Szendi

Tegnap épp az Astoriánál tartottam az egyetem felé, amikor a buszmegállóban megpillantottam egy ismerős arcot. Lessítottam, bár épp késésben voltam, hogy meggyőződjem, valóban ő e az az ismerős arc, akire gondolok. "Igen, ez valóban ő, Szendi Gábor." Egy dossziét lapozgatott, és néha felpillantott, nem jön-e a busz.

Mielőtt mérlegeltem volna, már vitt is felé a lábam - a következő pillanatban ott álltam előtte. Egyébként nem szokásom ismert embereket az utcán letámadni, de "A nő felemelkedése és tündöklése" című könyve kapcsán rengeteg gondolatom támadt. Nagyon tetszett, amiket írt, s arra is gondoltam, írok neki egy levelet minde kapcsán.

- Bocsánat - kezdtem, hogy rám figyeljen a dossziéja helyett - Szendi Gábor?

- Igen - felelte. Én meg szerettem volna neki valami értelmeset mondani, ám persze sejthető, nem jött össze...

- Olvastam a könyvét - kezdtem - aminek épp a címe sem jut az eszembe, mert kissé zavarba jöttem - zavartam nevettem is - azt, amelyiket a nőkről írta. Illetve már megvan az is, amit legutóbb írt, de arra eddig még nem volt időm...

Ekkor már ő is mosolygott, bár láthatóan kicsit meglepte, hogy valaki ismeretlenül csak úgy odalép hozzá az utcán. Ha a nevét ismerik is, az arcát azért kevesebben.

- Igen tudom, melyikre gondol - nevetett. Barátságos volt, de továbbra is meglepettnek tűnt.

- Nagyon jó gondolatokat jegyzett le. A párommal vitatkoztunk is rajta, mert ő egy kicsit nőellenesnek érezte, de én nő létemre egyáltalán nem.

- Nem, nem nőellenesnek írtam. Azonban örülök, hogy a könyvem a férfiak is elolvassák.

- Nos... én is igazán örültem, hogy személyesen találkoztunk, és személyesen gratulálhattam - mondtam végül, majd elköszöntem. Ő megköszönte, és szintén elköszönt.

Lett egy jó napom. Mint írtam, tényleg nem szokásom ismert embereket leszólítani az utcán, de hozzá valahogy akaratlanul odaléptem. És talán egy kicsit "lökött csaj" benyomását kelthettem benne, mert a zavarom végig érezhető volt, de talán én is szerezem neki ezzel egy jó napot.

Sorozatom

Talán túl sok X-Aktákat nézek mostanság. Vicces, hogy amíg a kilencvenes években folyton a sötétség neszeit lestem egy-egy epizód után, ma remekül elszórakozom rajta, sőt, sokszor elnevetgélek rajta. Szegény szkeptikus Scully szájába adnak akkora baromságokat, hogy lefordulok az ágyról. Mert hogy Mulder hülyeségeket beszél, az egy dolog, de azért Scully-t jobban is kidolgozhatták volna. Ha már tényeket állít, létezzenek azok a tények! Mindenesetre a sorozat éppoly szórazkoztató, mint régen. Csak másképp.

Ész

Miért érzem úgy, hogy bár egyre többen szereznek diplomát, mégis egyre hülyébbek az emberek?

Gyermeki naivitásom

Sosem tudtam eldönteni, hogy most a naivitás jó, vagy rossz tulajdonság. Mert ha azt nézem, hogy ártatlanná és jóhiszeművé varázsol, akkor mindenképpen pozitív, míg ha a túlzott rózsaszín, és valóságot elfedő oldalát nézem, akkor inkább negatív. A naivitásomtól azonban nehezen szabadulok. És sokszor nem is akarok.

Ez a naivitás mindenképpen a gyerekkoromra vezethető vissza. Azon ritka egyedek között vagyok ugyanis számon tartva, akit szerettek a szülei, anélkül, hogy elváltak volna, és sosem érezte azt, hogy a testvérét jobban szeretik, mint őt; teljes volt a harmónia. Ennek a gyerekkornak egyik következménye egy rendkívül erős személyiség, hatalmas önbizalom, a másik a naivitás. Erről már írtam. Nekem csak 10 évesen esett le, hogy nem csak a filmekben válnak el a felnőttek, és 18 évesen tudatosult, hogy valóban léteznek apák, akik a válás után nem foglalkoznak a gyerekeikkel. A gyerekkorom egy túlzottan védett és óvott állapot volt. A jó természetes volt, és azt hittem, mindenkinek olyan jó, mint nekem. (talán még a személyes konfliktusaim is erre vezethetőek vissza)

És ebből fakad a történelem szemléletem is. Még 20 évesen is úgy néztem a történelemre, mint egy lineáris folyamatra, amelynek lényege, hogy az emberiség véres háborúkon, tragédiákon, nehézségeken keresztül eljut a mai, egyre tökéletesedő állapotba. Miután kicsit érdeklődőbb és önállóbb lettem, kezdett fokozatosan megvilágosodni a tény: a jelen nem épp tökéletes, és a múltban talán voltak sokkal szebb időszakok is. Korábban nyílt zsarnokok voltak, most a zsarnok rejtőzködik, és a szabadság illúziójába ringatja az embereket. Az egész jelen, mintha csak illúzió lenne, s már azt a valóságot is megtagadtatják az emberrel, amit a saját szemével képes látni.

Vakok vagyunk.

EU

• befizetünk X összeget
• ebből persze kevesebbet kapunk vissza
• a visszakapott pénz jó részét is a külföldi vállalkozások nyerik el pályázatok formájában
• így még kevesebb marad nekünk a saját pénzünkből
• akkor miért jó nekünk az EU?

Nem azért, mert szőke vagyok...

... még véletlenül sem azért történhetett, hogy magassarkúban másztam meg a Széchenyi hegyet, az Erzsébet kilátót, meg úgy általában a Normafát, a 30 cm-es hóban. Csupán annyi az oka, hogy három helyen lakom, és a jó csizma nem volt az épp aktuális lakhelyemen... na jó, valójában 18 évesen kinőttem az utolsó hótaposómat, és - sajnos - azóta nem volt szükség rá. Most lett volna. De azóta nem vettem. Azonban bolond lettem volna a februári telet kihagyni, csak azért, mert nincs hótaposóm. Tapostam én a havat magassarkúban is, egyszer sem estem el, és remekül éreztem magam! Bár egészen biztosan több erőfeszítést igényelt így gyalogolni 3 órát, mint megfelelő lábbeliben, de úgyis régen voltam edzeni. Hazafelé pedig szembe jött a Télapó, sífutó léccel a lábán. Csak azt sajnáltam, hogy nem decemberben volt ilyen a tél.

Családi történet II. - Frank

Franknak megszületni is nehezebb volt, mint az általában. Nehezebb, és fájdalmasabb. 1960-at írunk, és bár nem keleten, hanem nyugaton vagyunk, az orvostudomány nincs olyan fejlett, mint napjainkban. Frank farfekvéses, de nem császárral születik. Beakad. Valami fogóval nyúlnak érte, a medencéjét kapják el vele, de rosszul. Járni még megtanul, de gyakran vannak fájdalmai. Erről még a nagymamám is beszámol, mikor Alberték látogatásáról mesél - 1973-ban jöttek Magyarországra. (A disszidálás óta akkor járt először itthon "Béla".)

Albert neheztel Frankra, mert feladja. Szigorú. Több akaraterőt követel a fiától, aki egyre fáradtabb.

20 éves korára már nem tudja letenni a mankót. Sokszor inkább beleül a tolószákbe. Végül benne is marad. Albert szerint csak kitartás és akaraterő kérdése lenne. De nem neki vannak fájdalmai, nem neki kell így leélnie egy életet. Még 2002-ben is úgy éreztem, hogy neheztel Frankra, amiért feladta, és végleg belelült a tolószékbe. Ma már nincs visszaút. És a helyzet romlik. Frank ugyanis nagyszerű szakács. Bármelyik első osztályú étterem megirigyelhetné azokat az ételeket, amiket egy egyszerű látogatás alkalmával készít. És mint a kiváló szakácsok általában, enni is szeret. Ez irányú szenvedélyéről nem nagyon akar lemondani, ami érthető is. De mozogni sem mozog. A súlya folyamatosan gyarapodott ez évek múltával. Állapota hol javul, hol romlik, néha az ágyból sem kelhetett ki hónapokig. Ilyenkor jönnek a felfekvések.

Most a baj, a tolószék. Frank kihízta. A súlya valahol 150-200 kg között lehet, és ekkora széket már nem gyártanak. A teste tele van sebekkel, amelyeket nem is érez, ahogy a szék karfája, támlája kidörzsöli. Fogynia kellene, ami az ő esetében közel sem egyszerű feladat.

Frank gyakorlatilag egyedül éli az életét. A szülei ott vannak, de barátja is kevés van. Meg persze ott a húga Bettina, a három gyerekével. A válás igen feldühítette Frankot, és mindenért Bettina férjét, Alexandert teszi felelőssé. És bár tudja, hogy ez így nem igazságos, az embernek akkor is húga mellé kell állnia - szerinte. Úgy érzni, Alexander nem volt méltó arra, hogy ilyen nagyszerű felesége és gyerekei legyenek. És titokban elárulta nekem, hogy arra vágyik, bár neki lehetnének ilyen gyerekei. De nem lehettek. Az élet más forgatókönyvet írt neki.

Romantikus suttogás

Azért szeretjük a japánokat...

Lopott robogó

Tamással volt szerencsém azt követően találkozni, hogy - sajnos - ellopták a robogóját. Nehéz hét állt mögötte. Buszvezetőként dolgozik, és volt már egy buszos balhéja a héten. "Tudja, hogy melyik csoporthoz tartoztak" - nézett rám sokat mondóan, majd megosztotta velem, hogy van egy bevett taktikája: ha észleli, hogy baj van, kinyit minden ajtót, hogy gyorsan mindenki leszállhasson, az "értelmiség" meg verje csak szét egymást, ha akarja. Ám gondolkodik azon, hogy valami önvédelmi eszközt be kellene szereznie - ma már buszozni sem egy életbiztosítás.

Tamás 45 év körüli, haja, körszakálla erősen őszül, bal fülében kicsi aranyfülbevaló. Beletörődött a megváltoztathatlanba, a vissza nem hozható robogóba, bár volt benne még egy kis tehetetlenségérzet. Amolyan "minden mindegy" alapon folyt belőle a tragikomikus panaszáradat, melyen mindketten jókat nevettünk, holott talán sírni kellett volna. Amerikát kívánta Magyarországra, hogy büntetlenül agyoncsaphassa azt, aki csak ráteszi a kezét a robogójára, visszasírta a halálbüntetést, és szégyennek tartja a luxus börtönöket. Aztán viszakozott, hogy nem gondolja ő mindezt olyan komolyan, csak már a fáradtság és tehetelenség beszél belőle.

Így, a hét végére, igazán nem hiányzott neki egy ellopott robogó. Fáradt volt, kicsit nyúzott. Szeretett volna este a számítógépes terepasztal szimulátorral játszani, kikapcsolódni, ahogy ő mondta, kicsit kiélni gyermekkori vágyát. Talán ha a gyerekek kirepülnek, lesz esélye arra, hogy valódi terepasztalt készítsen. Most azonban a pénz egy másik robogóra kell majd, mert hogy ő nyáron nem fog a melegben, dugóban kocsikázni, ez biztos.

"20 évvel ezelőtt kellett volna kimennem külföldre. Könnyedén megkaptam volna a német államolgárságot. Ma is megkapnám, de ott vannak a gyerekek. Tudja, ez nem a valódi nevem, magyarosított. De mit tegyek? Mindezek ellenére is szeretek itt élni!" Tamás ugyanis mint kiderült, sváb volt. Magyar sváb.

Miután elváltak útjaink, még jó darabig azon töprengtem, hogy a sváb kisebbségnek ugyan miért nincsenek problémáik abból kifolyólag, hogy svábok? Velük vajon miért nem foglalkozik az ombudsman, miért nincsenek sváb jogvédők? A válasz mintha túlságosan egyértelmű lett volna.

Testvér!

Ha kellően szentimentális hangulatban jut eszembe a tény, mely szerint genetikailag 40%-ban azonos vagyok egy salátával, hajlamos vagy a földkerekség minden élőlényére testvéremként gondolni - hisz ez olyan megható, nem? Közös forrásból jutottunk idáig! Csak ő megmaradt salátának.

(mondjuk most nem vagyok szentimentális, és a salátát, akivel 40%-ban azonos a genetikám, simán megenném egy kis ezersziget öntet kíséretében)

Buta liba

Az egyik legsúlyosabb sztereotípia, amellyel a nőknek szembe kell nézniük, az az, hogy buták. A buta szőkés viccekkel Dunát lehet rekeszteni, és szegény barna hajú nők is úgy nevetnek rajta, mintha semmi közük nem lenne az egészhez, és csak a szőke hajzattal megáldott (befestett) hajú hölgyekről volna szó. Pedig nem: a szőke nő általában minden nő szimbolikája.

Utoljára akkor gondolkodtam el a női butaságon, amikor kezembe akadt egy felkapott női magazin. Abban olvastam sirámokat arról, miért is van oly kevés nő, akit Széchenyi-díjjal jutalmaznak. A hozzáállás a szokásos: a férfiak kiszorítják a nőket, irigyek rájuk, és szegény tudós nők nem nyerhetnek miattuk teret. A sirám kissé komikusnak tűnt, tekintettel arra, hogy a cikket megelőzően sztárok magánéletéről, horoszkópról és valami újfajta ezredik egészen-biztosan-tuti-hatásos alternatív gyógymódról olvashattam. Mégis mire alapozza ennél a lapnál, ilyen tartalommal bárki, hogy oly sok elnyomott tudósasszony kesereg az elszalasztott Széchenyi-díj miatt, ha ők maguk hétről hétre olyan silánynak tartják a nők érdeklődési körét, hogy az a horoszkópon és a fogyókúrákon nem terjed túl?

A tendencia általános: a női magazinok jelentős többsége sekélyes tartamú, silány minőségű, ugyanakkor ha valami olyan területről van szó, ahol a férfiak jobbak, vagy többen vannak, azonnal légvárakra épített cikket kerekítenek elnyomott női sorsokról.

Összegezve: a női magazinok kiadói maguk is butának és felszínes érdeklődési körűnek gondolják olvasóközönségüket, ha véleményük szerint ilyen alacsony színvonalú tartalommal is el lehet adni az újságjaikat. És mit látunk? Hogy mi nők teszünk is annak érdekében, hogy igazuk legyen. Elég a horoszkóp, a fogyókúra, és néhány szaftos sztárpletyka, hogy a női olvasó lelke megkapja, amire vágyik, és az újság szép számban elkeljen.

Ami bennem kezdetektől felmerült: vajon az elégedetlenkedő szerző szeretett volna-e óvodás korában kutató lenni? Érdekelte-e a matematika, a fizika, a kémia, foglalkoztatták-e a kvantumelméletek vagy a genetika? Merthogy valljuk be: a lányokat ez általában* nem érdekli. A lányokat az irodalom érdekli, az ének-zene, esetleg a biológia, a reál tárgyak általában a fiúkhoz állnak közelebb, ez szinte általános. Míg én irodalomból brillíroztam, padtársam, István, kirázta a kisujjából a kémiát, azonban a helyesírása annak ellenére volt katasztrofális, hogy rengeteget olvasott. Osztályom fiú tagjainak általában kevesebb tanulásra volt szüksége bármely reál tárgyat illetően, és könnyebben meg is értették azokat. Az osztályból csak egy lány volt, aki nem szorgalma, hanem saját érdeklődése miatt volt kiemelkedő ezekből a tárgyakből - ő ma arra hajt, hogy kutatóorvos legyen (ez 13 lányból 1).

Persze kutatást nem végeztem, saját tapasztalataimat írom ki ide. Az elégedetlen szerző mellett, vajon a nők elnyomásán puffogó háziasszonynak voltak-e ambíciói mondjuk az elméleti fizika területén, melyek a gonosz kirekesztő férfi társadalomnak köszönhetően hiúsultak meg? Erősen kétlem. Akkor mégis min háborodik fel? A természettudományok általában nem a nőket vonzzák. Általában. Mert hogy itt is vannak nők, ez tény. De ők nem is olvassák ezeket a magazinokat. És nem foglalkoznak ilyen téren feminizmussal.**

És visszakanyarodom a szokásos mondandómhoz: a feministák ismét összemossák az egyenlőséget az egyformasággal. A nők általában nem akarnak kutatni, nem akarnak tudósok lenni. A nők általában másra vágynak, másról álmodoznak. Ha tudomány, akkor is társadalomtudomány, szociológia, pszichológia, esetleg az ezekkel összefüggő kisebb tudományágak érdeklik őket, itt vannak többen, hiszen az emberi kapcsolatok általában jobban motiválják őket, mint a molekulák szerkezete. Mivel alapvetően érzelmibbek a férfiaknál, ugyan hogyan várhatnánk el tőlük, hogy többségük száraz kémiai szakkönyveket bújjon, és laborokban analizáljon?

És ezzel nincs is semmi baj, a két nem soha nem lehet egyforma. A nők az érzelem, a férfiak az értelem. A nők ettől nem lesznek butábbak, mint ahogy a férfiakat sem lenne szabad racionalitásuk miatt érzelmi analfabétának tartani. Nem vagyunk egyformák. És ne is akarjunk egyformák lenni. Az érzelmek túlhangsúlyozása csak a modern kor terméke.

Miután 10 éves koromtól kezdve a főiskola végéig végigdacoltam az éveimet a nőiséggel szemben, bátran mondhatom: a cicababa harcnak semmi értelme. Csúnyának, egyszerűnek lenni csak azért, hogy nehogy már a férfiak miatt kelljen többet adni magunkra, nehogy a külsőnk fogja meg őket, baromság. Mint ahogy az is az, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy ha a másik megismer, meglátja bennünk a nőt, és megszeret (kivétel erősíti a szabályt). Mert a férfiak azokat a nőket keresik, akik külsőre is nők. A fiús, egyszerű lányok mindig haverok maradnak. És bár úgy tűnik, jobban kijönnek a férfiakkal, azt, amire igazán vágynak sokkal nehezebben kapják meg tőlük. Ez tanultam meg a legjobban. Az ilyen nőkre nem nőként tekintenek - így anno rám sem tudott úgy nézni egyik fiú sem, akibe beleestem.

Meg azt, hogy a férfi mellett tud igazán nő lenni a nő. De ahhoz, hogy ehhez férfit találjon, adnia kell a benne élő nőre. És ha szereti magát, nőnek tartja magát, az megjelenik mind az öltözködésében, mind a kisugárzásában.

A nőknek általában nem a kutatás, a tudás kajtatása vagy - hogy még egy népszerű de minden értelem nélkül erőltetett pályát hozzak ide – a politikai karrier adja meg a boldogságot. A lehetőségük minderre a mai napon már adott. Aki akar, mehet. Mégis miért kell mindezt annyira erőltetni?
____________________________________________________________________

*általában, tehát az esetek többségében, ugyanakkor ne vegye magára mindenki

**konkrétan több női kutatóval olvastam riportot, nem sírtak arról hogy bármi hátrány érné őket a nőiségük miatt. S bizony ha máshol nem, nekem egy olyan férfias területen, mint a kőműves szakma, szintén lehetne sok negatív tapasztalatom. De nincs. Anno egy évfolyamtársam a nők rossz helyzetéről akart írni ezen munkaterületen, csinált kutatást is. Az eredmény: a nők egyáltalán nem érzik magukat elnyomva, kőművesség ide, vagy oda.

megj.: fenti sorokat egy olyan nő írta, akinek racionalitása jóval az átlag férfi felett, míg érzelmi intelligenciája jóval az átlag férfi alatt húzódik meg

Élet?

Csak nekem tűnik ellentmondásosnak, hogy az élet értéke épp akkor képvisel talán kissé túságosan nagy értéket, amikor a túlnépesedésünkkel veszélybesodorjuk az egész bolygót?

Családi történet I.

Valahol elképeszt, amit Németországban élő távoli rokonaimnál tapasztalok. Minden összeomlott, ami állt kb. 8 évvel ezelőtt, mikor náluk jártam. Akkor arról álmodoztam, hogy én is ilyen családot akarok majd egyszer, most pedig elborzaszt, hogy egy olyan válást sikerült összehozniuk, ahol az ügyvédeken kívül egyáltalán nem kommunikálnak egymással.

A történet 1956-ban indul. Kicsi falum 16 éves lakója, Béla, úgy döntött, jó kaland lesz nyugatra menni. Telebeszélték a fiatalok egymás fejét, és néhány társával együtt, minden szó nélkül vágott neki annak a kalandnak, ami gyökereiben változtatta meg az egész életét, és ejtett örök sebet édesanyja lelkén, aki évekig halottnak hitte. Nem, ennél is rosszabb: egyáltalán semmit nem tudott róla.

Béla igen távoli rokonom, a nagymamám unokatestvére. Ennek ellére is végtelenül szomorú lettem legutóbbi levelétől, amelyben kiszakadt belőle: "én márt nem tudom mit tettem, hogy nekem ilyen rossz az életem lett". (kicsit rosszul ír és olvas már magyarul) Célzott ezzel a saját és felesége betegségére, lánya, Bettina válására, és tolószékes fia, Frank problémáira.

1956-ban azonban mindebből még semmi sem látszott. Akkor még ott volt a forradalom heve. Kíváncsian vágott neki a határnak a jobb élet reményében. De amikor végül sikerült átjutnia, hatalmas honvágy kerítette hatalmába. Gyerek volt még, nem volt egészen tisztában, mivel jár, amit tesz. Csak a határ túloldalán döbbent rá: innen tényleg nincs visszaút. Egész éjjel sírt, főleg miután a barátja, akivel együtt jöttek át, pár hét után szó nélkül hazaszökött. Ezt követően Béla Ausztriából Németország felé vette az irányt. Menekültszállásokon lakott, és keresztrejtvényből tanulta a nyelvet. Lassan megszokta a környezetét, elfogadta, hogy hazamenni már egészen biztosan nem fog tudni. És már nem is akart. Dolgozott, helyzete fokozatosan rendeződött, többek között egy legyel lány és szülei segítségének köszönhetően.

Helga maga már nem beszélt lengyelül, ő már Németországban született. Nem is érezte magát igazán lengyelnek sem. A fiatalok egymásba szerettek, azonban mégsem olyan romantikus a történet a házasságra ugyanis Helga nem tervezett terhessége miatt volt szükség 1960-ban. (talán emiatt mesélt később Bettina arról, hogy nem szeretett otthon lenni, mert szülei állandóan veszekedtek) Így azonban Béla - akit ekkor már Albertnek hívtak - megkaphatta a német állampolgárságot. 1960 szeptemberében megszületett az első gyermekük, Frank. Albert helyzete ekkor már stabil volt. Egy kellemes két szintes bérlakásban laktak Höchstben (egészen 2005-ig).

Németországi élete sínre került. S a szélesebb lehetőségekkel megáldott országban, talán boldogabb is volt. Egyre kevésbbé vágyott haza.

Sajtószabadság?

Nem kívánom részletezni a cigánysággal kapcsolatos problémákat, melyekkel mindannyian tisztában vagyunk, akik nem a négy fal közti liberális ködben élik életüket. Akinek van egy kevéske józan esze, az látja: a helyzet egyre rosszabb. A cigányság egyre jobban el van kapatva, melynek egyenes következménye a magyar emberek lelkében egyre növekvő cigányellenesség és unszimpátia. Ez egyik félnek sem jó. Akkor sem, ha nem fogja fel.

Ám mindennél jobban megleptek az alábbiak. Eddig is tudtam, hogy a demokrácia csak illúzió, Gyurcsány Ferenc azonban most kissé elvetette a sulykot.

Bayer Zsolt úgy vélte, leírja kissé heves hangú véleményét a cigánysággal kapcsolatos problémáról. A Magyar Hírlapban megjelent cikke túlzásoktól nem mentes, de borsodi gyerekként pontosan tudom, miről beszél, illetve mi ihlette.

Ami megdöbbentett, az a cikkre adott reakció. Lehet ellenkezni, lehet felháborodni, a cigányság tisztes tagjait védeni, de azt ahogyan Gyurcsány Ferenc reagált, egy európai demokráciában nem lehet. Bojkottot hirdetett ugyanis a Magyar Hírlap ellen. Arra "kéri" az állami intézményeket, mondják fel előfizetésüket a lapra, az állami vállalatokat pedig arra utasítja, hogy ne hirdessenek Magyar Hírlap oldalain. Draskovics "Jollyjoker" Tibor feladata a sajtóetikai jogi eljárás előkészítése (ez mit is jelenthet?). Mindemellett az Index cikkében Bayer írását torzan állítja be, és kiforgatja. De ennyi még rendjén is volna. Egyet nem éreni lehet.

Nevezheti Gyurcsány Ferenc vagy az Index "bojkottnak" ezt a műveletet, az én értelmezési szótáramban mindez egyenlő a cenzúrával. Bayer Zsoltnak nem lett volna szabad cigánybűnözésről beszélnie. Ha beszélni mert, annak meglesznek a következményei. A nagy demokráciában a szólásszabadság nem terjed ki a mindenki által észlelt, ugyanakkor tabunak számító témára. Szőnyeg alá seperjük. Aztán értetlenkedve tárjuk szét a karjainkat: miért hullanak körülöttünk az emberek?

Magyarországon ma ilyen a demokrácia.

Lecke

Annál, ha halálra unod a szemináriumot, csak az a rosszabb, ha a tanár láthatóan még nálad is jobban unja.

Csak az előítéletek miatt

A minap láttam egy BKV jegyellenőrt, amint folyékony angolsággal igazított útba egy külföldi túristát. Másnap pedig mosolyogva fogadta a köszönésem (mindig köszönök a BKV ellenőröknek a metróban, jót tesz nekik, ha érzik, hogy emberek).

Fentiekből (tegát az angolul beszélő ellenőrből) az alábbi következtetéseket lehet levonni:

• nem minden BKV ellenőr bunkó
• talán igen, és ez csak a szabályt erősítő kivétel
• a bölcsészeknek már ennyire nincs munkájuk

(Egyébként ha az "ellenőr" nem akar titeket megbüntetni az éjszakai buszon, hanem mindenképpen követeli, hogy szálljatok le, ne kezdjétek el szidni, ha nincs pénz és haza akrtok érni, mert ő nem ellenőr, hanem jegyellenőrzési jogosultsággal felruházott biztonsági őr, aki azonban nem büntethet, csak leszállíthat, illetve árul éjjeli jegyet. Nem kell őt megverni azért, mert valamit nem tehet meg. Csak azért írom, mert láttam már ilyet.)

Boszorkányüldözés?

Ha haragosod van?

Végy egy kisgyermeket, mondass ki vele valami borzalmas bűnt, amit az adott kor társadalma nem tolerál, neveztesd nevén a bűnöst, és a kor büntetőeljárásának megfelelően lakolni fog.

400-500 éve az ártatlan kisgyermek boszorkánynak bélyegezte a szomszédot, gyermeki tisztasággal bizonygatta, hogy az ördöggel cimborál, hisz a szőrös patáit is látta. Elég egy tapasztalt inkvizítor jól felszerelt eszköztárral, és a vádlott szinte biztos máglyahalált halt.

Ma, ha egy kisgyermek "boszorkányt" kiált, az ördög helyett a kulcsszó a pedofília. Inkvizítor helyett igazságügyi pszichológus szakértő bizonyítja be, hogy a gyermek ifjú és romlatlan korára tekintettel, nem tudhatja máshonnan, milyen egy merev pénisz, csak ha a "boszorkány" élőben mutatta meg neki, adta a kezébe. A vádlott szinte biztosan elítéltetik, s ha máglyahalált nem is hal, akkor is örök életére megbélyegzett marad, ha a tárgyalás végén felmentik.

______________________________

Fenti gondolatsor nem a saját ötlet alapján íródott.

Még pár gondolat a tanulásról

Összességében élvezem az egyetemet. Leginkább az előadásokat (a vizsgákat kevésbbé). Bár be kell valljam, kezd kicsit zavarni, hogy ennyire a "túlélésre" játszom. Ez a "mindegy hanyas, csak meglegyen" hozzáállás ahhoz vezetett, hogy gyakorlatilag totál kettes a félévem, és persze, nem nézi senki, rajtam kívül, de ez épp elég ahhoz, hogy zavarjon (akkor is, ha mellette dolgozom, és akkor is, ha második diploma). Elvégre magam miatt csinálom. Következő félévben olyan tárgyak következnek, amelyekből nem engedhetem meg magamnak, hogy 4-es alá menjek. Egyszerűen kellemetlen volna. Saját magamnak, saját magam előtt.

Az utolsó vizsgám kifejezetten kellemes légkörben telt. Már reggel szentimentális hangulatban keltem, amolyan elfogadásáfélével az aznapi vizsga eredményével kapcsoaltban. És esett a hó is. Csak épp egy kicsit, mintha a házak tetejéről fújná a szél. Átsétáltam az egyetemhez vezető parkon, megfeledkeztem arról, hogy Budapest belvárosában vagyok, csodáltam kicsit messziről az ódon épületet a stukkókkal, és a mellette álló templommal. Nem volt bennem vizsgadrukk.

A tételem kihúzását és kidolgozását követően is megmaradt ez a kellemesen kiegyensúlyozott hangulat. Miután leírtam mindent, előttem még négyen voltak, és egy emberre kb. 20 perc jutott, azon kezdtem gondolkodni, hogy ragadok még egy ív papírt, és leírom, milyen impressziók is ragadtak meg ott abban a régi, magasbelterű szobában (ezt azonban elvetettem, az eredményességre való tekintettel, hisz előnyösebb, ha a vizsgánál maradok).

Tulajdonképpen ezt is szeretem az egyetemben. Jól esik belépni a régi falak közé, leülni a régi padokba, régi thonet széken kidolgozni a vizsgakérdést, egy magas belterű, hatalmas ablakokkal teli szobában, ahol három falon plafonig érő, zsúfolt könyvespolcok állnak, arannyal nyomott gerincű könyvekkel. Az ablakokon kinézve, már hatalamas hópelyhekben hull a hó, melybe néha belekavar a szél. És én jól érzem magam ebben a közegben. Akkor is, ha lenne még mivel kiegészíteni azt, ami a papíromon van. És a jókedvem azt sem vette el, hogy be lettem fenyítve: bár most átengednek, szigorlaton a nyakamra lesz lépve. Még örültem is a hozzáadott motivációnak.

Most jön egy kis pihenő tanulás terén, de annál nagyobb lendülettel dobnak vissza a munkába. Huszonnégy órák, estébe nyúló munkanapok várnak rám.

Megvagyok, túléltem, minden tárgyam sikerült, tanulás-téma ezzel lezárva... fél évig.