"Én, Tiberius Claudius Drusus Germanicus, ez, az és amaz (mert nem akarom untatni az olvasót címeim végtelen sorával), akit egykor, nem is olyan régen, barátaim, rokonaim és munkatársaim "Claudius a hülye", "Az a Claudius", "Claudius a dadogó", "Clau-Clau-Claudius" vagy legjobb esetben "Szegény Claudius bácsi" néven emlegettek, most nekikezdek, hogy megírjam életem furcsa történetét legkorábbi gyermekéveimtől kezdve és évről évre folytatva, amíg csak el nem érem a változásnak azt a sorsdöntő pontját, amikor körülbelül nyolc évvel ezelőtt, ötvenegy éves koromban váratlanul belekerültem az "arany veszély" sodrába, amelyből azóta se tudok kikászálódni."
Ekképp kezdi Robert Graves Én, Claudius című két kötetes regényét, melyet a császár életéről írt 1934-ben. S bár saját elmondása szerint Graves komoly ellenszenvvel viseltetett a könyv és annak népszerűsége iránt, melynek megírásában állítólag pusztán a pénzszerzés motiválta, a mai napig a történelmi fikció egyik legnagyszerűbb darabja ez a mű. Mely mindemellett az én egyik kedvencem, s ezt a bejegyzést kis kedvcsinálónak szánom az idetévedők részére.
Claudius ugyanis érdekes alakja a római történelemnek. Mint az első bekezdésből látszik, későn lépett a császári trónra. Betegsége miatt (mely valószínűleg gyermekbénulás volt) sosem lehetett teljes értékű tagja a császári famíliának. Császárként pedig állandó összeütközései voltak a szenátussal, így körükben sem volt népszerű. Ez lehet az oka annak, hogy évszázadokig olyan uralkodóként emlékeztek rá, aki kissé fogyatékos, így feleségei könnyedén manipulálhatják, s mint aki túlzott bizalommal viseltetik a plebejusok iránt. Claudius ugyanis nem volt épp megnyerő jelenség. Betegsége miatt sánta volt és dadogott. Kezei gyengék, és állítólag sokszor a nyála is folyt. Ugyanakkor Claudiust vélhetően épp ez az állapota védte meg attól, hogy előbb kelljen életével fizetnie a császári trónt övező viszályok miatt. Senki nem tekintette ugyanis ellenfélnek. Egy sánta dadogós könyvmolyt? Ugyan!
Úgy tűnik azonban, hogy Seneca objektívnak nem mondható történetírása miatt (Claudius száműzte uralkodása alatt, ami miatt Seneca érthető gyűlölettel viseltetett iránta) Claudius méltatlanul háttérbe szorult. Miután a XX. században megtalálták az alexandriaiakhoz írott leveleit, megítélése megváltozott; egy intelligens, olvasott ember képe bontakozott ki a történészek szeme előtt (szerette a történelmet és érdekelte a nyelvészet), aki mindemellett igazságos és méltányos volt.
Bár a történészek nem értenek egyet valamennyi történelmi személy ábrázolásával (például a szinte papucsférjként lefestett Augustus képével) a könyv nyomán vitathatatlanul megelevenedik előttünk a római principátus korszaka. Betekintést ad a római uralkodócsalád életébe, s bár nem könnyed esti olvasmány, leírásával óhatatlanul beszippantja az olvasót, aki körülnézve ott találja magát a principátus éveiben, megelevenedik Róma, s mielőtt sajnálatot érezhetne a valaha élt alakok tragikus sorsa miatt, ő maga is félteni kezdi életét a követhetetlen és értelmetlennek tűnő merényletek sora miatt. Mert amíg olvas, ott ragad. És ha egyszer olvasni kezdtünk, nagyon nehéz visszatérni a jelenbe.
3 megjegyzés:
Teljesen más tészta, de a párhuzam a történelmi regény kapcsán mégis megvan: én épp most fejeztem be Bán Mór Hunyadi sorozatának első kötetét. Abban is sokminden kitaláció, mégis, az ember nehezen teszi le, mert belemerül abba, ahogyan közel hozza - mindennapi emberekként ábrázolva - a történelmi alakokat.
Seneca még jól is járt azzal a száműzetéssel, mert a többi princeps, esetleg libertinusa simán kivégeztette volna.
Sohasem szerettem Senecát, kár középsuliban sem. ;)
Igaz Cladius is bosszantóan vak lehetett pár dologgal kapcsolatosan.
Nem "kár", hanem már!
Megjegyzés küldése