Önkritika

Tömött busz hétköznap délután négykor Budapesten. A szokatlan szeptemberi hőség melegét csak még jobban felmelegíti a busz ablakinak üvege. Csak néha libbenti meg a hajam egy kicsit a tetőablakon keresztül beáramló kevéske levegő. S ez a levegő magával hozza az előttem ülő hajléktalan ápolatlan szagát is. Az alkohol, a hónapok óta nem mosott ruha és a testszag keverékét.

A másik oldalon 13 év körüli gyerekek egy csoportja nevetgél, és valami msn probléma megoldásán törik a fejüket. Két lány, két fiú, a lányok ülnek egymással szemben, a fiúk felettük állnak. Táska a hátukon, vagy a lábuknál. Jó kedvük van, a tanév elején járunk, nyáron nem találkoztak.

Hajléktalanunk rossz szemmel nézi őket, a fejét csóválja, majd a vele szemben ülő férfihoz szól:
- Ezek a mai gyerekek mást sem tudnak, mint káromkodni. Azér' a én időmben nem voltunk ám ilyenek, tudtunk rendesen viselkedi. Ember is lett belőlünk.