2009. április 4., szombat

Egy kis magyar

Addig-addig netezgettem, hogy találtam pár érdekes véleményt külföldiektől, a magyar nyelvről. Mivel kis hazánkról most túl sok jót elmondani nem lehet, foglalkozom inkább azzal, ami miatt igazán érdemes magyarnak születni: a nyelvvel.

Sir John Bowring (1792-1872) angol nyelvész, irodalmár, gondolkodó több mint száz nyelven beszélt, köztük a magyarul is. Sok magyar költeményt fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet „Poetry of the Magyars Preceded by Skrech of the Language and Literature of Hungary and Transylvania” címen, amelynek előszavában írta az alábbiakat:

"The Magyar language goes far back. It developed in a very peculiar manner and its structure reaches back to time when most of the now spoken European languages did not even exist. It is a language which developed steadily and firmliy in itself and in which there are logic and mathemathics with the adaptibility and malleability of strength and chords. The Englishmen should be proud that his language indicates an epic and human history. One can show forth its origin; and alien layers can de distinguished in it, which gathered together during the contacts with different nations. Whereas the Hungarian language is like a rubble-stone, consisting of only one piece, on which the storms of time left not a scratch. It’s not a calendar that adjusts to the changes of the ages. It needs no one, it doesn’t borrow, does no buckstering, and doesn’t give or take from anyone. This language is the oldest and most glorious monuments of national sovereignty and mental independence. What scholars cannot solve, they ignore. In philology it’s the same way as in archeology. The floors of the old Egyiptian temples, which were made of only one rock, can’t be explained. No one knows, where they came from, of from which mountain the wondrous mass was taken. How they were transpored and lifted to the top of the temples. The genuineness of the Hungarian language is a phenomenon much more wondrous than this. He who solves it shall be analyzing the Divine secret; in fact the first thesis of this secret:
In the begininig there was Word, and the Word was with God, and the Word was God.”

Gschnitzer Oswald német matematikus és sakkozó. Magyar felesége indíttatására 1989 őszétől kezdett magyarul tanulni:

"Amikor német barátaim meghallják, hogy megtanultam magyarul, csodálkozni szoktak. Hiszen ők úgy tudják, hogy ez egy rettenetesen nehéz nyelv. Semmi köze a némethez, és több mint harminc főnévesete van! (Itt nyilván egy túlbuzgó nyelvész összeszámolta a főnévi ragokat, a ládába-tól egészen a pávává-ig.) Megnyugtatom őket, hogy ezekben a "főnévesetekben" már az elöljáró is benne van. Melyiket nehezebb megtanulni, a -ba, -bet vagy az in + accusativot? Ami pedig a rokonságot illeti, az igaz, hogy a magyar és a német szavak, néhány kivételtől ,eltekintve, nem hasonlítanak egymásra. De az összetett szavak és az állandó kifejezések igen! Aki valaha próbálta megértetni magát Angliában a német Sackgasse szó szerinti fordításával: sack alley, az igazán értékelni fogja a magyar zsákutca szót. Hasonlóan kézenfekvő a német auf der Hand liegend (kézenfekvő) fordítása. Egyébként, szoktam folytatni, a magyarban csak három igeidő van, nincsenek nemek - a feministák paradicsoma! -, és a helyesírás fantasztikusan egyszerű.

Ennyit a reklámból! Magunk között bevallom, hogy magyarul tanulni mégsem fenékig tejföl. Például igaz-e, hogy csak három igeidő van? Ha lovastul és karácsonykor külön főnévesetek, akkor kotorászik, olvasgat, zuhog mind külön igeidők! Hiszen hasonló szemléleteket fejez ki így a magyar, mint a francia a híres-hirhedt imparfait-jával (befejezetlen cselekmény) és az angol az I will have been, having been, having had-féle dadogásával!

A magyarul tanulónak különös ínyencfalatok a hangulatfestő szavak. Megszámolhatatlan seregük keresztülballag, -baktat, sőt -hömpölyög a magyar nyelv birodalmán. (Kevésbé finomkodva azt is mondhatnám: nyüzsögnek benne.) Magyar-német szótáramban ezek nagyrészt nem találhatók meg, nyilván azért, mert túl sokan vannak. Hát forduljunk segítségért a Magyar Értelmező Kéziszótárhoz! Az például a retyerutya szót a következőképpen magyarázza: cókmók, motyó. Már a menni, járni hangfestő rokonai, barátai és üzletfelei önmagukban véve megtöltenének egy egész szótárt. Így fölszerelkezve, egyetlen szóban le tudjuk írni valakinek a járásmódját, és ezzel együtt elmesélhetünk sok érdekes dolgot az illető életkoráról, testi- és lelkiállapotáról, jelenlegi kedvéről és annak okáról. Sőt, egy kis nyelvérzékkel és némi rosszindulattal még hitvese hűségére is tehetünk célzást.

Hasonló kifejezőerejük van az úgynevezett ikerszavaknak. Ilyen például a retyerutya és cókmók mellett a huzavona. Nézzük csak meg ezt a szót fönt említett forrásunkban: "Valaminek az elintézésében ellentétes szempontok érvényesülése miatti halogatás." Persze csodálatos, hogy a magyar egy-egy Grimm-mesét el tud mondani egyetlen szóban, ám a magyarul tanulóknak a feladatát ezzel aligha könnyíti meg.

Remélem, az aligha szót jól használtam. Az efféle szavakkal mindig bajban vagyok. Írjunk csak föl egy kis szótárt: de = igen, dehogy = nem, dehogynem = igen. Tulajdonképpen egyszerű: mínusszor mínusz az plusz. Csak beszéd közben egy kissé nehéz mindezt végiggondolni: Nemde? - Hogyisne! - mondja most alighanem megvetően az Olvasó.

Az szokták mondani, hogy a magyarok túl kevesen vannak. A magyar igekötőkről viszont ezt nem állíthatnám. Vegyük például a mosni ige nagycsaládját: mosni, megmosni, elmosni, felmosni, lemosni, kimosni, bemosni... és ez még csak a vérszerinti rokonság; csatlakozik hozzá a beházasodott mosogatni, és mosdatni is, az összes rokonukkal együtt. Főleg az el/meg ikerpárt tévesztem el gyakran, bár szerintem inkább ők tévesztenek meg engem. Durva tréfa ez, mert például megpatkolni és elpatkolni mégsem ugyanaz.

És ha végre elhatározta (vagy meghatározta) az ember, melyik igekötő kell neki, még azt is el kell döntenie, hová rakja: el kell dönteni, eldönteni kell, vagy kell eldönteni? Döntse el a kedves Olvasó! És ezzel máris rábukkantunk a soron következő nehézségre.

A magyar nyelv legszigorúbban őrzött titka a szórend. Még a saját feleségem sem árulta el. Ő azt mondta, hogy a magyar szórend szabad. A tankönyvemben olvastam egyetlenegy egyszerű szabályt. Csak az a furcsa, hogy azzal nem találtam el többször a helyes szórendet, mintha nem olvastam volna. A kivételek ugyanis nem voltak benne a könyvben, mert túl bonyolultak. A magyar nyelvművelő irodalomban meg azért nem találhatók meg, mert egy magyarnak úgysem okoz nehézséget a szórend.

Aztán egy könyvtárban végre kezembe akadt egy magyar nyelvtan németek (persze még a keletnémetek) számára. A könyv végefelé, két oldalon - kiemelés nélkül összezsúfolva - ott voltak a kivételek. Azóta nem láttam a könyvet. Nyilván a magyar titkosszolgálat rájött az árulásra és eltávolította...

Kis híján elfelejtettem a kiejtésről panaszkodni. Az indogermán beszélő minden szónak csak a hangsúlyos szótagját ejti hosszan, a többit többé-kevésbé elnyeli. Ezért persze idegesíti: a magyar ragaszkodik ahhoz, hogy minden szótagot tisztán ki kell ejteni. Néha még éppen a hangsúlyos első szótag rövid, a többi pedig hosszú. Ezeket fordított szavaknak nevezném, például fehér, kerék. Aztán vannak még a gépfegyver szavak, mint az elengedhetetlen, a fékező szavak, mint hólapátolás. Persze akad még sok más kemény dió, például a tárgyas igeragozás, az egyes szám használata a számok után, az ny és a ty kiejtése, és így tovább. És ez jól is van így, mert ami olyan érdekessé és vonzóvá teszi a magyar nyelvet, az éppen a gazdagsága és az egzotikussága, egyszóval: a nehézsége."

(Nehéz-e a magyar nyelv?, Tárogató, Vancouver, 2001 március, 29. o.; eredetileg az "Élet és Tudomány"-ban jelent meg)

A zárszót adja meg Sinkovits Imre (a kiírással ellentétben valójában az 1982-es Humorfesztiválon hangzott el a vers):

1 megjegyzés: