2011. január 9., vasárnap

Pár gondolat Ayn Rand-ről

Előttem egy kétes tartalmú szerződés, kezemben az apró betűkkel telerótt „általános szerződési feltételek”. Velem szemben egy sovány, ötven év körüli nő ül. Csontos, beesett arcát félig eltakarja hatalmas méretű szemüvege, amely képtelen módon óriási szemeket varázsol az amúgy is aprónak tűnő fejre.
- Miért nem olvasta el az általános szerződési feltételeket? – kérdezem immár harmadszor, egyre türelmetlenebbül, bár már kezdem feladni azt, hogy a kérdésemre választ kapok.
- Két lakást kell fenntartanunk. Attól félünk, hogy mindkettőt el fogják venni.
- Azt mondja meg nekem, miért-nem-olvasta-el az általános szerződési feltételeket, mikor itt van minden leírva feketén-fehéren?
- Rákos beteg vagyok. Nézze, mekkora daganat van a lábamon. Kedden műtik – és már húzza felfelé a lábán a harisnyát. Ezt nem hiszem el! Szerencsére még időben sikerül megakadályoznom az akciót ("Erre semmi szükség, nem vagyok orvos.")
- A rákbetegségétől olvasni is elfelejtett? - teszem fel a kérdést, most már leplezetlen cinizmussal. Először megdöbben, majd megsértődik a feltételezésen, hogy őt bármiféle felelősség terhelné azért, mert aláírta ezt az előnytelen szerződést. Hiszen ő áldozat! Becsapták! Segítségre szorul!

Magamban felnevetek a helyzet abszurditásán. Ekkorra már a felét is elhagytam Ayn Rand: Atlasz vállat von (a könyv magyar címe Veszett világ, de úgy vélem, ezzel elvették a cím lényegét) c. regényének, amely az írónő objektivista filozófiáját volt hivatott bemutatni. A magam részéről sokszor éreztem képtelennek a fentihez hasonló párbeszédeit, amelyekkel regényét talán túlságosan teletűzdelte. Nem tartottam életszerűnek, hogy két ember ennyire elbeszéljen egymás mellett, ennyire ne értsék meg egymást. Erre tessék: itt ül velem szemben Rand antihőse, aki cselekvés helyett mások szánalmából akar hasznot kovácsolni, s mindezt teljesen evidens módon. Ő a jószándékú szerencsétlen áldozat, segítséget kér, de valamennyi segítő célú megjegyzésemet figyelmen kívül hagyja. Tenni nem akar, sem felelősséget vállalni. Azt akarja, hogy helyette oldjam meg a problémáját. Óriási, rovarszerű szemeivel várakozóan tekint rám. Ugyanakkor büszkén ecseteli remek „képességeit”, hiszen ő „megérzi” az elveszett tárgyak helyét, előre megálmodja az eseményeket, melegség járja át, ha az elveszett dolog közelébe jut.
- És akkor nem járta át melegség, amikor ezt a szerződést aláírta? – kérdezem, nem is leplezve a kérdés ironikus jellegét.
- Látja ezt, nem. Nem értem, mi lehet ennek az oka...
Még most sem kapcsol, én pedig feladom annak a lehetőségét, hogy rávezessem arra: egy szerződést elolvasni saját érdeke lett volna. Megelőzte volna azt a kellemetlenséget, amibe került, és amit ezek szerint aláírásával önmaga vállalt. De nem érti. Mert rákos a lába, mert meghalt a szeretett apósa, mert két lakást kell fenntartaniuk, holott egy is bőven elég lenne, mert kevés a nyugdíja, számtalan kifogást tud előkeresni, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalnia, és ne neki kelljen megoldania a saját problémáját.

Felróható-e nekem, ha ezek a típusú emberek egyszerűen taszítanak? Akik visszaélnek azzal a sajnálatra méltó helyzettel, amit egyébként nagy valószínűség szerint maguknak köszönhetnek. Felróható-e nekem, hogy ezek iránt az emberek iránt egy csöppnyi sajnálatot sem érzek?

Sokáig gondoltam, hogy talán túlságosan közönyös vagyok. Ám erre a közönyömre is közönnyel néztem. Aztán elém került Ayn Rand pár elgondolkodtató sora, és úgy döntöttem, kicsit utána járok ennek a nőnek. Átolvastam az életét a Wikipedián, majd röviddel ezt követően megvettem az Atlasz vállat von c. könyvet (ami tehát Veszett világként fut országunkban), hogy megismerjem Rand filozófiáját, ami első pillantásra egy elvadult kapitalista és szélsőségesen individualista látásmód, ám közelebbről megvizsgálva több megfontolandó vonalat tartalmaz.

Ayn Rand 1905. január 20-án született Szentpéterváron, egy orosz zsidó családban, Alisza Rozenbaum néven a család legidősebb gyermekeként. Édesapja gyógyszerész volt, gyógyszertárát azonban 1917 után kisajátította a szovjet kormány. Ezt követően a család Krímbe menekült, és újabb gyógyszertárat nyitottak, amelyet azonban ismét kisajátítottak. Ez az élmény egy életre meghatározta Rand világszemléletét.

16 évesen visszatért Szentpétervárra, jogot, filozófiát és pedagógiát tanult. Mivel nem tartozott a proletár osztályba, nehezen kapott lehetőséget arra, hogy vizsgáit megszerezze. 1926-ban sikerült kijutnia az Egyesült Államokba, New Yorkba. Felvette az Ayn Rand nevet, és Hollywoodba ment. Forgatókönyvíró akart lenni, azonban terve nem sikerült, kénytelen volt mindenféle munkát elvállalni, amit talált. Hollywoodban ismerte meg férjét, a színész Frank O'Connort, akihez 1929-ben ment hozzá. Házasságuk O'Connor 1979-ben bekövetkezett haláláig tartott.

Írói karrierje nehezen indult, első igazán sikeres regényét, Az ősforrást, 1943-ban adták ki. A regényből, mely világhírűvé tette, 1949-ben filmet is forgattak. A fő művének tekintett Atlasz vállat von c. könyve 1957-ben jelent meg. Rand ebben foglalta össze világszemléletét és filozófiáját. A könyv megírását követően filozófiával kezdett foglalkozni.

Könyveinek és gondolkodásának megítélése igen szélsőséges; míg egyesek az egekig magasztalták zsenialitásáért, mások égették a könyveit vagy egyszerűen csak rossz és unalmas írónak bélyegezték (ehhez talán köze volt annak is, hogy Ayn Rand anyanyelve nem angol, hanem orosz). Az önzés és a kapitalizmus favorizálása miatt alakja nem volt éppen szimpatikus. Sokan vádolták azzal, hogy filozófiája kultusz, már-már vallás kategória. Ennek ellenére könyvei tartós sikernek bizonyultak, s 1982-ben bekövetkezett halála után csak még nagyobb népszerűségre tett szert.

Ayn Rand regényeiben az egyén, az individuum áll a középpontban, aki nem rendeli alá magát a közösségnek, hanem saját élete önálló célját keresi. Rand szerint az élet célja az öröm, míg az egyén egyetlen morális célja saját öröme kell hogy legyen. Ezzel ellentétbe állítja az altruizmust, mely számára a legfőbb gonosz megtestesítője. Mert álszent, mert őszintétlen, mert valójában senki javát nem szolgálja. Szerinte elég végignézni a világon, hogy láthatóvá váljék: a keresztényi értékrendre épülő önfeláldozást favorizáló világrend megbukott. Eme kijelentése igen sarkos, hiszen egyrészt komolyan kétségbe vonható, hogy világunkat a keresztényi önfeláldozás eszméje járja át, másrészt Rand mintha összekeverné az altruizmust az ingyenélő, mások jószándékán élősködő manipulátorokkal. Mégis, objektivizmusnak nevezett filozófiáját olyan ismert politikusok is magukévá tették, mint Margaret Thatcher.

Ayn Rand szerint az államnak csak a lehető legkisebb mértékben szabad befolyásolnia az egyént és a piacot - ez gyakorlatilag a laissez-faire kapitalizmus favorizálását jelentette. Az államnak csak a bíráskodásban, a rendfenntartásban és a honvédelemben adna szerepet. A vallásos hitet, a miszticizmust, mint az ésszel ellentétben állót, elutasította, és szorgalmazta az állam és az egyházak szétválasztását, hiszen "az államfők nem engedhetik meg, hogy a konzervatív és vallásos elemek visszadobjanak minket a középkorba a vallás és politika alkotmányellenes összefogásán keresztül”.

Ismerve Ayn Rand múltját, a nehézségeket, amelyeket a kommunista Szovjetunió okozott a családjának, szélsőségesen kollektivizmusellenes hozzáállása érthető. Mégis úgy gondolom, hogy a világ nem olyan egyszerű, mint ahogy az Atlasz vállat von beállítja. Mivel az ember társas lény, pusztán az önös érdekek előtérbe helyezésével, és azok mindenki felett való érvényesítési törekvéseivel az egyén magának éppúgy árthat, mint másoknak. Bár a könyv maga szórakoztatott, érdekesnek találtam és gyorsan haladtam vele az 1053 oldal ellenére, figuráit túlságosan fekete-fehérnek és (Hank Rearden kivételével) statikusnak véltem. Ellenérzéseim voltak annak kapcsán is, hogy a szeretetet "áruként" kezelte, mely csak akkor jár, ha a másik fél kiérdemli. Ismerve az emberi természetet, ez egyáltalán nem mondható el róla, még a legracionálisabb ember esetén sem.

Tetszett azonban az, hogy az értelmet az érzelmek fölé helyezi, hogy felszólal a divatos hóborttá váló misztikum ellen, s az is, hogy értékesnek tartja az önálló, saját céljaiért küzdő és tetteiért felelősséget vállaló Embert azokkal szemben, akik szerencsétlenségüket fitogtatva, erőfeszítés nélkül akarnak előnyökre szert tenni.

Megkapó volt továbbá a Huszadik Század Motorgyár története, melyet az "álszent önfeláldozás" eszméje a pusztulásig juttatott (spoiler!). Röviden összefoglalva, a gyár tökéletesen működött egészen tulajdonosának haláláig. Az örökösök új rendszert vezettek be: azoktól, akik tehetségesek voltak és dolgoztak elvettek, míg a rest és tehetségtelen embereknek több pénz jutott, mert rászorulóknak nyilvánították őket. A jó képességű munkásoktól elvárták, hogy megszerzett javaikról lemondjanak a kevésbé jó képességűek javára. Több fizetést adtak annak is, akiknek sok gyereke volt, függetlenül attól, hogy hogyan végezte a munkáját. A jutalmak szerzésében vagy a szakmai előmenetelben is a rászorultság, illetve az örökösökkel való viszony vált meghatározóvá. Ez által aztán a gyár dolgozói nem törekedtek arra, hogy jó munkát végezzenek, sőt, éppen az ellenkezője történt: azon igyekeztek, hogy rászorultságuk vagy gyerekeik száma révén jussanak pénzhez és jutalomhoz. A tehetséges munkaerő egy része elzüllött, másik része felmondott. A gyár néhány év alatt csődbe ment, hiszen termékei megbízhatatlanok és silány minőségűek lettek. A történetben volt számomra valami fájdalmasan ismerős.

Randet magát sajnos számomra egy kissé hiteltelenné tette a nálánál 25 évvel fiatalabb Nathaniel Brandennel folytatott viszonya, melyhez állítólag mind férje, mind Branden Barbara nevű felesége hozzájárult. Kétségesnek tartom, hogy egy ilyen viszonyt fent lehessen tartani úgy, hogy az erre engedély adó felek ne sérüljenek (Branden házassága véget is ért). S ezért nehezen hihetőnek tartom azt a férje iránti szerelmet is, amelyet Ayn Rand több alkalommal bizonygatott nagy nyilvánosság előtt. (jobbra: Ayn Rand és Frank O'Connor)

Utópiáját sem látom reálisabbnak vagy jobbnak, mint mondjuk a kollektivizmuson alapuló utópiákat, hiszen a valóság sosem lehet annyira "tiszta", mint amit az utópiák megkövetelnek. Ennek ellenére határozottan úgy gondolom, hogy Ayn Rand világnézetét érdemes megismerni, és az Atlasz vállat von c. regényt egyszer mindenkinek el kellene olvasnia. A világot és a benne lévő problémákat ugyanis egy másik szemszögből mutatja meg, mely szögből olyan dolgokat is észreveszünk, amelyek egyébként rejtve maradnak.
__________________________________________________________________________________
Örömmel olvasom, hogy az Atlasz vállat von c. könyvből film készül, mely 2011-ben már elvileg elérhető lesz. Tényleg kíváncsian várom.

Források:

4 megjegyzés:

macskadék írta...

Igen, Randet én is félreértettem elég sokáig, hiszen anyám is "rászoruló" típus (rokkantnyugdíjas, '89 vesztese, satöbbi), és nem akartam elhinni, hogy a sikertelenség minden esetben az áldozat hibája. (Persze erre három év különélés után lett igazán rálátásom.) Pedig bizony az, azzal a kiegészítéssel, hogy nem mindig szándékosan. Van, aki kényelmesnek találja az élősködő életformát, és direkt keresi az ilyen helyzeteket, pedig megvannak a képességei többre is. Az ilyenek gyakran másokat is arra buzdítanak, hogy használják ki mások jóindulatát. A másik, kevésbé visszataszító verzió az, amikor valakinek veleszületetten nincsenek meg az adottságai ahhoz, hogy teljes értékű ember legyen. Ebben igaza van Randnak - abban már nem igazán, hogy az élet célja az öröm, mert akkor bárki elérhetné az élet végső célját egy bikaerős endorfininjekcióval; nem tudom elfogadni, hogy ennyi legyen "az élet értelme". És abban sem, hogy minden, az emberi szenvedés összmennyiségének korlátozására irányuló erőfeszítés felesleges/káros. Mert azok a tulajdonságok, amiket elítél (pl. lustaságra való hajlam, csalásra való hajlam, stb.) öröklődő elemeket is tartalmaznak, amelyek nélkül legalábbis kevesebb eséllyel alakulna ki a parazita életmód. Érted mire akarok kilyukadni? A "hátrányos helyzetűek" általános sterilizációjával, esetleg kíméletes eutanáziájával pár generáció alatt eléggé le lehetne csökkenteni ezek számát ahhoz, hogy ne jelentsenek külön9sebb problémát a társadalom aktív része számára. Ez altruisztikus cselekedet lenne, ugyanakkor racionális is (vagyis annak is előnyére válna, aki megteszi, nem csak annak, akivel megtörténik).

Sedith írta...

Több ponton nem értek egyet veled. Nem hiszem, hogy Rand az öröm elérésen pusztán eufórikus állapotot értett. Sokkal inkább a Csíkszentmihályi Mihály által leírt flow élményt. Más kérdés, hogy szerintem az életnek nincs felsőbb értelme, az egyén dolga azt tartalommal megtölteni.

Azt, amit a parazita életmódról írtál, teljesen el kell utasítanom. Valóban lehetnek öröklődő elemei a lustaságnak vagy a csalásnak, ugyanakkor ezek a tulajdonságok elsősorban a szocializáción és az egyént körbevevő társadalmon múlnak. Így semmi értelme nem lenne a lustának vagy csalónak kikiáltott embereket sterilizálni, vagy "kíméletes euthanáziával" (???) kiirtani. (abba most bele sem megyek, hogy kultúránként, sőt, egyénenként is eltérhet, kit tartunk lustának) Nem is értem, hogy juthatott egy ilyen rémség az eszedbe? Ez se nem altruisztikus, se nem racionális. Egyszerűen borzalmas és embertelen.

macskadék írta...

1. Persze, hogy az egyén dolga, ezzel nem is vitatkoztam. (Bár azért tényleg könnyebb lenne időnként, ha beintegrálódhatna az ember egy hierarchiába, ahol a nehéz döntéseket nem neki kell meghozni...)
Amúgy így utólag tényleg valószínű, hogy azt értette alatta, csak egyes rajongói értették nagyon félre :)

2. Ha a szocializáción múlik (amire pont annyi bizonyíték van, mint az ellenkezőjére), akkor is előnyös lenne egy populációhigiéniai próbálkozás: csökkentené a munkanélküliségget, az élelmiszerhiányt, egyszerűen takarékosabb megoldás, mint ott hagyni a nincsteleneket az út szélén vagy alamizsnát osztogatni, hogy még több legyen belőlük. Szerintem ha valakinek erdőben kell élnie, vagy angolkóros a gyereke (kb. egy évig az voltam, aztán elmentem diákmunkára), az sokkal embertelenebb, mintha meg se születik vagy ha elaltatják. Sem a Malthus-alternatíva (éhezés, stb.), sem a parazita életmóddal szembeni tolerancia nem járható út, amint azt te is látod, és a posztban utalsz is rá. (Arra a kérdésre, hogy honnan vettem: a család egyik fele német, volt kitől hallanom elsőkezes beszámolókat ;))

Sedith írta...

1., És könnyebb lenne gyereknek maradni is, hogy sose kelljen felelősséget vállalni semmiért, és mindig legyen egy okos felnőtt, aki helyettem mondja meg, mit kell tennem.

2., Ha a szocializáció hatására ugyanannyi bizonyíték van, mint a genetikára, mégis milyen alapon sterilizáltatnál bárkit is, vagy vetnél véget az életének, mert a te személyes véleményed szerint a léte embertelenebb, mint a nem léte? Úgy gondolod az érintett is így véli? És ha nem, akkor erőszakkal betereled őket egy karámba és "humánus" módon elaltatod őket mondjuk gázzal? Nem, nem értek egyet azzal, hogy önállótlan embereket cipeljen a hátán egy állam, akik akár dolgozni is tudnának, ha akarnának. Nem értek egyet azzal sem, hogy súlyos beteg vagy életképtelen csecsemőket, életben tartsanak, miközben a Föld túlnépesedik. De attól a gondolattól, hogy bármilyen alapon kiirtsák a társadalom egy részét, minden értelmes értékrenddel bíró ember émelyegni kezd. Hol lenne szerinted Stephen Hawking helye? Vagy Hellen Kelleré?

Ayn Rand nem arról ír, hogy hagyjuk az út szélén azokat, akik önhibájukon kívül segítségre szorulnak. Arról ír, hagyjuk az árok szélén azokat, akik ugyan akarattal képesek lennének rá, hogy dolgozzanak, mégis inkább másokon élősködnek, ha a rendszer ezt lehetővé teszi. És bizony azt hiszem, a legtöbb ember hajlamos a könnyebbik utat választani, ha megteheti. Ez vajon a lustaság genetikája? Én nem embereket kezdenék "elaltatni", hanem változtatnék a rendszeren. Ha ugyanis rossz a rendszer, hiába kezded el kiirtani azokat, akik szerinted akadályozzák a működését. Előbb utóbb mások állnak a helyükre.

A németes megjegyzés meg remélem csak rossz vicc...