2010. január 14., csütörtök

Fecseg a felszín

A villamoson, tőlem nem messze, két idős asszony foglalt helyet, és a korosztályukra jellemző módon kiabálták szét gyermekeik, unokáik életét és sorsát. Az ember nem szokott ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, de épp nem volt nálam semmi könyv, így aztán a rózsaszín szőrkalapos hölgy fecsegése nyomán szemem előtt megelevenedett az egész családja. A másik néni valamilyen oknál fogva vaddisznószőrdíszes vadászkalapot viselt, ami semmilyen harmóniában nem volt öltözete többi részével.

A rózsaszín szőrkalapos hölgy nem nagyon volt tekintettel a vadászkalaposra, mondta, mondta, egyre hangosabban beszélt a két fiáról, akik - tekintettel arra, hogy a felmenők között osztrákok is vannak - szokatlan neveket kaptak. Mind több és több információt tudtam meg az egyik - már nem emlékszem, hogy az idősebb, vagy a fiatalabb - fiáról, Gilbertről*. Hogy nem szeret Magyarországon élni, pedig a rózsaszínkalapos hölgy mindig mondja neki, hogy ott kell jól érezni magát, ahol él. Nem szereti a rendszert, baja van az emberekkel, és az is rettenetesen megviseli, hogy nem született gyerekük. A felesége már ötven éves lesz, idősebb, mint a fia, így sajnos gyermektelenek maradnak. Megtudtam, hogy Anikó milyen próbákat állt ki a gyerekért, hányszor vetélt el, mennyit költöttek a sikertelenül záródó mesterséges megtermékenyítésre, mellyel öt alkalommal próbálkoztak.

Elképzeltem Anikó megviselt, értelmetlenül "agyon-hormonkezelt" lassan ötven éves szervezetét, aki ennek ellenére is csinos és éveket tagadhatna le. És elképzeltem hozzá megfáradt lelkét is, aki mindennel elégedetlen férjének nem tudott gyereket szülni, pedig ez talán egy kicsit boldoggá tette volna.

Ahogy a rózsaszín kalapos hölgy tovább ontotta magából a szót, és büszkén mesélt fia foglalkozásáról, amivel méltán lehetne elégedett, hirtelen belém hasított a felismerés: az egyik volt tanáromról van szó. S ahogy a rózsaszín kalapos hölgy fittyet hányva rám és a belső felismerésemre, csak ontotta tovább a szót fiáról a villamos hallgatóságának, egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Mintha titkos hallgatózással tudtam volna meg kényes részleteket a magánéletéről ennek az elégedetlen, életunt embernek, akit mogorva bunkósága ellenére valahol azért mindig kedveltem.

Eszembe jutott csinos ötven éves felesége, a meg nem szültetett gyereke és az a huszonhárom éves évfolyamtársam, akivel gyanúsan andalogtak el kettesben óra után. Megértettem valamit a viselkedéséből. És közben mérges lettem a rózsaszín kalapos hölgyre, aki sokadszorra sem reagált a vadászkalapos óvatos közbevetéseire, sőt, hangját csak még jobban felemelte, hogy csak azt lehessen hallani. Nem volt tekintettel arra, hogyan teregeti ki gyerekei életét, bele sem gondolt, ki hallhatja, hogyan hozhatja őket kínos helyzetbe. Önző módon mindent alárendelt annak, hogy az ő panasza zengje be a villamost.

Aztán leszáltak, és én ott maradtam egyedül, fejemben egy idegen titkaival.
_________________________________________________________________________________
*A neveket megváltoztattam

2 megjegyzés:

SándorBalázs írta...

Kedves Sedith! Kedvtelve olvasgatom természettudományos ismeretterjesztő blogodat, mióta ráleltem. Tényleg nagyszerű, ahogy érdeklődőn, vizsgálódva a világra tekintesz, okosan következtetsz. Le a kalappal bátorságod, éleslátásod előtt. Egyetlen kis hiányérzetem van csupán. Elgondolkodtál már azon, hogy az ember milyen módon illeszkedik ebbe a rendszerbe? Szerintem biztosan. Vajon eljutottál addig a kérdésig is, hogy vajon miért látsz magad körül annyi szemmel láthatóan rossz kapcsolatot, képmutatást, hazugságot? Lásd az 50 éves feleség versus 23 éves évfolyamtárs/volt tanár messze nem egyedi problematikája. Talán még nem, de persze tévedhetek :) Mert amúgy erre is megvannak a válaszok. Szerintem érdemes lenne szót vesztegetni rá, ha szerinted sem tabutéma.

Sedith írta...

Kedves Balázs!

Köszönöm a szép szavakat, és örülök, ha tetszik a blog. :)

Ami az ember helyét illeti, úgy gondolom, ez inkább filozófiai kérdés, s mostanság kevéssé hajlok a filozofálásra. Azonban én kétlem, hogy az embert kiemelten vagy különleges helyen kellene kezelni. Nem vagyunk sem a teremtés koronája, sem az evolúció csúcsa.

Az emberi kapcsolatok romló minősége jobban foglalkoztat, egyik bejegyzésemben utaltam is az érzelmek túlhangsúlyozására, mint egyik problémára (Mi teszi az embert?). A másik mindenképpen az egyre erősödő individualzmus és hogy egyre kevésbbé hajlunk az alkalmazkodásra.

Persze egyik sem tabutéma, de bejegyzésen még nem gondolkodtam. Talán majd erre is sor kerül, egy-két kibontásra érdemes gondolat ugyanis megfogalmazódott bennem. :)