát illetően, egyre inkább felháborított, vagy talán inkább elkeserített az egész. Aztán megjelent egy újabb videó, amelyen állítólag Kadhafi utolsó szavai is hallhatóak. Ezek, amellett, hogy kegyelemért könyörög, a következők voltak: „Amit tesztek, az rossz! Tudjátok mit jelent a jó és mit a rossz?”

Ezek a szavak gondolkodtattak el. Gyilkosainak nyilvánvalóan fogalma sem volt erről. Egy kicsit megkönnyeztem az egészet, mert diktátor vagy sem, gyilkos vagy sem, a legvéresebb ellenségemnek, a leggyűlöltebb ismerősömnek sem kívánom azt, amin ennek az embernek át kellett esnie. Az elvetemült, lincselő tömeg pedig valóban vak volt arra, hogy amit tesznek az bizony nem csak az iszlám törvényeibe ütközik, nem egyszerűen társadalmilag és morálisan elítélendő, hanem bűncselekmény, illetve annak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy ez a társadalom nem érett a demokráciára.

Olvastam olyan véleményt, mely szerint azok, akik szerint a „forradalmárok” tette embertelen, nem tudják mit jelentett Kadhafi rezsimjében élni. Igaz. Fogalmam sincs. Hogy az elnyomás alatt élők fel lennének jogosítva az elnyomó embertelen megkínzására és megölésére, azt azonban határozottan tagadom. Erre mentség nincs.

Líbia állítólag demokráciát szeretne. Egy demokráciában azonban nincs helye önkényes igazságszolgáltatásnak, nincs helye egy bűnelkövető jogai semmibevételének. Líbia azzal mutatta volna meg legpéldásabban, hogy készen áll a demokráciára és Kadhafi fölött áll, ha Kadhafi elfogása után gondoskodtak volna bíróság elé állításáról, gondoskodtak volna számára védelemről, gondoskodtak volna egy törvényes eljárásról. Mint írtam, azt sem tudom egyértelműen elutasítani, hogy halálbüntetést szabjanak ki rá. De mindezt szabályos, törvényes keretek között. Nem pedig egy félőrült csoport önmagából kivetkőzött, lealjasult tagjaként rángatni jobbra-balra, szétlőni mindkét lábát, majd gyomorlövéssel kivégezni, és utána ide-oda húzgálni a holttestet. Mert egy emberről beszélünk. Az ilyen tett alól semmilyen elnyomás nem mentesíthet. Az ilyen tettet még állatinak minősíteni is nehezemre esik.

Szomorú, de valószínűleg azok az „emberek”, akik ezt tették, felelősségre vonás nélkül ússzák meg az egészet. Kíváncsi leszek, amennyiben ők építik a demokráciát, hogyan alakul majd az ország jövője. Olvastam, már eldőlt: az alaptörvény a Saria lesz. Vajon jó kezdet ez egy demokráciának?
__________________________________________________________________________________
* "Isten a legmagasztosabb!" Újabb gyönyörű bizonyítéka annak, hogy az iszlám a béke vallása...


2011. október 22., szombat

Steller tehene

Ha már szó esett intelligens állatokról, had említsem Georg Wilhelm Steller tengeri tehenét, amely már 1741-ben történt felfedezésekor igen kis számban élt a Parancsnok-szigeteken (Bering-tenger). A tengeri tehenek az elefántok rokonai, akikről tudjuk, hogy értelmes, összetartó, szociális állatok, és akiknél megfigyelték a gyász jeleit is.

Steller szerint a tengeri tehenek „szokatlan szeretettel” viseltetnek egymás iránt. „Ha egyiküket megszigonyozták, a többiek mind azon voltak, hogy megmentsék. Egyesek kört formáltak sebesült társuk körül, és így próbálták a parttól távol tartani; mások azon fáradoztak, hogy felborítsák a jollét; ismét mások nekifeküdtek az oldalának, és igyekeztek testéből kiütni a szigonyt, ami több alkalommal sikerült is. Azt is csodálkozással állapítottuk meg, hogy egy hím két egymást követő nap felkereste a parton holtan fekvő nőstényét, mintha csak annak hogyléte felől akart volna érdeklődni.” Megfigyelte azt is, hogy „a párok nemi aktus közben, hosszú előjátékot követően karjaikkal átölelik egymást.” *

A nagytestű tengeri tehenek „szokatlan szeretete” és összetartása azonban nem hatotta meg a fókavadászokat és a hajósokat, akik jó pénzt kaptak az állatok zsírjáért. Szegény jószágok története a szokásos, a vadászok esztelen, kapzsi pusztításának estek áldozatául, ormótlan testükkel ugyanis nehézkesen mozogtak a földön, így könnyű zsákmányt jelentettek. Alig néhány évvel a felfedésüket követően 1768-ban végleg eltűntek a Föld színéről.
_________________________________________________________________________________
* Herbert Wendt: Noé nyomában, Gondolat Kiadó - 1972, 204. oldal

Ne nézd "madárnak"!

Érkezik a tél, és az egyre hidegebb idővel érkeznek a varjak is. Nagyon szeretem a madarakat, a varjak pedig kifejezett kedvenceim gyerekkorom óta (ennek talán az is oka lehet, hogy mindig is szimpatizáltam azokkal az állatokkal, amelyeket buta emberi babonák miatt üldöztek, irtottak vagy féltek tőlük). Ma reggel egészen véletlenül sikerült megfigyelnem egy dolmányos varjú eszközhasználatát, ami ugyan nem olyan különleges dolog, rám azonban nagyon lelkesítően hatott, hiszen sosem láttam még ilyet élőben, ráadásul ennyire közelről.

A varjú egy dióval érkezett a térre, miközben a kocsiban várakoztam. Nagy csőrével megkopogatta a diót, aztán a csőrébe vette. Ezt követően felrepült a tér fölé kb. 10 méternyire, és ledobta a diót a betonra. Majd leszállt, megvizsgálta, és ismét a levegőbe emelkedett és ismét ledobta. Ezt három vagy négy alkalommal ismételte meg, úgy, hogy igyekezett a teret átszelő betonjárdát célba venni, mígnem sikerült a dió héját kettéválasztani a csőrével. Sajnos nekem későn jutott eszembe, hogy akár le is filmezhettem volna, s ugyan próbáltam lefényképezni, a képeken sajnos már semmi érdekes nem látszik. Tevékenységemet a varjú először kíváncsian figyelte a telefon halk csippanása miatt, aztán nem tulajdonított neki jelentőséget, és elégedetten csipegette a dió belsejét tőlem 7-8 méternyire.

Bár az én alanyom csak egy átlagos dolmányos varjú volt, a varjak egyes fajai különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak az eszközhasználat terén. A legjobb példa erre az új-kaledón varjú, aki csőrével farag magának piszkafát a hernyók repedésekből való kikaparásához (saját eszköz készítését csak főemlősöknél figyeltek meg), és képes végrehajtani összetett, meghatározott sorrendet igénylő feladatokat is. Sőt, ezek a varjak a csonthéjas terméseket odaviszik az utak mellé, hogy az autók törjék össze őket. Egyes megfigyelések szerint még a fényjelzéseket is értik, mert csak akkor mennek az úttestre összeszedni a zsákmányt, ha az autók piros jelzést kapnak. Más kutatások szerint a varjak képesek megkülönböztetni az emberi arcokat, azt pedig már Fekete István is leírta mind a Tüskevárban mind a Húban, hogy a varjak igen ravasz állatok és meg tudják különböztetni a botot a puskától. Tény, hogy a varjak - meglepő lehet - a legokosabb állatokok között vannak ezen a bolygón. Ne nézzük őket buta madárnak!

2011. október 21., péntek