Mosolyogva nyitotta nekem az ajtót, s én beültem a nagy fekete Opelba, hátra, a sofőr mögé. Az egyik, akkor még létező minisztériumba tartottunk, egy Barátommal. Ő előre ült, a sofőr mellé. Kedélyesen beszélgettek, miközben haladtunk, én csak néztem az ablakon az elfolyó tájat. Örültem, hogy megint engem visz magával, büszke voltam magamra, s akkoriban nem gondolkodtam azon, hogy talán nagyobb becsben tart engem, mint amit megérdemlek. A figyelem, az elismerés, úgy éreztem mindez jár nekem, és természetes. Nem gondoltam, hogy hálásnak kellene lennem érte.
Jóval idősebb volt mint én, akkor azonban még ezt sem vettem észre. A beszélgetéseink alkalmával, melyek során megdöbbentő pontossággal érzett rá azokra a gondolataimra, hangulataimra, amelyeket nem állt szándékomban felfedni előtte, sosem láttam, hány éves. Kortalannak tetszett.
Egészen addig a bizonyos pillanatig, amelyről most írok.
Sütött a nap. Az autó fordult, s így már szemből, kicsit jobbról szórta ránk a fényt. Ránéztem, és a napba. Jól esett a fénye ezen a koratavaszi napon. Kezével ősz hajába túrt, beszélgetés közben, abba a már ritkás, vékonyszálú hajába. Nevetett valamin, de nem érdekelt, miről folyik a szó, az elém táruló kép ragadta meg a figyelmem. A nap sugarai egyesével világították meg az összeborzolt haj ősz, vékony, és rendkívül törékenynek tetsző szálait. Abban a pillanatban hasított belém a felsimerés, hogy ez a haj nem volt mindig ilyen, hogy nyomott hagyott rajta az idő. Lénye, melyet akkor fiatalon az egekig idealizlátam, váratlanul földközeli lett és emberi. Esendő és gyenge.
Magyarázott, nevetett, én pedig közben szomorú lettem. Sajnáltam a felette eltelt időt, az éveket, most először láttam annyi idősnek, amennyi valójában lehet. Most, mikor a hajszálai közül kiszűrődő fény glóriát von az arca fölé, és nevet.
- Ön nem így gondolja, kisasszony? - pillantott rám hátra.
- Mármint... - forgattam át gyorsan az elhangzottakat az agyamon, hogy fel tudjam venni a beszélgetés fonalát - de persze, szerintem is.
Figyeltem őt, a napot, nem akartam elfelejteni ezt a képet róla. Végül az autó ismét fordult, és a nap mögénk került.
Eltelt pár év. Sosem voltunk közeli barátok, de eltérő nézeteink miatt még távolabb sodródtunk egymástól. Ám ezt a képet nem tudom róla elfelejteni.
Íródott: egy 2005. áprilisi naplóbejegyzés nyomán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése