Utálom a növényeket. Na, nem az erdőket, a fákat, a réteket a virágokat meg a buja indákat, hanem úgy általában az étkezésre alkalmas
(már akinek) növényeket.
Nem is tudom, hol kezdődött. Kisgyermek koromból még vannak emlékeim arra vonatkozóan, hogy megettem a paradicsomot. De sokkal erőteljesebb az "óvónők rémálma" kép: a gyerek, aki semmit nem eszik meg. Ha valami gyanús növényzet tűnt fel a menza kosztban, nem volt ember, aki azt megetesse velem. Inkább éheztem. Még az almát is csak a saját anyám kezéből fogadtam el, és szigorúan hámozva, felszeletelve. Étrendemből a hüvelyeseket egy az egyben ki lehet húzni, de nem eszem meg a mások által olyannyira kedvelt meggyet, cseresznyét, szilvát, szőllőt stb. sem.
Azt hiszem, könnyebb ha leírom, mi eszek. Almát igen, de csak meghámozva. Körtét is csak ebben a formában. Megeszem a narancsot, mandarint, banánt, a sárga- és a görögdinnyét, a szamócát (a málnát még nem mertem megkóstolni, de mostanág egész szimpatikus). Zöldségek közül nyersen több mindent megeszek, mint főve. Csak nyersen szeretem a répát, a karfiolt, a salátát, a paprikát (illetve ez utóbbit inkább csak megeszem). A brokkolival, karfiollal és a paszternákkal az utóbbi időben barátkoztam meg. És ha nagyon rosthiányom van, puszta kötelességtudatból lenyomok egy paradicsomot a reggeli mellé.
Van ám amit igazán szeretek! Az uborkát, a kukoricát és a krumplit (leginkább püré formában). Meg ide jöhet a szamóca is.
Ám amivel ki tudom akasztni a környezetem, az a borsófóbiám. Bár a lencsét is ide sorolhatjuk. Gyűlölöm a kis zöld golyókat, annyira mérhetelnül gusztustalannak tartom őket, hogy el sem tudom mondani! Ha valaki mellettem borsót eszik, csak úgy tudok enni, hogy szigorúan csak a tányéroma koncentrálok. Látni sem bírom. Fujjjjj!
Talán rendet kéne tenni a fejemben? A párom piszkál ezzel folyton. Olyan rémképeket tár elém, mint hajam, fogam kihullása, korai öregedés és halál, váratan, hirtelen betegség. De sose voltam beteg, a szervezetem hamar gyógyul, az immunrendszerem nem rongálom felesleges gyógyszerekkel. A körmöm, a fogam, a hajam erőebb az átlagosnál, mindezeken azonnal látszania kellene a vitaminhiánynak. Talán csak a fáradékonyságom lehet utaló jel, de azt inkább tulajdonítom az alacsony vérnyomásomnak. Mi lehet hát az igazság? Valóban előbb fogok meghalni, mert nem viszek be kellő rostot és vitamint (nem, vitamint sem szedek)? Mert jó, ha hetente háromszor eszek zöldet?
Kicsit azért piszkálja a csőröm a dolog, bár összességében maga az étkezésem sem egy nagy szám; nem igazán szeretek enni, úgy vagyok vele, hogy sokszor csak azért eszem, hogy ne haljak éhen.
Másokor viszont nagyon jókat tudok enni, de akkor sem egy központi eleme az életemnek. Azért ma a nagy ijedtségre -
a párom kicsit megmosta a fejem (már megint, elvégre neki kell egész éltében egy kopasz, fogatlan korán öregedő vénasszony mellett élnie) - lenyomtam egy mandarint délelőtt, székelykáposztát ebédeltem, és a vacsora mellé körte dukált.
Jó lenne ezt rendszeresíteni az életemben. És túljutni a puszta elhatározáson. Mielőtt tényleg kihullik a fogam, amivel bármibe beleharaphatok.
