Haj-jaj

Rémálmodtam.

Mindehhez tudni kell, hogy gyakorlatilag 5 éves korom óta "hosszúhaj-tudatom" van. Akkor is, ha hajamat csak olyan 9 éves korom körül lehet hosszúnak nevezni. És még akkor is, ha 10 évesen - mire nagyon szépen lenőtt - vissza is vágattam kleopátrára. Rettenetesen sajnáltam, és ennek ellenére vágtam le újra meg újra, mígnem 15 évesen eldöntöttem: többet sose lesz rövid (ekkor pár centivel az álam alá ért).

Egyrészt mert ha rövid, akkor kezelhetelenül szétáll, másrészt mert belesajdult a szívem 10 éves kori önmagam képeibe, ahol hihetelenül hosszúnak láttam a saját hajam.

Így aztán hagytam nőni. Semmit nem csinálok vele. Csak nő, ahogy az ég megadta. (na jó, mosni azért mosom) A párom teljesen eltiltott a fodrásztól, két éve nem nyírta olló, és ha rajtam múlik, még egy darabig nem is fogja. Szerencsére nem törik a vége. Gyakorlatilag úgy vált a szeméyiségem részévé, hogy mindig is az volt, csak a tizenéves kori káosz közepette erről megfeledkezntem. Célom még kb. 10 cm, attól hosszabb már úgy vélem, akadályozna a hétköznapokban. De ha lenyírnák, az olyan lenne, mintha a személyiségem egy részét nyírnák le rólam.

Mindezt le kellett írnom ahhoz, hogy átérezhessék a rémálmomat. Azt álmodtam ugyanis, hogy levágtam a hajam. Én, magamnak, otthon, a tükör előtt, mint aki nem tudja, mit csinál. A saját hajam! Nem lett csúnya, egyszerű, állig érő frizurát kanyarítottam. Aztán ahogy megfogtam hátul, és éreztem, hogy nincs, annak a kellemetlen megbánásnak a sokszorosára nagyított többszörösét éreztem, amit tizenévesen mindig, ha levágattam. Pánikoltam, megrémültem, hogy nincs, és én, csakis én vágtam le, mégis mi ütött belém, miért tettem? A párom el fog hagyni, az életem már semmit nem ér, mert rövid a hajam. A családtagjaim igyekeztek vigasztalni, hogy meg fog nőni, hogy jól áll, így aztán lassan megnyugodtam. De épp ez tette az egészet olyan ijesztően valódivá. Aztán ahogy a tükörbe néztem, kicsit hosszabb lett: súrolta a vállam. "Két-három év, és visszanő" gondoltam. Aztán éreztem, hogy az ágyunkban fekszem. A három ujjnyi vastag szalma fonat körülölelte a nyakam. A kezembe fogtam, és megrántgattam, biztosan megvan-e. Megvolt. Ekkor megszólalt az ébreszőm. Kikeltem az ágyból.

A fürdőszobában kibontottam a fonást, végigszántottam a fésűvel, amely könnyen siklott rajta végig, hiszen a fonat megóvta az éjjeli összekócolástól. Végigomlott az arcomon, rá a vállamra, simogatta a hátamat, ha kicsit hátra hajoltam, elérte a fenekem. Megvolt. Hozzám tartozik.