Megfogant a fejemben ennek a bejegyzésnek a gondolata már a Natural History Museum kiállítási termében nyomorogva, ám ahogy azóta beszéltem pár emberrel, s azt hiszem, valahol a valódi nagyvárosba szakadt kislány rácsodálkozása ez a világra. Alig 1400 fő a lélekszáma annak a falunak, ahonnan származom, már Miskolcot is nagyvárosnak éreztem, s ehhez képest Budapest maga volt a színes nyüzsgő forgatag. Most szintet léptem London felé, ahol valóban nincs egyetlen nyugodt pillanata sem a városnak.
Itthon megszoktam: ha hétköznap reggel, de legalább délelőtt megyek be a Természettudományi Múzeumba, a kutya sem fog zavarni. Elvétve lesz ott 1-2 iskolás csoport, de ők gyorsan átszaladnak a termeken. Ha hangoskodnak is, a felügyelő tanár rendre inti őket, s az a pár ember, aki marad, csak suttogva beszél. Ha fél órát akarok ülni egy kövület mellett, senki nem zavar, senki nem kiabál a fülembe, és senki nem gázol át rajtam. Ennyit mindenképpen megér a belépő ára.
Mostanra naivnak tűnik a gondolat, hogy ugyanezt vártam el olyan nagyvárostól, ahol majdhogynem annyian laknak, mint egész Magyarországon. De igen, valahol abban bíztam, hogy hétköznap nem lesznek annyira sokan.
Csalódnom kellett. Még annál is nagyobbat, mert a tömeget ugyan még el tudtam volna viselni, az üvöltöző gyerekzsivajt azonban már sokkal kevésbé. Először láttam dinoszaurusz csontvázakat egyben összerakva, de képtelen voltam átadni magam az egésznek. És azt hiszem, ehhez a múzeum rendje is nagyban hozzájárult.
Legyen tömeg, kibírjuk. A zajt már kevésbé, de talán még ezt is elviselem. Azonban ami az elviselhetetlenségig frusztrált az az volt, hogy láthatóan olyan emberekkel volt tele a múzeum, akik a legcsekélyebb mértékben sem képesek értékelni az előttük látható hihetetlen értékű leleteket. Akiknek fogalma sem volt arról, mi is hever előttük. És különösen a dinoszauruszos termekben, mindenütt kisgyerekek, 2-5 évesek, verik a vitrineket, mégsem szól rájuk senki, anyukák tankokként gázolnak át az emberen a babakocsikkal. A múzeum ingyen látogatható - de vajon valóban így lesz a tudás mindenkié?
És képtelen voltam élvezni mindazt, ami előttem van. A tömeg miatt szó szerint sorban állás volt a terem felett végigfutó pallón. Akkor még nem tudtam, hogy a gyerektömeg oka egy életnagyságú, mozgó tyarnnosaurus rex; gumiból. Amikor ezt megtudtam, azt hiszem, ott szállt el végleg az agyam. Mert tegyék ki, legyen ott, nézhessék meg ingyen, de miért, miért kell úgy elrendezni a kiállítást, hogy anélkül, hogy elverekedném magam egy bazi nagy műanyag játékdínóig, nem mehetek le a fosszíliákhoz?
És a java csak azután jön. Mert 20 perces sorban állás után, a „T.Rex” körül tömörülő családokat kikerülve végre eljutok az engem érdeklő részig – ami azonban a teremben tartózkodó többi ember nagy részét nem érdekli. Ők gyermekeiket maguk után rángatva igyekeznek a kijárat felé, így nem lehet megnézni semmit anélkül, hogy valaki oldalba ne tolna egy babakocsival vagy eléd nem mászna egy kisgyerek a koszos kezével végig mancsolni a vitrineket. Ha valaki gyereket szeretne, egy fél óra ebben a teremben, és egészen biztosan elveszi a kedvét tőlük egy darabig.
Egy kezemen meg tudom számolni, hány igazán érdeklődő gyereket láttam – általában 8-10 év fölöttiek, fiúk, és - érdekes módon - mindig nagyapával.
Tekintettel a gumi dinoszauruszra és az őt megelőző gyermekded ábrácskákra, biztos voltam abban, hogy az engem leginkább érdeklő leletek, a Mary Mantell által talált fogak, már nem lesznek kitéve. Ezen aztán előre úgy felhúztam magam, hogy szinte elgyalogoltam egy teljes Iguanodon csontváz mellett. És végül aztán az oldott fel, mikor Gideon Mantell arcképét megláttam – az alatta álló vitrinben pedig a szóban forgó fogak (amelyek kis eséllyel voltak ugyanazok, amelyeket Mary talált, de biztosan Gideon gyűjteményéből származtak). Miután felkészültem a legrosszabbra, végre ért egy kellemes csalódás. Sőt, a fogakon kívül ott volt a maidstone-i kőbányában talált Iguanodon lelet is, a Mantell-kompozíció, egy kaotikus állapotban megkövesedett csontkupac, amelyet Mantell preparált és tette láthatóvá a kőbe ágyazódott csontokat. Ki tudja mennyi időt görnyedt felette, míg meg tudta állapítani azt, hogy ennek a hüllőnek a mellső lábai sokkal kisebbek és véznábbak, mint a hátsók, s beigazolta korábbi feltételezéseit a lényről. Mekkora boldogság volt számára, amikor ez a darab a gyűjteménye része lett! Közönyös embertömeg igyekezett el mellette a kijárat felé. Sírni tudtam volna.
Nehéz volt érezni a meghatottságot, hiányzott az az ünnepies csend, amelyet én egy múzeumtól éppúgy elvárnék, mint a könyvtáraktól. Emellett mindig akadt valaki, aki nem fért el tőlem, vagy egy-egy elém mászó, vitrintapogató óvodás miatt kellett úgy tennem, mint aki rendkívül elbűvölőnek találja a koszos kézlenyomatait a Mantell Iguanodonja előtti üveglapon. De azért valamennyire sikerült kizárnom a környezetet – s talán ez volt a Natural History Museum egyetlen ilyen helyszíne.
Ezek után már elfogadtam a hatalmas Plesiosaurus lelet előtt óbégató kamaszokat, akik hangos és látványos módon üdvözölték egymást, hogy zengett belé a folyosó. Elviseltem a tömeget, a zajt, hiszen legalább ennyit láthattam Mantell egykor hatalmas kövület gyűjteményéből.
Már csak fanyar mosollyal nyugtáztam, amikor a múzeum könyvesboltjában megkérdezték, hogy Gideon Mantell egyáltalán angol volt-e, majd megkérdőjelezték, hogy bármi is ki lenne róla állítva a múzeumban. Fájó, hogy egy geológiára és paleontológiára szakosodott könyvesboltban ugyanezzel a kérdéssel találkoztam.
London összességében nem rossz hely, nagyon élhető annak ellenére, mennyi embert fogad magába. Ám a Natural Historyban töltött idő után még napokig füstölögtem a tudatlan könyvárusokon és a gumi dinoszaurusz miatt zsibongó gyerektömegen. Mégis, örömmel tölt el, hogy Mantell leletei és arcképe ott van, míg a múzeum első igazgatójának, a rendkívül értelmes, de rosszindulatú és irigy Richard Owennek, nem jutott más, mint egy néhány soros megemlékezés. Hatalmas szobra láthatatlanul porosodik a múzeum egyik eldugott szegletében.
