2010. február 15., hétfő

Nosztalgia

Szentimentális gondolataimba burkolózva zötykölődtem a kisvonattal felfelé a hegyen, egykori főiskolám irnyába. A szentimentális gondolatok azonban finomak, lágyak, suttognak, s a kisvonat zörmötölésének hangereje már-már elnyomta őket. De azért figyeltem rájuk. Vajon régen is ennyire hangosan zörgött ez a szegény kisvonat? Miért tűnik most ennyire szokatlanul hangosnak?

Haladtunk felfelé a hegyen, kint egyre hidegebb lett, nőtt a hótakaró vastagsága is. Igazi, romantikus télbe érkeztem. Többek között ezt is szerettem annyira a főiskolán. Lehetett nyálkás eső a városban, fent tél volt és hó és hideg. Belekapaszkodtam egy elillanó emlékfoszlányba, egy sűrű, tejszínű ködös éjszakáról, mely során a kollégiumba tartottam gyalog egy évfolyamtársammal, a szépszemű, angyaltestű Annával. Akkor még nem tudtam, hogy másnap reggel életem egyik legszebb látványában lesz részem. A sűrű köd, ugyanis észrevétlenül fagyott rá mindenre az éj leple alatt. S reggel csak ámultunk a jégbe zárt természet láttán. Panaszosan nyikorogtak a fák fájdalmas ékük súlya alatt. Volt, ki széttört, összeszakadt. A fenyőfák tűleveleit egyesével zárta magába a jég, ahogy saját jégköntöst kapott minden egyes fűszál, gally, fán felejtett levélke is.

Hangosan zörgött a kisvonat tovább. S ahogy a végállomáson kiszálltam, rámszakad a csend. Minden pillanatot magamba szívtam. Nem emberekre, eseményekre, vagy átmulatott éjszakákra akartam emlékezni, hanem arra az ismerős és megszokott közegre, ami a fősikolán körülvett. A díszletet akartam látni csak, a színdarab most nem érdekelt. Csak had sétáljak kedvemre az üres színpadon. A színészek úgysem jönnek már vissza. Hisz ez a darab véget ért a harmadik felvonás végén. Nem játszák újra soha.

Magába nyelt a csend, a hatalmas hótakaró, a jól ismert házak és saját lépteim hangja. Fejemben felhangzott egy nevetés töredéke, a gurulós bőröndöm zaja, s puffanásom a csúszós jégen. Semmi nem változott. A táj, a házak, minden ugyan olyan. Én változtam csak.

De örültem! Mert bár főiskolásként az ember nem tudja, életének mennyire gondtalan periódusa ez a későbbiekhez képest, én mindig észben tartottam azt, hogy ha a fősikola véget ér, hiányozni fog, de nagyon. Ezért mindig megálltam, hogy belekapaszkodjak egy-egy érzésbe vagy pillanatba. És magamba szívtam, megőriztem, mert tudtam, hogy később fontos lesz. Így próbáltam én lassítani azt a hipp-hopp elrepült három évet. Bíztam abban, hogy így talán kicsit lassabban telik majd az idő.

De nem telt lassabban. Rettentő gyorsan folynak ki ujjaim közül az idő homokszemcséi. Csak egyet tehetek: néha megállok ma is, hogy ne felejtsem el a pillanatot. Konzerválom, megőrzöm.

S ha egy ismerős, régi darab díszletei között járnék, oly könnyű elővenni.