Bagolypapagáj

Elhunyt Richard Henry - olvasom ma a tvnz.co.nz weboldalon. Több mint 80 éves korában távozott az élők sorából. Szegény megboldogult Richard Henry már 1999 óta nem nemzett utódokat. Az öregedés jelei egyre inkább észlelhetőek voltak rajta; fél szemére megvakult, bőre - már ahol látható - ráncosodott, mozgása nehézkessé és lassúvá vált. Richard Henry így aztán teljesen természetes okoknál fogva nem rég az életét vesztette.

Richard Henryre 1975-ben bukkantak rá Új-Zélandon, Fiordlandon, amikor a faját már kihaltnak gondolták. Aztán egy csapara leltek belőlük a Stewart szigeten 1977-ben, így Richard Henrynek kiemelt szerep jutott fajának megmentésében: génállománya gondoskodott az utódok genetikai sokféleségéről. Neki is köszönhető, hogy a kakapóból mára már 121 példány él a számukra ideálissá teremtett Codfish-szigeten és a Chalky-szigeten.

Nem, nem elírás az a már 121 példány. A kakapo a Föld legveszélyeztetettebb fajai közé tartozik. Míg valaha, az ember megjelenése előtt, mind Új-Zéland északi, mind a déli szigetén honos volt, az európaiak 1840-ben történő megérkezésekor már csak az északi sziget középső részén élt.

Douglas Adams és Mark Carwardine szépen megragadják a kakapo lényét Utoljára látható című könyvükben: "A kakapó más korban élő madár. Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más korban élő madár - ez jellemzi tán a legjobban. Ez a nagytestű, röpképtelen papagájféle (bár erre vonatkozóan vannak még viták) remekül alkalmazkodott Új-Zéland speciális, ember előtti környezetéhez és a nagytestű (szintén kihalt) ragadozó madarak vadászatához. A földön sok félnivalója nem volt, hiszen támadás a levegőből érhette, s mivel a ragadozók nappal voltak aktívak, éjszakai életre rendezkedett be. Stresszhelyzetben megmerevedik és nem mozdul. Eme évezredekig jól bevált technikái azonban nem segítettek rajta az ember és a ragadozó emlősök megjelenésekor.

A maorik 1250-1300 táján jelentek meg Új-Zélandon. Kutyáikon kívül polinéz patkányokat is behurcoltak a szigetre, melyek zsákmányszerzési módszerei ellen a kakapó teljesen kiszolgáltatottá vált. Az emberek a húsáért vadászták, a kutyák és a patkányok a tojásaikat és a fiókáikat ették. Dolgukat csak megkönnyítette, hogy a kakapó fiókák rendkívül zajosak.

A maorik a húsukon kívül felhasználták a bőrét és a tollait is: jómódúaknak készítettek köpenyt belőle, a madár kiszárított fejét pedig füldíszként hordták. Nem csoda hát, hogy a kakapó az európaiak megérkezésére teljesen visszaszorult. A forgatókönyv ismerős, helyzete még nehezebbé vált. Európából a kutyákon és patkányokon kívül macskák és menyétek érkeztek, az európaiak pedig húsáért éppúgy vadászták, mint a maorik. Helyzetén csak rontott, hogy amikor nyilvánvalóvá vált az, hogy nagy eséllyel kihalhat, a múzeumok és más gyűjtők igyekeztek minél több példány összefogdosni belőle. Sok madarat öltek le azért, hogy természetbúvárok és gyűjtők vizsgálgathassák, az élve elfogott madarak pedig néhány hónap alatt elpusztultak a fogságban.

Szerencsére voltak, akik már ekkor felismerték a bajt, és igyekeztek megóvni a fajt. Richard Treacy Henry - fentebbi kis túlélőnk névadója - 1894-ben lett Resolution Island gondnoka. A szigetre kakapókat és kiwiket telepített, hogy megóvja őket a menyétektől és más emlős ragadozóktól. Hat év alatt kétszáz kakapót költöztetett a szigetre. A menyétek azonban 1900-ra átúsztak és felszámolták a kakapó rezervátumot. Ezt követően más szigeteken próbálták megmenteni őket, de a ragadozók mindenütt megjelentek, és kipusztították a madarakat. 1940-re a kakapó rendkívül ritkává vált, 1970 körül pedig abban sem voltak biztosak, hogy a faj még létezik.

1975-ben aztán rátaláltak Richard Henry-re, s mostanra úgy tűnik, talán merhetünk kicsit optimistábbak lenni a faj megóvását illetően.

Nem csoda, hogy Douglas Adams-et meghatotta, a kakapó ugyanis egy nagyon kíváncsi, barátságos kis lény (mint azt az alábbi videón Mark Carwardine-nek alkalma volt megtapasztalni talán kicsit túlságosan is barátságos). A megóvásukról gondoskodó csoport beszámolói szerint az egyes madarak saját, jól elkülöníthető személyiséggel rendelkeznek. Ez alapján nem olyan meglepő, hogy a maorik - már amellett, hogy megették - házi kedvencként is tartották őket. Új-Zéland kormányzója, Sir George Grey beszámolója szerint, a madár sokkal inkább viselkedik úgy, mint egy kutya, s nem mint egy madár.

Ron Moorhouse, a Kakapó Helyreállító Program kutatója úgy véli, Richard Henry halála a kakapók megmentésének egy szakaszát zárta le. "Nagyszerű évet zártunk, tavaly 33 fióka született, s reméljük, hogy idén még több lesz. (...) Szomorú, hogy elveszítettük Richard Henry-t, de a legfontosabb az, hogy a kakapó populáció növekszik, s három felnőtt utód hordozza Richard Henry genetikai örökségét."

__________________________________________________________________________________
Források:
http://tvnz.co.nz/national-news/kakapo-saved-its-species-dies-3997492
http://en.wikipedia.org/wiki/Kakapo