Légvárak ablakából a földre hullani

"Nem félek a haláltól. Milliárd és milliárd éven át halott voltam, mielőtt megszülettem volna, és a leghalványabb kellemetlenségem sem származott belőle."

Mark Twain

Néztem egyszer egy filmet. Engedtessék meg nekem, hogy kiszínezzem kicsit az ott látottakat, így ha valaki esetleg a filmre ismer, nem véletlenek az eltérő képek.

A film hőse az Örök Élet Fájáról akart enni. Nem akart meghalni soha. Számtalan kaladon verekedte át magát ezért, és számos barátját vesztette el az út során. Mire nagy nehezen eljutott a céljához, a becsvágyó férfi teljesen egyedül maradt. A fenséges, hatalmas és gyönyörű fa látványa által nyújtott megcsillanó lehetőség azonban éppúgy kárpótolta hősünket az elvesztett társakért, mint a rengeteg megpróbáltatásért.

A Fa akkora volt, amekkorára más fa sosem nőhet. Zöldje zöldebb volt a legzöldebb smaragdnál, s mintha minden egyes levelét mérnöki pontossággal tervezék volna. Maga volt A Tökéletes. Jóságos alakja isteni módon ragyogott a vándorra. A béke és a harmónia örökéválóságát hirdette.

Hősünk azonban nem állt meg, nem úgy hatott rá a Fa, mint gondolnánk. Nem a Fa nyűgözte le, hanem a karnyújtásnyira álló örök élet. Türlemetlenül leölte a Fa békés őrzőit, akik meg akarták akadályozni, hogy a kalandor az égi növényhez érjen. Mohó telhetetlenséggel lépett a törzshöz, nem látta annak sem szépségét, sem méltóságát. Csak a nedvét akarta, az örök létet, minden másra vak volt. Hisz akkor minek volt annyi áldozat, ha itt, épp itt, a cél előtt törik meg?

Kését a Fa törzsébe vágta, s mohón nyelte kiomló vérét. Elméje néhány pillanatig elhitette vele, hogy azon nyomban erősebbé és fiatalbbá vált. Boldogan falta az isteni nedűt, a lé lefolyt koszos arcán és csatakos szakállán. Szeme ragyogott, megérte a sok keserves munka, megkapta a jutalmát!

Aztán a következő pillanatban fájdalmas grimasz futott keresztül az arcán. Otthagyta a sebes törzset, odébb tántorgott, és félig összerogyott. Szája kiáltásra nyílt, és felordított, ahogy csodaszép virágok fakadtak a tesétből. A hős haláltusája néhány percig tartott. Bőre alól levelek hajtottak ki, apró virágok sarjadtak a szeméből, kiáltását elnémították a szájából előtörő szirmok. A hős ragyogó virágos dombocskává lett az Örök Élet Fájának tövében.

Ez a rendkívül groteszk jelenet megragadott, mert egyszerűen nem lehet hova tenni. Egy keservesen haldokló ember, akit elragadóan szép, földöntúli virágok kínoznak. Annyira ellentmondásos kép. Sajnáljuk ezt az önző eltökélt bolodot? Vagy csodáljuk a természetet? Most akkor örökké él, csak nem ember többé? Nincs csoda? Nem lett isten, csak egy virágokkal teli domb? Vajon akkor is belevág ebbe az egészbe, ha tudja, hogy az örök élet a természet mindenhatóságát jelenti?

Pár éve én a hőshöz voltam hasonló. Hittem a természeten túli csodákban, sőt, tudni véltem, hogy azok léteznek. Lesajnáltam azokat, akik úgy gondolták, hülyeség az asztrológia, a Tarot, s létünk csupán az anyag körforgásának egyetlen pillanata. Sekélyes embereknek véltem őket. Meg voltam győződve arról, hogy nálam van a Bölcsek Köve, tudom a végső igazságot a létről, az életről, ami azért merész dolog egy 20-as évei elejét taposó lánytól. Node az önbizalmammal sosem voltak problémáim.

Ma nem sajnálom le azokat, aki kártyát vetnek, vagy a csillagok állásában keresik életük kulcsát. Inkább érzem nevetségesnek, amit művelnek. Pontosan tudom, miként működik náluk az önbecsapás és önámítás mechanizmusa, miként hunynak szemet az ellentmondások felett, hisz én is műveltem ezt éveken keresztül. Mindent meg tudtam magyarázni. A bennem élő "hős" is tragédiának fogta volna fel, ha tudja, hogy az örök élet egyet jelent egy egyszerű virágos halommal, s nincs csoda, nincsenek angyalok, akik a fényességes öröklétbe vezetnek. Fantasztikumot vártam, megmagyarázhatalant, s szemet hunytam a látható csodák - a Fa léte, és virágos domb - felett.

Mivel ez egy csökönyösen stabil állapot volt nálam, és jobbára a barátaim is ezeket a nézeteket osztották, ahhoz, hogy kimozduljak, szükség volt egy olyan emberre, aki nem akar ugyan megváltoztatni, de ő maga elnéző egyet nem értéssel kezeli a világról alkotott képem.

A férjem valójában sosem akart "megtéríteni". Sokkal toleránsabb volt ez emberek fejében élő hitek iránt, mint azok egymással, vagy akár vele szemben. A maga racionális fejével csodálta a bennünket körülvevő világot, önmagáért tetszett neki, nem pedig az odaképzelt természetfeletti miatt. Érteni akartam mindazt, amiről beszélt, hogy a világnézeti vitáink során miért maradok mindig alul, egy levegőben lógó öncélú képzettel, amelyet nem lehet bizonyítani, lehet viszont sok oldalról cáfolni.

Elfogadtam őt, de nem igazán értettem, hogy lehet úgy élni, ha abban hiszel, hogy véglegesen múlandó vagy. Ennek ellnére én sem akartam megtéríteni őt. Olyan könyveket vettem neki ajándékba, amelyeket magamtól sosem olvastam volna el, de tudtam, hogy őt érdekli. Azonban egy idő után magamtól vettem le könyveit a polcról. Müller Pétert elméleti fizikára cseréltem. Ott láttam neki, ahol engem is legjobban érdekelt a világ: az Univerzumnál, annak jelenségeivel, a fekete lyukak rejtélyével, a negyedik dimenzióval és a végtelennel. Olvastam valláskritikai témájú könyvet, és több anyagot az agy működéséről is. Egyre inkább be kellett látnom: mindaz, ami valaha megmagyarázhatalannak tűnt számomra, csak azért volt az, mert nem tudtam eleget.

Ennek ellenére továbbra sem voltam hajlandó elfogadni, hogy engem "nem szeret az Univerzum", így biztonságosan a dolgok peremére helyezkedtem, és úgy döntöttem, az örökéletű lélek és a természetfeletti mibenlétét egyenlőre hanyagolom. Fájtak a bőröm alól előszökkenő varázslatos virágok. Üresnek és lelketlennek gondoltam őket, és elkeserített, ha belegondoltam a világ "lelketlenségébe". Nem tudtam békés sztoicizmussal tekintetni a rá. Nem tudom kivonni magam az engem körülvelő környezet hatásai alól. Még mindig hinni akartam abban, hogy van telepátia, van reinkarnáció, van halhatalan lelkem, mert a világ üres és szürke lenne ezek nélkül. Egy lehetőséget láttam magam előtt: az élhető életek legjobbikát élni. Akkor nagy hibát nem véthetek, bármi az igazság.

Furcsa. Az emberek jobbára durvának, érzéketlennek gondolják az ateistákat. Vagy azt hiszik, valami csúnya trauma vagy csalódás áll annak a hátterében, hogy elfordultak Istentől. Az a lehetőség fel sem merül, hogy van, aki a világot önmagárt látja kereknek. Tündérek nélkül - hogy Douglas Adams-et idézzem. Vagy azzal ijesztgetik a közvéleményt, hogy az erkölcsök mindenképpen isteni törvényekhez kötődnek, és a világ helyrehozhatalanul elromlik, ha a vallásos szövegeket félre tesszük. Igyekeznek nem gondolni arra a lehetőségre, hogy a már meglévő erkölcsöket foglalták isteni törvényekbe őseink - melyek valami oknál fogva kialakultak.

Érdekes módon, amíg én küzdöttem azzal, hogy legalább egy kicsit higgyek még a lelkem létezésében, addig a katolikus nevelést kapott öcsém számomra észrevehetelenül lett ateista. Sokkal intelligesebb és érzékenyebb ember, mint én. Ő sem kiábrándult, nem csalódott az életben. Ennek ellenére egyszercsak azt vettem észre, hogy az egyébként minden este imádkozó öcsém már nem foglalkozik a vallással. Nem haragos, nem gyalázkodik, megtartotta hívő barátait, csak egyszerűen kinőtte.

Kíváncsi ember vagyok, hajkurásztam tovább a tudást, abban bízva, hogy nem kell érte a világképemmel fizetnem, melynek utolsó morzsácskáit foggal-körömmel védelmeztem, akkor is, ha a lelkem mélyén tudtam, hogy nem lehet igazam. Próbáltam tartani magamban a hitet, kerestem hívő tudósokat, azonban zavarbaejtő módon én magam is meg tudtam cáfolni mindazt, amire légváraikat építették. A korábban letehetelennek tartott ezoterikus könyveket pedig egyenesen oltári baromságnak éreztem.

Aztán egy nap, amikor valami használható, istentől és teremtéstől mentes anyagot vagy dokumnetumfilmet kerestem az interneten az Univerzumról, rátaláltam Carl Saganra. Elvarázsolt az a nyílt és előítéletektől mentes csodálat, amellyel a világra tekintett. Megértettem, mit értett Einstein, amikor azt mondta, hogy ő egy mérhetelenül vallásos ateista. Megértettem azt, milyen is lehet valójában önmagáért csodálni a világot, miért nem kell természetfelettit vagy istent keresni minden, elsőre érthetetlennek, sőt lehetetlennek tűnő jelenség mögött. És legfőképpen: megértettem, hogy a lelketlen világegyetem nem tragédia, mert így is csodákkal van tele - kezdve talán épp az Emberrel - melyekre eddig vak voltam, s nem hiányzik belőle semmi. Lenyűgöző csodákat láttam meg, melyekhez képest bármely vallásos fantazmagória csupán gyengécske fikció.

Nem várom el, hogy mindazt, amit én több évig érleltem magamban, most ettől a pár sortól bárki megértse. Eljutottam oda, hogy ma már nem zavarna, ha bizonyságot nyerne a reinkarnáció vagy a halhatalan lélek léte. De az sem, ha ennek épp az ellenkezője derülne ki. El vagyok foglalva azoknak az eredménynek a megértésével, amelyekről mindeddig nem voltam hajlandó tudomást venni.

A virágok kisarjadtak. Felemésztették korábbi csodaváró, vak énem. Csak egy kis virágos halom vagyok. És itt fonódik össze a Tudás Fája az Örök Élet Fájával. Nem ámítom már magam az örök léttel, a szó korábbi értelmében. Mindez már cseppet sem zavar.