The Moody Blues: Days of Future Passed - egy album nekem

Én évtizedekig nem tudtam, hogy 1967-ben írtak nekem egy albumot!

Egy albumot, amelynek dallamai teljes egészében az én lelkületemre rezdülnek. Vagy az én lelkületem rezdül az album dallamaira? Hangzásában, a többszólamú vokállal s a komolyzenei betétekkel együtt ez az én zeném. Ha valaki részletesen megvizsgálná azt, hogy mi az, amit igazán szeretek, mi az ami megérint, akkor ezt a zenét teremtené a számomra. Mégsem tudtam róla évekig! Valahol azért is meglepő ez, mert a The Moody Blues: Nights in White Satin c. számát azóta imádom, amióta 2002 környékén először meghallottam. Mégis, valamilyen oknál fogva csak 2010. decemberében jutottam el odáig, hogy az együttes Days of Future Passed c. albumát megszerezzem. Arra számítottam, hogy talán lesz rajta egy-két jó zene, és ennyi. Ezzel ellentétben az első napokban napjában átlag 2-3 alkalommal játszottam le a "lemezt", mert nem tudtam vele betelni. Nem is tudnék konkrét számot mondani, hiszen az egész olyan, mint egy kerek történet kezdettel és véggel. Egyik szám a többi nélkül mintha értelmét veszítené, vagy legalábbis leértékelődne.

De ki is ez az együttes, akiket egyébként oly kevesen ismernek Magyarországon?

A The Moody Blues 1964-ben alakult Birminghamben (Anglia). Kissé nehézkesen indult az együttes karrierje, szólólemezei nem arattak sikert. Debütáló albumuk, a merseybeat stílusú The Magnificent Moodies 1965-ben jelent meg, több szám felkerült a toplistára, de nem igazán tűnt ki a kor zenei kínálatából. 1966-ban az együttes újra alakult. Michael Pinder, Ray Thomas és Greame Edge mellé visszatért John Lodge, aki korábban a főiskolai tanulmányai miatt egy időre abbahagyta a zenélést, s frontemberként beállt a lányosan szép arcú Justin Hayward, akit Eric Burdon, az Animals alapítója ajánlott a már meglévő tagok figyelmébe. Megérkezésük új színt vitt az együttesbe, s elindultak a progresszív rock felé. Szólólemezeik azonban továbbra sem értek el különösebb sikereket.

1967-re az együttes szerződése a Decca Records-zal lejárt, tartozásuk a lemezkiadó felé pedig többezer fontra rúgott. Szerencséjükre a Decca Records leányvállalatának, a Deram Recordsnak a producere, Hugh Mendl, támogatta őket, így ajánlatot kaptak: amennyiben elkészítik Antonín Dvořák Az Újvilágból c. szimfóniájának rock and roll verzióját, mellyel a cég Deramic Stereo Sound nevű audió formátumát népszerűsítették volna, abban az esetben elengedik a Decca felé fennálló adósságot. A Moody Blues azonban képtelen volt tartani az aláírt szerződést. Így Mendl meggyőzte Peter Knight zeneszerzőt, hogy írjon komolyzenei közjátékot az együttes meglévő dalai köré. Bár a Decca kezdetben igencsak szkeptikus volt a hibrid stílusú albumot illetően, hiszen korábban senki sem csinált még ilyet, az 1967-ben megjelent Day of Future Passed korszakának egyik legsikeresebb lemeze lett. A szinfonikusok mellett Pinder mellotronja és Ray Thomas fuvolája is karakteressé és egyedivé tette a számaikat. (Érdekesség, hogy a mellotront Pinder mutatta meg a Beatlesnek, amelyre aztán megszületett a Strawberry Fields Forever. Nem mellesleg a Moody Blues a Beatles-szel turnézott az Egyesült Államokban, így igen jó volt a viszony a két banda tagjai között.)

A komolyzenei részeket a London Festival Orchestra játszotta. A Moody Blues és a zenekar azonban gyakorlatilag sosem dolgoztak együtt. Az együttes felvette a saját zenéjét, és a felvételt átadták Peter Knight részére, aki megírta a hozzá illő komolyzenei részeket, majd azokat külön vették fel. Valójában a Days of Future Passed album éppúgy tekinthető Peter Knight munkájának, ahogy a Moody Blues munkájának is.

Bár a Moody Blues 1967-1972 között megjelent lemezeit igazán jónak találom, egészében egyik sem tett rám olyan hatást, mint a Days of Future Passed. Igaz, ezt nehéz is lenne túlszárnyalni. Képtelenség azonban elmenni az olyan felvételek mellet, mint például a "Gypsy", a "Ride My See-Saw" vagy a "Story In Your Eyes". Ami talán kicsit zavar, hogy Hayward egyes zenéin túlságosan érezhető George Harrison hatása. Az "I never thought I'd Live to be a Hundred" például kísértetiesen hasonlít a "The Inner Light" c. Harrison szerzeményre.

Az együttes 1972-es feloszlását követően 1978-ban újra összeálltak, Hayward, Lodge és Edge pedig a mai napig koncerteznek. 1978 utáni zenéjükben azonban számomra már semmi sincs abból a kellemes hangulatból, ami miatt megszerettem őket. Zenéjük karaktere elveszett, számaik a tömegbe vesznek és nem tűnnek ki semmivel. Talán a billentyűs Michael Pinder hiánya miatt, talán azért, mert egyszerűen kifulladtak. Mindez azonban semmivel sem csökkenti a Days of Future Passed értékét, sem a többi 1967-1972 között kiadott lemezét. S egyáltalán azt az örömöt, amit korai albumaik megírásával szereztek nekem.