2009. június 9., kedd

Osztálytalálkozó

Végül egyik volt osztálytársam mégiscsak rendezett osztálytalálkozót, igaz nem rendhagyó évek múltával. De nem is baj, hiszen hol van leírva, hogy osztálytalálkozó csak 5-10-15 évente tartható?

Én magam érzelmi viharban álltam előtte. Mert kieső tagja voltam a közösségnek, és ezért féltem. Féltem, hogy nem lesznek rám kíváncsiak, és nem tudok eldicsekedni azzal, hogy Valakinek érzem magam. Feszültségemet tetőzendő, az öcsém elrontotta az alkalomra vásárolt királykék ruhám zipzárját. Végülis volt mit felvennem, de annyira szép ruha, és most annyira sajnálom, hogy nem tudom hordani.

De visszatérve a tárgyra: összsségében két ember érdekelt igazán az egész osztályból. A többiekre csak az ilyenkor szokásos kíváncsiságom vonatkozott.

Pár perc késéssel, értem az iskolához. Messziről láttam az idegennek tűnő ismerős arcokat, amint belépnek a kapun. Nem siettem. Inkább megnéztem a környéket, és szomorúan vettem tudomásul, hogy Tesco-t nyitottak a Domus bútorbolt helyére. Szépen lassan besétáltam az épületbe, köszöntem az ismeretlen portásnak, és megállapítottam, hogy ballagásom óta sem meszelték újra a falakat. Elindultam az utolsó osztálytermünk felé (nyolcosztályos gimnáziumba jártam, még egy teljes épületcserét is megéltünk, nemhogy teremcserét), és már láttam az aula felől szivárgó embereket.

Köszönés, mosoly, leplezetlen méregetés, ki mit változott, egy-két embernek puszi. Mindenki teljes természetességgel ült le a régi helyére a padokba. Kezdett kiesni az eltelt idő, hisz, nyolc évet jártunk egy osztályba, életünk egy jelentős szakaszát töltöttük együtt.

Alig változtak. Egy-két lány hízott, mások fogytak. A fiúk izmosodtak, a padtársam-barátom pedig egészen vékony, csupa izom, csupa in lett. (6 éves kora óta vegetariánus, rendszeresen kung-fuzik)

Ahogy elfoglatuk a helyünket, és megérkezett az osztályfőnök is, olyan volt, mintha épp egy hétvége után jöttünk volna újra iskolába. Mintha kiestek volna az eltelt évek, vagy valami szürrealisztikus időkapszulába tették volna az elmúlt időszak történéseit.

Épp ezért kellett vigyáznom. Akaratlanul is felvettem ugyanis kamaszkorom passzív álarcát. Amint ezt észrevettem, gyorsan levakartam magamról, hogy az legyek, akivé az elmúlt évek alatt váltam. Szerencsére sikerült ehhez tartanom magam, és az este jól sikerült. Olyanokkal is elbeszélgettem, akikkel egyébként nem voltam olyan jóban. Mindemellett padtársam-barátom, aki ismerte a félelmeimet, figyelt rám egész este. És ez külön jól esett. Nélküle talán valóban visszabújtam volna az álarcom mögé, és onnan figyeltem volna az eseményeket.

Ami még érdekes, a gimis plátói szerelmem. Alig beszéltem vele. Nem is kerstem a társaságát. 6 évig voltam halálosan beleesve, kisebb nagyobb kihagyásokkal. Kíváncsi voltam rá. Távolról figyelgettem. De legnagyobb meglepetésemre, semmilyen hatással nem volt rám a látványa. Még a jó pasit sem láttam benne, pedig biz' Isten, kerestem! Inkább csalódottságot éreztem. Nem hinném, hogy ennek köze van ahhoz, hogy kopaszodik, inkább mintha változott volna a stílusa, csúnyábban beszél, jobban lazázik. Szegény srác, bár jólelkű, sosem volt egy erős egyéniség. Gondolom, ahogy beidomult a mi közösségünkbe, úgy idomult az egyetemista körökbe, majd a munkahelyre is. És ma menő lazázni, komolytalannak lenni, még ha nem is ez áll hozzá igazán közel. Mindenesetre örültem, mert tudtam, hogy nem maradtam le semmiről. Ha belevalóbb tinilány lettem volna egykor, fel tudtam volna szedni. Mert ő az a férfi, akit a nők szednek fel. De szerencsére én félszeg, befordult tinilány voltam. Így megúsztam a vele való szorosabb viszonyt.

Összességében kellemes élmény volt. Jó volt látni a régi arcokat, és jó volt, hogy kíváncsiak voltak rám is. Az est végével az egyik osztálytársnőm kocsival hazadobott, s amint kiszálltam az autóból, ismét felvettem életem fonalát; visszatértem a valós időbe, hogy éljem tovább az életem.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hello!
Névtelen vagyok.
Csak 1 tipp:vidd el a kék ruhát 1 varrónőhöz,talán ki tudja cserélni a cippzárat,s akkor nem kell tovább szomorkodnod és hordhatod a ruhát!)))
Én még soha nem voltam osztálytalálkozón,már nem is létezik az a középiskola,ahova jártam.
Úristen,most gondoltam rá,hogy tulképp jövőre lesz 25 éve,hogy érettségiztem.
Hát ez szörnyű,jól megöregedtem.)))

Sedith írta...

Akkor mégsincs köztünk 20 év korkülönbség. :)