2011. május 5., csütörtök

Hamvas és az ateizmus

Valószínűleg azért csökkent drámaian a bejegyzéseim száma, mert a Facebook túlságosan kielégíti a virtuális igényeimet. Belefogtam egy-két cikkbe, de egyiket sem találtam olyan jónak, hogy közzé is tegyem.

Ha már Facebook, akkor leírom a legutóbbi csalódásom. Már csak azért is, mert én sem vagyok fából, és ez utóbbi történet egy kicsit rosszul esett.

Lényeg, hogy egyik barátomon keresztül "megismertem" egy embert, akivel néha váltottunk pár üzenetet. Nevezzük Bencének. Beszélgettünk egy barátom posztja kapcsán, majd bejelölt. Ezt kicsit tolakodónak éreztem, de végül visszajelöltem. Bence meglehetősen pesszimista típus volt, így több alkalommal próbáltam egy kis optimizmusra nevelni virtuálisan. Mivel nem az az ember vagyok, aki embertársai vallási vagy politikai hovatartozásának vagy hitének nagy jelentőséget tulajdonít, különösebben az sem zavart, hogy Bence másként vélekedik a politikáról vagy erkölcsileg fontosnak tartja azt, hogy az ember higgyen istenben. Elmondtam neki, hogy én másképp gondolom, ha kérdezett, elmagyaráztam neki az evolúció alapvetéseit, és naiv módon úgy gondoltam, hogy a téma ezzel le van zárva.

Nos, nem volt.

Közzétettem ezt a képet (jobbra), ami bármilyen ártalmatlannak tűnik is, utólag úgy tűnik, nála kiverte a biztosítékot. Megkaptam linken Hamvas Béla: A bor filozófiája c. cikkét. Hamvast már ismertem, nem kedvelem, és úgy gondolom, írói képességei is erősen túl lettek értékelve az utóbbi időben. Hogy fokozzam, Hamvast már akkor sem kedveltem, mikor Müller Péteren éltem, pedig ő aztán igazán sokat idéz tőle és hivatkozik rá.

A bor filozófiájához szerencsém még nem volt, de úgy döntöttem, tartozom annyival, hogy elolvassam. Megtettem. Annak ellenére is, hogy már az első oldalaktól kinyílt a bicska a zsebemben. Had idézzek:

Az ateisták köztudomás szerint szánalomra méltóan fennhéjázó emberek. Elég, ha Isten nevét megpillantják, a könyvet tüstént a földhöz vágják. Ha rögeszméjüket megérintik, dührohamot kapnak. Azt hiszem, ha ételről, italról, dohányról, szerelemről beszélek, ha a rejtettebb neveket használom, be lehet őket ugratni. Mert amellett, hogy elbizakodottak, ugyanolyan mértékben ostobák. Az imának ezt a fajtáját például egyáltalán nem ismerik. Azt hiszik, hogy csak templomban lehet imádkozni, vagy úgy, hogy az ember papi szavakat mormol.

Az ateisták a mi lelki szegényeink. E kor leginkább segítségre szoruló gyermekei. Lelki szegények, azzal a különbséggel, hogy a mennyek országára alig van reményük. A múltban sokan haragudtak reájuk és harcoltak ellenük. Ezt a módszert én teljes egészében elvetendőnek tartom. Csatázni? Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék? Mert nyomorékok, jóindulattal kell közeledni hozzájuk. Nemcsak hogy nem szabad őket rábeszélni, észre se szabad venniük, mi történik velük. Fejlődésben visszamaradt, még értelemben is gyenge gyermekeknek kell őket tekinteni, bár értelmükről különösen sokat tartanak, és azt hiszik, az ateizmus valami tökéletes tudás. Miért harcoltak velük a múltban? Elsősorban azt hiszem azért, mert az ateizmus, mint fogyatékos értelem és korcs kedély, az élet egész vonalán hoppon maradna, ha valahol nem szerezne kárpótlást. Mi ez a kárpótlás? A túlzott aktivitás. Így vezet az ateizmus szükségképpen erőszakra, és mert erre vezet, az ateistáknak meg kellett szerezni a világhatalmat. Meg is szerezték. Akik harcoltak velük, azok tulajdonképpen irigyelték őket. Szerintem ez volt a hiba. Amikor az ateisták látták, hogy irigylik őket, elbizakodtak.

Taktikát változtattam. Különösebben nem volt nehéz. Csak az igazságot kellett helyreállítanom. Az igazság pedig, hogy nincs tőlük semmi irigyelni való. Mit irigyelhetnék a nyomoréktól, ha mégoly hatalmas is? Mit irigyelhetnék a bénáktól, a süketektől, a félkegyelműektől és a féleszűektől? Ha irigyelném őket, annyit jelentene, hogy igazat adok nekik; úgy tüntetném fel, hogy azt, aminek ők birtokában vannak, megkívánom.

Így változtattam meg taktikámat. Ahelyett, hogy harcolnék velük és igyekeznék őket megtéríteni, sajnálom őket. És ez nemcsak trükk. Nem akarok tőlük elvenni semmit. Valamit nyújtani szeretnék, aminek hiánya oly gyengévé, szegénnyé, és mit tagadjuk, nevetségessé tesziőket.

Annak egyébként, hogy oly sokat vitatkoztak velük, más oka is volt. A legtöbben ugyanis azt hitték, hogy az ateisták vallástalanok. Erről persze szó sem lehet. Vallástalan ember nincs. Az ateisták nem vallástalanok, hanem szánandóan fogyatékos értelmük és korcs kedélyükhöz képest komikus vallásban hisznek. Éspedig nemcsak hisznek. Az ateisták mindnyájan bigott emberek. Úgy mondom, hogy mindnyájan, mert még egyetlen ateistával se találkoztam, aki ne lett volna bigottabb még annál a rossz szagú vénasszonynál is, aki vasárnap krajcáros füzeteket árul a templom előtt Szent Homorony csodatevő vizeletéről. Az ateista vallás szentje persze nem Szent Homorony hanem Einstein, és a csodatevő hatalom nem a vizelet, hanem az ultraszeptil. Az ateista bigottéria neve materializmus. Ennek a vallásnak három dogmája van: lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés. A három pedig egyetlenegyre megy ki, s ez az, hogy az ateisták rettenetesen félnek Istentől. Böhme azt mondja róluk, hogy Isten haragjában élnek. Nem ismernek mást, csak a haragvó Istent: ezért bujkálnak és hazudoznak. Azt hiszik, ha azt mondják: nincs Isten, nem fognak többé félni. Ehelyett persze még jobban félnek.

Az ateista persze elbizakodott ember, nem is akar más lenni; alázatra, szeretetre nem hajlik, más szóval olyan erőtlen, hogy nem is tud rá hajlani. Inkább kitart félelmében, amit letagad, reszket és bujkál és hazudozik, és egyre fennhéjázóbb lesz. Ebből a vigasztalan kotyvalékból, amelyben tagadás, félelem, hazudozás, bujkálás, fennhéjázás, bigottéria együtt fő, alakult ki a materializmus, mint vallásszurrogátum.

Mindezekből most már világosan látni, hogy az ateistákat erőszakosan meggyőzni nemcsak hogy nem lehet, de nem is szabad. Tévelygők, akik tele vannak aggodalommal, önáltatással, és nagyon óvatosan kell velük bánni."

Azt hiszem, vitán felül áll, hogy ezekből a sorokból ömlik az utálat. S mint ateistára, rám is ömlik belőle bőven. Rosszul leginkább azért esett, mert egy olyan ember küldte, akinek ártani nem ártottam, sőt, segíteni próbáltam neki, hogy kicsit kikerüljön az önsajnálatból és szebbnek lássa a világot. Hát ezek szerint ezzel értene ő egyet? Hogy én egy szánni való lelki nyomorék vagyok azért, mert a életemben nem kap helyet isten? Válaszomban csak annyit írtam, hogy sosem kedveltem Hamvast, és hogy megdöbbentő a gyűlölet, amellyel más emberekről ír.

Bence javaslata: „Próbáld legyűrni a saját Hamvas-gyűlöletedet és elolvasni az egész könyvet... ne abból indulj ki, hogy sértve érzed magad az első 3 oldal miatt és "gyűlölet"-et kiáltasz... ismerd meg az egész könyvet és gondolkozz el rajta... hasznodra fog válni...”

Szóval én gyűlölök. Valakit, akit nem is ismerek. Vajon hogyan gyűlölhetnék valakit, akit nem ismerek? S egyáltalán mi válhatna hasznomra egy ilyen előítéletektől és tudatlanságtól fűtött irományból? Talán a skatulyázás? A gyűlöletkeltés? Most hogy megint beleolvastam, ismét csak megdöbbent a tudatlan előítéletes ember butasága. S méginkább az, hogy ma Magyarországon egy ilyen elveket valló ember válik népszerűvé, vagy róla akarnak könyvtárat átelnevezni.

„Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.

A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.

A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, ha-nem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.

A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.”

Bencének mindenesetre megírtam, hogy az, hogy nem hullom térdre ennek az embernek az álbölcsessége előtt, nem jelent gyűlöletet a részemről. Hasznomra pedig az olyan emberek írásai válnak, akiket nem kötnek gúzsba a saját előítéleteik de legalábbis meg tudják különböztetni az ateizmust a kommunizmustól.

Itt lett vége a Bencével való „kapcsolatomnak”. Tulajdonképpen csak 2-3 hét elteltével tűnt fel, hogy eltűnt az ismerőseim közül. Törölve lettem, mert szerintem Hamvas hülyeségeket beszélt. És tudom, hogy butaság, hisz ez az ember nem volt más nekem, mint egy név és egy kép, mégis bántja az igazságérzetem a dolog. Csak annak örülök, hogy az életben nem volt hozzá „szerencsém”.

38 megjegyzés:

Koptschek írta...

Azért utálja ez a Hamvas ennyire az ateistákat, mert sosem sikerül egyet sem meggyőznie?

GGábor írta...

A 'szerző' szánalmas és arcpiritó, hogy ilyeneket le mer írni, szinte én szégyelem magam miatta, nincs híján a prekoncepcióknak és intoleranciának, Erkölcsről, etikáról, humanizmusról meg fogalma sincsen. A vallásosság tipikusan szélsőséges megnyilvánulása.

ateistanaplo írta...

Tehát ha jól értem, a lényeg az, hogy Hamvas Béla szerint az ateisták féleszű lelki nyomorékok, a világ szemete. Jó, lényegében elmondta, hogy nem szereti az ateistákat.

És ennek mégis nekünk milyen meggyőző erőt kellene tulajdonítanunk Isten létével kapcsolatban?

Andrea írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Caenorhabditis Elegans írta...

Andrea írta...

Az író emberismerete egyszerűen lenyűgöző :D:D

Az a vicces, hogy a számtalan ateista ismerősöm között konkrétan egyetlenegy sincs, akire passzolna a két említett sztereotípia. Persze egy ateista ember is lehet ilyen hülye, épp csak szerintem ez nincs összefüggésben az ateizmusával.

"A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt ... "
Ez az, amit egy felszínes, nem elemző típusú ember lát az elemző típusúakból. Ezek a fogalmak élesen különböznek, de bizonyos fajta embernek azzal, hogy elválasztják őket egymástól, minthogyha megszűnne a számára rokonszenvesebb.
Részemről mindig szánalmasnak találtam azokat az embereket, akik képtelenek megkülönböztetni őket, és minden nemi ösztönt szerelemnek titulálnak. Magukat is, másokat is becsapnak vele.

"Ebből a vigasztalan kotyvalékból, amelyben .... félelem .... bujkálás, fennhéjázás ..."
Ez valahogy nem a te leírásod, viszont a pár szóból amit írtál róla, leginkább úgy tűnik, Bencéé.

Az embered, valószínűleg tudat alatt, de arra törekszik, hogy te is úgy lásd a világot,mint ő: pesszimistán. Az itt leírt típusú ateista minden, csak nem optimista, és te se leszel az, ha azonosítod magad vele.

Azon gondolkodom, hogy nem-e lehet, hogy Bencét zavarja a magabiztosságod, mert neki nincs, és ezért utál. Meg kicsit wishful thinking, hátha igaz amit Hamvas írt és akkor ő sajnálhat téged, nem fordítva....

Persze ez csak tipp, elég keveset írtál róla.

Caenorhabditis Elegans írta...

... meg még annyi csak, hogy ha továbbra is szeretnéd linkelni a Gondolom blogot a "Tudomány és szkepticizmus" alatt akkor írd át a linket erre:
http://caernohabditiselegans.blog.hu/

merthogy elköltözött a blog.

Ricsi írta...

Hamvas egy olcso, hatasvadasz demagog balfasz. Ha mar gyalaz, legalabb stilusosan csinalna. A mely vallasossag futotte, masokra szanakozva tekinto szellemi alfahim mar a buddhistak ota unalmas.

Tokmindegy, milyen alja felmetaforakat takol itt ossze, akkor is beleult a sajat huvelykujjaba - biztosat allit a vilaggal es masokkal kapcsolatban olyan perspektivabol szemlelodve, mely termeszetebol fakadoan nem lehet objektiv, csakis szubjektiv.

En azt hittem, "jo" irova lenni azert az ilyen Hamvas-fele ontelt fospisztolyoknal megiscsak nehezebb.

Sedith írta...

Kicsit meglepett a kommentek mennyisége, köszönöm. :)

Nem hinném, hogy Bence utálna, hiszen mint írtam, ez csak egy amolyan virtuális kapcsolat volt. Nem ismert annyira. Egy idős, magányos embert képzeljetek el, olyan 50 év körülit, aki most lábadozik egy súlyos betegségből.

Talán valóban zavarta az optimizmusom, mert kicsit túláradó és igazság szerint, ha nem figyelek, sokszor tapintatlan is. Ugyanakkor azt is tudom, hogy épp a bátorító optimizmusom miatt jelölt be. És utána rendszeresen sajnáltatta magát, hogy én biztos hülyének nézem, amiatt, mert ő milyen, holott nem igazán volt bennem ilyesmi.

De mindegy is. Leginkább azért írtam ezt meg, mert ez az első olyan "élményem", hogy valaki azért szakít meg velem kapcsolatot, mert nem egyezünk vallási ügyekben.

A Gondolom blog linkjét meg javítottam, köszönöm! :)

Caenorhabditis Elegans írta...

Mintha nem sikerült volna a link változtatása. Vagy az én rendszerem fura.

Sedith írta...

Nem, a bloggerrel vannak gondok. Nem menti el a módosításokat. :-/

Névtelen írta...

Azt gondolom, hogy pár mondata alapján nem kell Hamvast ennyire„démonizálni”. A róla kialakított kép ugyanis így alighanem több lesz, mint egyoldalú. Az alábbi sorok ennek elkerülése érdekében íródnak.

Hamvasról tudni kell, hogy bár „a XX. századba született, de nem a XX. századba való volt, hanem valamiféle idilli korba (vö. az „Olbrin Joachim csodálatos utazása” című tanmeséjével: http://www.hamvasbela.hu/olvasmanyok/olbrinjoachim.html ).Olyan erős belső fény élt benne, hogy csak úgy tudta elviselni ennek a világnak a sötét, „koszos” realitását, ha eszmei értelemben kivonult belőle ... minél erősebb fény él valakiben, a kontraszt révén annál sötétebbnek fogja találni azt a világot, amelybe a sors vetette.” (Buji Ferenc) Hamvas kritikus világlátása épp ebből következik; és amit föntebb leír, az a par excellence ateista hamvasi jellemzése, egyúttal kritikája akar lenni. Persze A bor filozófiája távolról sem csak erről szól.

Azt se feledjük el, hogy az ateista materializmus politikai magnyilvánulása (és ez bizony a kommunizmus) hogyan érintette ezt az országot (a legnagyobb csapást a deszakralizáció/detradicionalizáció jelentette) és benne Hamvas Bélát (minden földi javát, könyveit, kéziratait lakásával egyetemben elvesztette). Radikális fogalmazásmódja ezek után még inkább érthető; azonban szerintem így is túlzás azt állítani, hogy „vitán felül áll, hogy ezekből a sorokból ömlik az utálat”; bár megértem, ha ezt egy ateista másképp érzi.

Hogy Hamvas tudatlan és előítéletes lett volna? Szerintem nem erről van szó. Amint egyik barátjának írta: "megszoktam, hogy nem könyveket, hanem irodalmakat olvasok el hónapok alatt". És bizonyosan nem értéktelen könyvekről van itt szó, amit nyilvánvalóan bizonyít Hamvas főműve, a Scientia Sacra, amely önmagában is elegendő ahhoz, hogy az olvasó teljes képet kaphasson „az őskori emberiség szellemi hagyományáról”. Buji Ferenc eképpen méltatja e művet: „Nincs a tradicionális iskolának még egy olyan könyve, amelyből alaposabb, átfogóbb, kiegyensúlyozottabb és ugyanakkor elmélyültebb kép volna kapható a tradíció egészéről.” Szintén egyedülálló Az ősök nagy csarnoka, amelyben „Hamvas megtette azt, amit egyik tradicionális szerző sem: a tradíció néhány szentkönyvét és fontosabb művét lefordította, hozzáférhetővé tette, bevezetéssel látta el és – esetenként – kommentálta. … E szövegek között éppúgy vannak théraváda, mahájána és zen-buddhista szövegek, mint kínai, tibeti, hindu, héber, görög, egyiptomi, muszlim fordítások. Ilyen szisztematikus bemutatására a tradíciónak a tradicionális iskolán belül nincs példa, és mindez nemcsak azt mutatja félreérthetetlenül, hogy Hamvas milyen mértékben ismerte a tradíciót, hanem egyúttal egyetemes tradicionális elkötelezettségéről is tanúbizonyságot tesz.”

Névtelen írta...

Persze ateista szemszögből mindettől még könnyen lehet tudatlan valaki, miként bölcsessége is értékelhető lesz álbölcsességként. De ugyanígy: az ateizmus és fundamentuma (szcientizmus) is értékelhető tudatlanságként és – ha álbölcsességként nem is – „ellenbölcsességként”.

Ami pedig előítéletességnek tűnik (talán az is), tulajdonképpen lehet egy módszer is arra, hogy valaki a saját útját tegye tökéletesen mentessé attól, ami – szerinte – bírálandó. Egyébként pedig az előítéletek hozzátatoznak az emberi léthez. Még azon emberek létéhez is, akiket – Sedith szerint - „nem kötnek gúzsba saját előítéleteik”. Mert mindenki saját világának rabja.

Hamvas írja: „Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól.” Úgy látszik, ez még mindig bosszantó.

Egyébként van egy írás, Az ateista címmel Czakó Gábortól, amely kevésbé bicskanyitogató ugyan, de szerintem – ennek ellenére, vagy éppen ezért – hatásosabb:

http://szfinx.blogspot.com/2007/06/czak-gbor-az-ateista.html

Ám Bence helyében én még csak nem is ezt linkeltem volna (most hagyjuk azt, hogy egyáltalán nem is linkeltem volna semmit, mert a kép abszolúte nem háborít fel, sőt még viccesnek is találom), hanem a Hol van Isten? Című Buji Ferenc esszét:

http://www.bujiferenc.hu/download/buji2/buji2_01.pdf

Szintén ajánlom még - Hamvashoz visszatérve - ezt a kiváló tanulmányt:

http://www.bujiferenc.hu/download/tanulmanyok/tanulmanyok_02.pdf

S ha már Hamvasról ajánlok valamit, illik magától Hamvastól is. Az alábbi írás - szerintem - egyáltalán nem lesz bicskanyitogató, ellenben egyértélmű bizonyítéka Hamvas magasrendű személyiségének:

http://gondolkodom.hu/hamvas-bela-arany-napok/

Végül pedig a kedvenc Hamvas-idézetemet szeretném megosztani:

„Guénon szerint az első jó jel, hogy megtaláltuk a vezetőt: az örök hagyományt. (...) A hagyomány az ember és a transzcendens világ között levő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése.”

Caenorhabditis Elegans írta...

"azonban szerintem így is túlzás azt állítani, hogy „vitán felül áll, hogy ezekből a sorokból ömlik az utálat”; bár megértem, ha ezt egy ateista másképp érzi"

És az mégis hogy nézne ki az, ha a sorokból tényleg ömlene az utálat? Mi lenne másmilyen?

"Hamvas kritikus világlátása épp ebből következik; és amit föntebb leír, az a par excellence ateista hamvasi jellemzése, egyúttal kritikája akar lenni."
Lehet, hogy az akar lenni, de egy embercsoportot kritizálni egy észrevehetetlen méretű csoportja jellemzőinek általánosításával (amely jellemzők ráadásul ugyanúgy ráillenek vallásos emberekre is) nem vall éppen bölcsességre. Arra sem, hogy valamiféle világosságban élne, és arra sem, hogy valamilyen módon sötétebbnek látná a valóságot, ezáltal felerősítené egy ellenszenves csoport negatív tulajdonságait. Utóbbi azért nem, mert az általa leírtak egyszerűen nem illenek a csoportra, illetve semmivel sem jobban, mint más csoportra (sőt bizonyos elemei pont fordítva, más csoportra illenek jobban). Azaz a világképe ebben a témában nem sarkos, hanem hamis.

A szavai tartalmát pedig nem menti a további műveinek esetleges értéke. Világosan összeszedte a mondanivalóját, precízen kifejtette a véleményét, aminek igazságtartalmán ugyanúgy nem változtat az ő múltbeli tapasztalata a kommunistákkal vagy az egyéb jellegű munkássága, mint ahogy cipőmérete sem.

Névtelen írta...

„És az mégis hogy nézne ki az, ha a sorokból tényleg ömlene az utálat? Mi lenne másmilyen?”

Például nem írna efféléket is (mellesleg tényleg nem ártana elolvasni az egészet):

„Nem azt akarom, hogy kevesebb legyen, hanem azt, hogy több. Érted? Szamár! Egész szívemből beszéltem, éspedig a szcientifistákhoz is, a puritánokhoz is, a pietistákhoz is. Ha egypárszor alaposan kikaptatok tőlem, azt a lehető legkomolyabban kell venni, de nem szabad érte megharagudni. Blasphéme de l'amour volt, ahogy a franciák mondják. Az ember csak azt szidja, akit szeret. És hidd el, ateista barátom, a vallást nem hiába hívják vallásnak és hozzák kapcsolatba Istennel. Tényleg isteni dolog ez, amely nem tud mást, mint szeretni, még ellenségeit is. Nem mondom, hogy ebből az olajból bennem valami túl sok van, de azt mondom, hogy kanócomat ebbe az olajba, s mialatt ezt a könyvet írtam, ennek az olajnak a fénye világított bennem. És jegyezd meg jól (képzelem a puritánok megrökönyödött ábrázatát, amint erre tökhülyén bámulnak), hogy az utolsó pillanatig nem vesztél el. Légy okos, szerezd vissza egészségedet. A gyógyszer bárhol kapható. Igyál! Amit kínálok, a tisztaság olaja, a mámor olaja. Igyál, a többit majd hozza a bor.”

Lehet erre azt mondani, hogy Hamvas hazudik, de tegyük most ezt félre, feltételezvén, hogy őszintén ír. Legyünk egy pillanatra jóhiszeműek.
Idéznék még:

„Én vagyok a materialista, kedveseim, én, aki a töltött paprikához és a szilvásgombóchoz imádkozom, aki az asszonyok fületövéből áradó illatról álmodozom, aki a drágaköveket imádom, aki poligámiában élek az összes csillagokkal és virágokkal és aki bort iszom, bort – halljátok? Mint mindenütt, a dolog itt is azon múlik, hogy jó vagy rossz. Én vagyok a jó. A rossz materialisták anyagáról az az önkéntelen érzésem van, hogy az tulajdonképpen nem is anyag, hanem cement. Sem megenni nem lehet, sem meginni, sem megnyalni, sem vele aludni. Egy az anyag hullája, ez a ronda nehéz por, ez a hülyén szürke és köznapi ész terméke, ez a mámortalan massza, ez a komisz rideg számítás (amely sohase válik be), maga az absztrakció, ez az ateista anyag.”

Hamvas tehát a materialista ateizmusban az „élettelen szegénységet” látta, amely tőle leginkább távol állt, amelyre csak és kizárólag szánakozva tudott tekinteni. S amit orvosolni szeretett volna. Borral.

„egy embercsoportot kritizálni egy észrevehetetlen méretű csoportja jellemzőinek általánosításával (amely jellemzők ráadásul ugyanúgy ráillenek vallásos emberekre is) nem vall éppen bölcsességre. Arra sem, hogy valamiféle világosságban élne, és arra sem, hogy valamilyen módon sötétebbnek látná a valóságot, ezáltal felerősítené egy ellenszenves csoport negatív tulajdonságait. Utóbbi azért nem, mert az általa leírtak egyszerűen nem illenek a csoportra, illetve semmivel sem jobban, mint más csoportra (sőt bizonyos elemei pont fordítva, más csoportra illenek jobban). Azaz a világképe ebben a témában nem sarkos, hanem hamis.”

Nos, szerintem a kritika ráillik az ateisták nem csak egy elhanyagolható csoportjára, hanem bizonyos szempontból minden ateistára. De tegyük fel, hogy csak egy kis csoportra igaz, amely csoportba tagadhatatlanul beletartoztak például a kommunista ateisták, főképp a hírhedt „Harcos Ateisták”, vagy a francia forradalom ateistái, akik szerint „Nincs Isten, de ha volna, agyon kéne lőni”. Nos, egy kommunista rendszerben, amely a francia forradalmat és a „felvilágosodást” előfutárának tartja (teljesen jogosan egyébként), ez a csoport nem is volt olyan elhanyagolható - és ugyebár Hamvas ekkor írta A bor filozófiáját.

Névtelen írta...

Azonban, hogy a kritika még most is aktuális, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a bejegyzés ateista írója és kommentálói „zsebében kinyílt a bicska”, vagyis ingerültséget váltott ki belőlük Hamvas sorainak olvasása. Márpedig a jogos bírálatot éppen így lehet felismerni! Hiszen aki létszemléleti-világnézeti tisztázatlanságoktól mentes, azt nem dühíthetik fel hamis kritikák. Amint Schopenhauer írja: „Nincs biztosabb jele a nagyságnak, mint bántó vagy sértő nyilatkozatokat figyelembe nem venni, amennyiben, mint számtalan más tévedést is, minden teketória nélkül a beszélő gyönge megismerésének tulajdonítjuk őket, s tehát csak észrevesszük, de nem érezzük.” Persze felmerülhet a kérdés, hogy az ateizmus mennyire kapcsolódhat a nagysághoz, s mennyire lehet alapja egy tisztázatlanságoktól mentes világnézetnek?

(Mellesleg a bejegyzés szerzője ingerültségében butának, tudatlannak és gyűlölködőnek nevezte Hamvast, márpedig ennek aztán valóban semmi alapja nincsen, csupán a sértettség, amelyet a jogos kritika váltott ki, s ezért kizárólag azt minősíti, aki leírta. Egyébként Hamvas nem egy jelentéktelen „hülyevallásos” volt, akiről ennyire egyszerűen lehet ítéletet alkotni, hanem, amint László András írta róla: „Magyarországon a honfoglalástól napjainkig az egyik legmagasabban kvalifikált személy volt, a legmagasabb értelmi és értelmen túlian értelmi erőkkel.”)

Mindezek után menjünk bele egy kicsit jobban a részletekbe is, vagyis in concreto miért ne lenne helytálló Hamvas kritikája? Természetesen ezt csak nagy vonalakban lehet vizsgálni, mivel az ateisták nem egyformák, így a kritika sem stimmel minden egyes részletében minden egyes ateistára.

Hamvas írja (és kritikájának ez az alapja, ebből kifolyólag írta az egészet), hogy az ateisták eszével nincs baj, értelmük viszont fogyatékos. Ez általában igaz az ateistákra, hiszen éppen értelmük (intellektus) korlátoltsága miatt váltak ateistává. Mi sem bizonyítja ezt jobban egy eképpen megfogalmazott kérdésnél: "én egy szánni való lelki nyomorék vagyok azért, mert a életemben nem kap helyet isten?"...

Hadd világítsam meg egy René Guénon idézettel, hogy mi a különbség a ráció és az intellektus között:

„Az anyagi kibontakozás és a tiszta intellektualitás tehát fordított arányosságban állnak egymással. Aki elmélyed az egyikben, szükségképpen eltávolodik a másiktól. Megjegyzendő egyébként, hogy itt intellektualitást mondunk és nem racionalitást, mivel az ész területe voltaképpen az érzékek és a magasabb intellektualitás területe között található. Az ész ez utóbbi visszatükröződését alkotja még akkor is, ha tagadja azt és az emberi létező legmagasabb képességének hiszi magát, mindemellett saját képzeteit mindig érzékelhető adatokból dolgozza ki. Ezeket talán nevezhetnénk az érzékelhetőn kívülieknek, de semmiképpen sem e felettieknek. Csak ami transzcendens és univerzális, az lehet a tiszta intellektus tárgya, amellyel szemben az ész által kidolgozott általános elgondolások viszont alapjában véve megmaradnak az érzékekhez és az érzékelhető külső világhoz kötődő területen. Ilyen alapvető megkülönböztetést kell tenni tradicionális nézőpontból a metafizikai és a tudományos megismerés között. Ha ez utóbbit most bővebb kifejtés nélkül csak megemlítettük, ennek az az oka, hogy jelenlegi állapotában a nyugati civilizáció leginkább látható jeleit az első teljes hiánya, míg a második rendezetlen kibomlása alkotja.”

Névtelen írta...

Az intellektus hiánya pedig a materialisztikus attitűdből ered, amely „az emberi lény pszichofiziológiai alkatának egészén tényleges és nagyon fontos változásokat idéz elő. Nincs ebben semmi meglepő, és valóban, csak körül kell nézni ahhoz, hogy észrevegyük: a modern ember teljesen immúnissá vált minden olyan befolyás számára, ami nem ütközik érzékeibe; nemcsak felfogóképessége válik egyre korlátozottabbá, hanem – ezzel párhuzamosan – érzékelésének területe is fokozatosan beszűkül. Ennek eredménye a profán nézőpont egyfajta megerősödése, ugyanis ez a nézőpont a felfogóképesség defektusából született, vagyis egy korlátozottságból, és ez a korlátozottság – egyre hangsúlyosabbá válva és egyre nagyobb területre kiterjedve – maga látszik igazolni a szóban forgó nézőpontot, legalábbis azok szemében, akikre hatással van. Valóban, ezek után vajon még mi indokolhatná a modern ember számára, egy olyanfajta létezés elfogadását, amelyet sem érzékelni, sem elgondolni nem képes, vagyis mindazét, amely leleplezhetné előtte magának a profán szempontnak az elégtelen és téves voltát?”

Nyilvánvalóan semmi. Miként a színvakot sem győzheti meg semmi, ha egyszer a fejébe veszi, hogy színek márpedig nincsenek, mivel ő nem képes érzékelni azokat...

A modern racionalizmusból és materializmusból fakadnak azok a nézetek, amelyek szerint „lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés”; míg az intellektuális megismerésből ezek ellenkezői:
lélek van (ám a Szellem sokkalta fontosabb), az ember szunnyadó Isten, a halál pedig nem feltétlenül megsemmisülés, léteznek post mortem lehetőségek.

Az is nyilvánvaló, hogy teljesen másféle világot alakít ki maga köré a tradicionális és a modern ember; s az előbbi hanyatlásnak tekinti a modern világ kialakulását, míg az utóbbi fejlődésnek. És – bár ez biztosan meglepően fog hangzani - a modern embernek is igaza van. Tehát az ateistáknak is igazuk van. Hiszen az összes lehetséges emberi létátélési szinthez saját igazságok tartoznak, tehát a saját szintjén mindenkinek igaza van. De kizárólag a saját szintjén: ami egy ateista szerint igaz, azt egy vallásos ember könnyedén tarthatja hazugságnak – és fordítva. Ez persze így eléggé relativisztikus felfogásnak tűnik, de nem az, mivel az igazságok között – miként a létszintek között is – lehet hierarchiát felállítani, méghozzá az alapján, hogy melyik az alkalmasabb az „önmeghaladásra”. Amint Baranyi Tibor Imre írja talán legkiválóbb tanulmányában:

„A tévedéseken diadalmaskodó „helyes tételek” meghaladása adekvát értelemben annak a tudati aktivitásnak a redukció értelmében vett transzmutálása révén mehet végbe, amely önnön rendeltetésszerű működése során e doktrinális értelemben vett „helyes tételeket” eredményezi. Nyilvánvaló, hogy nem új, szerencsésebb és árnyaltabb, de alapvetően egyazon létrendi szinten lévő intellektualizmus az, amiben a szóban forgó transzcenzió áll, hanem annak a funkciónak az átalakításában, amelynek tulajdonképpen a legmélyebb „igazságok” is csupán holt lecsapódásai. Az, ami egy metafizikai perspektívában felvetve „igaz”, azért igaz elsősorban, mert önnön meghaladhatóságának és meghaladásának irányába mutat. Nincs igazság, amit legvégső soron etikai norma, vagy morális tétel verifikálna; egy igazság mindig annyiban igaz, amennyiben mint formába öntött tétel önnön relatív voltát nem feledve egy spirituális praxeológia során önnön meghaladhatóságát implikálja.”

http://www.tradicio.org/baranyi/tutajatkeles.htm

Névtelen írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Névtelen írta...

Az intellektus hiánya pedig a materialisztikus attitűdből ered, amely „az emberi lény pszichofiziológiai alkatának egészén tényleges és nagyon fontos változásokat idéz elő. Nincs ebben semmi meglepő, és valóban, csak körül kell nézni ahhoz, hogy észrevegyük: a modern ember teljesen immúnissá vált minden olyan befolyás számára, ami nem ütközik érzékeibe; nemcsak felfogóképessége válik egyre korlátozottabbá, hanem – ezzel párhuzamosan – érzékelésének területe is fokozatosan beszűkül. Ennek eredménye a profán nézőpont egyfajta megerősödése, ugyanis ez a nézőpont a felfogóképesség defektusából született, vagyis egy korlátozottságból, és ez a korlátozottság – egyre hangsúlyosabbá válva és egyre nagyobb területre kiterjedve – maga látszik igazolni a szóban forgó nézőpontot, legalábbis azok szemében, akikre hatással van. Valóban, ezek után vajon még mi indokolhatná a modern ember számára, egy olyanfajta létezés elfogadását, amelyet sem érzékelni, sem elgondolni nem képes, vagyis mindazét, amely leleplezhetné előtte magának a profán szempontnak az elégtelen és téves voltát?”

Nyilvánvalóan semmi. Miként a színvakot sem győzheti meg semmi, ha egyszer a fejébe veszi, hogy színek márpedig nincsenek, mivel ő nem képes érzékelni azokat...

A modern racionalizmusból és materializmusból fakadnak azok a nézetek, amelyek szerint „lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés”; míg az intellektuális megismerésből ezek ellenkezői: lélek van (ám a Szellem sokkalta fontosabb), az ember szunnyadó Isten, a halál pedig nem feltétlenül megsemmisülés, léteznek post mortem lehetőségek.

Az is nyilvánvaló, hogy teljesen másféle világot alakít ki maga köré a tradicionális és a modern ember; s az előbbi hanyatlásnak tekinti a modern világ kialakulását, míg az utóbbi fejlődésnek. És – bár ez biztosan meglepően fog hangzani - a modern embernek is igaza van. Tehát az ateistáknak is igazuk van. Hiszen az összes lehetséges emberi létátélési szinthez saját igazságok tartoznak, tehát a saját szintjén mindenkinek igaza van. De kizárólag a saját szintjén: ami egy ateista szerint igaz, azt egy vallásos ember könnyedén tarthatja hazugságnak – és fordítva. Ez persze így eléggé relativisztikus felfogásnak tűnik, de nem az, mivel az "igazságok" között – miként a létszintek között is – lehet hierarchiát felállítani, méghozzá az alapján, hogy melyik az alkalmasabb az „önmeghaladásra”. Amint Baranyi Tibor Imre írja talán legkiválóbb tanulmányában:

„A tévedéseken diadalmaskodó „helyes tételek” meghaladása adekvát értelemben annak a tudati aktivitásnak a redukció értelmében vett transzmutálása révén mehet végbe, amely önnön rendeltetésszerű működése során e doktrinális értelemben vett „helyes tételeket” eredményezi. Nyilvánvaló, hogy nem új, szerencsésebb és árnyaltabb, de alapvetően egyazon létrendi szinten lévő intellektualizmus az, amiben a szóban forgó transzcenzió áll, hanem annak a funkciónak az átalakításában, amelynek tulajdonképpen a legmélyebb „igazságok” is csupán holt lecsapódásai. Az, ami egy metafizikai perspektívában felvetve „igaz”, azért igaz elsősorban, mert önnön meghaladhatóságának és meghaladásának irányába mutat. Nincs igazság, amit legvégső soron etikai norma, vagy morális tétel verifikálna; egy igazság mindig annyiban igaz, amennyiben mint formába öntött tétel önnön relatív voltát nem feledve egy spirituális praxeológia során önnön meghaladhatóságát implikálja.”

http://www.tradicio.org/baranyi/tutajatkeles.htm

Névtelen írta...

Az „igazságok” - a legmagasabb szempontból - mindig csak „tutajként” szolgálhatnak a „túlpartra” való átkeléshez, és az erre való alkalmasságuk alapján lehet hierarchiát felállítani közöttük. Egy ateista „alapigazság”, a „nincs Isten” „igazsága” csupán a világban képes „realizálódni” (az ateisták számára), a „túlpart” eléréséhez semmi köze nem lehet – hiszen éppen a „túlpartról” való tudás teljes hiányából fakad. Nem úgy a metafizikai (!) tradíció. Nincsen semmi, ami „igazabb” volna a tradicionális igazságoknál (ezért is szokás ezeket örökérvényűnek nevezni). Ebből fakad az is, hogy „a tradicionalitás nem olyan, mint a tudományos hipotézisek vagy a filozófiai elméletek, amelyeknek vagy van személyes életrendi konzekvenciája, vagy nincs (és többnyire nincs), hanem tradicionális vonatkozásban továbblépésről szó sem lehet, amíg az elméleti megismerés egzisztenciálisan, vagy ha úgy tetszik „tettekben” meg nem valósul; tradíció és realizáció egymástól elválaszthatatlan dolgok.” (BTI)

Persze az ateizmusnak ugyanúgy helye van a megnyilvánulás világában, mint a teizmusnak; miként a sötétségnek és a fénynek is. De azt nem szabad elfelejteni, hogy „a dualitás két pólusa sohasem teljesen egyenértékű. Nem lehet azt mondani, hogy a sötétség mint az egység egyik fele ugyanolyan értéket képvisel, mint a másik fél, a fény. Mert az egység a kettősségnek csupán a fény-oldaláról valósítható meg. A sötétségből nem lehet az egységet restaurálni. A sötétség és a fény egységét csak a fényből lehet helyreállítani.” (László András)

Végül el szeretném mondani, hogy tőlem – Hamvas Bélával ellentétben – nem az ateista materializmus áll a legtávolabb (világnézeti értelemben). Az ateisták jogosan bírálják korunk ellaposodott tömegvallásosságát, miként a bigott, görcsös, beszűkült „hívőket” is, hiszen mindez csak paródiája az archaikus ember homo religiosus vallásosságának. A gond „csak” az, hogy a materializmus nem tud valódi alternatívát nyújtani. Viszont annyiban pozitív, hogy többé-kevésbé védetté teszi az egyént nem csak a transzcendens befolyásoktól, hanem az infernális influenciáktól is; ellenben a szektarianizmussal, az „ezo-gagyival”, vagy a neospiritualizmussal. És pont ezen pozitív (pontosabban nem negatív) hatása miatt kell háttérbe szorulnia. A feladatát már elvégezte a világ deszakralizásában, s most már csak útjában áll az igazán démoni „ellen-spiritualitás” megjelenésének, amelynek viszont meg kell nyilvánulnia az idők végezete előtt.

Egyébként nagyon kíváncsi leszek, hogy az ateisták vajon mit fognak szólni akkor, amikor ők számítanak majd „konzervatívnak”?? :D

Névtelen írta...

(Ez az utolsó előtti része a hozzászólásomnak, csak másodjára sem sikerült elküldenem.)

Az intellektus hiánya pedig a materialisztikus attitűdből ered, amely „az emberi lény pszichofiziológiai alkatának egészén tényleges és nagyon fontos változásokat idéz elő. Nincs ebben semmi meglepő, és valóban, csak körül kell nézni ahhoz, hogy észrevegyük: a modern ember teljesen immúnissá vált minden olyan befolyás számára, ami nem ütközik érzékeibe; nemcsak felfogóképessége válik egyre korlátozottabbá, hanem – ezzel párhuzamosan – érzékelésének területe is fokozatosan beszűkül. Ennek eredménye a profán nézőpont egyfajta megerősödése, ugyanis ez a nézőpont a felfogóképesség defektusából született, vagyis egy korlátozottságból, és ez a korlátozottság – egyre hangsúlyosabbá válva és egyre nagyobb területre kiterjedve – maga látszik igazolni a szóban forgó nézőpontot, legalábbis azok szemében, akikre hatással van. Valóban, ezek után vajon még mi indokolhatná a modern ember számára, egy olyanfajta létezés elfogadását, amelyet sem érzékelni, sem elgondolni nem képes, vagyis mindazét, amely leleplezhetné előtte magának a profán szempontnak az elégtelen és téves voltát?”

Nyilvánvalóan semmi. Miként a színvakot sem győzheti meg semmi, ha egyszer a fejébe veszi, hogy színek márpedig nincsenek, mivel ő nem képes érzékelni azokat...

A modern racionalizmusból és materializmusból fakadnak azok a nézetek, amelyek szerint „lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés”; míg az intellektuális megismerésből ezek ellenkezői:
lélek van (ám a Szellem sokkalta fontosabb), az ember szunnyadó Isten, a halál pedig nem feltétlenül megsemmisülés, léteznek post mortem lehetőségek.

Az is nyilvánvaló, hogy teljesen másféle világot alakít ki maga köré a tradicionális és a modern ember; s az előbbi hanyatlásnak tekinti a modern világ kialakulását, míg az utóbbi fejlődésnek. És – bár ez biztosan meglepően fog hangzani - a modern embernek is igaza van. Tehát az ateistáknak is igazuk van. Hiszen az összes lehetséges emberi létátélési szinthez saját igazságok tartoznak, tehát a saját szintjén mindenkinek igaza van. De kizárólag a saját szintjén: ami egy ateista szerint igaz, azt egy vallásos ember könnyedén tarthatja hazugságnak – és fordítva. Ez persze így eléggé relativisztikus felfogásnak tűnik, de nem az, mivel az igazságok között – miként a létszintek között is – lehet hierarchiát felállítani, méghozzá az alapján, hogy melyik az alkalmasabb az „önmeghaladásra”. Amint Baranyi Tibor Imre írja talán legkiválóbb tanulmányában:

„A tévedéseken diadalmaskodó „helyes tételek” meghaladása adekvát értelemben annak a tudati aktivitásnak a redukció értelmében vett transzmutálása révén mehet végbe, amely önnön rendeltetésszerű működése során e doktrinális értelemben vett „helyes tételeket” eredményezi. Nyilvánvaló, hogy nem új, szerencsésebb és árnyaltabb, de alapvetően egyazon létrendi szinten lévő intellektualizmus az, amiben a szóban forgó transzcenzió áll, hanem annak a funkciónak az átalakításában, amelynek tulajdonképpen a legmélyebb „igazságok” is csupán holt lecsapódásai. Az, ami egy metafizikai perspektívában felvetve „igaz”, azért igaz elsősorban, mert önnön meghaladhatóságának és meghaladásának irányába mutat. Nincs igazság, amit legvégső soron etikai norma, vagy morális tétel verifikálna; egy igazság mindig annyiban igaz, amennyiben mint formába öntött tétel önnön relatív voltát nem feledve egy spirituális praxeológia során önnön meghaladhatóságát implikálja.”

http://www.tradicio.org/baranyi/tutajatkeles.htm

Névtelen írta...

Az intellektus hiánya pedig a materialisztikus attitűdből ered, amely „az emberi lény pszichofiziológiai alkatának egészén tényleges és nagyon fontos változásokat idéz elő. Nincs ebben semmi meglepő, és valóban, csak körül kell nézni ahhoz, hogy észrevegyük: a modern ember teljesen immúnissá vált minden olyan befolyás számára, ami nem ütközik érzékeibe; nemcsak felfogóképessége válik egyre korlátozottabbá, hanem – ezzel párhuzamosan – érzékelésének területe is fokozatosan beszűkül. Ennek eredménye a profán nézőpont egyfajta megerősödése, ugyanis ez a nézőpont a felfogóképesség defektusából született, vagyis egy korlátozottságból, és ez a korlátozottság – egyre hangsúlyosabbá válva és egyre nagyobb területre kiterjedve – maga látszik igazolni a szóban forgó nézőpontot, legalábbis azok szemében, akikre hatással van. Valóban, ezek után vajon még mi indokolhatná a modern ember számára, egy olyanfajta létezés elfogadását, amelyet sem érzékelni, sem elgondolni nem képes, vagyis mindazét, amely leleplezhetné előtte magának a profán szempontnak az elégtelen és téves voltát?”

Nyilvánvalóan semmi. Miként a színvakot sem győzheti meg semmi, ha egyszer a fejébe veszi, hogy színek márpedig nincsenek, mivel ő nem képes érzékelni azokat...

A modern racionalizmusból és materializmusból fakadnak azok a nézetek, amelyek szerint „lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés”; míg az intellektuális megismerésből ezek ellenkezői:
lélek van (ám a Szellem sokkalta fontosabb), az ember szunnyadó Isten, a halál pedig nem feltétlenül megsemmisülés, léteznek post mortem lehetőségek.

Az is nyilvánvaló, hogy teljesen másféle világot alakít ki maga köré a tradicionális és a modern ember; s az előbbi hanyatlásnak tekinti a modern világ kialakulását, míg az utóbbi fejlődésnek. És – bár ez biztosan meglepően fog hangzani - a modern embernek is igaza van. Tehát az ateistáknak is igazuk van. Hiszen az összes lehetséges emberi létátélési szinthez saját igazságok tartoznak, tehát a saját szintjén mindenkinek igaza van. De kizárólag a saját szintjén: ami egy ateista szerint igaz, azt egy vallásos ember könnyedén tarthatja hazugságnak – és fordítva. Ez persze így eléggé relativisztikus felfogásnak tűnik, de nem az, mivel az igazságok között – miként a létszintek között is – lehet hierarchiát felállítani, méghozzá az alapján, hogy melyik az alkalmasabb az „önmeghaladásra”. Amint Baranyi Tibor Imre írja talán legkiválóbb tanulmányában (itt olvasható a teljes írás:
http://www.tradicio.org/baranyi/tutajatkeles.htm ):

„A tévedéseken diadalmaskodó „helyes tételek” meghaladása adekvát értelemben annak a tudati aktivitásnak a redukció értelmében vett transzmutálása révén mehet végbe, amely önnön rendeltetésszerű működése során e doktrinális értelemben vett „helyes tételeket” eredményezi. Nyilvánvaló, hogy nem új, szerencsésebb és árnyaltabb, de alapvetően egyazon létrendi szinten lévő intellektualizmus az, amiben a szóban forgó transzcenzió áll, hanem annak a funkciónak az átalakításában, amelynek tulajdonképpen a legmélyebb „igazságok” is csupán holt lecsapódásai. Az, ami egy metafizikai perspektívában felvetve „igaz”, azért igaz elsősorban, mert önnön meghaladhatóságának és meghaladásának irányába mutat. Nincs igazság, amit legvégső soron etikai norma, vagy morális tétel verifikálna; egy igazság mindig annyiban igaz, amennyiben mint formába öntött tétel önnön relatív voltát nem feledve egy spirituális praxeológia során önnön meghaladhatóságát implikálja.”

Igazi írta...

Hát kedves névtelen barátom te aztán nem semmi vagy, habár az is lehet hogy megszállott.

Hehe, értem én: ilyen kérdést feltenni hogy mikor lesz a haladó gondolkodás maradi?

Vagy mikor lesz a maradi gondolkodással szemben a haladó maradi?

Sufficient error. Syntax error.

Biztos hogy szeretnéd hogy válaszoljunk erre a kérdésedre?

Névtelen írta...

A kérdést természetesen nem azért tettem fel, hogy választ kapjak rá. Továbbá tisztában vagyok annak paradoxnak tűnő voltával, hogy egy „haladó” eszme is „meghaladottá” válhat, azonban korunk nem idegenkedik a paradoxonoktól. Például a nagy mítosztalanító szerepében tetszeleg, miközben maga gyárt új mítoszokat és vallásokat, például a Jean Robin által csak „csészealjizmusnak” nevezettet, amely az ateisták körében is igen népszerű. De gondoljunk csak arra, hogy a kommunizmus (e szintén „haladó” eszme) is meghaladottá vált, miután elvégezte feladatát. Úgyszintén a modernizmus, amely sikeresen rombolta le a tradicionális világot, mégis maradtak benne pozitív reziduumok, és épp ezért, e pozitívumok eltörlése végett jött létre a posztmodernizmus. („A mór megtette kötelességét, a mór mehet.”) Amint Buji Ferenc írja: „a modernitás szédítő gyorsaságú fejlődése ellenére a tudomány, a technika és a gazdaság tekintetében – s még számos egyéb tekintetben – meglepően konzervatívnak bizonyult saját alapeszméit illetően. Ebben a vonatkozásban gyakorlatilag alig mutatja a fejlődés jeleit, alig mutatja annak jeleit, hogy eszméi tekintetében tovább távolodna a tradicionalitástól. A posztmodern filozófus azonban nem hagyja magát megtéveszteni a világ gyorsulásának tényétől/látszatától. Tudja, hogy a modernitás lényegi konzervativizmusa, sőt megmerevedettsége saját narcisztikus önimádatából fakad. Tudja, hogy a modernitás – Habermas szavaival élve – "befejezetlen projektum", amelynek tökéletesedésére csak azoknak az eszméknek a feláldozása árán kerülhet sor, amelyek – nagyobb történelmi távlatban szemlélve – csupán eszközei voltak a tradicionalitás elleni küzdelemnek, s amelyek nélkül a tradíció megsemmisítését nem is lehet véghezvinni. Ahogy – Buddha hasonlatát használva – a tutaj a folyón való átkelésre szolgál, s nem arra, hogy aztán továbbcipelje magával az ember, éppígy a modernitás eszméi is már csak akadályozzák annak a modernizálódási folyamatnak a beteljesedését, amely Európában a reneszánsszal elkezdődött.”

A dolog talán világosabbá válik, ha magát a „haladást” kezdjük vizsgálni. Először is, mi az oka? Ha a legmélyebbre akarunk hatolni e kérdésben, akkor látnunk kell, hogy a „haladás” szorosan a „mozgáshoz” kapcsolódik, ezért pedig fel kell vetnünk az idő és a tér problematikáját, mivel világunkat alkotó szubsztancia tulajdonképp a tér és az idő házasságának gyermeke, ugyanakkor az időt és a teret - mint duális principiumokat - a mozgás köti össze. Ebből fakad az a tény, amellyel mind a Tradíció, mind a modern tudomány tisztában van: a materiális világ elválaszthatatlan alapjellemzője a mozgás. Lásd a szanszkrit kifejezést: samsára - vagyis létörvénylés.

Azonban e megállapításhoz az archaikus és a modern ember egész másképp viszonyult, hiszen az előbbi megpróbált felülemelkedni a létörvénylésen, megpróbálta legyőzni a változást állandó nyugalommal, továbbá a Kezdetről, az Eredetről, és a Kezdettelenről való tudás megőrzésével; az utóbbi viszont csupán egyetlen állandóságot ismer: a változás állandóságát: a samsára kultuszát. Vagyis teljesen átadja magát az idő sodró lendületének, mintegy versenyt fut vele, nem tudván, hogy az időt legyőzni - épp ellenkezőleg - lassítással lehet.

aristos írta...

Egy másik aspektusból felvetve a kérdést a ciklikus alászállás tanához jutunk, amely a kezdet magasrendűségét, majd az ebből következő fokozatos involúciót tanítja; „hiszen minél messzebb kerül valami esszenciálisan és ontikusan végső Forrásától, a Megnyilvánulatlan Megnyilvánulótól, annál inkább alászáll” - vagyis annál inkább változik. Hiszen a változás nem más, mint az önazonosság hiánya, mert „minél inkább változó/változékony valami, annál inkább alá van vetve a változás világának, annál inkább nem ura önmagának – vagyis annál inkább nem önmaga.” Ennek a változásnak veti alá magát a modern ember, aki önnön principumától végletesen eltávolodott, s ebből következik, hogy nem tud mást tenni, mint "haladni". Az archaikus ember ellenben tudta, hogy "létezik" teljes önazonosság, és ehhez az isteni privilégiumhoz közeledve próbálta meg legyőzni a változás világát.

Ami tehát egy tradicionális világban - modern szempontból - statikusságnak tűnik, nem más, mint egy helyben maradni – az árral szemben. Hamvas ezt „monumentális monotóniának” hívta, s valójában ez az örökkévalóság analógiája.

Ezek után feltehetjük a következő kérdést: hová vezet?

Nyilvánvalóan „horizontális” terjeszkedéshez és - sokkalta kevésbé nyilvánvalóan - „vertikális” hanyatláshoz. „Ugyanis az antitradicionális modernitás forrása és normája – s éppen ezért egy sötét idealitás értelmében célja is – lent van, a létrendi hierarchia legalján, a világpiramis alapjánál. Minden alulról származik, legyen az az organikus élet (evolucionizmus) vagy a társadalmi élet (progresszivizmus). A kiindulópont mindig primitív és kezdetleges. Mindent alulról igyekszik meghatározni és a felül lévőt is az alul lévőhöz kívánja igazítani (demokratizmus). Az, ami létrejön, nem egy magasabb formából jön létre alászállás által, mint a tradicionális szemlélet szerint, hanem egy alacsonyabb formából fejlődik ki. S mivel minden »világban« afelé él elementáris vonzalom, ahonnan származtatja magát – vagyis forrása felé –, a modern világ legbelső törekvései is saját forrása felé irányulnak: lefelé. A modernitás »horizontalizmusa« tehát nem egyéb, mint ennek a negatív előjelű és irányú »vertikalizmusnak« az előkészítése és leplezése – úgyhogy azt lehet mondani, hogy amilyen intenzitással terjeszkedik horizontális értelemben a modern világ, éppen olyan intenzitással csúszik is folyamatosan lefelé.” A Buji Ferenc által leírtak helyessége pedig igazolja a léttörvény, amely szerint a megnyilvánulás az esszenciától a szubsztancia irányába tartó alászálló folyamat. (A dolgok megértéséhez ajánlom Baranyi Tibor Imre A metafizikai kettős című írását: http://www.tradicio.org/baranyi/metafizikaidiad.htm )

Konkrétabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a „haladás” először is azon állapot felé tart, amelyben a végső felbomlás előtt a Kezdet esszenciális fényességével ellentétben a Vég szubsztanciális sötétsége nyilvánul meg; az összes „haladó” eszme és tendencia végső soron erre irányul, és lázas megszállottsággal „építi” ki az ehhez megfelelő környezetet. Ez a cél persze a legnagyobb haladárok előtt is rejtve marad, mivel a sötétség erőinek lételeme a láthatatlanság - egészen egy „démonokrácia” megvalósulásáig. Ez a keresztény tanítás szerint az Antikrisztus uralma, amely „a világciklusba foglalt lehetőségek ómegája, és megvalósulása a ciklusnak a kimerülés értelmében vett végét jelenti, amikor is majd “az első ég és az első föld elmúlt; és a tenger többé nem vala”. Ekkor transzcendens síkról generálódva manifesztálódik – “Istentől szálla alá a mennyből” – az új világciklus aranykora, amikor is újra “ímé az Isten sátora az emberekkel van”, és az új teremtés tiszta szellemi erői átsugározzák a megnyilvánuló világot.” (Baranyi Tibor Imre sorai után az is érthetővé válik, hogy kozmikus szempontból nézve a „rendetlenség” is csupán egy nagyobb Rend eleme, s bár egy relatív aspektusból borzalmasnak tűnhet, valójában az isteni terv része.)

aristos írta...

Hogyan válhat tehát egy „haladó” eszme „maradivá”? Egész egyszerűen úgy, hogy nem mutat a „haladás” e céljának irányába, „csupán” arra szolgál, hogy az ellentétes – tradicionális – iránytól eltávolítsa az embert. Szerintem az ateizmus is ilyen, mivel „az ég beboltozásában” (Guénon) elsőrendű szerepet játszott, de az infernális befolyások akadálytalan beszivárgását is gátolja. Ezért fog háttérbe szorulni még „haladóbb” eszmék által, amelyek megjelenésének lehetőségét persze az ateizmus teremtette meg.

Érdekes egyébként, hogy a modernisták nem képesek felismerni, hogy az idő rajtuk is túl fog lépni, ellenben a tradicionális világban mindig is tisztában voltak azzal, hogy majd – az idők végéhez közeledve – egy ellentétes alapokra épülő világ fogja átvenni a régi helyét, hiszen a világciklusban foglalt összes lehetőségnek aktualizálódnia kell (tehát pl. a teizmus után az ateizmusnak is). De nincs mit csodálkozni ezen, ha megértjük annak a muszlim tanításnak az igazságát, amely szerint minden és mindenki az isteni akarat kivitelezője, csak vannak, akik ezt nem tudatosan, a kozmikus és az individuális akarat harmonizációjával valósítják meg, hanem öntudatlanul, vagyis „szolgaként” kollaborálnak az isteni tervvel – miközben önmagukat szuverénnek tekintik. Persze ennek pontosan így kell lennie, hiszen ha mindezt képesek volnának felismerni, nem volnának alkalmasak „feladatuk” betöltésére.

pounderstibbons írta...

@Névtelen:
"Azonban, hogy a kritika még most is aktuális, mi sem mutatja jobban, mint
az, hogy a bejegyzés ateista írója és kommentálói "zsebében kinyílt a bicska", vagyis ingerültséget váltott ki belőlük Hamvas sorainak olvasása."

Hamvas szavaiból nem olvasol ki némi ingerültséget? Naaa, legalább egy
picit?
Akkor most ebből le tudnád ugyanilyen szépen vezetni, hogy Hamvas ingerültsége csak azt bizonyítja, hogy az ateistáknak van igaza?

Schopenhauerral meg én nem dobálóznék Hamvas védelmében, mert Arhurnak nem
volt igazán tartotta sokra a vallásokat.
Félek egy a védelmükben agresszívan vagdalkozó Bélát se tartott volna nagyra.

"But to return to the chief point. You are certainly right in insisting on
the strong metaphysical needs of mankind; but religion appears to me to be not so much a satisfaction as an abuse of those needs. At any rate we have seen that in regard to the furtherance of morality, its utility is, for the most part, problematical, its disadvantages, and especially the atrocities which have followed in its train, are patent to the light of day. Of course it is quite a different matter if we consider the utility of religion as a prop of thrones; for where these are held "by the grace of God," throne and altar are intimately associated; and every wise prince who loves his throne and his family will
appear at the head of his people as an exemplar of true religion."

http://www.schopenhauer-web.org/textos/Religion.pdf

@aristos:
Mutatis mutandis:
De nincs mit csodálkozni ezen, ha megértjük annak az ATEISTA tanításnak az
igazságát, amely szerint nincs TERMÉSZETFELETTI HATALOM, csak vannak,
akik ezt nem TUDATOSÍTJÁK, vagyis UGYANÚGY BE VANNAK ZÁRVA AZ ANYAGBA, MINT MÁS - miközben önmagukat TERMÉSZETFELETTI HATALMAKTÓL BEFOLYÁSOLTNAK tekintik. Persze ennek pontosan így kell lennie, hiszen ha mindezt képesek volnának felismerni, nem volnának VALLÁSOSAK.

Névtelen írta...

Igazság szerint nem sok értelme van ide írnom, hiszen a fele át sem jött eddig (bár nem tudom, hogy ezt bárki észrevette-e)... Szóval – terveim szerint – ezek lesznek az utolsó hozzászólásaim. (Képzelem ahogy egyes ateista barátaim felkiáltanak: „Hál' Istennek!” :D )

Hamvasról pedig eleget írtam már, a továbbiakban magáért felel.

Erre szeretnék inkább reagálni:

„De nincs mit csodálkozni ezen, ha megértjük annak az ATEISTA tanításnak az igazságát, amely szerint nincs TERMÉSZETFELETTI HATALOM, csak vannak, akik ezt nem TUDATOSÍTJÁK, vagyis UGYANÚGY BE VANNAK ZÁRVA AZ ANYAGBA, MINT MÁS - miközben önmagukat TERMÉSZETFELETTI HATALMAKTÓL BEFOLYÁSOLTNAK tekintik. Persze ennek pontosan így kell lennie, hiszen ha mindezt képesek volnának felismerni, nem volnának VALLÁSOSAK.”

Ez így igaz – egy ateista számára. S valóban egy ateista nem nagyon tud másképpen tekinteni a vallásos emberekre. Viszont nem tudom átment-e, amikor az ateizmust a színvaksághoz hasonlítottam. A helyzet némileg analóg: a színvak gondolhatja úgy, hogy nincsenek színek, csak ezt egyesek nem tudatosítják. És ugyan ki tudná meggyőzni őt arról, hogy téved? Hiszen igaza van! Számára a színek nem léteznek. Ugyanakkor a színvakság miatt nem korlátozódott embernek is igaza van. Színek márpedig vannak – és vajon melyik a magasabb rendű igazság?

Amint Frithjof Schuon írja: „A hitetlen csak abban hisz, amit a földön lát. A hívő az Égben mindent lát, amiben hisz.” Ezt persze egy ateista sosem lesz képes elfogadni. A hit számára ugyanolyan érthetetlen (így pedig értelmetlen) dolog, mint például maga a transzcendencia. (Ez nyilván nem véletlen, hiszen ideális esetben a kettő összekapcsolódik.) Az ő világában ilyesmi ugyanis nem létezik. De vajon más számára sem létezhet? Nem árt tudni, hogy az archaikus ember egész életét és világát a transzcendens fényében rendezte, egyesek pedig mindenről lemondtak, ami az ateisták számára is létezik, éppen a transzcendens (és a transzcenzió) végett. Azt gondolni, hogy ezek az emberek mind – tulajdonképpen – bolondok („hülyevallásosak”) voltak, bizony nem ér többet egy színvak hasonló előítéletével (!). S amennyiben a színek létezésének igazsága magasabb rendű a tagadásukénál, ugyanez kell legyen a helyzet a transzcendenciával is.

Ezt pedig mi sem igazolja jobban, mint hogy az ateista materializmus Istene (vagy ahogy Hamvas mondaná: istenszurrogátuma), vagyis az Anyag számára „a Feltétlennek csupán az időbeli és térbeli végtelenségére tartott igényt, miközben a többi „isteni jegyről” (változhatatlanság, oszthatatlanság stb.) nagyvonalúan megfeledkezett. Kis túlzással olyan ez, mintha a teológia Istene mondjuk buta volna, vagy kerekei lennének.”... Buji Ferenc után azt is elmondhatjuk, hogy az ateista materializmus önmaga mellett (és nem a teizmus ellen) egyetlen igazi érvet sem tud felhozni, ami nem meglepő, hiszen egyetlen támasza a modern ember egyre fokozódó korlátoltsága.

Névtelen írta...

De tegyük fel, hogy az ateisták igazsága magasabb létátélési szinteken is érvényes, vagyis „a szúfík és keresztény misztikusok ama belső tapasztalata az abszolút egységről, a végtelen isteni fényről és a tökéletes boldogságról csak az idegrendszer túltevékenysége lenne. Hogy hősünk volt-e katona, nem tudom, de eme kisded kritika szerzője volt, s ott bizony gyakran elhangzott: »A katona nem fázik, csak úgy érzi.« »A katona nem éhes, csak úgy érzi.« Hát igen, ez az. Mert vajon mi más verifikálhatná a tapasztalat valóságosságát, mint maga a tapasztalat – különösen, ha nem is külső, hanem belső tapasztalatról van szó? Aki a tökéletes boldogság állapotában honol, vagy a tér-idő korlátozottságain túljutó látásával át- s egységbe fogja mindazt, ami sok, annak aztán édes mindegy, hogy az csak »az optikus reflexív« játéka, vagy van metafizikai háttere is. Maga a misztikus tapasztalat a misztika, s így a misztikus tapasztalat semminemű külső verifikációra nem szorul. A misztikus átélés, mivel internális természetű – s minél magasabb szintű, annál internálisabb s annál inkább kizárólagosan alanyi –, nem szorul rá semmiféle externális és tárgyi tényezőre. A misztika szerint ugyanis Isten nem a tárgyi világ egyik eleme, hanem az alanyi világ abszolút háttértotalitása. Isten azért végtelenül transzcendens, mert végtelenül immanens. Ha a Ruusbroeck által megtapasztalt lényegfölötti boldogság egyetlen csöppje többet ér, mint a föld összes boldogsága együttvéve; ha Szent Tamás a misztikus megismerés fényében egész bölcseleti-teológiai életművét pelyvának látja; ha Eckhart mester a mindent Egy-be fogó határtalan Isten-tudatban részesül – akkor igazán édes mindegy, hogy ez a neuronok játéka-e, vagy van metafizikai háttere. Mindenesetre különös lenne, ha az a bizonyos »optikus reflexív« efféle metafizikai rendű és rangú tapasztalatokat produkálna, nemde? E csalérzetre épülne példának okáért a plótinoszi életmű s élet? Plótinosz vagy Eckhart azért nem volt magát Napóleonnak képzelő tébolyodott. Ki gondolhatja józan ésszel, hogy az optikus reflexív egy kis szokatlan játszi megmozdulásának hatására példának okáért – Szent Tamással szólva – olyan tudás birtokába juthat, aminek fényében a keresztény bölcselet legnagyobb életművét is csak pelyvának látja?! Metafizikai nagyságrendű tapasztalat aligha származhat idegi ingerből. Sőt, nemcsak nem származhat belőle: nem is közvetítheti azt. De akárhogyan is legyen, én az vagyok, amit elértem és megvalósítottam, mindenféle háttérobjektivitástól függetlenül. Maga az a tény, hogy az ember képes az isteni lét misztikus átélésére, s azt át is éli: ez a metafizikum – akár igényt tartunk emellett Istenre, akár nem. Ha Határ Győző azt hiszi, hogy ő csak egy rakás atom, akkor uccu neki: ne csak a misztikus tapasztalatról rántsuk le a leplet, hanem az összes sajátosan emberi tapasztalatról is, s oldjuk fel a szerelmet, a szépséget, az áldozatot, a szeretetet és a nemességet a Határ-féle atommoslékban. Hiszen ezek is mind az önbecsapás, az ideg- s elmejáték körébe tartoznak.
Mert hogy – atomok ide, neuronok oda – itt valami hatalmas dologról van szó, az nem kétséges: hiszen amiatt, amit Határ Győző az optikus reflexív túlműködésének nevez, sokak (s nem is éppen buta emberek!) mindent feláldoztak, s az a minden, amit feláldoztak, ama mindenhez képest, amit áldozatuk révén sikerült elérniük, semminek bizonyult számukra. S még ha – feltéve, de meg
nem engedve – emez áldozárok végül a semmibe is hullanak, azaz atomjaikra is esnek, vajon nem többet ér-e az ő életük a maga abszolút – ámbár kizárólag csak szubjektív – beteljesültségében, mint az az élet, amely a magas lealacsonyításából csihol maga számára soványka – s nem kevésbé ideg- s elmealapú – élvet?!”

Névtelen írta...

Az idézet Határ Győző - avagy a vallásbölcselet mélyrepülése című Buji Ferenc tanulmányból való. Amiről itt szó van, s amit Buji érvként felhasznált, az a tradicionális értelemben vett önmegvalósítás (ami modern értelemben önmegsemmisítés –és fordítva), aminek alapja kizárólag teisztikus szemléletmód lehet, avagy pozitív(nem tagadáson alapuló) transzcendentális nontheizmus(buddhizmus). Az ateizmus ilyesmire tökéletesen alkalmatlan – ám éppen a modern önmegvalósítás legfőbb támasza; hiszen aki a világ- és életfelettitől elfordul, az menthetetlenül beleragad a samsárai világba és életbe. Márpedig, amint László András mondja:„a Föld az ember kozmikus létezésének szent bázisa –de csak akkor, ha arra használja, hogy föltekintsen róla; mert ha tekintetével feléje fordul, akkor a szent bázisból ördögi bázis lesz” -és esélye sem lesz, hogy elérjen valami magasabbat.

A fentiekből az is nyilvánvalóvá válhatna, hogy a teizmus és főképp a metafizika nem csak magasabb rendű, hanem egyszerűen több is, mint az ateizmus; ez pedig természetesen igaz ezek valódi képviselőire is.Az igazi hívő nem elégszik meg egy transzcendenciától megfosztott, értelmetlen és szegényes világgal. Az olyan volna, mint a virágoskert virág nélkül, vagy mint a krumplistészta krumpli nélkül - sőt még abszurdabb! A spiritualitás útján járó ember számára pedig maga a világ is kevés, legyen az bármennyire meghatározott a transzcendens által. A szakrális ember sohasem elégedne meg „egy ablak nélküli börtöncellával”(Anthony Hopkins);a spirituális ember pedig semmilyen börtöncellába nem nyugszik bele. Az ateista az egyetlen amely ebben valahogy élni bír. Persze csak „csupasz majomként” vagy „egy rakás atomként”, hiszen az ember (és a világ) transzcendens eredetű,így az ateista önnön emberi minőségét tagadja meg, avagy múlja alul.Sőt mi több, megszállott módon ragaszkodik e börtönhöz, s gyakran örömét leli abban, hogy tagad mindent, ami cellájánál több és magasabb. Miért kell hát csodálkozni azon, hogy Hamvas Béla szánakozva tekintett az ateistákra, és még segíteni is próbált rajtuk?
Hiszen az ateista-materialista szint mindig,minden területen kevesebbet jelent. Vegyünk egy partikuláris példát, a vadászatot. Profán szempontból ez sport, hobbi, szórakozás, illetve megélhetés lehet, ám mennyivel többet jelenthet magasabb, szellemi aspektusból! Lásd Baranyi Tibor Imre tanulmányát:

http://www.tradicio.org/baranyi/vadaszat.html

És ez így van még a tudomány területén is, amely területre a modernek oly büszkén tekintenek, ám principiálisan semmi olyat nem tudnak, amivel a tradicionális tudományok ne lettek volna tisztában; fordított esetben persze egész más a helyzet hiszen a modern tudomány tulajdonképp a princípiumtalanság tudománya (vagyis–tradicionális szempontból–tudománytalansága).

Önmagában véve az Abszolút, a transzcendens, az esszenciális, a szellemi, a „vertikális”, a kvalitatív mindig több és magasabb, mint a relatív, az immanens, a szubsztanciális, az anyagi, a horizontális és a kvalitatív –de a modern ember csak az utóbbiakat ismeri, az előbbiek nélkül. Persze épp ezért modern ember - akit úgy vonzz a spirituális sötétség, mint bizonyos rovarokat a materiális világosság (László András).

Egyébként szerintem logikus volna azt gondolni, hogy amennyiben semmilyen szinten nem volna valóságos a természetfelettiség, akkor az ember (azon túl, hogy nem létezne a világ benne az emberrel, hiszen nem volna princípiuma) nem is keresné vele a kapcsolatot – márpedig az ember (a modernet kivéve) alapvetően a transzcendens felé fordult mindig is (sőt, valóságosabbnak tartotta a világnál!), miként a napraforgó a Nap felé. Az ateista „napraforgó” ellenben – korlátoltsága vagy gyűlölete (antiteizmus) miatt – mindenfelé néz, csak épp a Nap irányába nem. Ezzel persze öntudatlanul is a Napisten akaratát követi, „aki még egy tű hegyében is fölfedi magát annak, akinek akarja, és aki még a mennyekben és a földön is elrejti magát az elől, aki elől akarja, úgyhogy az egyik megvallja, hogy Ő nincsen, míg a másik megvallja, hogy Rajta kívül nincsen más.”

Névtelen írta...

Az idézet Határ Győző - avagy a vallásbölcselet mélyrepülése című Buji Ferenc tanulmányból való. Amiről itt szó van, s amit Buji érvként felhasznált, az a tradicionális értelemben vett önmegvalósítás (ami modern értelemben önmegsemmisítés –és fordítva), aminek alapja kizárólag teisztikus szemléletmód lehet, avagy pozitív(nem tagadáson alapuló) transzcendentális nontheizmus(buddhizmus). Az ateizmus ilyesmire tökéletesen alkalmatlan – ám éppen a modern önmegvalósítás legfőbb támasza; hiszen aki a világ- és életfelettitől elfordul, az menthetetlenül beleragad a samsárai világba és életbe. Márpedig, amint László András mondja:„a Föld az ember kozmikus létezésének szent bázisa –de csak akkor, ha arra használja, hogy föltekintsen róla; mert ha tekintetével feléje fordul, akkor a szent bázisból ördögi bázis lesz” -és esélye sem lesz, hogy elérjen valami magasabbat.

A fentiekből az is nyilvánvalóvá válhatna, hogy a teizmus és főképp a metafizika nem csak magasabb rendű, hanem egyszerűen több is, mint az ateizmus; ez pedig természetesen igaz ezek valódi képviselőire is. Az igazi hívő nem elégszik meg egy transzcendenciától megfosztott, értelmetlen és szegényes világgal. Az olyan volna, mint a virágoskert virág nélkül, vagy mint a krumplistészta krumpli nélkül - sőt még abszurdabb! A spiritualitás útján járó ember számára pedig maga a világ is kevés, legyen az bármennyire meghatározott a transzcendens által. A szakrális ember sohasem elégedne meg „egy ablak nélküli börtöncellával” (Sir Anthony Hopkins);a spirituális ember pedig semmilyen börtöncellába nem nyugszik bele. Az ateista az egyetlen amely ebben valahogy élni bír. Persze csak „csupasz majomként” vagy „egy rakás atomként”, hiszen az ember (és a világ) transzcendens eredetű,így az ateista önnön emberi minőségét tagadja meg, avagy múlja alul.Sőt mi több, megszállott módon ragaszkodik e börtönhöz, s gyakran örömét leli abban, hogy tagad mindent, ami cellájánál több és magasabb. Miért kell hát csodálkozni azon, hogy Hamvas Béla szánakozva tekintett az ateistákra, és még segíteni is próbált rajtuk?

Hiszen az ateista-materialista szint mindig,minden területen kevesebbet jelent. Vegyünk egy partikuláris példát, a vadászatot. Profán szempontból ez sport, hobbi, szórakozás, illetve megélhetés lehet, ám mennyivel többet jelenthet magasabb, szellemi aspektusból! Lásd Baranyi Tibor Imre tanulmányát, Íj és puska címmel.

És ez így van még a tudomány területén is, amely területre a modernek oly büszkén tekintenek, ám principiálisan semmi olyat nem tudnak, amivel a tradicionális tudományok ne lettek volna tisztában; fordított esetben persze egész más a helyzet hiszen a modern tudomány tulajdonképp a princípiumtalanság tudománya (vagyis–tradicionális szempontból–tudománytalansága).

Önmagában véve az Abszolút, a transzcendens, az esszenciális, a szellemi, a „vertikális”, a kvalitatív mindig több és magasabb, mint a relatív, az immanens, a szubsztanciális, az anyagi, a horizontális és a kvalitatív –de a modern ember csak az utóbbiakat ismeri, az előbbiek nélkül. Persze épp ezért modern ember - akit úgy vonzz a spirituális sötétség, mint bizonyos rovarokat a materiális világosság (László András).

Egyébként szerintem logikus volna azt gondolni, hogy amennyiben semmilyen szinten nem volna valóságos a természetfelettiség, akkor az ember (azon túl, hogy nem létezne a világ benne az emberrel, hiszen nem volna princípiuma) nem is keresné vele a kapcsolatot – márpedig az ember (a modernet kivéve) alapvetően a transzcendens felé fordult mindig is (sőt, valóságosabbnak tartotta a világnál!), miként a napraforgó a Nap felé. Az ateista „napraforgó” ellenben – korlátoltsága vagy gyűlölete (antiteizmus) miatt – mindenfelé néz, csak épp a Nap irányába nem. Ezzel persze öntudatlanul is a Napisten akaratát követi, „aki még egy tű hegyében is fölfedi magát annak, akinek akarja, és aki még a mennyekben és a földön is elrejti magát az elől, aki elől akarja, úgyhogy az egyik megvallja, hogy Ő nincsen, míg a másik megvallja, hogy Rajta kívül nincsen más.” (Huszajn ibn Manszúr al-Halládzs)

Névtelen írta...

A linkek már nem fértek bele, ezekkel búcsúzom.

Baranyi Tibor Imre: Íj és puska

http://www.tradicio.org/baranyi/vadaszat.html

Buji Ferenc: Határ Győző

http://www.bujiferenc.hu/download/buji2/buji2_04.pdf

pounderstibbons írta...

@Névtelen:

"Azt gondolni, hogy ezek az emberek mind – tulajdonképpen – bolondok („hülyevallásosak”) voltak, bizony nem ér többet egy színvak hasonló előítéletével (!). S amennyiben a színek létezésének igazsága magasabb rendű a tagadásukénál, ugyanez kell legyen a helyzet a transzcendenciával is."

A színvakság esetében könnyen meg lehet győzni egy színvakot arról, hogy léteznek olyan színek amiket nem lát, elég egy olyan képet mutatni, amelyből egészséges szemmel kibontakozik egy kép, így ellenőrizheti, hogy mások az ő érzékelésének korlátain túl látnak.
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/e0/Ishihara_9.png
Ha nem így lenne, a színvakok tiltakoznának, hogy őket alaptalanul diszkriminálják, amikor nem kaphatnak jogosítványt/pilótaengedélyt.

Transzcendenciára van e ilyen teszt, amelyben MINDEN arra fogékony személy (vagy legalább a többségük) ráismer a "transzcendenciára"?
Nem volt rá idő előállítani egyet a modern embert megelőző korok fékezhetetlen transzcendenciakeresése alatt, és azóta se?

És micsoda ez a hirtelen ragályossá váló anti-transzcendentizmus, ami csak akkor kezd terjedni, amikor a természetfeletti nagy híveit hirtelen számonkérik, hogy mutassák már be, milyen logika és tények állnak az (ál)tudományos teizmusuk mögött ? És vajon konkrét válaszok helyett miért menekülnek inkább némi bölcsészkedésbe illetve a hallgatásba?
Névtelen, nem ismerős valahonnan a séma?

ui:Névtelen, a - tippem szerint - általad favorizált zsidó-keresztény egyistenhitet megelőzően (és vele párhuzamosan is) az "archaikus ember" prímán elvolt más, az előbbit teljesen kizáró többistenhitekkel. Akkor azok szerinted mind "hülyevallásosak" voltak?

vitor k írta...

nem követtem végig a kommentsorozatot. de köszönöm:

1. h. b. egy rövid írását olvastam, azóta rühellem h. b.-t, ahogy van, és öröm látni, hogy más sem szereti. ami miatt megutáltam, az az európai-ázsiai kulturális rasszizmus, ami abból a rövid írásából sugárzott.

2. eddig úgy tűnik h. b. filozófiai „módszere” szánalmas, mert nincs módszere: állítás, állítás és állítás.

3. normál esetben még vitatkozni sem szoktam h. b. rajongókkal, a fentiek miatt.

4. ateista vagyok és szocialista ( a kommunista cimke félreérthető, de bizonyos kérdések tisztázása után ezt is felvállalom), de a kettőnek nincs sok köze egymáshoz. ezt itt nem fejtem ki, legyen elég annyi, hogy egy tudományra alapozó ateizmus nem vizsgálja feltétlenül az emberi szubjektumot, ami nélkül a dialektika értelmetlen.

Deák Péter írta...

Bence törölt az ismerősei közül. :) :) :)

Ez bizonyítja, hogy nem linkelnie kellett volna Hamvast, hanem figyelmesen elolvasnia, hogy észrevehesse, hogy éppen rá illik Hamvas leírása.

Ildi Tengerbab írta...

Hamvas nem a kedvencem, de nem utálja az ateistákat. A véleménye az, hogy szűk látókörűek, materialisták, 10 körömmel ragaszkodnak a hiszem, ha látom filozófiában, a tudomány szentélyét idézik -kontra valódi, nyitott és trágárkodásmentes vita a Darwin által kreált elmélettel szemben.
Hamvastól függetlenül viszont a teizmust nem érdemes keverni a római katolikus egyház bigott tanításaival, az istenhit nem egyenlő a katolikus júdeo-kereszténységgel. A Darwini tanítás részletezése teljesen insufficiens az ateizmus igazolására, az sem stílus-egyik oldal részéről sem- hogy leokádják egymást azok, akik másképpen tudják. A tudomány semmi olyat nem fedezett fel, ami az istenhitet kizárná, mint alternatívát a dolgok végső lényegének megértéséhez. Sőt. Sokkal több kell pro és kontra egy ateista teista komoly vita (nbem veszekedés) lefolytatásához.

Ildi Tengerbab írta...

Egyik nagyra tartott filozófus írja: A hit elhatározás kérdése. Aki akar, az hisz- és a könnyebb utat választja, mert nem mer az objektív valósággal szembenézni.
Ez tutira baromság. Vegyük pl. a kényszerbeteget. Azt hiszi, daganat van a májában. Nem akarja, sőt, mindenképpen meg szeretne szabadulni a tévhittől- de nem megy. Pedig nem határozta el, hogy hisz a májrákban- mégis azt hiszi.
Még egy: nincs a világegyetemben- mai minden tudásunk szerint olyan jelenség, létezés, ami ne először elméletben létezett volna.
A nagy bumm is olyan teória, amire a tudományos materialisták előszeretettel építik fel a tudományukat. De nem bizonyított a nagy bumm. A fizika 2 Newtoni törvénye nem érvényes, ha a nagy bumm igaz- és még akkor is hiányzik valami elemi a bizonyítási szándékból. Az ember elméje szűk, tenger dolgot fel sem tud fogni. Megtalál dolgokat, bozont, müont, ütköztet és leírja, hogy mit vél tudni a kapottak alapján- de ettől az eredetről, a hogyanról, a miértről semmivel nem tud többet. Elemezget dolgokat, amiket észlel....ettől nem képes megteremteni őket. (vagy csak úgy lettek véletlenül....ez is vélemény, de egy szkeptikusnak sokkal több kell alapból, hogy szkeptikus legyen és ne szánalmas.

Unknown írta...

Sziasztok! Én mint keresztény kezdtem neki ennek az írásnak, mivel filozófiából el kellett olvassam.

Na hát először felháborított még engem is a nyilatkozata, majd ahogy olvastam azon töprengtem, hogy Hamvas talán panteista volt, aki úgy vélte, hogy Isten ott van mindenben, a borban, egy főtt sonkában. De nem! Nem a bibliai Istenről van itt szó, és nem is azokról az ateistákról, akik nem hisznek a Mindenható Istenben. Egyre inkább bizonyossá vált számomra, hogy neki a bor az isten, és azokat tartja ateistáknak, akik úgy vélekednek, hogy bor helyett alkoholt isznak, akik nem élvezik ki az ízét, zamatát.

Tehát akárhogy tekintjük, sértő mindenki számára. El se hiszem, hogy ennyi embernek tetszik ez a valami....

vojrik írta...

Azt hiszem más dolgokkal kapcsolatban is helyére kellene tenni Hamvas Bélát. Amit a tudományról ír a "Természettudományos mitológia" és a "Tudományvallás és vallástudomány" című írásaiban az a legdurvább népbutítás, amit csak el lehet követni a témában. Mintha nem is a 20. században élt volna. A jóisten mentsen meg minket a hamvasbélaizmustól!