Bánatos, kacagó elégiák

Tóth Árpádba 11 évesen szerettem bele. Hatodik osztályos olvasókönyvem utolsó oldalán állt Láng című verse (azóta is kedvencem), melynek önszorgalomból történő olvasása közben azonnal szívembe mart az apró lángocska pillanatnyi életének csodája, s tragikus elmúlása. "Szegény" gondoltam, és megszerettem a tiszavirágéletű kis hőst.

Idővel csak még jobban csodáltam ezt az apró költeményt. Hogy tudja ilyen kifejezően leírni azt az egyszerű pillanatot, amint az eldobott gyufa kialszik a földön? Sokszor szinte láttam magam előtt, amint sajnálattal nézi a hamis ambíciókkal telt tűzfiat, mert pontosan tudja, milyen véget fog érni. Láttam, hogyan száll rá az ihlet egyetlen pillanat alatt.

Kamaszkoromban magamra vettem magányos búsulásainak érzetét, s táncoltam a dallamos, zenélő borongással. Ha külföldinek olvasnám, talán azt hinné vidám verset hall, oly vígan bongtak a sorok a szomorú tartalom ellenére.

Az iskolai könyvtárban egyszer találtam egy régi, kisalakú könyvet, melyben legnagyobb meglepetésemre a novellái voltak. Epikus művek egy lírikus tollából, épp ezért volt hangulatuk egészen érdekes. Novellái nem jelentős alkotások, de számomra - aki epikus alkat - rendkívül izgalmas volt Tóth Árpádtól novellát olvasni. Nagy bánatom, hogy sehol nem találom ezt a gyűjteményt. Verseskötetét bárhol találok, de novelláiról alig esik szó, nemhogy novellagyűjteményről. Emlékszem, órán sem beszéltünk róla.

Ha van valakinek feleslegessé vált Tóth Árpád novella gyűjteménye, örömmel venném, ha elküldené nekem. De az sem lenne rossz, ha szólna, hol találhatok egyet.