Kis görbe tükör - az evolúció "csúcsa"

"Ez a történet félmilliárd évvel, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt játszódik – kezdte Izmael –, amikor is ez a bolygó mégcsak nem is hasonlított mostani alakjára. A földön egyáltalán nem mozgott semmi, csak a szél és a kavargó por. Egyetlen fűszál sem hullámzott a szélben, egyetlen tücsök sem ciripelt, egyetlen madár sem szárnyalt az égen. Mindezek a dolgok több tízmillió évnyire voltak a jövőben. Még a tengerek is hátborzongatóan nyugodtan és csendesen szunnyadtak, mivel a gerincesek is csak több tízmillió évvel később jelentek meg.

De persze egy antropológus azért volt kéznél. Miféle világ lenne ez antropológus nélkül? Ő azonban nagyon levert és kiábrándult volt, mivel már mindenütt megfordult a bolygón, keresve valakit, akivel elbeszélgethet, mégis a hátizsákjában minden szalag végtelenül üres volt. Hanem egy napon, amikor az óceán partján búslakodott magában, meglátott valamit, ami élőlénynek tűnt a sekély, part menti vízben. Bár nem lehetett különösebben hencegni vele, mindössze egy vizenyős paca volt, mégis az egyetlen értelmes dolog, amit eddigi barangolásai során látott, így hát odagázolt a vízben, ahol felmerülni látta a hullámokból.

Udvariasan üdvözölte a lényt, az viszonozta az üdvözlést, és hamarosan jó barátok lettek. Az antropológus elmagyarázta, amennyire tudta, hogy ő életmódokat meg szokásokat tanulmányoz, és ilyenfajta tájékoztatást kért új barátjától, amit az készségesen a rendelkezésére bocsátott.

– Most pedig – szólt végül az antropológus –, szeretnék szalagra rögzíteni a saját szavaiddal néhányat azok közül a történetek közül, amiket ti egymás közt meséltek.

– Történetek? – csodálkozott el a másik.

– Tudod, mint mondjuk a teremtésmítoszotok, ha van nektek ilyen egyáltalán.

– Mi az a teremtésmítosz? – kérdezte a lény.

– Ó, hát tudod – felelt az antropológus –, az a képzeletszőtte mese, amit a gyermekeiteknek meséltek a világ eredetéről.

Nos, ekkor a lény felháborodottan kihúzta magát – már amennyire egy vizenyős paca erre képes –, és azt válaszolta, hogy az ő népe ilyen képzeletszőtte mesével nem rendelkezik.

– Akkor hát nincs magyarázatotok a teremtésre?

– Hogyne lenne magyarázatunk a teremtésre – csattant fel a másik. – De az határozottan nem mítosz.

– Ó, hát persze, hogy nem – mondta az antropológus, végre visszaemlékezve arra, amit tanult. – Borzasztóan hálás leszek, ha ezt megosztod velem.

– Nagyon jó – nyugodott meg a lény. – De szeretném, ha megértenéd, hogy miként ti is, mi is szigorúan racionális nép vagyunk, akik nem fogadunk el semmit, ami nem megfigyeléseken, logikán és tudományos módszereken alapszik.

– Persze, persze – helyeselt az antropológus.

Így hát a lény végül belekezdett a történetébe. – A világegyetem – mondta – hosszú-hosszú idővel ezelőtt született, talán tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt. A mi naprendszerünk – ez a csillag, ez a bolygó meg az összes többi – mintegy két-három milliárd évvel ezelőtt jöhetett létre. Hosszú ideig egyáltalán semmi sem élt itt. De akkor, olyan egymilliárd év elteltével megjelent az élet.

– Elnézést – szólt közbe az antropológus. – Azt mondod, hogy megjelent az élet. Hol történt ez a mítoszotok – mármint hogy a tudományos magyarázatotok szerint?

A lényt, úgy tűnt, zavarba ejti a kérdés, és levendulaszínűvé változott.

– Úgy érted, hogy pontosan mely helyen?

– Nem. Úgy értem, hogy a földön történt-e, vagy a tengerben?

– Föld? – kérdezte a másik. – Mi az a föld?

– Ó, hát tudod – mondta a férfi a part felé intve –, a talaj meg a sziklák felülete, ami arra messze kezdődik.

A lény az elképedéstől a levendula mélyebb árnyalatára változott: – El nem tudom képzelni, miről karattyolsz. A talaj meg a sziklák arrafelé egyszerűen annak a hatalmas edénynek a peremei, mely a tengert tartja.

– Ó, igen – helyeselt az antropológus –, értem, mire gondolsz. Tökéletesen. Folytasd.

– Nagyon jó – felelt a másik. – Sok millió évszázadig a világ élete pusztán a vegyi levesben tehetetlenül lebegő mikroorganizmusokból állt. De lassacskán összetettebb formák jelentek meg: egysejtű élőlények, nyálkák, algák, polipok és így tovább.

– Hanem végül – szólt a lény ismét, megváltoztatva színét immár rózsaszínűre a büszkeségtől, ahogy a története tetőpontjához érkezett –, hanem végül megjelent a medúza!"

Részlet Daniel Quinn: Izmael c. könyvéből