Utam a misztikumtól

Érdekes alak vagyok, már abból a szempontból, hogy bár tudok kártyát vetni, Ji-Kinget használni, ismerem a Bibliát, az ezoterikus baromságok jó részét, és sokakkal ellentétben látom, mi értelme a lélekvándorlásnak, akkor is, ha előző életeinket elfelejtjük, valahogy egyikben sem tudok hinni igazán.

Gyerekként még minden misztikum természetes tény. Magától értetődik. Az első vallásos-misztikus élményem valamikor 6 éves koromra tehető. Úgy gondoltam, Isten nem létezik (jól kezdődik, gondolhatják egyesek). Egyszerűen azért, mert nem volt szimpatikus. A képes gyermek Bibliából épp elég rémtettet olvashattam tőle. Jézusért viszont oda meg vissza voltam, akármilyen komikusan hangzik is. A templomba járó néniket pedig azzal botránkoztattam, hogy nem hiszek Istenben. Ha tudták volna, hogy meg sem vagyok keresztelve...

Ez egy másik érdekes aspektusa az életemnek: 12 évesen lettem római katolikus. Az öcsémmel együtt akkor kereszteltek minket, ő volt 10 éves. Azt követően elsőáldoztam is, kb. fél évvel. És számomra itt gyakorlatiliag ki is merült a vallásgyakorlás. Felmerül persze a kérdés, hogy miért épp 12 évesen? A válasz egyszerű: az öcsémet katolikus gimnáziumba szerették volna járatni a szüleim, ami a keresztség nélkül nem volt lehetséges. És pedig úgy gondoltam, végigcsinálom vele a dolgot. Arra, hogy mennyire hittem benne, már nem nagyon emlékszem, de magát a procedúrát elég komolyan vettem. Azonban bár imádtam a pap bácsinkat (béke poraira), a keresztény Istent továbbra sem kedveltem.

Viszont annál többet olvastam a lélekvándolásról, előző életek hipnotikus történeteiről, kisgyermekek emlékezéséről. És mindemellett agykontrolloztam, elég magas hatásfokkal (leglábbis akkor úgy tűnt). Olvastam kísértetjárásról, szellemjárta házakról, öngyulladásról, fáraó átkáról, stigmákról, ufókról és kanálhajlítókról. Egy gyerek még nem bírálja felül túlságosan az olvasottakat. Én sem tettem, hittem a természetfelettiben, abban, hogy a puszta elbeszélés hiteles forrás. Csak 16-18 évesen kezdtem itt-ott kételkedni, de még akkor is igen "elnézően".

Talán ott keresendő a "probléma", hogy annyira meg akartam fejteni a természetfölöttit, annyit olvastam róla, meghallgatva a "másik oldalt" is, hogy kezdett egyre inkább valószerűtlennek tűnni. Minél inkább be akartam bizonyítani, hogy igaz, annál kevésbbé tűnt annak. Ráadásul úgy láttam, a vallás elveszíti korábbi szerepét, és itt keginkább a szinkretizmusra gondolok. "Naiv hülyék" gondoltam. Még a vallásban is az indvidualizmus lett az első, hiába volt korábban a társadalomban összetartó szerepe, ma már inkább szétforgácsolja az embereket az ezernyi kis különböző személyre szabott hit és világ. Sajnálom azokat az embereket, akiknek az ég sem elég kék hit nélkül, és annyira keresik a csodákat, hogy nem veszik észre, ha a szemük előtt van sem.

Annyit mindenesetre megtanultam, hogy a hite senkit sem tesz jobbá vagy rosszabbá. Láttam önző, fölényes keresztényeket, fellengzős, öntelt misztikusokat, és önfeláldozó, figyelmes ateistákat. Valahogy nem a hittől függ. Akkor sem, ha sokan vallják, hogy a hitük tette jobbá őket. A tettek, a viselkedés és nem a hit meg a szavak az, ami meghatározhatnak valakit.

Ettől függetlenül én persze szeretnék hinni. Csak nem tudok. Túl sok szól ellene. Ez nem a személyes tragédiám, nem vagyok tőle frusztrált vagy szomorú. Nem ez az, ami befolyásolja az életem.

Csak néha jó lenne örökké élni.